Chained Up (VIXX) - 5. fejezet

HackYeon távozása után még kapunk mindannyian öt perc szünetet, hogy utoljára kifújjuk magunkat a szóló jelenetek előtt. Aztán pedig végeztünk mára, de holnap újra kezdjük az egészet. Mert még nincs kész minden, még vannak pontatlanságok, illetve a közös részek közül is újra kell venni néhányat. Na, meg a külső helyszíni forgatást is le kell lassan zavarnunk, mert kezdenek hűvösek lenni a délutánok is.

Alig várom, hogy végre egészben láthassam ezt az MV-t, és persze nagyon kíváncsi vagyok Shiki szólójára is. Még mindig reménykedem, hogy az a díszlet lesz az övé, amire titkon vágyom. Valahogy hirtelen kalandozni is kezdek odabent, és már el is képzelem magunkat különböző helyzetekben. Ajaj! Ez így bajos lesz, ha nem fogom vissza a fantáziámat. A végén mehetek majd hideg zuhanyt venni. Szerencsére a csengőszó ment meg ezúttal is, a rendező HongBint kéri porondra.

Már ugrom is a felpakolt törölközőkhöz, hogy amikor végzünk a jelenetével, azon nyomban bele tudjam tekerni a testét. Nem szeretném, ha emiatt a vizes momentum miatt megbetegedne a promóció előtt. A melegítést szolgáló ventillátort is bekapcsolom gyorsan, hogy az is a segítségünkre legyen majd idővel. A rendező kiált egyet, és már jöhet is, aminek jönnie kell.

HongBin tökéletes színész, mint mindig. Az Error alatt is imádtam az úgynevezett játékát, nagyon megtetszett, hogy bele tudja élni magát a szerepébe. Ez pedig meglehetősen jól áll neki. Huh! De még milyen jól. Ahogy a vizes ruha a testére simul, szinte már őrjítővé válik egy ponton, és még kissé nedves lesz a haja is, hűha! A Starlightok magukba fognak harapni ezeket a kockákat látva. Még én is belemerülök a szájharapdálásba. Pedig csak HongBinről van szó. Mi lenne, ha valaki mást kellene bámulnom?! Jesszus! Nem! Nem gondolok bele! NEM akarok belegondolni.

Bini után a soron következő tag imádott Nyuszkóm. A fehér öltönytől gyorsan megszabadult, és már az újabb összeállítással küzd. A nadrág könnyen megy, de amikor a felső kerül a kezébe, széles vigyorra húzza a száját, és rám néz. Összeráncolom a szemöldökömet. Akkor is szúrós szemmel néztem Kim koordinátorra, amikor megláttam az öltönyöket. Mivel egyenszerkó, így várható volt, hogy Hyuk is egy ilyenben fog feszíteni. Hát már azokat a pillanatokat nehezen nyeltem le. De az, hogy még a külön részekhez is egy ilyen cuccot tervezett, már egy kicsit kiveri a biztosítékot. Kölyök! SangHyuk még KÖLYÖK!

Nagyot nyelek, ahogy beáll a helyére, a tekintetünk találkozik. Még mindig mosolyogva néz rám, de amikor meglátja, hogy összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt, akkor lefagy a vigyor az arcáról. Tudja, hogy ezért még számolni fogunk. Én fogom az ostorütések számát számolni, amint a korbáccsal suhintok a Fiacskám hátán. A rendező felkiált, az újabb felvétel kezdetét veszi.

Mozdulatlanul figyelem a kamerák mögött, hogy miként ténykedik az én édes fiacskám, de gondolatban már többször megfojtottam a főnökömet ezért a ruháért, a rendezőt pedig már lovak után kötöttem. Hyukie-ról pedig már nem is teszek említést, csak azon morfondírozok, hogy honnan fogok szerezni egy jó korbácsot. Észre sem veszem, amikor megáll valaki mögöttem, de ahogy tenyereit a vállaimra simítja, összerezzenek. Ismerem ezeket a tenyereket, de mégsem annyira. Tudom, hogy kihez tartoznak, és ezek a mancsok nem szoktak sűrűn hozzám érni. Mélyet lélegzem.

A szívem felszáguld a torkomba, és fékevesztett dübörgésbe kezd odafent. Próbálom kontrollálni, de nem bírom visszafogni. A légzés is nehézkessé válik, egész testemben remegni kezdek, ahogy finoman a vállaimra szorít.

- Egész jól áll a kölyöknek ez szerep. – suttogja a nyakamhoz hajolva, megrázkódom a hangtól.

- Ühüm – motyogom elcsukló hangon.

- Ügyes nagyon.

- Ühüm.

- Jól vagy, HaNa-yah? – suttogja bizsergető hangon.

- Igen, jól – sóhajtom válaszul, de szinte alig hallani a szavaimat.

- Kíváncsi vagy az én részemre is?

Hirtelen fordulok felé; az arca túl közel kerül az enyémhez, az orrunk összeér. Ijedten nézek rá, mindenki köddé vált körülöttünk, hogy senki nem jön ide? Vagy mi? A szemembe néz, én pedig elveszek ebben a mogyoróbarna tekintetben. Leáll mindenem. Nem tudok lélegezni, nem tudok megszólalni, semmit nem tudok csinálni. Csak nézem őt, és halkan zihálok. Bármit kérhetne tőlem vagy parancsolhatna nekem, mert habozás nélkül megtenném. Ő irányít, én teljesítek. Engedelmeskedem mindenének. Megbénít, fogva tart és nem ereszt többé. A rabjává tesz.

Egy óriási gombócot próbálok meg letuszkolni a nyelőcsövemen, de szinte sikertelen minden próbálkozásom. Soha nem voltunk még ilyen szituációban együtt. Pedig egy párszor néztünk már farkasszemet egymással, de ennyire közel még nem éreztem őt magamhoz. Túl közel van. Csak milliméterek választanak el minket a másiktól. Szinte már érzem ajkait a számra simulni...

A következő másodpercben elmosolyodik. Ismeretlen ez a mosoly. Vagyis nem annyira, mert láttam már. Egyszer. Talán egyszer már láttam így mosolyogni, és épp azért olyan nagyon különleges. Lassan hátrébb húzza a fejét, és megszűnik a bénító hatás. Tudok lélegezni. Tudok nyelni. Tudok pislogni. De meddig? És miért van rám ilyen hatással? Egyáltalán miért hiányzik máris a közelsége? Miért akarom, hogy tovább legyen ilyen közel hozzám? Miért? MIÉRT?!

Elveszi a kezeit a vállaimról, és lassan elsétál mellőlem. Itt hagy; tele megválaszolatlan kérdésekkel a fejemben. Újra és újra nagy levegőt veszek, hogy valamennyire visszakerüljek az életbe, és valamiféle emberi állapotba kerüljek. Megkapaszkodom a mellettem álló kameraállványban, és megpróbálom feldolgozni a történteket. De szinte bele sem kezdek, amikor ismét két tenyér érinti a testemet. De ezúttal pontosan ismerem ezeket a kezeket, és a csípőmre csúszik mindkettő. Hiányzott ez az érintés.

- Minden rendben, HaNa? – suttogja a fülembe, de a korábbi bizsergés elmarad.

- Igen, minden, Shiki. Veled is minden okés?

- Aham. A kölyökkel végeztek, úgyhogy most vesszük fel az én jelenetemet.

- Hmm... – elégedett és boldog mosolyra húzom a számat, miközben lassan megfordulok a tenyerek alatt. – Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok rád.

- Igen? – közelebb lép hozzám, a mellkasunk finoman egymáshoz simul, mélyen a szemembe néz.

- Azért azt nem felejtetted el, hogy nem csak magunk vagyunk, ugye?

- Nem. De most mindenki Hyuk jelenetével van elfoglalva, meg a vágásokkal és egyebekkel. Én meg annyit mondtam, hogy jövök hozzád egy kis igazításra a smink miatt.

- Kamuztál? – kérdezem vigyorogva.

- Abban nem, hogy hozzád jövök – feleli, lassan lejjebb hajol az arcomhoz.

- Abban. De nem is mondtad, hogy igazítanom kellene rajtad.

- Gondoltam, rád bízom azt az igazítást. – picit oldalra dönti a fejét, és egy parányi, ám annál sokat mondóbb mosolyra húzza a száját.

- Kim WonShik! – pontosan tudom, hogy mi van emögött a mosoly mögött – Kissé piszkos a fantáziád, nem gondolod?

- Rossz az, aki rosszra gondol – feleli.

- Kérdés, hogy mi benne a rossz? – halkan felnevetek.

- Mennem kell – egy apró puszit nyom az orromra, finoman a derekamra szorít, majd ellép előlem. – Ugye megnézel?

- Nem lehet kérdés! – vágok vissza sietve, majd folytatom is – Le sem fogom venni rólad a szememet!

- Akkor jól kell csinálnom.

- Mindig jól csinálod – jelentem ki teljes magabiztossággal, amitől csak még jobban felbátorodik, ezáltal szélesedik az az édes görbület, ami eddig is ajkain ült.

-  Sokat kalandoztam ám odabent veled gondolatban – súgja újfent a fülembe, de mielőtt még egy lendülettel ellökhetném a zavarba ejtő mondatát hallva, eliszkol a többiekhez.

Ez a nagy szerencséje a pergő nyelvűnek, különben most mindketten bajban lennénk. Kiváltképp én lennék óriásiban, de őt sem kímélnék, azt hiszem. A rendező szokásához híven ismételten elüvölti magát, ami az újabb kezdést jelenti. Igazán tehetne a szájára hangtompítót, mert a felvételek végére tuti, hogy megsüketülünk.

Megállok a korábbi helyemen, és megtámaszkodom azon az állványon. Közben természetesen magamban imádkozom, hogy az a díszlet legyen Shiki helye, amire már egy ideje áhítozom. Elsétál az aranyló láncok előtt, a szívem megdobban, ahogy megcsörrennek a játékszerek, és már boldogan mosolyognék, de tovább ballag. Ez most? Ez most komoly? Ennyire? Ennyire ki akarják forgatni a szerepéből? Muszáj ezt most? Tényleg kell?! Pedig már annyira örültem, hogy Ravihoz tartoznak azok a láncok. Ajh! De akkor ez csakis azt jelenti, hogy bizony TaekWoon fog ott ácsorogni. Hűha.

Shiki besétál a függönyök közé, aztán egy mozdulattal kiront, magához hívja a rendező, és néhány instrukciót mormol a fülébe. Őrjítőek ezek a pillanatok is, nem tagadom, de annyival jobb lenne, ha ott lenne, ahova én már el is képzeltem. Akaratlanul beharapom alsó ajkamat, ahogy kalandozni kezdek, egy hideg kézfej szorít a csuklómra.

- Yoo HaNa, segítened kell! – néz rám rémülten az egyik kollégám, mire kidüllednek a szemeim – A csaj, akinek részt kellene vennie a klipben, lebetegedett. Te ugrasz be helyette!

 MIVAN?!?! Eztmostnemjólhallottamugye? Csak a fülem csengett! Ugye?!

* * *

Nem, nem a fülem csengett! Jól és tisztán érthetően mondta azt a kolléganőm, hogy bizony én vagyok a tartalékos, és nekem kell belebújnom abba a göncbe. De miért?! Annyian vannak még itt rajtam kívül! És különben sem olyan nagy cucc ez az egész! Betegen is simán végigcsinálhatná, hiszen csak sétálgatni kell! Semmi nem látszik az arcából! Miért? Miért én?! Miértmiértmiért?!

Beletuszkolnak a ruhába, miközben alul próbálom lejjebb rángatni, addig az öltöztetőm a melleimnél ténykedik ugyanígy. Kipakolja azt, ami tulajdonképpen nincs is, de ő küzd vele. De minek?! Ennyire azért nem fogok látszani, hékás! Akkor hova ez a nagy terüljterüljasztalkám? Ki sem merek majd jönni a paraván mögül! Helyette kirángatnak, és a legközelebbi székbe tolnak. Valamit a hajamnál kezdenek babrálni, kissé meg is húz néhány szálat, aztán meg az arcomnak esik az egyik sminkes. Eznemjáték!

A tükörből még látom TaekWoon utolsó momentumait, a combjaim összerándulnak, a körmeimet a bőrömbe vájom egy-egy pillantás következtében. Olyan rohadtul jól állnak neki ezek a láncok! Olyan rohadtul erotikus! Olyan baromira vadító minden pillanat! Basszus!

- Kész vagy, HaNa! – fordít egyet a széken a kolléganőm, aztán fel is rántanak belőle, és előrébb terelgetnek.

- Köszönöm – mormolom elégedetlenül az orrom alatt, és igyekszem összekulcsolni a karjaimat a mellkasom előtt, hogy senki ne lássa meg, amit annyira mutogatni akarnak.

Árgusan figyelő tekintetek mellett tipegek el a kis szandálkában, ügyelve, hogy ne essek pofára a ruhában. Az úgy oké, hogy hátul a földet söpri, de elől meg olyan rövid, hogy szinte már látszik a bugyim. Pompás. A Fiam természetesen vigyorog. HongBin és Ken elégedetten bólogat. WonShik, hát, neki persze, hogy tetszik; hiszen eddig még egyszer sem bírt rávenni, hogy egyáltalán rövidnadrágba préseljem bele magam. Csak úgy felcsillan az a mélybarna szempár egy-egy lépésemnél, és szinte már látom a vonásain, hogy gondolatban nagyon messzire kalandozott már. Éppen úgy, mint én tettem, amikor őket néztem az öltönyökben.

Egy másodpercre Leora kukkantok. Szerencsére megtartom az egyensúlyomat, és nem bicsaklik ki a bokám, ahogy a cipőm sarkát sem töröm ki, de azért veszélyes helyzetbe kerülök. Csak majdnem. De mégis mi a fészkes fenéért bámul rám ennyire? Mert még Shikit megértem. De TaekWoon? Ő most miért? Csodálkozás és meglepettség. De rajongás? És vágy?

Folytonosan nyeldesem a gombócokat a torkomban, és már egész testemben remegek. Teljes káosz uralkodik a fejemben. De én már eldöntöttem, hogy nekem csak Shiki létezik, senki más. Eldöntöttem, hogy megpróbálom vele. Mert megérdemli, hogy megpróbáljam. De akkor mégis mi ez az egész TaekWoon részéről? Miért csinálja ezt?! Megmondta!

Amikor elé álltam, hogy mi is a helyzet velem meg az érzéseimmel, akkor elhajtott. Na, jó, nem ennyire durván, de közölte egyszerűen, hogy köztünk nem lehet több egy munkakapcsolatnál. Esetleg barátok lehetünk, de semmi több. Tudomásul vettem minden szavát, és elkönyveltem magamban a tényeket. Ezért hagytam, hogy WonShik közeledjen hozzám; TaekWoon miatt.

Zökkenőmentesen zajlik minden. Szerencsére túl sokat nem kell velem foglalkozni, csak sétálgatnom kell, de egy kicsit kezdem unni. Ráadásul a jeleneteket nekem is meg kellene néznem, de nem akarom. Úgyis újra veszik azzal az illetővel, akivel kell, én csak helyettesítem őt a mostani alkalomra. Persze a Fiúk kíváncsiak, hogyan is mutatok a kamerák másik oldalán, de nem kéne ennyire lelkesnek lenniük.

- Umma! Nagyon csinos vagy, Umma! – ugrik a nyakamba imádott Nyuszkóm, mire én csak egy zavarodott mosollyal tudok hirtelen reagálni.

- Eddig miért is nem hordtál ilyen ruhákat, HaNa-yah? – pislog rám nagy szemekkel HongBin is, és lassan elandalog mellettem, közvetlenül Hyuk után.

- Csinos darab, és igen mutatós is! – Ken is megveregeti a vállamat, és ő is arrébb araszol.

- HaNa – suttogja a fülembe WonShik, amikor magához ölel –, lehetne, hogy elkéred ezt a ruhát, és szervezünk benne egy kis andalgást valahol?

- Shiki – motyogom teljes vörösségben úszva, majd viszonzom az ölelését, és elengedem.

- Majd találkozunk – megpuszilja az arcomat, és magamra hagy.

Kísérteties módon ketten maradunk. Csak Ő meg én. De miért nem ment még el eddig? Miért maradt itt? Felkel a székéből, és lassan közelebb lépdel hozzám. Féllépésnyi távolság sincs kettőnk között.

- Gyönyörű vagy, HaNa – súgja alig hallhatóan, beleremegek a hangjába, nem jutok szóhoz a szavaitól.

Mélyen a szemembe néz, egészen megbénít ez a macskás szempár. Nagyot nyelek. A szívem felszáguld a torkomba, és ott folytatja a zakatolást. Teljesen megbabonáz a közelségével. A tenyereit a csípőmre vezeti, és rászorít a testemre...