2015. december 24., csütörtök

SHINee - Last Christmas




Izgatottan ébredtem fel aznap reggel, bár ahogy hozzám bújt, már nem is akartam annyira felkelni, és nekikezdeni a napnak. De a szürke ágynemű között sem maradhattunk egész nap, hiszen egy különleges napnak néztünk elébe. Különleges vendégekkel. Kicsit húztuk még az időt; szorosan átöleltük egymást néhány percre, én szokásomhoz hívem elvesztem a mélybarna óceánban, ő pedig szokásához híven csak mosolygott az arcomat látva. Annyira belefeledkeztem minden alkalommal szeme ragyogásába, hogy már észre sem vettem, ahogy pislogás nélkül bámulok rá.
Végül hosszas győzködés után sikerült rá vennem őt, hogy kibújjunk a paplan alól, és elkezdjük végre ezt a különleges napot. Kicsit még vonakodott, és bújt, hogy megszánjam, de a munkából egy részt neki is ki kellett vennie. Talán ha nem csörren meg a mobil, akkor még mindig a takaró alatt ölelkeznénk.
Mosolyogva adtam át a zatyos kütyüt, miután megláttam, kinek a neve villog a kijelzőn. Morgott valamit az orra alatt, aztán kihúzta az ujjaim közül a telefont, és egy halk torokköszörüléssel egybekötve a füléhez emelte. Leültem mellé az ágyra, és odanyomtam én is a fülemet, hogy legalább foszlányokat halljak a hívásból.

- Győzd meg Noonát, hogy egész nap az ágyban maradjunk – szólt bele köszönés nélkül a készülékbe, mire csak egy kuncogást fedeztem fel a vonal túloldalán.
- Na, Hyung! Mikorra menjünk? – hallottam meg a fiatalabbik öcsénk hangját, ösztönösen mosolyodtam el.
- Nem tudom. Csak gyertek. Minél előbb, rendben? Noona már nagyon izgatott – rám nézett, én pedig a fülem tövéig vörösödtem a pillantásától.
- Nem kimondottan tőlem függ, hogy mikor tudunk elindulni.
- Mondd meg a húgomnak, hogy rá vagyunk kíváncsiak nem pedig a belőtt frizurájára meg a hibátlan sminkjére. Jöhettek pizsiben is, csak itt legyetek!
- Azért abban egy kicsit hűvös lesz, nem gondolod, Hyung? – kuncogta.
- Kabátot vegyetek! Várunk! – nemes egyszerűséggel kinyomta a másik felet, majd az éjjeli szekrényre dobta a telefont, aztán derekam köré fonta hosszú karjait, és magához ölelt.

Belebújtam a nyakába, és nagyot szippantottam a reggeli illatából. Ezt is szerettem, ahogy mindent, ami hozzá tartozott. Rabul ejtett, és magába bolondított. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Ezt az ölelkezést is az én akaratom szakította meg, mert én húzódtam hátrébb közel húsz percig tartó bújás után.
Mielőtt még felkelhettem volna mellőle, két keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett. Ragyogó gyémántokkal találtam magam szemben, amikhez képest még a Csillagok fénye is csak fakó pislákolásnak hatott. Felsóhajtottam, majd én is arcára simítottam a tenyereimet. Hiába érintettem meg sokadszorra a bőrét, még mindig megremegtem, valahányszor csak hozzá értem. Egyszerűen ilyen hatással volt rám az első pillanattól fogva.
Közelebb hajolt az arcomhoz, homlokát megtámasztotta az én homlokomon, az eddig féloldalas mosolyból lágyan felfelé ívelő görbület lett, aztán az orrát is az enyémnek nyomta. Megbabonázott. A szemhéjaim lassan elnehezültek, ahogy belefulladtam a sötétbarna örvénybe. A következő szívdobbanásom pillanatában puha és forró ajkak érintették a számat, újabb parányi lélegzetvétel szakadt fel belőlem. Gyengéden simította össze párnáit az enyéimmel, és merültünk el az érzéseink mély tengerében.

- Azért remélem, hogy egy picit leszünk kettesben is – súgta ajkaimra hajolva, miután elváltunk egymástól.
- Én is bízom benne. Addig nem fekszünk le aludni – mosolyogtam, és egy bólintást kaptam válaszul.
- Nem is akarom alvással pazarolni a perceket, amiket veled tölthetek.
- Még mindig tudod, mivel vegyél le a lábamról.
- Igyekszem nem csalódást okozni.
- Sosem tetted, és nem is teszed. Semmivel sem tudsz csalódást okozni.

Még egyszer utoljára megcsókoltuk egymást, felöltöztünk egy kicsit otthonosabb ruhába, ami nem baj, ha koszos lesz a készülődés alatt. Még bőven volt időnk a vendégeink érkezéséig. Előmerészkedtünk a hálóból, és a nappaliig ballagtunk.
Fenyőillat csapta meg az orromat, ahogy odaértünk, nagyot szippantottam a zöld aromából, a tüdőm megtelt vele. Feltöltött energiával mindkettőnket, és belevetettük magunkat végre a feladatok tömkelegébe.



Az ajándékcsomagolás alól kihúztam magam, mondván, nekem nincs olyan szépérzékem, mint neki, és nem igazán engedelmeskednek a csomagolóanyagok sem. Persze ez csak egy ürügy volt, mert szerettem nézni, ahogy elmerül a szépítésben, és imádtam az arcát figyelni, ahogy koncentrál a tökéletes kivitelezéshez.
Rám nem várt más, csak az ebéd, mert a harmadik, s egyben legfontosabb dolgot mindig együtt csináltuk. Mivel az ajándékcsomagolás nem vett igénybe túl sok időt, így csatlakozott a főzéshez. Noha, inkább nevezném „engem feltartásnak”, mert amerre fordultam, belé botlottam, persze jó volt minden ilyenkor egy puszival gazdagodni, és máris megérte minden.
Végül a főzés egy része is közös program lett, habár bármennyire is szeretett volna belekontárkodni, nem hagytam neki, mert ráparancsoltam, hogy az ölelése nélkül úgysem tudok finomat főzni. Így hátulról magához ölelt, belebújt a nyakamba, és így fejeztem be az ebédet. Már csak a fa volt hátra. A legfontosabb.
Előző este előszedtük a szekrény mélyére ásott díszeket és füzéreket, a karácsonyi égőt és a szaloncukrokat. Még az első, kék színű üveggömb fel sem került a felső ágak egyikére, amikor megszólalt a csengő. Korábban a vártnál, de megjött a vendégsereg egyik fele, bár azt egyikünk sem tudta megmondani, hogy ezúttal ki volt a gyorsabb.
Letettük a díszeket, és együtt mentünk ajtót nyitni. Kis híján felsikítottam a boldogságomtól, de tartottam magam, mielőtt a szomszéd néni infarktust kapott volna az örömkitörésemtől. Megragadtam a kisebbik húgom bal felkarját, és egyetlen határozott mozdulattal rántottam be magamhoz, aztán a nagyobbikkal cselekedtem ugyanígy. Nem kifejezetten érdekeltek a kísérőik, velük foglalkozott az, akinek foglalkoznia kellett.
Egyszerre öleltem magamhoz mindkét lányt, és bújtam bele az ölelésükbe. Erősen, szinte már fojtogatóan szorítottak magukhoz, de örültem neki. A világ legszebb érzése, amikor ők ölelnek magukhoz. A srácok időközben megszabadultak a felesleges ruháiktól, a lányoknak ugyanez kicsit nehezebben ment, mert a nyakukban csimpaszkodtam. De a sokadik utáni kérésre megadtam magam, és elengedtem a húgaimat.
Gyorsan a hálóba siettünk, hogy valami emberibb külsőt varázsoljunk magunkra, és abban folytassuk tovább a fadíszítést. Hárman lányok a kezünkbe vettünk egy-egy doboznyi díszt, és ott folytattuk, ahol a csengőszó előtt abbahagytuk. Hatan szépítgettük és tettük teljessé az ünnep elengedhetetlen kellékét.
KiBum, ahogy minden évben, úgy most sem bírta megállni, hogy legalább egy kis időre ne vegye birtokba a konyhát, és készítsen valamit. Csak akkor tudtuk meg, hogy mit talált ki, amikor már az ünnepi asztalnál ültünk. Mindig meglepett minket valami ínyencséggel, és ezért egy picit mindig is irigyeltem a kisebbik húgomat. De csak egy nagyon picit, és alig néhány másodpercig.
Mosolyogva fogyasztottuk el az asztalon lévő ételeket, és tüntettünk el szinte mindent az utolsó falatig. Jöhetett a nap második legfontosabb része, az ajándékozás. Ugyan egymás ajándékai voltunk, és hiába egyeztünk minden ilyen eseménykor, hogy jövőre senki nem vesz senkinek semmit, természetesen egyikünk sem tartotta magát az adott szavához.
A csomagolópapírok eltávolítása után pedig jöhetett a következő legfontosabb pillanat. Csak ültünk és néztük a másik csillogó szempárját és mosolygó arcvonásait. Bekucorodtunk a fiúk ölébe, és úgy meséltük el az eltelt napok eseményeit, amit egymás nélkül kellett eltöltenünk.

- Akkor jövőre megint nem veszünk ajándékot egymásnak, igaz? – kérdezte nevetve MinGi.
- Én most sem vettem! – vágott vissza MinYoung – A kézzel készített nem számít annak.
- Dehogynem! – vitatkozott KiBum is, aki főleg szerette a szép csecsebecséket, és lepett is meg vele minket minden évben.
- Nekem még mindig nem kell ajándék – mosolyodtam el –, mindenem megvan, amire szükségem van, és nem is vágyom másra.
- Egyre azért biztos vágysz te is, Unnie – vigyorogta a kisebbik húgom, ami megjegyzést nem tudtam hova tenni.
- Hah? Mire vágyom én? – pislogtam.
- Tudod jól, hogy mire gondolt a Macsek! – levakarhatatlan mosollyal az arcán reagált MinYoung.
- Momentán tényleg nem tudom! – mormoltam értetlen fejet vágva.

Összenéztünk JongHyunnal; én továbbra sem értettem, hogy mire céloznak a lányok, de JongHyunról ugyanezt már nem tudtam volna elmondani. Úgy látszott, ő pontosan tudja, hogy mire akartak kilyukadni a húgaim. Ahogyan TaeMin és KiBum is tökéletes összhangban bólogatott MinGi korábbi kérdésére.

- Csak én vagyok az, akinek semmiről sincs semmi fogalma? – értetlenkedtem.
- Vagy csak nem akarod, hogy legyen! – kacsintott KiBum.
- Ha lelövitek a poént, akkor már nem lesz meglepetés! – TaeMin is csatlakozott az előtte szólókhoz, ezzel végképp összezavarták az egyébként is kusza gondolataimat.
- Most jön az, hogy csinálok mindenkinek egy nagy bögre teát! – ugrott fel MinYoung a maknae öléből, és futott is át a konyhába.

Alig negyed órával később már a legnagyobb tálcánkkal a kezében lépdelt vissza hozzánk, hat csésze gőzölgő teával. Mindenki megkapta a kedvencét, és újra összebújtunk. Órákon át beszélgettünk, felidéztük a találkozásainkat, hiába ismertük kívülről egymás történetét, mindig szívesen hallgattuk meg azokat újra és újra. Lélekmelengető volt.
Záróakkordként pedig nem hiányozhatott a következő évi nyaralásban való megegyezés sem. Minden év nyarán egy teljes hetet töltöttünk egy előre kiválasztott helyen, amit hosszas tárgyalások előztek meg. Mivel legalább tíz nyárra előre tudtunk helyszíneket választani, így egyszerűbbnek láttunk listát vezetni, milyen helyek merültek fel már. Igyekeztünk olyat választani, ami mindenkinek megfelel. Legyen végtelen mennyiségű vízfelszín is a delfineknek, és legyen homok is, a kevésbé vízi lényeknek.
Számomra valójában teljesen mindegy volt, hova utazunk a következő évben. Nekem csak az számított, hogy együtt legyünk mind a hatan, és megfeledkezhessünk a kötelességeinkről arra a kis időre. Már majdnem éjfélt ütött az óra, amikor a búcsúzáshoz érkeztünk, és arra az estére elváltunk egymástól. Könnyen ment, mert tudtuk, hogy másnap is együtt leszünk. Mert ezek az alkalmak pontosan erről szóltak. Az együtt töltött pillanatokról. Csak mindig más volt a vendéglátó, de a sorrend ugyanaz volt. JongHyun és én nyitottuk az első estét, MinYoung és TaeMin a másodikat, MinGi és KiBum pedig zárta az eseménysorozatot. Három egymást követő nap nevetéssel és szeretettel töltve. A legszebb időszak mindannyiunk életében.
Elköszöntünk imádott húgainktól és öcséinktől, majd visszavonulót fújtunk. Illetve csak bezárkóztunk a lakásba. Készítettünk még egy bögre forró teát, elővettük a takarókat a szekrényből, és az egyetlen fotelba fészkeltük be magunkat. Pontosabban szólva JongHyun ült a fotelba, bebugyolálta magát picit az egyik takaróba, én pedig az ő ölében húztam össze magam, és tekertem körbe mindkettőnket a másik takaróval.
De végül elérkezett az este utolsó momentuma. Amikor csak ketten vagyunk, a fenyőillatban és a tűzropogás csendes hangjai vesznek körül minket. Nem szóltunk egymáshoz szinte sohasem ilyenkor, csak bámultuk a tüzet, ahogy a lángok lassú táncot lejtenek, és mire leég az utolsó fatuskó, addig a bögréink is kiürülnek... és pontosan ugyanott ér minket a másnap reggel, ahol elaludtunk.
Egymáshoz bújva a fotelban...de az egyik ilyen eseménykor egy kicsit változtattunk. Ugyanis egy parányi, ám annál ragyogóbb ajándékkal az ujjamon nyitottam ki a szememet. Nem tudom, hogyan és mikor húzta fel az gyűrűsujjamra az ékszert, de ott volt a bal kezemen. Zafírszínű kő ragyogott a közepén, amit ezüst keretbe foglaltak. Álomszép... éppen olyan, mint mellette az életem.


...nem túl régóta, de már egy ideje így telik nálunk egy bizonyos ünnep. Egy ünnep, ahol szeretet vesz minket körül, és már csak attól boldogok vagyunk, hogy együtt lehetünk. A legcsodásabb érzés, amihez nincsenek földi szavak. Földöntúli minden pillanata...


BOLDOG KARÁCSONYT, CHEONSA&YOJEONG! <3 <3 <3 Saranghaeyo!!! <3 <3 <3

2015. december 22., kedd

Beharangozó - Beautiful & Dangerous

A blog linkje:

http://aleumdaunwiheom.blogspot.hu/

A történetről:

"...Menekültél már egész életeden át? Futottál már az életedért? Féltél mindenkitől, aki csak szembe jött veled vagy épp rád nézett? Rettegtél már a lágy széltől? Érezted már magad összezárva minden félelmeddel egy kietlen és köd-szürke erdő közepén? Tudod, mi az a fájdalom, ami belülről szétmarcangol? Fájt már szeretni valakit, aki a halálodat akarja? Szerettél úgy, hogy majdnem belehaltál?..."

A szereplőkről:


MeeYun

Tündér. Menekül minden és mindenki elől. Állandó rettegésben éli mindennapjait a "fajtája" miatt.






AhYoung

Angyal. Még maga sem szokta meg képességeit, a "fajtájáról" eddig azt hitte, hogy csak a mesékben létezik.








SoHee

Ember. Átlagos életet él a bátyjával, de egy váratlan esemény mindent felborít "normálisnak" már egyáltalán nem mondható napjaiban.








JongHyun

Vérfarkas. A saját "fajtáját" is messziről kerüli, de mégis van valaki, aki rendületlenül kitart mellette.








TaeMin

Vámpír. Magányosan él évszázadok óta, "fajtáján" kívül senkit nem tűr meg maga mellett.








KiBum

Démon. Veszélyes. Képes az őrületbe kergetni bárkit.








...a további szereplőket a blogon ismerheted meg...

2015. december 13., vasárnap

Chained Up (VIXX) - 5. fejezet


HackYeon távozása után még kapunk mindannyian öt perc szünetet, hogy utoljára kifújjuk magunkat a szóló jelenetek előtt. Aztán pedig végeztünk mára, de holnap újra kezdjük az egészet. Mert még nincs kész minden, még vannak pontatlanságok, illetve a közös részek közül is újra kell venni néhányat. Na, meg a külső helyszíni forgatást is le kell lassan zavarnunk, mert kezdenek hűvösek lenni a délutánok is.
Alig várom, hogy végre egészben láthassam ezt az MV-t, és persze nagyon kíváncsi vagyok Shiki szólójára is. Még mindig reménykedem, hogy az a díszlet lesz az övé, amire titkon vágyom. Valahogy hirtelen kalandozni is kezdek odabent, és már el is képzelem magunkat különböző helyzetekben. Ajaj! Ez így bajos lesz, ha nem fogom vissza a fantáziámat. A végén mehetek majd hideg zuhanyt venni. Szerencsére a csengőszó ment meg ezúttal is, a rendező HongBint kéri porondra.
Már ugrom is a felpakolt törölközőkhöz, hogy amikor végzünk a jelenetével, azon nyomban bele tudjam tekerni a testét. Nem szeretném, ha emiatt a vizes momentum miatt megbetegedne a promóció előtt. A melegítést szolgáló ventillátort is bekapcsolom gyorsan, hogy az is a segítségünkre legyen majd idővel. A rendező kiált egyet, és már jöhet is, aminek jönnie kell.
HongBin tökéletes színész, mint mindig. Az Error alatt is imádtam az úgynevezett játékát, nagyon megtetszett, hogy bele tudja élni magát a szerepébe. Ez pedig meglehetősen jól áll neki. Huh! De még milyen jól. Ahogy a vizes ruha a testére simul, szinte már őrjítővé válik egy ponton, és még kissé nedves lesz a haja is, hűha! A Starlightok magukba fognak harapni ezeket a kockákat látva. Még én is belemerülök a szájharapdálásba. Pedig csak HongBinről van szó. Mi lenne, ha valaki mást kellene bámulnom?! Jesszus! Nem! Nem gondolok bele! NEM akarok belegondolni.
Bini után a soron következő tag imádott Nyuszkóm. A fehér öltönytől gyorsan megszabadult, és már az újabb összeállítással küzd. A nadrág könnyen megy, de amikor a felső kerül a kezébe, széles vigyorra húzza a száját, és rám néz. Összeráncolom a szemöldökömet. Akkor is szúrós szemmel néztem Kim koordinátorra, amikor megláttam az öltönyöket. Mivel egyenszerkó, így várható volt, hogy Hyuk is egy ilyenben fog feszíteni. Hát már azokat a pillanatokat nehezen nyeltem le. De az, hogy még a külön részekhez is egy ilyen cuccot tervezett, már egy kicsit kiveri a biztosítékot. Kölyök! SangHyuk még KÖLYÖK!
Nagyot nyelek, ahogy beáll a helyére, a tekintetünk találkozik. Még mindig mosolyogva néz rám, de amikor meglátja, hogy összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt, akkor lefagy a vigyor az arcáról. Tudja, hogy ezért még számolni fogunk. Én fogom az ostorütések számát számolni, amint a korbáccsal suhintok a Fiacskám hátán. A rendező felkiált, az újabb felvétel kezdetét veszi.
Mozdulatlanul figyelem a kamerák mögött, hogy miként ténykedik az én édes fiacskám, de gondolatban már többször megfojtottam a főnökömet ezért a ruháért, a rendezőt pedig már lovak után kötöttem. Hyukie-ról pedig már nem is teszek említést, csak azon morfondírozok, hogy honnan fogok szerezni egy jó korbácsot. Észre sem veszem, amikor megáll valaki mögöttem, de ahogy tenyereit a vállaimra simítja, összerezzenek. Ismerem ezeket a tenyereket, de mégsem annyira. Tudom, hogy kihez tartoznak, és ezek a mancsok nem szoktak sűrűn hozzám érni. Mélyet lélegzem.
A szívem felszáguld a torkomba, és fékevesztett dübörgésbe kezd odafent. Próbálom kontrollálni, de nem bírom visszafogni. A légzés is nehézkessé válik, egész testemben remegni kezdek, ahogy finoman a vállaimra szorít.

- Egész jól áll a kölyöknek ez szerep. – suttogja a nyakamhoz hajolva, megrázkódom a hangtól.
- Ühüm – motyogom elcsukló hangon.
- Ügyes nagyon.
- Ühüm.
- Jól vagy, HaNa-yah? – suttogja bizsergető hangon.
- Igen, jól – sóhajtom válaszul, de szinte alig hallani a szavaimat.
- Kíváncsi vagy az én részemre is?

Hirtelen fordulok felé; az arca túl közel kerül az enyémhez, az orrunk összeér. Ijedten nézek rá, mindenki köddé vált körülöttünk, hogy senki nem jön ide? Vagy mi? A szemembe néz, én pedig elveszek ebben a mogyoróbarna tekintetben. Leáll mindenem. Nem tudok lélegezni, nem tudok megszólalni, semmit nem tudok csinálni. Csak nézem őt, és halkan zihálok. Bármit kérhetne tőlem vagy parancsolhatna nekem, mert habozás nélkül megtenném. Ő irányít, én teljesítek. Engedelmeskedem mindenének. Megbénít, fogva tart és nem ereszt többé. A rabjává tesz.
Egy óriási gombócot próbálok meg letuszkolni a nyelőcsövemen, de szinte sikertelen minden próbálkozásom. Soha nem voltunk még ilyen szituációban együtt. Pedig egy párszor néztünk már farkasszemet egymással, de ennyire közel még nem éreztem őt magamhoz. Túl közel van. Csak milliméterek választanak el minket a másiktól. Szinte már érzem ajkait a számra simulni...
A következő másodpercben elmosolyodik. Ismeretlen ez a mosoly. Vagyis nem annyira, mert láttam már. Egyszer. Talán egyszer már láttam így mosolyogni, és épp azért olyan nagyon különleges. Lassan hátrébb húzza a fejét, és megszűnik a bénító hatás. Tudok lélegezni. Tudok nyelni. Tudok pislogni. De meddig? És miért van rám ilyen hatással? Egyáltalán miért hiányzik máris a közelsége? Miért akarom, hogy tovább legyen ilyen közel hozzám? Miért? MIÉRT?!
Elveszi a kezeit a vállaimról, és lassan elsétál mellőlem. Itt hagy; tele megválaszolatlan kérdésekkel a fejemben. Újra és újra nagy levegőt veszek, hogy valamennyire visszakerüljek az életbe, és valamiféle emberi állapotba kerüljek. Megkapaszkodom a mellettem álló kameraállványban, és megpróbálom feldolgozni a történteket. De szinte bele sem kezdek, amikor ismét két tenyér érinti a testemet. De ezúttal pontosan ismerem ezeket a kezeket, és a csípőmre csúszik mindkettő. Hiányzott ez az érintés.

- Minden rendben, HaNa? – suttogja a fülembe, de a korábbi bizsergés elmarad.
- Igen, minden, Shiki. Veled is minden okés?
- Aham. A kölyökkel végeztek, úgyhogy most vesszük fel az én jelenetemet.
- Hmm... – elégedett és boldog mosolyra húzom a számat, miközben lassan megfordulok a tenyerek alatt. – Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok rád.
- Igen? – közelebb lép hozzám, a mellkasunk finoman egymáshoz simul, mélyen a szemembe néz.
- Azért azt nem felejtetted el, hogy nem csak magunk vagyunk, ugye?
- Nem. De most mindenki Hyuk jelenetével van elfoglalva, meg a vágásokkal és egyebekkel. Én meg annyit mondtam, hogy jövök hozzád egy kis igazításra a smink miatt.
- Kamuztál? – kérdezem vigyorogva.
- Abban nem, hogy hozzád jövök – feleli, lassan lejjebb hajol az arcomhoz.
- Abban. De nem is mondtad, hogy igazítanom kellene rajtad.
- Gondoltam, rád bízom azt az igazítást. – picit oldalra dönti a fejét, és egy parányi, ám annál sokat mondóbb mosolyra húzza a száját.
- Kim WonShik! – pontosan tudom, hogy mi van emögött a mosoly mögött – Kissé piszkos a fantáziád, nem gondolod?
- Rossz az, aki rosszra gondol – feleli.
- Kérdés, hogy mi benne a rossz? – halkan felnevetek.
- Mennem kell – egy apró puszit nyom az orromra, finoman a derekamra szorít, majd ellép előlem. – Ugye megnézel?
- Nem lehet kérdés! – vágok vissza sietve, majd folytatom is – Le sem fogom venni rólad a szememet!
- Akkor jól kell csinálnom.
- Mindig jól csinálod – jelentem ki teljes magabiztossággal, amitől csak még jobban felbátorodik, ezáltal szélesedik az az édes görbület, ami eddig is ajkain ült.
-  Sokat kalandoztam ám odabent veled gondolatban – súgja újfent a fülembe, de mielőtt még egy lendülettel ellökhetném a zavarba ejtő mondatát hallva, eliszkol a többiekhez.

Ez a nagy szerencséje a pergő nyelvűnek, különben most mindketten bajban lennénk. Kiváltképp én lennék óriásiban, de őt sem kímélnék, azt hiszem. A rendező szokásához híven ismételten elüvölti magát, ami az újabb kezdést jelenti. Igazán tehetne a szájára hangtompítót, mert a felvételek végére tuti, hogy megsüketülünk.
Megállok a korábbi helyemen, és megtámaszkodom azon az állványon. Közben természetesen magamban imádkozom, hogy az a díszlet legyen Shiki helye, amire már egy ideje áhítozom. Elsétál az aranyló láncok előtt, a szívem megdobban, ahogy megcsörrennek a játékszerek, és már boldogan mosolyognék, de tovább ballag. Ez most? Ez most komoly? Ennyire? Ennyire ki akarják forgatni a szerepéből? Muszáj ezt most? Tényleg kell?! Pedig már annyira örültem, hogy Ravihoz tartoznak azok a láncok. Ajh! De akkor ez csakis azt jelenti, hogy bizony TaekWoon fog ott ácsorogni. Hűha.
Shiki besétál a függönyök közé, aztán egy mozdulattal kiront, magához hívja a rendező, és néhány instrukciót mormol a fülébe. Őrjítőek ezek a pillanatok is, nem tagadom, de annyival jobb lenne, ha ott lenne, ahova én már el is képzeltem. Akaratlanul beharapom alsó ajkamat, ahogy kalandozni kezdek, egy hideg kézfej szorít a csuklómra.

- Yoo HaNa, segítened kell! – néz rám rémülten az egyik kollégám, mire kidüllednek a szemeim – A csaj, akinek részt kellene vennie a klipben, lebetegedett. Te ugrasz be helyette!

 MIVAN?!?! Eztmostnemjólhallottamugye? Csak a fülem csengett! Ugye?!


* * *

Nem, nem a fülem csengett! Jól és tisztán érthetően mondta azt a kolléganőm, hogy bizony én vagyok a tartalékos, és nekem kell belebújnom abba a göncbe. De miért?! Annyian vannak még itt rajtam kívül! És különben sem olyan nagy cucc ez az egész! Betegen is simán végigcsinálhatná, hiszen csak sétálgatni kell! Semmi nem látszik az arcából! Miért? Miért én?! Miértmiértmiért?!
Beletuszkolnak a ruhába, miközben alul próbálom lejjebb rángatni, addig az öltöztetőm a melleimnél ténykedik ugyanígy. Kipakolja azt, ami tulajdonképpen nincs is, de ő küzd vele. De minek?! Ennyire azért nem fogok látszani, hékás! Akkor hova ez a nagy terüljterüljasztalkám? Ki sem merek majd jönni a paraván mögül! Helyette kirángatnak, és a legközelebbi székbe tolnak. Valamit a hajamnál kezdenek babrálni, kissé meg is húz néhány szálat, aztán meg az arcomnak esik az egyik sminkes. Eznemjáték!
A tükörből még látom TaekWoon utolsó momentumait, a combjaim összerándulnak, a körmeimet a bőrömbe vájom egy-egy pillantás következtében. Olyan rohadtul jól állnak neki ezek a láncok! Olyan rohadtul erotikus! Olyan baromira vadító minden pillanat! Basszus!

- Kész vagy, HaNa! – fordít egyet a széken a kolléganőm, aztán fel is rántanak belőle, és előrébb terelgetnek.
- Köszönöm – mormolom elégedetlenül az orrom alatt, és igyekszem összekulcsolni a karjaimat a mellkasom előtt, hogy senki ne lássa meg, amit annyira mutogatni akarnak.

Árgusan figyelő tekintetek mellett tipegek el a kis szandálkában, ügyelve, hogy ne essek pofára a ruhában. Az úgy oké, hogy hátul a földet söpri, de elől meg olyan rövid, hogy szinte már látszik a bugyim. Pompás. A Fiam természetesen vigyorog. HongBin és Ken elégedetten bólogat. WonShik, hát, neki persze, hogy tetszik; hiszen eddig még egyszer sem bírt rávenni, hogy egyáltalán rövidnadrágba préseljem bele magam. Csak úgy felcsillan az a mélybarna szempár egy-egy lépésemnél, és szinte már látom a vonásain, hogy gondolatban nagyon messzire kalandozott már. Éppen úgy, mint én tettem, amikor őket néztem az öltönyökben.
Egy másodpercre Leora kukkantok. Szerencsére megtartom az egyensúlyomat, és nem bicsaklik ki a bokám, ahogy a cipőm sarkát sem töröm ki, de azért veszélyes helyzetbe kerülök. Csak majdnem. De mégis mi a fészkes fenéért bámul rám ennyire? Mert még Shikit megértem. De TaekWoon? Ő most miért? Csodálkozás és meglepettség. De rajongás? És vágy?
Folytonosan nyeldesem a gombócokat a torkomban, és már egész testemben remegek. Teljes káosz uralkodik a fejemben. De én már eldöntöttem, hogy nekem csak Shiki létezik, senki más. Eldöntöttem, hogy megpróbálom vele. Mert megérdemli, hogy megpróbáljam. De akkor mégis mi ez az egész TaekWoon részéről? Miért csinálja ezt?! Megmondta!
Amikor elé álltam, hogy mi is a helyzet velem meg az érzéseimmel, akkor elhajtott. Na, jó, nem ennyire durván, de közölte egyszerűen, hogy köztünk nem lehet több egy munkakapcsolatnál. Esetleg barátok lehetünk, de semmi több. Tudomásul vettem minden szavát, és elkönyveltem magamban a tényeket. Ezért hagytam, hogy WonShik közeledjen hozzám; TaekWoon miatt.
Zökkenőmentesen zajlik minden. Szerencsére túl sokat nem kell velem foglalkozni, csak sétálgatnom kell, de egy kicsit kezdem unni. Ráadásul a jeleneteket nekem is meg kellene néznem, de nem akarom. Úgyis újra veszik azzal az illetővel, akivel kell, én csak helyettesítem őt a mostani alkalomra. Persze a Fiúk kíváncsiak, hogyan is mutatok a kamerák másik oldalán, de nem kéne ennyire lelkesnek lenniük.

- Umma! Nagyon csinos vagy, Umma! – ugrik a nyakamba imádott Nyuszkóm, mire én csak egy zavarodott mosollyal tudok hirtelen reagálni.
- Eddig miért is nem hordtál ilyen ruhákat, HaNa-yah? – pislog rám nagy szemekkel HongBin is, és lassan elandalog mellettem, közvetlenül Hyuk után.
- Csinos darab, és igen mutatós is! – Ken is megveregeti a vállamat, és ő is arrébb araszol.
- HaNa – suttogja a fülembe WonShik, amikor magához ölel –, lehetne, hogy elkéred ezt a ruhát, és szervezünk benne egy kis andalgást valahol?
- Shiki – motyogom teljes vörösségben úszva, majd viszonzom az ölelését, és elengedem.
- Majd találkozunk – megpuszilja az arcomat, és magamra hagy.

Kísérteties módon ketten maradunk. Csak Ő meg én. De miért nem ment még el eddig? Miért maradt itt? Felkel a székéből, és lassan közelebb lépdel hozzám. Féllépésnyi távolság sincs kettőnk között.

- Gyönyörű vagy, HaNa – súgja alig hallhatóan, beleremegek a hangjába, nem jutok szóhoz a szavaitól.

Mélyen a szemembe néz, egészen megbénít ez a macskás szempár. Nagyot nyelek. A szívem felszáguld a torkomba, és ott folytatja a zakatolást. Teljesen megbabonáz a közelségével. A tenyereit a csípőmre vezeti, és rászorít a testemre...


2015. december 7., hétfő

Chained Up (VIXX) - 4. fejezet


Hosszú percekig merülök Shiki tükörképére. Csak nézem az arcát. A mélybarna szempárját. Ahogy olykor rám pillant, vagy éppen oldalra sandít, hogy a többiekre vessen egy kósza pillantást. A némaságunknak végül Hyuk vet véget. Pontosabban szólva, a kölyök nyakamba való érkezése. WonShik csak sóhajt egyet, én pedig kényszeredett mosolyra húzom a számat, végül elveszem a kezeimet a vállairól, de nem bírom megállni. Néha van, hogy nem tudok parancsolni a gondolataimnak, így végighúzom a tenyereimet a rapper hátán, mire kissé megrázkódik a teste, és egy újabb sóhajt kapok válaszul.
Lassan felemelkedik a székből, és magunkra hagy Hyukkal. De előtte még hagy valamit nekem emlékül. Észrevétlenül vezeti végig az ujjbegyeit a combom felső részén, és kicsit az oldalamat is megcirógatja. Egy pillanatra megremeg a testem a gyengédségétől. Ugyan egy párt alkotunk már egy ideje, de mégse léptünk előrébb a kapcsolatunkban. Valami mindig megállított minket. Vagyis inkább engem állított meg, és Shiki követett benne. Én hagytam abba a dolgokat, és kerestem valami kifogást. De nincs olyan érintése, ami ne lenne hatással rám. Ismeri minden porcikámat, és pontosan tudja, hova nyúljon, hogy akár egy piciny reszketést csikarjon ki belőlem.
Mosolyogva nézek utána, végül fújtatok még egyet, aztán teljes figyelmet szentelek végre a mögöttem toporzékoló Nyuszkómnak.

- Mi van, Nyuszkó? Mit szeretnél? – nézek bele a tükörbe, miközben picit összepakolom a dolgainkat.
- Umma?
- Mondjad, Nyuszi. Baj van? Éhes vagy? Fáj valamid?
- Csak szeretnék kérdezni valamit, Umma.
- Micsodát?

Mindent leteszek a kezemből, és most a szék háttámláján támaszkodok meg. Hyuk ugyanebben a másodpercben kapaszkodik meg a csípőmben, és állát megtámasztja a bal vállamon. Mindketten a másik tükörképét nézzük; szinte látom, ahogy keresi a szavakat, miként zúdítsa rám gondolatait.

- Mondhatod bátran! – szólítom meg.
- Most akkor mi van veled meg Hyunggal? – motyogja.
- Ravival? – pislogok aprókat, az arcom lassanként veszi fel a halványpiros árnyalatát.
- Nem – megrázza a fejét.
- Akkor? – nyelek egy nagyot, mégis csak jó volt a megérzésem, hogy nem Ravira gondolt.
- Tudod jól, Umma – mormogja a nyakamba.
- Mit szeretnél, mi legyen, Nyuszkó? – kérdezem egy erőltetett mosollyal egybekötve.
- Én csak boldognak szeretnélek látni, Umma.
- Az vagyok, Nyuszkó.

Felemeli a fejét a vállgödrömből, és újfent farkasszemet nézünk egymással. Hyukie-t még annyira se sikerül megvezetnem, mint mondjuk Kent vagy HongBint. Ő még annyira se hiszi el a szavaimat, mint amennyire én hitegetem saját magamat. Csak azt nem tudom, hogy mikor lett ilyen jó szeme ennek a kölyöknek. Vagy csak én nem akartam észrevenni, hogy igenis van érzéke dolgok meglátásához? Újabb mély és nehézkes lélegzetvétel szakad fel belőlem.

- Nem hiszed? – kisvártatva tör fel a kétszavas kérdésem.
- Nem – ismét fejrázással együtt válaszol.
- Miért nem?
- Mert látok mindent, Umma.
- Mit látsz, Nyuszkó? – a vállaimra fog, magával szembe állít, ugyanakkor a széken is perdít kicsit, és egy lendülettel beletol.
- Pontosan látom, hogy túlságosan is kedveled Hyungot, viszont próbálod leplezni minden érzésedet azzal, hogy belemész egy másik kapcsolatba.
- Hyukie, én~
- Umma. Én nagyon-nagyon szeretlek téged. Nem akarom, hogy elnyomd az érzéseidet azért, mert egy kicsit bizonytalan vagy Hyung miatt.

Mikor is lett pontosan ilyen bölcs a Fiam? Döbbenten pislogok SangHyukra, aki tökéletesen látja a helyzetet. Egyszerűen belelát a fejembe, és olvas a gondolataimban. Tudja, hogy ez az egész köztem és Shiki között csak egy próbálgatás. Próba, hogy elfelejtesse velem Leot. Amit a maknae láthatólag nagyon nem akar, hogy bekövetkezzen. Érthető. Hiszen TaekWoon az, akihez minden problémájával fordulhat, mindig meghallgatja őt, és tanáccsal látja el. Természetes, hogy egy apát lát benne. Én meg vagyok a babusgató anyuka, aki mindig megszeretgeti, ha éppen arra van szüksége, mert az „apja” letolja őt valamiért. A helyében én is szeretném együtt látni a „szüleimet”.
Csak azt nem értem, hogy miért épp most áll elő ezzel az elméletével. Miért? Hiszen nem tegnap kezdődött a viszony köztem és Shiki között. Közel egy évvel ezelőtt. Még az Error promóciója alatt. Amikor utoljára kiborultam TaekWoon miatt, és Ravi volt az egyetlen, aki támaszt nyújtott nekem. Talán még jobban is, mint a többiek. Mert ők csak megveregették a vállamat, mondtak pár biztató szót, és mentek is a dolgukra. De Ravi nem így tett. Bent maradt velem munka után, ugyan semmit nem szólt hozzám egész idő alatt, mégis ott volt, ha beszélni akartam. Vagy csak kiadni magamból az érzéseimet.
Hát. Az utolsó alkalommal talán még jobban is, mint kellett volna. Azt hiszem, hogy akkor még egy kicsit többet is ittam a kelleténél, és persze Shiki volt az egyetlen, aki hajlandó volt rajtam segíteni. Összekapart az irodában, és felcipelt a szobámba. Ahogy bezuhantam az ágyamba, sikeresen magammal rántottam, így tökéletesen rám nehezedett. Lábai az én lábaim közé kerültek, ajka alig néhány milliméterre volt az enyémtől. Felugrott volna rólam, de nem hagytam. Valamiért a pólójába markoltam, és nem engedtem, hogy felkeljen. Szükségem volt rá.
Kis ideig még bámulta a kétségbeesett arcomat és a könnyes szememet, végül átkarolta a derekamat, és magához ölelt. Szorosan. Megértően. Megnyugtatva. Minden fájdalmat száműzve az elmémből. Belebújtam a nyakába, és szippantottam egyet a mámorító illatából. Mintha a tengerparton sétáltam volna a naplementében, olyan illata volt a parfümjének. Megkapaszkodtam a testében, és még jobban belefúrtam az arcomat nyakszirtjébe. Azt hiszem, hogy itt volt az a pillanat a számára, amikor döntött. Megpróbálkozik a lehetetlennel: elfelejteti velem TaekWoont.
Még egy sóhajt eresztek meg, végül felkelek a székből, és magamhoz szorítom Hyuk vékony testét. Szinte elveszik a karjaimban ez a gyerek, de mégis óriási támasz. És menedék. Búcsúzóul nyomok egy hatalmas cuppanós puszit az arcára, ami kicsit arrébb is sikerül, így a fülét érem el. Felnyüszít, majd a füléhez kap, és sértődött óvódásként néz rám, amiért megbántottam a hallójáratát. Jó, elismerem, baromi kellemetlen érzés, amikor valaki a füledbe puszil, és fél óráig cseng utána, plusz még alig hallasz is tőle.
Morog valamit az orra alatt, és elrobog tőlem. Mosolyogva rázom a fejemet, szinte látom magam előtt, ahogy fut TaekWoonhoz, hogy bepanaszoljon neki, amiért jobban megszeretgettem a kelleténél. Már csak az hiányzik, hogy idejöjjön hozzám, és számon kérjen, amiért bántottam a Fiúnkat. Öhm. Hopsz. Ezt most? Miért is gondoltam én most ezt az egészet? Komolyan azt mondtam magamban, hogy „Fiúnkat”?

- Minden rendben, HaNa? – zökkent ki mélázásomból ezúttal HongBin.
- I-igen! Persze! Baj van, Kong?
- Nem – felnevet. - Csak a kölyök épp panaszkodik a túlzó szeretetedről.
- Majd többet nem szeretgetem meg, és akkor nem lesz miről panaszkodnia.
- Nem hinném, hogy ezt meg tudnád tenni, HaNa – hangos nevetésben tör ki.
- Talán ha megerőltetem magam, menni fog.
- A-a. Akkor sem.
- Miért ne menne? – pillázok rá vigyorogva.
- Mert ha te valakit megszeretsz, az csinálhat bármit, úgyse változtatsz az érzéseiden. Akit szeretsz, azt szeretsz, és képtelen vagy nem kimutatni felé. – teljes sokkhatás alá kerülök HongBin szavaitól, nem tudok megszólalni. - Ez az igazság, HaNa. Mindenki tudja rólad, hogy határtalan a szereteted, és azt igyekszel ki is mutatni feléjük. Szóval ezért nem aggódom Hyuk miatt. Csinálhat bármit a kölyök, te akkor is babusgatni meg szeretgetni fogod, mint előtte. Kicsit irigylem is érte.
- I-irigyled? – értetlenkedem.
- Mindannyian szeretjük ezt a gyereket, de azért más, ha valaki úgy szeret, mint te, HaNa.
- Pontosan ugyanúgy szeretem, mint téged vagy mondjuk HackYeont.
- Tudom, hogy magadban felállítottál egy kis családot, hogyan is viszonyulsz hozzánk – mosolyog.
- Hm. Azt hiszem, hogy félreismertelek titeket – HongBin oldalra biccenti a fejét –, tényleg van egy kis családfám. Szeretnéd tudni? – aprókat bólogat. – Na, jó. De ne mondd meg senkinek! – újabb bólintással felel. – Hyuk a fiam, Ravi a nevelőapja, te és HackYeon vagytok a bácsikái, Ken pedig a plüssmackója.
- Na, és Hyung? – suttogja, hirtelen bennem akad a levegő.


* * *

A válasz alól szerencsére megmentettek. A forgatás kezdetét jelentő csengőszó. Bár Bini megpróbálta kiszedni belőlem TaekWoon helyét a családfámban, de tartottam magam. Noha, szerintem tökéletesen tisztában van vele, hogy milyen szerepet tölt be.
Egyetlen másodpercre sem állunk meg. Forgatunk és forgatunk. Igazítunk a sminken és a frizurán, öltöztetünk, én pedig fogcsikorgatva ragasztom le Shiki tetoválását, aztán bámuljuk az Isteneket. Nekem többször is leragad a tekintetem egy-egy részen. Kiváltképp Shiki mozdulataira koncentrálok a közös felvételek alatt. Hiába Hyuk szavai, nem tehetem meg WonShikkel, amire kért. Nem érdemli meg. Annyira küzd. Olyan nagyon el akarja feledtetni velem TaekWoont, hogy nem bánthatom meg. Nem lehet. A legjobb lesz, ha végre tényleg adok esélyt ennek a dolognak. Most már itt az ideje! Egy évig kitartóan küzdött, hogy megszerezzen magának, és ugyanúgy érezzek iránta, mint az Oroszlán iránt. Jár neki egy esély.
Mosolyogva megállok az egyik kamera mögött, és le se veszem a szemem róla. Ez a fehér függöny és matéria nagyon jó választás volt, főleg a fekete öltönyökhöz. Iszonyatosan jól kiemeli a srácok alakját, és minden mozdulatuk vadító. Azt hiszem, hogy meg kell nevelnem majd a Fiamat, amiért kicsit erotikusabbra veszi néha a figurát, és az „anyját” is megőrjíti olykor. Ejjte! Ezért még számolunk, kölyök!
A szóló részek közül elsőként Ken jeleneteit vesszük fel. Valahogy más ebben a kalitkában, vagy nem tudom, minek nevezzem. Lehet, hogy inkább egy üvegkoporsónak kellene, de az meg olyan horrorisztikus. Illetve hátborzongató. Legalábbis nekem a koporsó az. A hideg kiráz ettől a szótól. De Kennek jól állnak a virágok. Egész mutatós lesz ez a Plüssmackó, szinte akaratlanul mosolyodom el, ahogy belép a nyitott kalitkába, és befekszik a díszletbe. Láthatóan élvez minden pillanatot, és át is adja magát a zenének.
Eggyel megvagyunk, már csak a többi ötnek kell felvenni a szólórészét. Egyiküket szerfelett nagyon várom. Azt már nem tudtam, kideríteni, hogy Shiki melyik díszlet mögé lesz bújtatva, és engem melyikkel fog végleg magába bolondítani, de nagy reményeket fűzök egy bizonyos kellékhez. Remélem, hogy az lesz az övé. Szeretném. Nagyon!
Másodikként a leader szólórészei kerülnek lencsevégre, nem is értem, hogy miért nem mindjárt vele kezdtünk. Rohannia kell át egy másik forgatásra, és szerencsétlen már így is alig tud talpon maradni. Félve lépked az üvegszilánkokon, olyan, mintha attól tartana, hogy megvágja a talpát az egyikkel. De közben egy halvány mosoly is kiül az ajkaira. A rendező utasít, mindenki csendre inti a mellette állót, hogy ne zavarjuk meg a jelenetet. Túl sok időnk nincs felvenni ezt a részt, így elsőre jó lenne, ha menne. És megy is. A leader hibátlan.
Az egyik közös és a két szólórész után tartunk egy rövidebb szünetet, hogy N is valamennyit láthasson a felvételekből, mielőtt még fejvesztve tovább robogna. Én meghúzom magam valahol egészen hátul, szinte észrevétlen maradok. Szinte. De nem mindenkinek. Ravi egyszer-egyszer rám néz, és elmosolyodik. Ösztönösen viszonzom a mosolyát, de azonnal váltok is, amikor HackYeon tekintetébe botlom.

- Igen?
- Beszéljünk gyorsan! – megragadja a karomat, és elcipel mindenkitől.
- Történt valami?
- Meddig akarod még ezt játszani, HaNa-yah? – suttogja kérdését.
- Mit? Nem játszok semmit.
- Ismerlek. Tudom, hogy hogyan érzel Leo iránt, és azt is tudom, hogy Ravi miért van most ott, ahol van. Mi a célotok. De biztos, hogy ezt akarod? – ezek összeesküdtek ellenem, vagy mi a tök?
- HackYeon-shi? Nem értelek.
- Tudom, hogy mi a helyzet, de biztos, hogy ezt akarod? Szerinted képes lennél változtatni az érzéseiden, és Ravit szeretni úgy, ahogy Leot? Gondolod, menne?
- Meg kell próbálnom – motyogom lesütött szemekkel – Megérdemli Shiki, hogy megpróbáljam.
- Nem a próbálkozásodat érdemli, hanem az őszinteségedet, HaNa-yah.
- Én őszinte vagyok vele. Tud mindent, és ennek ellenére kitart mellettem. Ezért akarom megpróbálni.
- Elhiszem. De nem könnyű neki. Egyikünknek sem az, akik tudunk róla. Sokat beszélgettünk erről Hyukkal, és nem akarjuk, hogy túl sokáig szenvedjetek. Remélem, hogy jó döntést hozol, HaNa-yah.

Magához ölel, minden szeretetét közvetíti felém, végül lazít a szorításán, és az öltözőkhöz rohan, hogy megszabaduljon a fehér szmokingjától. Embertelenül néz ki benne, ez tény. Mindannyian. Ő is. Nagyon. Túl jól. Túlságosan szédítően mutat mindegyikben. Szinte már kalandozom, hogyan és miként szabadítanám meg tőle. Csak egyetlen gomb választ el, és feltárul előttem hófehér és hibátlan bőre, ami folytonosan csókért és harapásért kiált...
EGEK!!! Hol járok gondolatban?! NEM! Nem szabad! Csak és kizárólag egy személlyel lehetnek ilyen képzelgéseim... eggyel! De miért villan fel előttem egyfolytában a másik?


2015. december 1., kedd

Keyword of Key World (SHINee Key)






Olyan vagy, mint egy porcelánbaba. A legértékesebb porcelánbaba. A leggyönyörűbb porcelánbaba. Félek megérinteni Téged. Félek megszólítani Téged. Félek bármit is tenni. Félek. Egyszerűen csak félek. Ne kérdezd, hogy miért, mert magam se tudom rá a választ. Százszor elmondtad már nekem, hogy nem vagy baba, akire vigyázni kell. Nem vagy törékeny, nem vagy más, mint a többi. Nekem mégis az vagy! Más. Különleges. Utánozhatatlan. Megismételhetetlen. Egyedi.
Csak nézlek, ahogy a hófehér ágyneműben fekszel. Annyira tökéletes minden porcikád, olyan hibátlan mindened. Nem tudok betelni Veled. Csak a puszta jelenléteddel boldoggá teszel. Nem kell, hogy szólj hozzám; nem kell, hogy megérints, mert nekem annyi elég, hogy itt vagy. Itt fekszel, akár egy porcelánbaba.
Lassan beljebb lopakodom a szobában, egészen az ágyig araszolok. Mosolyogsz. Hiába akartalak meglepni, lebuktam. Macskareflexeid elől nem tudok elrejtőzni, bármennyire is küszködöm vele. De hagyod, hogy tovább osonjak. Nem moccansz, és a mosolyod se halványul. Lágy görbület ül az ajkaidon. Halkan felsóhajtok, amikor térdeim a fakeretet érintik.
Vigyázva mászok az ágyra, és kúszok közelebb Hozzád. Felszusszansz, mert megérzed a közelségemet. Egy pillanatra megállok, de szinte már bújok is Hozzád, mert nem bírok tovább távol lenni Tőled. Jobb karomat megtámasztom a jobb karod mellett, bal tenyeremet végigvezetem gerinced tökéletes ívén. Összerezzensz az érintésemtől, de nem nyitod ki a szemedet. Kicsit belefúrod az arcodat a párnába, majd még egy halk sóhaj távozik puha párnáid között.
Reszketve nyúlok a jobb kézfejedhez; nem kellene, de én mégis ideges vagyok, valahányszor megérintelek. Ujjaid összefonódnak az én ujjaimmal, gyengéden megszorítod őket, a fejemet lapockáid közé temetem. Nagyot szippantok fűszeres illatodból, mely az első pillanatban magával ragadott. A tüdőm megtelik ezzel az aromával. Feltölti testemet a tested melege. A lehető legközelebb fészkelem magam Hozzád, a másik kezünk is összekulcsolódik. Szorosan, ragaszkodóan, soha el nem engedve.
A kenyérszeletbe épp csak beleharaptál, még a gyümölcsíz se nyerte el a tetszésedet. Szinte érintetlenül hagytál mindent. Próbálkozhatnék én is az evéssel, de felesleges lenne. Ajkadnál nem létezik finomabb zamat számomra, emelje egekig bárki az elém tett ételt.
Hosszú és néma percek telnek el a semmittevéssel. Semmittevés, mert az átlagos emberek annak nevezik. Mi mégis ekkor vagyunk a legboldogabbak. A semmittevéskor. Mert nekünk egészen mást jelent ez a semmittevés. Szótlanul bújunk a másikhoz, és melegítjük egymást a saját hőnkkel. A semmittevés számunkra felér mindennel és a legfontosabbal. Szeretjük egymást. Nekünk ezt jelenti a semmittevés. Szavak nélkül elmondani az érzéseinket.
Elengedem a jobb kezedet, Te a bal kézfejed szorításán lazítasz. Becsúsztatom a karomat a hasad és a takaró közé, halkan felkuncogsz az érzéstől. Érzékeny részre tévedtem, nincs olyan pillanat, hogy ne nevetnéd el magad ettől. Én is elmosolyodom. Szeretem, amikor nevetsz. Legyen hangos, legyen csak éppen hallható. De a leginkább mégis az apró mosolyodat szeretem, ami olykor ajkaidra ül. Amit csak olyan kevesen ismernek.
Egyetlen gyors mozdulattal fordulsz meg, és zársz azonnal oltalmazó karjaid közé. Mélyen felsóhajtok. Álomszerű. Gyönyörű mélybarna Lélektükreidet rám emeled, elveszem ebben a hibátlan tengerben. Megbabonázol és megnyugtatsz. Újra és újra felteszem magamban a kérdést, hogy vajon mégis mivel érdemeltelek ki Téged. Nem szólsz továbbra sem, csak mosolyogsz. Úgy. Ahogy csak nekem szoktál. Nem akarom, de mégis kicsordul egy könnycsepp, ahogy a végletekig mélyülünk egymás szempárjában.

- Szép reggelt – köszöntesz dallamos és egyben búgó hangon, minden porcikám beleremeg ebbe a két szóba.
- Neked is – suttogom alig érthetően, mire csak egy újabb mosolyt kapok válaszul.

Jobb tenyeredet arcomra simítod, szemhéjaim automatikusan elnehezednek. Belesimulok az érintésedbe. Hüvelykujjaddal lágyan megcirógatod az arcélemet, majd alsó ajkamat érinted gyengéden forró és puha ujjbegyeddel. Még egy parányi lélegzetvétel szökik ki a számon, és zuhanok még mélyebbre az Álomvilágban. Elveszed az ujjadat a számról, két tenyered közé fogod az arcomat, és lassan lehúzol Magadhoz. Készséggel engedelmeskedem, és közelebb hajolok hívogató párnáidhoz. Lélegzeted lassú keringőt jár meleg leheletemmel, egyetlen szívdobbanással később összesimítod ajkaidat az enyémmel.
Gyengéd, törődő, kérlelő és szerelmes. Negédes csókban forrunk össze, amit csak lassanként mélyítesz el. Érzékien párnáid közé szorítod alsó ajkamat, majd a felsővel is ugyanígy cselekszel. A csókba sóhajtok. Édes. A legédesebb aroma az Univerzumban. Finoman becézgeted ajkaimat, majd nyelved hegyével végigsimítasz a párnáimon, és lassan átcsúsztatod vörös izmodat a számba. Nem vívunk harcot a fölényért, tökéletes egyetértésben simulnak egymáshoz nyelveink, és vallanak színt a másiknak.
Feljebb tornászod Magad, én is felülök Veled. Jobb kezednek ujjait rövid tincseim közé fúrod, finoman megszorítod őket, bal kezedet végigvezeted a testemen. Gyengéden simogatsz mindeneddel. Az édes csók egyetlen másodpercre se szakad meg, mi már mégsem a párnák között vagyunk. Egyik helyiségből a másikba bukdácsolunk, míg a fürdőhöz érve lecövekelünk.
Ismét két kezed közé fogod az arcomat, és ujjaid segítségével választod el ajkainkat egymástól. Még egy apró puszit nyomsz a számra, majd mosolyogva homlokodat az enyémnek támasztod. Csillogó Lélektükreidet és ragyogó mosolyodat látva az én szám is felfelé ívelő görbületre vált. Nem tudok megszólalni, pedig rengeteg gondolat cikázik a fejemben. De mintha pontosan értenéd, hogy mire gondolok.
Elveszed a kezeidet az arcomról, és derekamra fonod hosszú és vékony tagjaidat. Szorosan és biztonságot nyújtva ölelsz Magadhoz. Arcomat nyakszirtedbe fúrom, megint belélegzem az illatodat. Nem fázom, de Te melegséggel töltesz fel minden pillanatban. A szívem nyugodt ütemet diktál, tökéletes összhangban a Te szívveréseddel lüktet a mellkasomban.
Arrébb araszolunk néhány lépést, a lábainkkal a kád szélébe ütközünk. Elveszed az egyik kezedet a derekamról, de a másikkal feszesen tartasz, és húzol továbbra is a testedhez. Szabadon lévő kezeddel megnyitod a csapot, beállítod a megfelelő hőfokot, és együtt nézzük tovább, ahogy a víz egyre magasabb szintre emelkedik.
A habfürdőért nyúlok, azonban Te előbb felkapod a tubust a peremről. Bőven nyomsz a flakonból a zubogó vízbe, azonnal ellepnek minket a felröppenő buborékok. Felnevetünk. Egy Tündérmesében érzem magam. Elzárom a csapot, hogy halljam a kuncogásodat. Percek alatt megtelik a kád a habbal, mosolyogva nyúlsz a buborékok közé, és az ujjaid közé fogsz néhányat.
A szádhoz emeled a kezedet, kaján vigyor jelenik meg az arcodon, mégis a szemed állása árulja el, hogy mire készülsz pontosan. Hagyom magam, nem ellenkezem. Megnyalod ajkaidat, majd a következő pillanatban csücsörítesz egyet. Szinte alig bírom megállni, hogy ne tapadjak arra a kívánatos ajakpárra, de mintha tudnád, hogy mi jár a fejemben, a tajték közé fújsz. Az egész arcomat beborítja az átlátszó és illatos gyerekjáték. Újra és újra megismétled, nevetve játszunk a buborékokkal.
Belefeledkezünk a szórakozásba. Olyannyira, hogy ruhástul borulunk a habok közé. Egymást locsolgatjuk még mindig hangosan nevetgélve. Nem érdekel, hogy csurom vizes mindenem, és Te se zavartatod Magad emiatt. Élvezzük a pillanatot, amit együtt tölthetünk. Sikerül több vizet összegyűjtenem a tenyereimben, és mindet az arcodra öntöm. A széles vigyorom azonnal eltűnik, ahogy Rád nézek.
A víz lassan folyik végig az arcodon, tincseid ázottak, beleszédülök ebbe a látványba. Mosolyogsz, édesen és kedvesen.

- Mivel érdemeltelek ki? – teszem fel a kérdésemet, Te csak mosolyogsz a szavaimon.
- Nem tudom. Én mivel érdemeltem ki egy Tündért? – kérdezed oldalra döntött fejjel.
- Nem vagyok Tündér.
- Nekem az vagy.

Közelebb csusszansz hozzám a parányi kádban, és megint átkulcsolod karjaiddal a derekamat. Hiába a percekig tartó játék és nevetés, a szavaid komolyak és őszinték. Senki nem lát úgy, ahogy Te látsz engem. Átfonom a nyakadat, belebújok a mellkasodba. Hallgatom lassú szívverésedet, csodálatos dallam. Felemeled a fejemet a mellkasodból, mélyen a szemembe nézel. Felsóhajtok. Lehunyom a szemeimet, ajkaidat az enyémre simítod...

...ugye Te is emlékszel még rá? Ez volt az első közös reggelünk, sok-sok évvel ezelőtt... még mindig ugyanúgy szeretlek, mint az első alkalommal. Csak Téged. Örökké... és még tovább. Az Idők Végezetéig.


Boldog névnapot, MinGi Dongsaeng! Saranghae! <3