Forever with you (B.A.P.) - 6. fejezet

- Ugye nem okoz gondot, hogy egy lakrészen osztozz a Csapattal? – intézi felém a kérdést a Menedzser, tekintetem automatikusan siklik YongGukra, aztán vissza a Menedzserre.

- Öhm – az egyre növekvő gombócot nehézkesen tolom le a torkomon, a válasz valahogy nem akar kibukni belőlem, pedig lassan muszáj leszek megszólalni, mert a kérdő szempár lassanként változik egyre türelmetlenebbé. – Nem okoz – motyogom kissé zavarban, de ahhoz nem elég hangosan, hogy a Menedzser ne kérdezzen vissza.

- Hogyan?

- Nem okoz gondot! – felelem határozottabban, de belül igencsak remegek az idegességtől, végül kicsit megdőlök, hogy jelezzem, eleget teszek a feladatomnak.

- Nagyszerű! – összecsapja a tenyereit, rám pedig ezzel a frászt hozza, összerezzenek a csattanástól. – Akkor ezt meg is beszéltük, így nincs is más dolgunk, irány a stúdió! – sürgettet mindannyiunkat, bambán bámulok a főnökömre és reménykedem, hogy most nem az fog történni, ami szöget ütött a fejemben.

- Én is kellek? – nyelek egyet.

- Természetesen. Sok a tennivalónk, a fiúknak szükségük lehet rád, mert nekem a turnét kell egyeztetnem mindenki mással. Telefonon tartjuk majd a kapcsolatot, hogy ne legyen fennakadás – fog a vállamra, majd szinte kilök a lakásból, amint az utolsóként kilépő HimChan is távozott a helyiségből.

- Értem – sóhajtok fel, ahogy a lift felé indulunk.

Csak ezt a napot éljem túl... aztán meg az összes többit, ami hátra van még. Sem a turné nem lesz egyszerű, sem pedig az, hogy folyton a Banda társaságát élvezzem. Imádok minden percet velük tölteni, de az előző este történtek óta még jobban zavarban érzem magam YongGuk közelében.

A lift hamar megtelik a Csapattal plusz velem és a Menedzserrel, egy tűt sem tudnánk leejteni két ember közé, olyan szorosan állunk egymás mellett. Pechemre vagy szerencsémre. Míg a jobb oldalammal a lift falához dörgölődöm, addig a bal karomhoz YongGuk felkarja simul szüntelenül. Valahogyan észnél kellene maradnom és nem összecsuklani, bár ez nagyon nehéz lesz az illatának köszönhetően. Plusz az is nehezíti a dolgomat, hogy ujjai rendszerint rátalálnak az enyémekre és automatikusan fonódnak össze egy-egy szívdobbanásnyi időre.

Fellélegzem, amikor a felvonó halk csengéssel jelzi, hogy megérkeztünk a földszintre; elsőként a Menedzser hagyja el a fémszörnyeteget, aztán sorban a Banda tagjai, YongGukot kivéve. Már épp csukódna a lift ajtaja, amikor végre lép egyet, és azzal együtt engem is magával húz. Ujjai magabiztosan szorítják az enyémeket, amik ragaszkodóan viszonozzák a fogást. Egymásra nézünk, majd egy féloldalas mosollyal jutalmaz és elengedi a kezemet.

A többiek után siet, én pedig reszkető térdekkel tipegek utána, ügyelve minden egyes lépésemre, mielőtt még elzakózom a saját lábamban. Az üvegajtón kilépve egyenesen az autó felé veszem az irányt és már markolok is rá az anyósülés kilincsére, amikor is a főnököm a hátsó ajtóhoz parancsol. Pompás. A jól megszokott helyem is elveszítem, ülhetek a srácok mellé. Örülök, mert imádok velük lenni, de azért az utóbbi időben fordult a kocka és azzal együtt a világom is felborulni látszik.

JunHong mellé fészkelem be magam, észre sem véve, hogy ki az a Tag, aki mellé ezzel egyetemben kerülök. A mellkasom fékevesztett dübörgésbe kezd, a légzésem is nehézkessé válik, ahogy a tenyereim is izzadni kezdenek. Pazar. Hogy’ fogom én túlélni, míg beérünk a stúdióba?

- Én nagyon örülök – hajtja a fejét a vállamra a maknae, majd orrát is picit nyakszirtembe fúrja.

- Minek örülsz, Picur? – az összekulcsolt kezeire fogok a kérdésem közben.

- Annak, hogy jössz velünk a turnéra, Noona.

- Hm – mosolyogva felsóhajtok, miközben megcirógatom JunHong kézfejeit. – Én is örülök, mert így legalább mellettetek lehetek és nem kell aggódnom miattatok.

- Miért? Egyébként aggódnál? – szólal meg a Leader, miközben szeme sarkából rám pillant, aztán megint az elsuhanó házakat nézi.

- Remélem, ezt most nem kérdezted komolyan, YongGuk-shi – összeráncolom a szemöldökömet, tudom, hogy csak az agyamat húzza, de vannak olyan beszólásai, amikkel ki tudja verni a biztosítékot nálam.

- Aggódnál? – fordul felém és mélyen a szemembe néz.

- Egy percre sem tudnám lehunyni a szemeimet – hirtelen akadnak a torkomban a szavak, a hangom is megcsuklik ettől a tekintettől. – Tudod nagyon jól, Oppa, hogy mindannyian fontosak vagytok nekem. Egytől egyig.

- Még én is? – száll be a kekeckedésbe a maknae-line másik képviselője, csintalan mosoly ül az arcán.

- Mondom. Mindannyian! – hangsúlyozom második szavamat, hogy tudatosítsam a fiúkban a jelentőségét.

- Én Noona nélkül most el sem indultam volna – jelenti ki DaeHyun, én csak nagyokat tudok pislogni a kérdésétől.

- Ugyan miért nem? – döntöm oldalra a fejemet.

- Mert te legalább fel tudod kelteni a lusta csürhét, amikor már az én unszolásom hatástalan.

- Úgy?! – nyújtom el a válaszomat, elengedem JunHong kezeit és összekulcsolom a mellkasom előtt a karjaimat. – Szóval csak erre lennék jó – fejezem be a gondolatomat tettetett sértődöttséggel és még szúró pillázásokkal is megspékelem a mondandómat.

- Ne mondj ilyeneket, DaeHyun! – HimChan hirtelen lekapja a fejéről az énekesünk baseball sapkáját és egyet ráhúz a fejére vele. – A végén még meggondolja magát és nem jön velünk! – mormogja, miközben visszateszi a sötétszín fürtökre a fejfedőt, kissé aggódva pillant rám.

- Csak vicceltem! – leveszi a sapkáját és a fejét simogatja az ütés helyén, kiskutya szemekkel néz rám. – Nem akartalak megbántani, Noona! Ne haragudj rám.

- Nincs semmi baj, Dae – elmosolyodom ezt az arcot látva, egyszerűen képtelenség haragudni bármelyikükre is. – Pontosan tudom, hogy csak vicceltél. Egyébként sem én választottam, hogy elkísérlek titeket, mert a Vezetőség döntött így.

- Ha nem a Vezetőség döntötte volna el, akkor nem is jönnél velünk, Noona? – YoungJae engedi az ölébe a telefonját, amin eddig pötyögött, a tekintetünk találkozik.

Egy picit gondolkodóba esem YoungJae kérdésétől. Tulajdonképpen mindig is azt szerettem, ha a közelükben lehetek, vagy így, vagy úgy, és amikor külföldre utaztak, iszonyatos hiányt éreztem legbelül. Azonban a korábbi tapasztalataimnak köszönhetően, kerültem mindig is a lehetőségeket, hogy velük tartsak egy-egy koncert idejére, mert már akkor kezdtem többet érezni a Leader iránt, mint az helyes lett volna. Ahogyan tudtam azt is, hogy ha nem parancsolok magamnak, akkor nagyobb bajba keverhetem saját magamat egy plátói szerelemnél. Viszont most...

- Valószínűleg minden követ megmozgattam volna annak érdekében, hogy veletek menjek – ismét JunHong kezeire markolok, másik kezem YongGuk térdére téved.

- Komolyan mondod? – a Leader tenyere a kézfejemen landol, törődéssel telve fogja ujjai közé az én ujjaimat. – Tényleg addig nyúznád Menedzser Hyungot, míg be nem adja a derekát?

- Gondolkodás nélkül megtenném – felelem megkérdőjelezhetetlenül.

- Noona? – megemeli a fejét a vállamról a maknae, rám pillant.

- Mondd, Picur? – cirógatom meg kezeit az ujjbegyeimmel.

- A turné alatt is megkapja mindenki a pusziját és az ölelését esténként, annak ellenére, hogy egy lakosztályunk lesz?

- Ezek a dolgok helytől függetlenek, Picur – elengedem a kezeit és arcélén simítok végig, hogy azzal is nyomatékosítsam a válaszomat.

- Akkor jó – nyugodt hangszínen felel, majd egy mély és megkönnyebbült sóhaj után visszahajtja fejét a nyakszirtemre és tovább szendereg.

- Akkor a reggeli kávé és süti is meglesz? – érdeklődik HimChan lehunyt szemekkel és huncut mosollyal.

- Ezt az egyet nem tudom száz százalékban megígérni, mert ahhoz tudnom kellene, hol van olyan kávézó és pékség, ami mindenki igényét és kényét kielégíti.

- Most ezt úgy mondod, mintha olyan problémásak lennénk – jegyzi meg a nem létező bajsza alatt YoungJae, fel sem emelve a fejét a telefonjáról.

- Már bocs’, Jae, de azt hiszed könnyű egy ismeretlen városban azt megoldani, hogy hatféle kávé teremjen a tálcán, ami lehetőleg külön ízesítésű és jelölve is legyen, hogy melyik a diétás és melyik koffeinmentes vagy épp melyik dupla? Arról nem beszélve, hogy olyan pékséget sem egyszerű lőni, ahol fánkok tömkelegét adják, de nekem mindig a legfrissebbet teszik félre az összesből. Tudod, hogy mi munkám van abban, hogy ti mindenből a legjobbat kapjátok? – kérdezem játékosan, de fittyet sem hány rám, csak vigyorog a parányi kijelzőt mustrálva.

- Szerintem inkább örüljünk, hogy Noona ennyit törődik velünk – szuszogja JongUp is félálomban, aztán finoman megpöcköli térdével DaeHyun térdét, ezzel utasítva, hogy tegye helyre majd a Kedvesét, aki szemtelen megjegyzést ejtett meg felém.

- Szívesen teszem – szusszantok még egyet, YongGuk ugyanekkor szorít erősebben a kezemre, a hátamon áram száguld végig az érzéstől, ha nem figyelnék magamra, akkor ösztönösen hajtanám a vállára a fejemet, de szerencsére észnél tudok lenni és nem cselekedni felelőtlenül.

A stúdióhoz érve az autó leparkol, mi pedig sorban elhagyjuk a járművet és újult erővel célba is vesszük az épületet. A fiúk toronyirányt a hangfelvevő terem felé indulnak, én pedig szorosan a nyomukban lépdelek. Nekem kell ma részt vennem az új album első felvételein, ezzel együtt én lehetek az a kiválasztott, aki elsőként hallhatja is az új dalokat, amikért egytől egyig YongGuk felel.

Mérhetetlen izgalom és büszkeség járja át a testemet, ahogy haladunk a terem felé, szinte ugrálni tudnék örömömben. Mindig is büszkén húztam ki magam, valahányszor szóba került a srácok teljesítménye, tudtam, mennyit dolgoznak egy-egy koreográfián vagy egy-egy comeback-dalon. Nem véletlenül értek el magas sikereket és nem véletlenül lett nevük is a szakmában.

A srácok birtokba veszik a feljátszó helyiséget, én pedig a keverőszobában bújok meg, hogy ne zavarjam a jelenlétemmel a felvételeket. Tudom, hogy képesek kizökkenni csak azért, hogy engem piszkáljanak, ahogyan JunHong sem mindig tud odafigyelni a részeire, ha én is a közelben vagyok. Néha kell az, hogy magukban legyenek és felnőtt módján oldják meg a gondjaikat.

Illedelmesen köszöntöm a keverőpult mögött üldögélő kollégámat, aki ezúttal felelős a korrekcióért és háttérhangokért.

- Jó reggelt, JiWon-shi!

- Neked is, SungYeon-ah – biccent egyet, elveszi a gombokról az ujjait és rám néz. – Hogyhogy itt?

- Én vagyok az a szerencsés, aki elsőként vehet részt a próbafelvételeken, Park Menedzser kért meg, hogy amíg ő a turnéval foglalatoskodik, addig én felügyeljem az itteni munkákat.

- Rendben. Örülök, hogy itt vagy, SungYeon-ah! – fordul ismét a tükrös fal felé. – Ha gondolod, akkor ide is ülhetsz mellém, vagy ácsoroghatsz is – jegyzi meg mosolyogva.

- Akkor inkább leülök, ha már felajánlottad, JiWon-shi!

Ismét megdőlök, majd le is huppanok a hangmester mellé és máris a fiúkra szegezem minden figyelmemet. El is felejtettem, milyen részt venni egy ilyen hangfelvételen, talán még az első időkben volt szokás, hogy én is itt lehettem, mondván, addig is ismerkedem a Csapattal és a zenei stílusukkal. Már akkor elvarázsoltak, és tudom, hogy azóta még többet fejlődtek, még szédítőbb eredményeket fognak elérni mindenkinél.

- Jó reggelt, Fiúk! – nyomja meg a hangosbemondó gombját, mire mind a hat Tag haptákba vágja magát. – Kezdjünk is neki, rendben? Hangszálak bemelegítve, kották előkészítve! Angel felvételével kezdünk!

- Igen! – biccentenek egyszerre.

- Az alapot ismeritek, egyszer meghallgatjátok, utána felvesszük egyenként a részeiteket, majd DaeHyun és YoungJae külön hajlításait, aztán pedig összekeverem őket. Semmi újat nem kell mondanom, szerintem.

- Igen! – YongGuk felel a többiek nevében is.

A fülesek felkerülnek a megfelelő helyre, aztán felcsendülnek az első akkordok is. Azonnal mozogni kezd a fejem, ahogy meghallom a dallamot, biztos vagyok benne, hogy ezúttal is ütős lesz, amit összehoznak. Miután mindenki végighallgatja az alapot, DaeHyun veszi birtokba a mikrofont és énekli fel a saját részét, egyelőre még a dalszöveget puskázva. A főénekesünk után természetesen a vezető énekesünk lép előrébb, majd az ő hangja is felkerül a szalagra.

Második turnusban JongUp és HimChan részei következnek és csak a végén – de nem utolsó sorban – lép a mikrofonhoz a két raper. Előbb YongGuk, aztán pedig JunHong, az utasítás szerint. Újfent lüktetni kezd a mellkasom, ahogy meghallom a Leader hangját a hátam mögötti hangszóróból, átjárja az egész testemet a mélysége. A karfába mélyesztem a körmeimet a bizsergést levezetve, szabályosan beleszédülök a hangszínébe.

Tátott szájjal bámulom YongGukot, néha olyan érzésem van, mintha a tükör mögé próbálna nézni egy-egy mondat esetén. Pontosabban szólva a tekintetemet keresné az üveg mögött, ami kisvártatva sikerül is, mert folyton a szemét nézem megbabonázva. Egy mosollyal toldja meg utolsó szavát, amiről tudom, hogy egyedül nekem szól. Akaratlanul viszonzom a lágy görbületet, a gyomromban megannyi pillangó reppen szét és a legszívesebben berontanék a szomszédos helyiségbe, hogy a karjaiba ugorva közöljem vele, mennyire büszke vagyok rá. De nem tehetem meg.

JunHong felvétele után JiWon-shi összefésüli a hanganyagokat, majd elégedetten nyugtázza, hogy készen vagyunk az első dallal, és azzal a lendülettel bele is vágunk a következő három felvételébe. Felettébb hosszú napoknak nézünk elébe, mert szoros időbeosztásban kell dolgoznunk.

Csupán abban reménykedem, hogy kora este végzünk, és még lesz esélyem elcipelni a Csapatot egy jutalomvacsorára a szomszédos étterembe, ahol nem kell túlzottan bujkálniuk... és talán még ahhoz is lesz egy kis szerencsém, hogy néhány magányos percet töltsek el YongGuk társaságában, legalább addig, míg megdicsérem az újabb munkájáért és egy kicsit hosszabban is belemerülhetek a mélybarna óceánjába.

ÖTEZER *3* O.O

Az első gondolat, ami eszembe jutott a számokat látva: Ó,TE MAGASSÁGOS! *-* Nos, igen. Ismét egy mérföldkőhöz érkezett az oldal, ami Nektek köszönhető. Lassan tényleg el kellene hinnem, hogy van abban valami, amit csinálok, bár a visszajelzések hiánya miatt ez elég nehézkes. Na, mindegy! Most öröm és boldogság van, de nagyon! *-*

Hálás vagyok minden egyes megtekintésért, akárhogyan is találtál erre a blogra! Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ekkora látogatottságra teszek szert, de még most is alig merem elhinni, hogy röpke fél év alatt lett meg ez a gyönyörű szám! Köszönöm Nektek!

Azonban a megannyi Csendes Olvasó mellett mégis kiemelném az én Örök Támaszaimat, Legdrágább Húgaimat, akik nélkül ma nem lennék az, aki vagyok, és akik nélkül soha nem kezdek bele az Álmodozásba. Hálás vagyok minden Veletek töltött pillanatért, Angyalkák!

A „játék”, amire a korábbi két mérföldkőnél hívtam fel a figyelmeteket a továbbiakban is él! Tehát lehet Álmot kérni; OS-t vagy MiniFictiont, fluffot, drámát, kedvenc párossal vagy akár Ultimate Biassal, a lehetőségek milliónyik. Bátran... merjetek álmodni! Én tudom, hogy aki nagyot mer álmodni, annak egyszer valóra válik. Mert én is most tapasztalom... egy Hatalmas Álmom válik szépen lassan valóra, ami emberi ésszel is alig felfogható.

Köszönöm Nektek még egyszer, mindenkinek egy nagy ölelés érte, mert mindenki megérdemli!

* 대단히 감사합니다 * ^-^

언니

Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Taemin, Key) - 6. fejezet

Az újabb fárasztóan töltött munkanapot mégis sikerül pozitívan zárnunk. Két okból mindenképp. A teljes ügyvédi csapat legnagyobb boldogságára Jackson végre beleegyezett Mark kérésébe és mindkettejük családja előtt felvállalják a kapcsolatukat. Egymást. Marknak nem lesz nehéz dolga, hiszen az édesapja rajongva imádja a fiát és nincs olyan, amiben ne támogatná őt; Jackson szülei is aránylag elég nyitottak, bár ők egy kicsit más kultúrához szoktak és nevelték is a fiukat, de ha egymásnak ott lesznek támasznak, akkor semmi okuk az aggodalomra.

A másik pozitívum pedig az, hogy míg kint ácsorogtunk és vártuk, hogy a turbékoló galambpár végre teljes békességet kössön, megvitattuk EunHyuk nehéznek már egyáltalán nem mondható ügyét, ahogyan a kiskapukat is könnyű szerrel felfedeztük. Tulajdonképpen ordított a sorok között, de mivel nem voltam épp a legjobb formámban, így nem is hallottam meg.

- Mi újság van veled, JiHye? – fordul felém ismét EunHyuk, miközben lazít kicsit a szorításán, hogy DongHae is némi levegőhöz juthasson.

- Nem sok – sóhajtok fel kissé csalódottan, ami persze azonnal le is lepleződik.

- Mi a baj? – karol belém Hyukie és von megnyugtató ölelésbe úgy, mikor akkor szokott, ha magam alatt vagyok egy újabb szerelmi félresiklás miatt. – Nekünk bármit elmondhatsz, tudod – simít végig a hátamon, majd picit eltol magától és mélyen a szemembe néz. – Mi történt veled?

- Hát. Hm – veszek egy nagy levegőt és a főnökömre zúdítom aktuális érzelmi katyvaszomat.

Megállás és gondolkodás nélkül osztok meg velük mindent, odaadó figyelemmel hallgatnak végig és egyetlen kérdéssel sem szakítanak félbe. Mondjuk nem is tudnának, mert csak mondom a magamét, néha még levegőt is elfelejtek venni a szóáradat közepette.

- Mit gondoltok? – kérdezem a mesém végéhez érve.

- Egy dologban biztos vagyok – mosolyodik el DongHae, majd közelebb lépdel hozzám és a vállaimra csúsztatja meleg tenyereit.

- Miben? – rebegtetem a szempilláimat.

- Abban, hogy fülig beleszerettél ebbe a JongHyun-gyerekbe – jobb kezét az arcomra teszi és megcirógatja a bőrömet, majd folytatja a gondolatát. – Akit nem feltétlen gondolnék annak, aminek te állítod be, JiHye.

- De hát a viselkedése~

- Milyen viselkedés? – kuncogja halkan EunHyuk. – Látszik, hogy nem jártál még meleg pár lakásán egyetlen reggel sem.

- Heh?! – vérvörös színben kezd pompázni az arcom a második megjegyzés hallatán, a legszívesebben a földbe dugnám a fejemet, ahogy a struccok szokták. – Én. Izé. Hát. Én.

- Hyukie arra akar célozni, hogy attól még nem homoszexuális valaki, mert köntösben nyit ajtót, vagy éppen végigsimít a mellette álló karján. Csupán olyan mély és szoros a kapcsolat közöttük, amit sokan nem tudnak másként értelmezni, csak így.

- De hát olyan félreérthetően beszélnek egymással – motyogom értetlenül.

- Te érted félre őket és képzelsz bele többet ebbe a kapcsolatba, vagy ők maguk mondták, hogy egy párt alkotnak, hm? – biccenti oldalra a fejét EunHyuk, DongHae is hamar követi ebben a mozdulatban.

- Mondani nem mondták, de magamat ismerve – elharapom a mondatomat, mert feleslegesnek érzem tovább folytatni, hiszen mindketten tudják, milyen is vagyok valójában.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy ez egyszer kivételesen normális pasit találtál? – suttogja a fülemhez hajolva DongHae.

- De ti is azok vagytok – dünnyögöm mosolyogva, mikor homlokom a vállgödrén landol.

- Majdnem – nevet fel kissé keserűen, majd magához ölel. – Inkább hívd meg egy kávéra ezt a srácot és ismerd meg jobban egy kicsit, jó?

Megemelem a fejemet DongHae válláról és ránézek. A tekintetünk találkozik. Mindig megértő szempárja most is pont úgy csillog, ahogy ilyen alkalmakkor, szinte már zombi leszek ettől a nézéstől, annyira megnyugtat. Apró bólogatásokkal válaszolok a főnököm javaslatára, mert képtelen vagyok megszólalni. Igaza van. Ahogy mindig minden esetben. Elengedi a vállaimat, majd visszamegyünk az irodába, hogy befejezhessük a mai napot, ami szép csendben el is telik.

- Na? Megpróbálkozol a dologgal? – pillant még vissza rám az ajtóból DongHae, mielőtt még a távozás mezejére lépnének imádott kedvesével.

- Azt hiszem, megfogadom a tanácsodat – felelem mosolyogva, miközben összecsukom a megoldott ügy dossziéját és a megfelelő mappatartóba csúsztatom.

- Helyes! – biccent elégedetten, majd egy lendülettel ki is fordul a helyiségből.

- Lehet többet is tudni erről a srácról, aki ezúttal szédített meg? – támaszkodik az asztalomra egy vigyorgó Jackson, az én arcom pedig hirtelen ölt paradicsomszínt.

- Mármint? Mit akarsz te tudni róla? Meg egyébként is! Nincs neked véletlenül valami dolgod? Mondjuk, hazavihetnéd a nődet! – össze-vissza beszélek idegességemben, azt sem tudom, hogy milyen mondatok hagyják el a számat.

- Hé-hé! Csillapodj, JiHye! – emelkedik fel az asztalról kissé ingerültebben, aztán egy gondolat múltán Mark jelenik meg mögötte.

- Miről vitatkoztok már megint? – érdeklődik kitágult szemekkel az imént megérkező fél.

- Nem vitatkozunk! – vágom rá sietve, még mindig kissé zavarban.

- Csak megkérdeztem a kolléganődet, hogy nem akarna-e mesélni arról a srácról – morogja az orra alatt a fiatalabb -, de bevágta a durcit.

- Te sem szereted, amikor rólunk faggatnak, akkor miért várod, hogy JiHye is normálisan reagáljon egy ilyen kérdésre – mellbe vágja mondandója végén, majd ellép Jackson mögül és felém fordul. – Menj haza nyugodtan, majd én bezárok – húzza mosolyra vékony ajkait, azonnal viszonzom a görbületet.

- Mondanám, hogy kösz’, de mivel késtél reggel, így eszem ágában sincs tovább maradni még egy percnél! – felnevetek, majd felkapom a táskámat és az ajtót veszem célba. – Azért a villanyt kapcsold le, ha esetleg a hátsó irodába vonulnátok! – kinyújtom a nyelvemet és mielőtt még bármiféle megjegyzést megeresztenének, kettesben hagyom a párocskát.

Nagyot fújtatok, amikor kilépek az utcára, majd az idáig kontyba fogott tincseimet egy laza mozdulattal leengedem. Felkanyarintom a batyut a vállamra és a szemközti buszmegálló felé indulok. Voltaképp gyalogolhatnék is, de nincs kedvem a magas sarkúmban hazáig tipegni, taxizni meg még annyira sem.

Épp csak lelépek a járdáról, hogy átszaladjak az úton, amikor váratlanul parkol le előttem egy citromsárga kétkerekű, bennem persze az is keresztbe áll, aminek nem kéne, ahogy az első kerék csikorogva fékez le alig egy karnyújtásnyira tőlem. A lehető legcifrább kifejezések jutnak az eszembe, miként és hogyan küldhetném el a legmelegebb éghajlatok egyikére a gépállat tulajdonosát, de egy sem bukik ki belőlem.

Elég nehéz úgy, hogy a vezető elengedi a kormányt, bebiztosítja a járgányt a lábaival, majd egy visszafojtott levegővétel múltán már meg is szabadul a sisakjától. Ha most hanyatt vágódnék a látványtól, az nagyon nagy ciki lenne? Mivel láthatatlanná nem tudok válni, magas sarkúban pedig fékevesztetten loholni sem vagyok képes, így a legegyszerűbb az lenne, ha összecsuklanék ájultan. Miért is történik ez velem? Úgy egész pontosan?

- Szia, JiHye – szólal meg mély és búgó hangon, az én gyomromban pedig megannyi pillangó reppen szét a következő szívdobbanásomkor.

- S-szia – nyögöm fel nehézkesen, éktelen sípolással egybekötve.

- Jól vagy? – húzza féloldalas mosolyra kissé telt ajkait, az én légzésem ezzel arányosan válik még bonyolultabbá, mintha megannyi mogyorószem lenne a tüdőmben és annak köszönhetném ezt a fránya hangot, amit minden egyes szusszanatomkor kiadok magamból.

- Aham – képtelen vagyok normálisan kommunikálni.

- Hazafelé? – kérdezi, miközben mélybarna szempárját végigvezeti rajtam.

- Oda.

- Én is – felel mosolyogva, akaratlanul húzódik mosolyra az én szám is.

Már kezdeném keresni a kifogásokat, hogy miért nem csatlakozom hozzá, amikor nemes egyszerűséggel visszahúzza a sisakot a fejére, óvatosan hátratolat a tonnányi géppel, majd lecsapja a rostélyt és port kavarva elszáguld. Most komolyan itt hagyott? Volt pofája anélkül elhajtani, hogy legalább felajánlotta volna, hogy hazavisz? Még ha ellenkezem is? Még egy ekkora tuskót, mint ez?! Gratulálok, Ha JiHye, ezúttal tényleg sikerült mást kifognod, mint eddig. A Föld legnagyobb egoista, tirpák marháját!

A legszívesebben az aszfalthoz verdesném a fenekemet, amiért ekkora ökör vagyok, de mégsem kellene jelenetet rendeznem a nyílt utcán. A végén még meglát az egyik ügyfelünk és oda is lesz azzal EunHyukék hírneve. Semmi esetre sem kell a botrány. De most akkor...? Lehet, hogy jobb lesz, ha majd a társasházban képelem fel a legközelebbi találkozásunkkor? Vagy hagyjam annyiban a dolgot és bosszúból szóba se álljak vele?

Durrogva indulok el megint, hogy végre átjussak arra a francos túloldalra, ahonnan végre haza is juthatok. Persze, ha nem most ment volna el a busz, míg JongHyunnal társalogtam – ami minden volt, csak egészséges párbeszéd nem két érett ember között –, akkor nagyon boldog lennék. Most várhatom meg a következőt, ami nem két perc. Hanem legalább huszonkettő, azt meg simán le is gyalogolhatnám. De azt meg nem akartam eddig. Aish! Kim JongHyun! Hogy neked mindig hibátlanok az időzítéseid!

Magamban szitkozódva kelek útra ismét, hogy most már tényleg a megnyugtató falaim között tudjam magam, de szinte meg is torpanok, ahogy elsuhan mellettem egy motorkerékpár. Kísértetiesen hasonlít a korábbira, ahogyan a gazdája is meglehetősen ugyanolyan szerelésben nyomja. Lecövekelek a második elszáguldásakor, egyre biztosabb leszek, hogy nem képzelődöm.

Úgy a negyedik vagy ötödik kör után megáll közvetlenül a padka mellett, leveszi a sisakot a fejéről, majd ismételten egy szédítő mosolyt villant rám. Az én reakcióm meg nem maradhat el. Feltétlenül szükségeltetik a zihálás, a szapora szívverés meg a leizzadás is. Mert az kihagyhatatlan az idegességem folytán.

- Szia, JiHye! – köszönt ismét.

- Szia! De már egyszer köszöntél – jegyzem meg némi gúnnyal a hangomban, legalábbis igyekszem az lenni, amiről nem tudom, hogy mennyire sikeres.

- Tudom. De akkor nem voltál valami közlékeny formában. Reméltem, hogy a második alkalommal már többet mondasz egy szónál – megtámaszkodik a kormányon és érzékien fogai közé szorítja alsó ajkát, az ütő is megáll bennem a harapástól.

- Most ezt úgy mondod, mintha gyogyós lennék és van, hogy kihagy az agyam – mormogom halkan, korántsem tetszik a megjegyzése, hiába helytálló.

- Na, JiHye, ne legyél már ilyen.

- Milyen legyek? – felemelem a fejemet az eddig mustrált gépről, ahová az utolsó mondatomkor néztem, a tekintetünk összeakad.

- Hm – féloldalas görbület költözik megint párnáira, a lüktetés a mellkasomban alábbhagy, normális ütemet kezd diktálni odabent. – Lenne néhány ötletem, de előbb ez!

Felém nyújt egy tartaléksisakot, mélybarna íriszén csillog a délutáni napfény, varázslatossá teszi a szembogarait. Már csak azt kéne tudnom, hogyan mondjak nemet. Mert az előbb azért sopánkodtam, hogy elvigyen, most meg ellenkezni akarok. Szerintem nem tiszta az elmém, és skizofrén is lettem. Habár az meg picit erős kifejezés, csupán nem tudok egyet érteni saját magammal, az meg azért nem éppen az ép elmére utal. Hűha. Egyre nagyobb lesz a baj odabent.

- Elvennéd végre? Kezd zsibbadni a kezem.

- Öhm – egyszer a fejvédőre nézek, egyszer JongHyun szemébe.

- Hazaviszlek, gyere – egy pillanatra elhallgat. – Kérlek.

Az utolsó szavát már csak suttogja, belebizsereg mindenem és azzal együtt meg is adom magam JongHyunnak. Bólintok beleegyezésül, majd remegve felemelem a kezemet és kihúzom hosszú ujjai közül a sisakot és a motor végéhez tipegek. Sietve felveszem a védőt, JongHyun is visszahúzza a sajátját, de a rostélyt nem hajtja le egyből.

- Kapaszkodj erősen! – fordul egy másodpercre hátra, hogy óva intsen. – Néha van, hogy elég vad tudok lenni és nem szeretnélek félúton elhagyni!

Időm sincs válaszolni, mert megrántja a gázkart, a citromszín járgány pedig felbőg alattunk. Semmivé leszünk szinte, csak füst és némi féknyom – meg persze égett gumiszag – marad utánunk a megállóban ácsorgók legnagyobb örömére. Ahogy azt említette, végigszáguldunk a városon, épp csak betartva a közlekedési szabályokat. Valahogy nem tud érdekelni a sebesség, hiába tudom biztosan, hogy legalább százhússzal tépünk, egyszerűen biztonságban érzem magam JongHyun mögött.

Azonban az út során kezd szerfelett gyanússá válni, hogy nem hazafelé tartunk. Kicsit sem. A városhatárt is túlléptük és az egyetlen szerpentines utat választva haladunk még kijjebb, az egyetlen fás rész felé. Ha most az fog történni, amire gondolok, akkor nagyon félre ismertem a szomszédomat és tényleg a maffiához tartozik. Egyre erősebben markolom a derekát félelmemben, kis híján elszakítva a fehér matériát, ami még mindig nem a száguldásnak köszönhető.

Az utolsó utáni pillanatban megállunk. Sietve pattannék le a motorról, de JongHyun sokkalta gyorsabb, mint én vagyok. Perdül egyet és már velem szemben ül, újfent sisak nélkül. Lemaradtam! Mikor és hogy' szabadult meg tőle, a kezei pedig hogyan tudtak észrevétlenül a csípőmön landolni? Nagyokat pislogok a plexi mögött, ám az én fejvédőm is lekerül, bármennyire is fohászkodom, hogy ne így történjen.

Mindkét sisakot félreteszi, aztán megint a derekamra vezeti hosszú és erőtől duzzadó karjait, közelebb fészkeli magát hozzám. Térdeink összesimulnak, de egy szívdobbanásommal később már a combjai nyomják az enyémeket a fémhez. Fogságba ejt és fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán akarok-e szabadulni belőle. Lassan közelebb hajol az arcomhoz, ajka súrolja az enyémet, forró lehelete cikázik a számon, a szívem pedig a torkomba csúszik. Ez most mégis mit akar jelenteni...?

Forever with you (B.A.P.) - 5. fejezet

SungYeon, te mégis mi az ördögöt művelsz?! Tudod, hogy milyen következményekkel jár! Tudod, hiszen egyszer már végigcsináltad! Megint ugyanoda fogsz kilyukadni, ha ezt sürgősen nem hagyod abba! Még egy heget akarsz az egyébként is sérült lelkeden? Nem szabad! Nem lehet! TILOS!

Magamat ostorozva szakadok el YongGuktól, ami meglehetősen nehézkesen megy. Soha ennyire nem akartam még folytatni semmit sem, mint ezt a csókot. Viszont a belső hang, ami szüntelenül dübörög a fülemben, nem hagyja, hogy tovább csináljam. Nem enged belefeledkezni az élvezetbe és a mámorba. Ujjaim segítségével szakítom el ajkaimat YongGuk párnáitól, aki egy pillanatra még utánam kap, de sikerül annyit hátrálnom a fejemmel, hogy csak az orrom hegyét érje forró szája.

- Ezt most nagyon nem lett volna szabad – dünnyögöm vöröslő arccal, a leader arca is eléggé színpompás, szokatlanul pironkodó.

- Tudom – sóhajt fel halkan. – De muszáj voltam megtenni – süti le szemeit, hosszú végtagjai határozottabban szorítanak testéhez, önkéntelenül bújok vissza hozzá.

Karjaimat feszesebben fonom át vékony nyakán, mellkasomat az övéhez préselem. Egymás testében igyekszünk biztonságra és kapaszkodóra lelni, mintha a következő pillanatban meghasadna alattunk a föld. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ölelem magamhoz a leadert, csak azt tudom, hogy képtelen vagyok elengedni őt. Abban a másodpercben a zűrzavar sűrű ködjébe veszek, amint lazítok a szorításomon, viszont a tudatom peremén ott táncol, hogy a Tilosban járok minden ilyen esetkor.

Végül YongGuk az, aki feloldja a szoros kötést testeink között és finoman eltol magától. Gyengéden megcirógatja arcomat puha ujjbegyeivel, aztán lassan felemelkedik a kanapéról és engem is felhúz a szőnyegről. Az ajtóhoz indulunk – ujjaink könyörögve kapaszkodnak egymásba lépteink során – azonban mielőtt még távozna, felém fordul. Mélybarna íriszén cikázik a lámpafény, ezzel egy különleges árnyalatot adva szempárjának. Boldog.

- Reggel? – suttogja egyszavas kérdését.

- Reggel – biccentek beleegyezően.

- Aludj jól, Noona – mosolyodik el lágyan, az én térdeim pedig megremegnek a görbülettől.

- Te is, Oppa – akaratlanul válaszolok és viszonzom is a mosolyát.

A kilincsre fog, majd lenyomja a vaspántot, a gyomrom abban a másodpercben szűkül össze, ahogy mozdul a retesz. Hirtelen engedi el a fémet, majd szünteti is meg kettőnk között a távolságot. Lélegezni sincs időm, ahogy ajkaimra hajol és hív egy fékevesztett csókba, az egész testem beleremeg az érzésbe, de mire megszokhatnám és visszaadhatnám, megszűnik. Elválnak puha és forró párnái az enyémtől, majd szélsebesen távozik a lakásból. Magam maradok a Káosz Tengerében.

A térelválasztóhoz tipegek és gyorsan elfordítom a kulcsot a zárban, mielőtt még YongGuk után iparkodhatnék további folytatásért. Háromszor ellenőrzöm le, hogy biztosan bezártam-e magam a lakásba és csak aztán fordítok hátat a falapnak. Nekidőlök, és ezúttal abban keresek menedéket. Hasztalanul. Nem érzem elég biztonságosnak, korántsem olyan, mint mikor a leaderünk ölelt magához. A szemeimet önkéntelenül csukom le és veszem el az emlékeimben.

Az első momentumtól kezdve az utolsóig felidézem magamban az események tömkelegét, szinte már bele is fulladok mindbe. Érzem a számon YongGuk forró sóhajait, ajkainak édes ízét, a derekamra kulcsolódni erős végtagjait és menedékre lelni az ölelésében. A mellkasom szorítani kezd a felgyülemlett sorozattól, majd egy kósza könnycsepp gördül végig az arcomon és végzi be az útját a köntösömön.

Néhány percig még ácsorgok az előtérben, majd nagy levegőt véve végre erőt lehelek tagjaimba és átcsoszogok a szobámba. Már az sem tud érdekelni, hogy ott vár egy kád víz, ami vélhetőleg csont hideg, így felesleges is lenne befeküdnöm. Ahogyan a borospoharat és a benne lévő igéző nedűt is érintetlenül hagyom. Semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy véget érjen ez a nap.

Végképp kifulladva, rongybabaként zuhanok az ágyra és azzal együtt perdülök is egyet, hogy bebugyoláljam magam a dísztakaróval. Pólyásként heverek, miközben a plafont kémlelem megállás nélkül. Nem tudom, hogy mi a valóság és mi az álom. Képtelen vagyok különbséget tenni közöttük jelen pillanatban. Elveszítettem az időérzékemet és minden egyéb érzékszervem is cserbenhagyott ez ügyben. Csak YongGuk jár a fejemben egyfolytában.

Az órámra pillantok, ami igencsak azt sejteti, hogy lassan felesleges lenne lefeküdnöm aludni, mert mindjárt kelhetek is. Viszont azért mégsem ártana legalább négy órát szundítani, hogy hasznomat is tudják venni holnap. Feljebb húzom magamon az ágytakarót, hernyóvá alakulok és begubózva ér el a másnap.

* * *

Az ébresztőóra a legszebb és legédesebb álmomból riaszt fel másnap reggel, morogva szüntetem meg a sipákoló hangot, aztán ülök is fel az ágyon. Az ágytakaró ugyanúgy körbeölel, mint ahogy este gubóztam bele, csak a fejemen lévő szénaboglya különbözik egyedül.

Kihámozom magam a nehéz anyagból, majd lejjebb csúszok az ágyon és a szekrényemhez battyogok tiszta holmiért. Már csak arra kellene rájönnöm, hogy miért hasogat annyira a fejem. Egy gyors zuhanyzást megejtve lenyomok a torkomon egy erősebb aszpirint, amivel csillapíthatom a fájdalomérzetet és egyáltalán neki is tudok kezdeni a mai napomnak. Hosszú lesz a mai is, ahogyan az elkövetkezőek.

A lakásból kilépve a lifthez ballagok, hogy megejtsem az első utamat, mint minden reggel. A szemközti pékség és kávézó látogatása elengedhetetlen a reggeljeimnek, elvégre azt ígértem a bandának is. A pult mögött ácsorgó eladó rögvest elmosolyodik, amikor az ajtó feletti csengettyű jelzi a vendég érkezését, a tekintetünk találkozik.

Illedelmesen meghajolok, majd egészen a pultig sétálok, ő pedig már készíti is a dobozt, amibe a szokásos süteményeket gondosan belepakolja. Diétásat, simát, csokisat, gyümölcsöset, duplacsokisat, vaníliás-krémest és egy lekvárosat. Előkaparom a pontos összeget, majd ki is fizetem az ínycsiklandozó reggelit és még egyszer meghajolok a figyelmét külön meghálálva.

A pékség után átmegyek a kávézóba, szintén elvigyorodik az eladó, amint átlépem a küszöböt. Egy tálcára pakol hat adag kávét és egy adag zöld teát, mindegyik megfelelően ízesítve. Nekem csupán annyi a dolgom, hogy kiegyenlítem a számlát, amit a poharakhoz csatol. Tőle is elköszönök és visszamegyek az Ügynökség épületébe, hogy felkeltsem végre a szunnyadó bandát.

Mindösszesen néhány röpke percbe telik, míg felérek a fiúk dormjához, egyetlen rövid csengetéssel jelzem az érkezésemet. Ahogy az lenni szokott, DaeHyun nyit ajtót és fogad kissé álmoskásan. Fáradtan elmosolyodik, miközben betessékel a lakásba.

- Szép jó reggelt – ölelem magamhoz egy pillanatra, vigyázva, hogy a forró italok lehetőleg ne DaeHyunon végezzék.

- Neked is, Noona – nyöszörgi alig hallhatóan, némi rekedtség vegyül mindig dallamos hangjába.

- Hoztam reggelit – emelem fel a dobozt, amiben a gőzölgő finomságok bújtak meg, mire közelebb hajol és nagyot szippant az illatból.

- Jó illata van.

- Ühüm. Felkeltjük a többieket? – kérdezem mosolyogva, majd a nappaliba indulok miután megszabadultam a lábbelimtől.

- Neked talán több sikered lesz, nekem nem nagyon akartak észhez térni.

Na, igen. DaeHyun az egyetlen a tagok közül, aki hajlandó időben felébredni, ezzel magára vállalva, hogy mindenki mást is ő kelt. Többé-kevésbé sikerül is neki, kivéve, amikor nem. Most úgy tűnik, hogy ez is egy olyan nap. Noha, HimChan már előkerült a szobájából, de nem úgy néz ki, mint aki ébren is van. Legalábbis a csukott szemei igencsak árulkodóak, ahogyan a halk és visszafogott horkolása is erre enged következtetni.

Lábujjhegyen áttipegek a konyhába, majd óvatosan előkaparok hat kistányért a szekrényből és mindegyikre egy-egy süteményt teszek. Elveszem az egyetlen teát és a vaníliás sütit, majd DaeHyunhöz araszolok és a kezébe nyomom a reggelijét egy puszi kíséretében. Hálásan elmosolyodik és lekucorodik az étkezőasztalhoz, csendes majszolásba kezd.

Egy diétás kávéval és a cukormentes édességgel ballagok át HimChanhoz. Leteszem a tányért és a poharat az asztalra, óvatosan leveszem a kupakot a műanyagról és még lassabban emelem HimChan orrához a forró italt. Aprókat szimatol a zamatból, majd lassan felemeli a szemhéjait és rám néz.

- Mondtam már, hogy jó nekünk, amiért vagy? – suttogja mosolyogva.

- Jó, hogy lehetek nektek – HimChan is gazdagabb lesz egy apró homlok-puszival, majd miután megtörölgette a szemeit a kezébe nyomom a kávét és a tányért is odaadom neki.

Visszamászok a konyhába, újabb kávét veszek magamhoz a sima csokis süti kíséretében, aztán az erkélyt veszem célba, ahol JongUp szendereg még, élvezve a reggeli levegőt és felkelő nap sugarait. Megállok mellette, aztán leguggolok, az ölébe teszem a tányért, a poharat pedig a kőre helyezem. Felemelem a kezemet és lassan sétálni kezdek az ujjaimmal JongUp vállán, mire egy mosoly kúszik a szájára, a nyakához érve halkan felkuncog.

- Jó reggelt, Noona – sóhajt egy nagyot.

- Helló, Angyal! Hoztam reggelit – felveszem a kávét a földről és a kezébe adom, aztán visszaslattyogok a nappaliba egy újabb adagért.

Mivel hárman előmerészkedtek már a szobákból, gyanítom, hogy a maradék három tag viszont még ott horpaszt, így arrafelé veszem az irányt egy újabb kávé-süti kombóval. DaeHyun és YoungJae közös szobája a soron következő, ahol a dalos madárkáink másik fele még az igazak álmát aludja.

Az ágyig osonok, lekuporodok a szőnyegre, miután biztonságos távolságba raktam a forró kávét és lassan YoungJae orrához nyújtom a tányért, hogy a következő lélegzetvételekor egy édes gyümölcsös illat is megszállja őt.

- Hahó, álomszuszék – mozgatom meg ismét a porcelánt, minek köszönhetően a vezető énekesünk szemhéjai megmozdulnak, aztán egy újabb szimatolással később meg is emelkednek.

- Mhm...

- Itt a reggelid és a kávéd – simogatom meg az arcát, nagyokat bólogat elégedettségében.

- Kérem szépen – dünnyögi rekedtes hangon.

- Leszel szíves kikecmeregni az ágyból, felöltözni és aztán megeheted – felkelek a földről és az ajtóhoz indulok a tányérral és pohárral a kezemben, ami végül az étkezőasztalon végzi DaeHyunnal szemben.

Kettőt fordulok egy újabb adaggal a kezemben, YoungJae is előkeveredik, én pedig eltűnök a maknae-line szobájában. Fogalmam sincs, hogy tud elférni ez a hosszú gyerek ezen a kis ágyon, mégis kényelmesen alszik. Mondjuk, ha ilyen kicsire összehúzza magát, akkor nem is lóg le a lába az ágy végéről. Leteszem a zavaró tényezőket a kezeimből, majd JunHong mellé ülök az ágyra.

Azonnal megérzi a közelségemet és azzal a lendülettel fejét az ölembe csúsztatja, mélyen felsóhajt. Bal kezemmel megcirógatom az arcát, majd a tincseivel játszadozom picit, végül a nyakát is megpiszkálom, remélve, hogy mielőbb kinyitja a szemeit, amit láthatóan szorít egyre jobban össze.

- Ébredj, Picúr! – hajolok a füléhez és halkan belesuttogok.

- Nem akarok – mormogja. – Olyan szépet álmodtam.

- Mit álmodtál, Édesem? – simítom végig az arcélét ujjbegyeimmel.

- Hoztál nekem reggelit? – kérdezi még mindig csukott szemekkel.

- Mikor nem hoztam? – meghúzok erősebben egy hosszabb tincset, amire csak egy hangosabb morgás a válasza. – Szóval, mit álmodtál? – elmosolyodik.

- Elmentünk csak mi ketten a Vidámparkba.

- Az tényleg szép lehetett – még egyszer végighúzom a tenyeremet az arcán, majd magam mellé engedem a kezemet.

- A vége volt a legszebb – motyogja pironkodva és az arcát a párnájába rejti.

- Akarom én azt hallani, Picúr? – szélesedik a mosolyom, JunHong sem bírja tovább tartani magát.

- Kérem szépen a reggelimet – végre felül az ágyon, de szinte azonnal rám is nehezedik, ahogy átölel és fejét a vállgödrömbe hajtja.

- Előbb felöltözöl, aztán megkapod – nyomok egy puszit az arcára, lefejtem a derekamról hosszú tagjait és felkelek mellőle.

Ki sem fordulok a szobából, amikor JunHong teste csapódik az enyémhez, maki módján kapaszkodik a nyakamba és teljes súlyával terheli meg a testemet. Hangos nyöszörgések árán tudok csak kijjebb jutni, persze JunHonggal a nyakamban továbbra is. Levágódik az asztalhoz és vigyorogva elvárja, hogy elé tegyem a reggelijét. Én meg persze vagyok annyira bolond, hogy meg is teszem. Gyorsan visszasietek a szobájába és postafordultával hozom is a maknae után a kávét és az édességet.

Már csak egy felébresztenivaló tag maradt, noha két kávé és süti keresi még a gazdáját. A szokottnál is idegesebbé válok, eddig még nem volt rá példa, hogy a leadert kelteni kellett volna. Legalábbis nekem semmiképp sem. Vagy felkelt DaeHyun második kérésére, vagy pedig a motoszkálásra jött elő a rejtekéből. Ellenben most egyik sem érte el a hatást.

Nagyot sóhajtva lépdelek el az ő adagjához és veszem magamhoz a töltetlen és máz nélküli édességet, aztán még egy mély levegőt engedek ki magamból, miközben YongGuk szobája felé haladok. A szívem a torkomba csúszik, a kezeim remegnek az idegességtől. Képtelen vagyok normálisan koncentrálni, egyfolytában a múlt éjszaka történtek idéződnek fel bennem.

Óvatosan beljebb tolom az ajtót, majd be is húzom magam után és az éjjeli szekrényéhez osonok. Vigyázva leteszem a porcelánt és a műanyagot, arrébb tolom ezzel a telefonját is, mielőtt még a kijelzőn végezné egy része a koffeinnek. A földre kuporodok, nem merek YongGuk mellé ülni zavaromban, és egyébként is jobb megtartani azt a bizonyos távolságot kettőnk között. Kis ideig merengek szuszogó arcán, ahogy pihegve veszi a levegőt és szemhéjai olykor megmoccannak. Akaratlanul csúsztatom a tenyeremet az arcára és simítok végig finoman az arcélén.

Fellélegzik, de a szemeit nem nyitja ki. Egy fekete tincset söprök el a homlokáról, akár egy porcelánbaba is lehetne, olyan hibátlan minden porcikája. Elveszem a csodálásában. Ismét végigsimítok az arcán, ezúttal már határozottabban, mire összerezzen, egyetlen másodpercre felemeli a szemhéjait, de azzal a sebességgel vissza is csukja őket.

Egyre magabiztosabban húzom végig ujjaimat puha bőrén, füle mögé is elsimítok néhány tincset, majd alkarján vezetem végig a kezemet és az ölembe engedem. Aprókat pislog maga elé, míg végül teljesen kinyitja a szemeit és rám néz. A tekintetünk összeakad, bennem pedig abban a pillanatban fagy meg a vér, ahogy szembogarai az enyémre lelnek.

- Szia – suttogom halkan egy félszeg mosoly kíséretében.

- Noona? – pislog még párat meglepettségében.

- Igen, én vagyok.

- Mióta vagy itt? – kérdezi kissé meglepetten.

- Egy ideje – szélesedik a mosolyom, ahogy felidézem az imént történteket.

- Akkor az előbb...?

- Igen, az is én voltam – sietve fojtom belé a kérdést, de a válaszba még én is belepirulok.

- Akkor még visszafekszem és alszom tovább – közli tényként, majd lehunyja a szemeit, kényelembe helyezkedik és feljebb húzza magán a takarót.

- A-a! – Fogom meg a nehéz anyagot és bújtatom is ki belőle. – Ideje felkelni, álomszuszék, így is te aludhattál a legtovább.

- Kapok még ébresztést? – motyogja.

- Én legdrágább leaderem – sóhajtok fel önfeledten. – Hát, ennyire jól esett?

- Ühüm – biccent aprókat.

Kérésének eleget téve emelem fel a kezemet megint és folytatom a cirógatást pontosan ott, ahol abbahagytam. Szófogadó kismacskaként simul bele minden érintésembe, már-már csak a dorombolás hiányzik hálája jeléül. Amikor sokadszor simítok végig az arcán, megemeli a kezét és megszorítja az én kézfejemet. Lüktetni kezd a mellkasom és megannyi pillangó reppen szét a gyomromban forró érintése nyomán. Önkéntelenül hajolok közelebb hozzá, majd lehelek egy félszeg puszit orra hegyére.

Lassan felül az ágyon, de az arcán pihenő kezemet nem engedi el, nyakára vezeti, majd egy gondolattal később felhúz a földről és maga mellé ültet. Lélegezni és tiltakozni sincs időm, minden a másodperc töredéke alatt történik, én pedig csak sodródom az árral. Másik karjával átfonja a derekamat és még közelebb von magához, homlokát megtámasztja a vállgödrömön és egy parányit szippant a parfümöm illatából. Nem bírom tartani magam, képtelen vagyok ellenállni a közelségének.

Mindkét karommal átölelem a testét és szorosan hozzá bújok. A következő szívdobbanásomkor már a hátamon fekszem, YongGuk feje éppen ugyanott pihen, ahol korábban is, karjai féltve és védelmezően ölelnek körbe. Megszűnik a tér és az idő, minden lelassul és nincs tovább. Ketten vagyunk a Boldogság Tengerén és lebeg lassan a kicsiny csónakunk a zavartalan víztükrön.

Hiába szeretnénk megfeledkezni mindenről, a kintről beszűrődő hangok gondoskodnak az ellenkezőjéről. Egyszer HimChan ejt meg egy csípős megjegyzést – miszerint túl sokáig keltegetem a Vezetőt –, egyszer pedig JunHong morog halkan, amikor elsétál a szoba előtt.

Közös megegyezéssel ülünk fel megint az ágyon, karjaink viszont nem értenek egyet akaratunkkal, ragaszkodóan öleljük a másikat, míg végül erőt veszünk magunkon és egyszerre engedjük szabadjára a másikat. Jobb tenyeremet még egyszer YongGuk arcára csúsztatom, akaratlanul harapom be alsó ajkamat, ahogy elrévedezek telt párnáin és csillogó lélektükrein. Viszont mintha olvasna a gondolataimban, közelebb hajol arcomhoz és összeérinti száját az enyémmel. Csak egy fél másodpercig tart az érintés, de hegyeket képes megmozgatni és lángra lobbantani a kialudt vulkánt is.

Kínkeservesen hagyom magára a leaderünket, aki kisvártatva követ is a konyhába. Magamhoz veszem a fahéjas kávémat és a lekváros fánkot, az első harapásom pillanatában vág végig a csengő hangja a lakáson. DaeHyun mellett én vagyok az egyetlen, aki teljesen beszámíthatónak mondható jelen pillanatban, így én megyek ajtót nyitni, mert a dalospacsirtánk képtelen elszakadni imádott szobatársától.

Mélyen meghajolva köszöntöm a Banda menedzserét, majd miután beljebb merészkedett a lakásban, be is csukom utána a térelválasztót. A boltív alatt állok meg, közvetlenül a főnököm mögött, mindannyian teljes figyelmet szentelünk neki. Miután megvitatjuk a napi kérdéseket és esedékes munkákat, felém fordul. Mindig szigorú szempárja ezúttal szokatlanul barátságos, már-már félelmetesen kedves.

- SungYeon?!

- Igen? – dőlök meg kissé.

- Akkor, ahogy azt megbeszéltük, te is elkíséred a csapatot a turnéra, szükségem lesz most is a közbenjárásodra, míg én a szervezőkkel egyeztetek, addig te a Fiúknak adod át az információkat! – bólintok megértve az utasítást. – Oh, igen. Egy fontos tényező még – nyelek egyet, de az a torkomon is akad, ahogy meghallom a folytatást. - Mivel volt egy kis gondunk az elszállásolásokkal, úgy adódott, hogy neked a Bandával kell osztoznod egy lakrészen, természetesen lesz egy külön szobád, ahol pihenni tudsz. Ugye nem okoz gondot, hogy egy lakrészen osztozz a Csapattal? - hirtelen pillantok YongGukra, aztán vissza a menedzserre.