SHINee - Last Christmas

Last Christmas

Izgatottan ébredtem fel aznap reggel, bár ahogy hozzám bújt, már nem is akartam annyira felkelni, és nekikezdeni a napnak. De a szürke ágynemű között sem maradhattunk egész nap, hiszen egy különleges napnak néztünk elébe. Különleges vendégekkel. Kicsit húztuk még az időt; szorosan átöleltük egymást néhány percre, én szokásomhoz hívem elvesztem a mélybarna óceánban, ő pedig szokásához híven csak mosolygott az arcomat látva. Annyira belefeledkeztem minden alkalommal szeme ragyogásába, hogy már észre sem vettem, ahogy pislogás nélkül bámulok rá.

Végül hosszas győzködés után sikerült rá vennem őt, hogy kibújjunk a paplan alól, és elkezdjük végre ezt a különleges napot. Kicsit még vonakodott, és bújt, hogy megszánjam, de a munkából egy részt neki is ki kellett vennie. Talán ha nem csörren meg a mobil, akkor még mindig a takaró alatt ölelkeznénk.

Mosolyogva adtam át a zatyos kütyüt, miután megláttam, kinek a neve villog a kijelzőn. Morgott valamit az orra alatt, aztán kihúzta az ujjaim közül a telefont, és egy halk torokköszörüléssel egybekötve a füléhez emelte. Leültem mellé az ágyra, és odanyomtam én is a fülemet, hogy legalább foszlányokat halljak a hívásból.

- Győzd meg Noonát, hogy egész nap az ágyban maradjunk – szólt bele köszönés nélkül a készülékbe, mire csak egy kuncogást fedeztem fel a vonal túloldalán.

- Na, Hyung! Mikorra menjünk? – hallottam meg a fiatalabbik öcsénk hangját, ösztönösen mosolyodtam el.

- Nem tudom. Csak gyertek. Minél előbb, rendben? Noona már nagyon izgatott – rám nézett, én pedig a fülem tövéig vörösödtem a pillantásától.

- Nem kimondottan tőlem függ, hogy mikor tudunk elindulni.

- Mondd meg a húgomnak, hogy rá vagyunk kíváncsiak nem pedig a belőtt frizurájára meg a hibátlan sminkjére. Jöhettek pizsiben is, csak itt legyetek!

- Azért abban egy kicsit hűvös lesz, nem gondolod, Hyung? – kuncogta.

- Kabátot vegyetek! Várunk! – nemes egyszerűséggel kinyomta a másik felet, majd az éjjeli szekrényre dobta a telefont, aztán derekam köré fonta hosszú karjait, és magához ölelt.

Belebújtam a nyakába, és nagyot szippantottam a reggeli illatából. Ezt is szerettem, ahogy mindent, ami hozzá tartozott. Rabul ejtett, és magába bolondított. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Ezt az ölelkezést is az én akaratom szakította meg, mert én húzódtam hátrébb közel húsz percig tartó bújás után.

Mielőtt még felkelhettem volna mellőle, két keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett. Ragyogó gyémántokkal találtam magam szemben, amikhez képest még a Csillagok fénye is csak fakó pislákolásnak hatott. Felsóhajtottam, majd én is arcára simítottam a tenyereimet. Hiába érintettem meg sokadszorra a bőrét, még mindig megremegtem, valahányszor csak hozzá értem. Egyszerűen ilyen hatással volt rám az első pillanattól fogva.

Közelebb hajolt az arcomhoz, homlokát megtámasztotta az én homlokomon, az eddig féloldalas mosolyból lágyan felfelé ívelő görbület lett, aztán az orrát is az enyémnek nyomta. Megbabonázott. A szemhéjaim lassan elnehezültek, ahogy belefulladtam a sötétbarna örvénybe. A következő szívdobbanásom pillanatában puha és forró ajkak érintették a számat, újabb parányi lélegzetvétel szakadt fel belőlem. Gyengéden simította össze párnáit az enyéimmel, és merültünk el az érzéseink mély tengerében.

- Azért remélem, hogy egy picit leszünk kettesben is – súgta ajkaimra hajolva, miután elváltunk egymástól.

- Én is bízom benne. Addig nem fekszünk le aludni – mosolyogtam, és egy bólintást kaptam válaszul.

- Nem is akarom alvással pazarolni a perceket, amiket veled tölthetek.

- Még mindig tudod, mivel vegyél le a lábamról.

- Igyekszem nem csalódást okozni.

- Sosem tetted, és nem is teszed. Semmivel sem tudsz csalódást okozni.

Még egyszer utoljára megcsókoltuk egymást, felöltöztünk egy kicsit otthonosabb ruhába, ami nem baj, ha koszos lesz a készülődés alatt. Még bőven volt időnk a vendégeink érkezéséig. Előmerészkedtünk a hálóból, és a nappaliig ballagtunk.

Fenyőillat csapta meg az orromat, ahogy odaértünk, nagyot szippantottam a zöld aromából, a tüdőm megtelt vele. Feltöltött energiával mindkettőnket, és belevetettük magunkat végre a feladatok tömkelegébe.

Az ajándékcsomagolás alól kihúztam magam, mondván, nekem nincs olyan szépérzékem, mint neki, és nem igazán engedelmeskednek a csomagolóanyagok sem. Persze ez csak egy ürügy volt, mert szerettem nézni, ahogy elmerül a szépítésben, és imádtam az arcát figyelni, ahogy koncentrál a tökéletes kivitelezéshez.

Rám nem várt más, csak az ebéd, mert a harmadik, s egyben legfontosabb dolgot mindig együtt csináltuk. Mivel az ajándékcsomagolás nem vett igénybe túl sok időt, így csatlakozott a főzéshez. Noha, inkább nevezném „engem feltartásnak”, mert amerre fordultam, belé botlottam, persze jó volt minden ilyenkor egy puszival gazdagodni, és máris megérte minden.

Végül a főzés egy része is közös program lett, habár bármennyire is szeretett volna belekontárkodni, nem hagytam neki, mert ráparancsoltam, hogy az ölelése nélkül úgysem tudok finomat főzni. Így hátulról magához ölelt, belebújt a nyakamba, és így fejeztem be az ebédet. Már csak a fa volt hátra. A legfontosabb.

Előző este előszedtük a szekrény mélyére ásott díszeket és füzéreket, a karácsonyi égőt és a szaloncukrokat. Még az első, kék színű üveggömb fel sem került a felső ágak egyikére, amikor megszólalt a csengő. Korábban a vártnál, de megjött a vendégsereg egyik fele, bár azt egyikünk sem tudta megmondani, hogy ezúttal ki volt a gyorsabb.

Letettük a díszeket, és együtt mentünk ajtót nyitni. Kis híján felsikítottam a boldogságomtól, de tartottam magam, mielőtt a szomszéd néni infarktust kapott volna az örömkitörésemtől. Megragadtam a kisebbik húgom bal felkarját, és egyetlen határozott mozdulattal rántottam be magamhoz, aztán a nagyobbikkal cselekedtem ugyanígy. Nem kifejezetten érdekeltek a kísérőik, velük foglalkozott az, akinek foglalkoznia kellett.

Egyszerre öleltem magamhoz mindkét lányt, és bújtam bele az ölelésükbe. Erősen, szinte már fojtogatóan szorítottak magukhoz, de örültem neki. A világ legszebb érzése, amikor ők ölelnek magukhoz. A srácok időközben megszabadultak a felesleges ruháiktól, a lányoknak ugyanez kicsit nehezebben ment, mert a nyakukban csimpaszkodtam. De a sokadik utáni kérésre megadtam magam, és elengedtem a húgaimat.

Gyorsan a hálóba siettünk, hogy valami emberibb külsőt varázsoljunk magunkra, és abban folytassuk tovább a fadíszítést. Hárman lányok a kezünkbe vettünk egy-egy doboznyi díszt, és ott folytattuk, ahol a csengőszó előtt abbahagytuk. Hatan szépítgettük és tettük teljessé az ünnep elengedhetetlen kellékét.

KiBum, ahogy minden évben, úgy most sem bírta megállni, hogy legalább egy kis időre ne vegye birtokba a konyhát, és készítsen valamit. Csak akkor tudtuk meg, hogy mit talált ki, amikor már az ünnepi asztalnál ültünk. Mindig meglepett minket valami ínyencséggel, és ezért egy picit mindig is irigyeltem a kisebbik húgomat. De csak egy nagyon picit, és alig néhány másodpercig.

Mosolyogva fogyasztottuk el az asztalon lévő ételeket, és tüntettünk el szinte mindent az utolsó falatig. Jöhetett a nap második legfontosabb része, az ajándékozás. Ugyan egymás ajándékai voltunk, és hiába egyeztünk minden ilyen eseménykor, hogy jövőre senki nem vesz senkinek semmit, természetesen egyikünk sem tartotta magát az adott szavához.

A csomagolópapírok eltávolítása után pedig jöhetett a következő legfontosabb pillanat. Csak ültünk és néztük a másik csillogó szempárját és mosolygó arcvonásait. Bekucorodtunk a fiúk ölébe, és úgy meséltük el az eltelt napok eseményeit, amit egymás nélkül kellett eltöltenünk.

- Akkor jövőre megint nem veszünk ajándékot egymásnak, igaz? – kérdezte nevetve MinGi.

- Én most sem vettem! – vágott vissza MinYoung – A kézzel készített nem számít annak.

- Dehogynem! – vitatkozott KiBum is, aki főleg szerette a szép csecsebecséket, és lepett is meg vele minket minden évben.

- Nekem még mindig nem kell ajándék – mosolyodtam el –, mindenem megvan, amire szükségem van, és nem is vágyom másra.

- Egyre azért biztos vágysz te is, Unnie – vigyorogta a kisebbik húgom, ami megjegyzést nem tudtam hova tenni.

- Hah? Mire vágyom én? – pislogtam.

- Tudod jól, hogy mire gondolt a Macsek! – levakarhatatlan mosollyal az arcán reagált MinYoung.

- Momentán tényleg nem tudom! – mormoltam értetlen fejet vágva.

Összenéztünk JongHyunnal; én továbbra sem értettem, hogy mire céloznak a lányok, de JongHyunról ugyanezt már nem tudtam volna elmondani. Úgy látszott, ő pontosan tudja, hogy mire akartak kilyukadni a húgaim. Ahogyan TaeMin és KiBum is tökéletes összhangban bólogatott MinGi korábbi kérdésére.

- Csak én vagyok az, akinek semmiről sincs semmi fogalma? – értetlenkedtem.

- Vagy csak nem akarod, hogy legyen! – kacsintott KiBum.

- Ha lelövitek a poént, akkor már nem lesz meglepetés! – TaeMin is csatlakozott az előtte szólókhoz, ezzel végképp összezavarták az egyébként is kusza gondolataimat.

- Most jön az, hogy csinálok mindenkinek egy nagy bögre teát! – ugrott fel MinYoung a maknae öléből, és futott is át a konyhába.

Alig negyed órával később már a legnagyobb tálcánkkal a kezében lépdelt vissza hozzánk, hat csésze gőzölgő teával. Mindenki megkapta a kedvencét, és újra összebújtunk. Órákon át beszélgettünk, felidéztük a találkozásainkat, hiába ismertük kívülről egymás történetét, mindig szívesen hallgattuk meg azokat újra és újra. Lélekmelengető volt.

Záróakkordként pedig nem hiányozhatott a következő évi nyaralásban való megegyezés sem. Minden év nyarán egy teljes hetet töltöttünk egy előre kiválasztott helyen, amit hosszas tárgyalások előztek meg. Mivel legalább tíz nyárra előre tudtunk helyszíneket választani, így egyszerűbbnek láttunk listát vezetni, milyen helyek merültek fel már. Igyekeztünk olyat választani, ami mindenkinek megfelel. Legyen végtelen mennyiségű vízfelszín is a delfineknek, és legyen homok is, a kevésbé vízi lényeknek.

Számomra valójában teljesen mindegy volt, hova utazunk a következő évben. Nekem csak az számított, hogy együtt legyünk mind a hatan, és megfeledkezhessünk a kötelességeinkről arra a kis időre. Már majdnem éjfélt ütött az óra, amikor a búcsúzáshoz érkeztünk, és arra az estére elváltunk egymástól. Könnyen ment, mert tudtuk, hogy másnap is együtt leszünk. Mert ezek az alkalmak pontosan erről szóltak. Az együtt töltött pillanatokról. Csak mindig más volt a vendéglátó, de a sorrend ugyanaz volt. JongHyun és én nyitottuk az első estét, MinYoung és TaeMin a másodikat, MinGi és KiBum pedig zárta az eseménysorozatot. Három egymást követő nap nevetéssel és szeretettel töltve. A legszebb időszak mindannyiunk életében.

Elköszöntünk imádott húgainktól és öcséinktől, majd visszavonulót fújtunk. Illetve csak bezárkóztunk a lakásba. Készítettünk még egy bögre forró teát, elővettük a takarókat a szekrényből, és az egyetlen fotelba fészkeltük be magunkat. Pontosabban szólva JongHyun ült a fotelba, bebugyolálta magát picit az egyik takaróba, én pedig az ő ölében húztam össze magam, és tekertem körbe mindkettőnket a másik takaróval.

De végül elérkezett az este utolsó momentuma. Amikor csak ketten vagyunk, a fenyőillatban és a tűzropogás csendes hangjai vesznek körül minket. Nem szóltunk egymáshoz szinte sohasem ilyenkor, csak bámultuk a tüzet, ahogy a lángok lassú táncot lejtenek, és mire leég az utolsó fatuskó, addig a bögréink is kiürülnek... és pontosan ugyanott ér minket a másnap reggel, ahol elaludtunk.

Egymáshoz bújva a fotelban...de az egyik ilyen eseménykor egy kicsit változtattunk. Ugyanis egy parányi, ám annál ragyogóbb ajándékkal az ujjamon nyitottam ki a szememet. Nem tudom, hogyan és mikor húzta fel az gyűrűsujjamra az ékszert, de ott volt a bal kezemen. Zafírszínű kő ragyogott a közepén, amit ezüst keretbe foglaltak. Álomszép... éppen olyan, mint mellette az életem.

...nem túl régóta, de már egy ideje így telik nálunk egy bizonyos ünnep. Egy ünnep, ahol szeretet vesz minket körül, és már csak attól boldogok vagyunk, hogy együtt lehetünk. A legcsodásabb érzés, amihez nincsenek földi szavak. Földöntúli minden pillanata...

BOLDOG KARÁCSONYT, CHEONSA&YOJEONG! <3 <3 <3 Saranghaeyo!!! <3 <3 <3