"Melyik Párostól hozzak egy újabb Álmot?" közvélemény-kutatás eredménye

Bevallom, azt hittem, hogy egyáltalán nem fog érkezni egyetlen szavazat sem erre a kérdéskörre, ám mégis történnek csodák. Ugyan, nem túl sok, de a kicsinek is örülni kell, s ami azt illeti, én a kicsinek is nagyon tudok örülni. Ezért is döntöttem úgy, hogy mindkét "helyezett" esetében alkotok egy-egy Álmot. [ Na, persze, már fejben megvolt minden variációra a lehetőség, szóval nem okozott gondot két OS megírása... :o)]

Remélem, hogy mindenki örömére sikerült megalkotnom a két Álmot és kedvetek lelitek az olvasásukban!

Egyébként pedig az eredmény, csak, hogy mindenki tisztában legyen vele, az is, aki esetleg elfelejtette vagy nem sikerült megjegyeznie.

I. helyezett: MarkSon

II. helyezett: Leo (Vixx) + OC (saját karakter)

A "One Shot" fülecskék alatt is megtalálhatjátok az Álmokat, de ebbe a bejegyzésbe is belinkelem, ha valakinek nem lenne kedve keresgélni az OS-ek között.

Álmodjatok sokat, milliószor ölellek és csókollak Titeket! 

Pillowtalk (MarkSon)

Depend on Me (Vixx - Leo)

Depend on me (Vixx - LEO) [16+]

Egy mókuskerékbe bekerülni olyan könnyű, mint az egy szer egy. Ellenben abból kijutni és egy másik életet kezdeni, annál nehezebb. Minél jobban fel akar hagyni valaki azzal a világgal, az annál inkább húzza vissza, hogy végleg bekebelezhesse.

Jung HaeBin is egy mókuskerék áldozata már kamaszkora óta, ám ő korántsem egyszerű vagy inkább nevezzük hétköznapi, szürke mindennapokat él meg. Noha, másokhoz hasonlóan HaeBin is minden reggel felkel, tesz-vesz a kicsiny lakásban és dolgozik, majd nyugovóra hajtja a fejét, mégsem olyan kellemesek azok a hétköznapok. Jung HaeBin ugyanis tizenhat éves kora óta a testéből él.

Az anyja elhagyta, apját soha nem ismerte, egyéb rokonok és barátok nélkül HaeBin az utcára került, ahol néhány napig meghúzta magát, ám egy újabb napon elkövette akkori élete egyik legsúlyosabb hibáját. Beszállt egy vadidegen férfi autójába, akinek – meglátva a lány szépségét és báját – feltett szándékává vált, hogy aranybányát csinál belőle.

A többi prostituált felügyelete alá adta, míg nagykorúvá nem érett, ők etették és gondozták, megtanították fortélyokra, melyek arra hivatottak, hogy a férfiakat maradéktalanul kielégítsék. HaeBin eleinte próbált ellenkezni, ám a harmadik pofon és megszerzett monokli után úgy döntött, jobb lesz engedelmesnek lennie, s akkor talán még étel is kerülhet elé, nem csak az ütés az, amivel jól kell laknia. Meghunyászkodott, s megtanult érzelmek nélkül fordulni a másik nem képviselőihez... HaeBin a hosszú évek során elfelejtette még a szerelem gondolatát is.

* * *

A bordélyház leghátsó szobájának ajtórése alatt hangos nyögések szűrődtek ki. Egyszer a férfi nyögött fel kéjtől fűtött hangon, egyszer pedig az őt kielégíteni készülő nő visszafogott nyöszörgései szöktek át a nyílás alatt. A tűzpiros falak azonnal megteremtették a megfelelő hangulatot, nem volt másra szükség, csak el kellett engednie magát az Ügyfélnek, s átadnia testét az örömlánynak. Akadt jó pár visszatérő kuncsaft is a hölgyek táborában, de a többséget a mindig újonnan érkező vendégek alkották.

HaeBin egyik férfi kuncsaftjához sem párosított nevet vagy arcot, de még érintést sem. Pusztán a kéjes lihegés volt, ami időnként változatosnak hatott a fiatal lány számára. Gyűlölte mindet, mert egytől egyig csak használati tárgyat láttak benne, s idővel már ő maga is úgy tudott saját magára tekinteni, valahányszor a tükör elé állt.

Az utolsó artikulálatlan nyögést követően HaeBin elégedetten fellélegzett. Könnyed és gyors mozdulattal leszállt aktuális partneréről, megszabadította a használt óvszertől, majd ahogy azt minden alkalommal tette, eltűntette az aktusra utaló nyomokat. Elvette a kialkudott összeget, megvárta, míg a névtelen férfi távozik a szobából, majd az onnan nyíló, kicsiny fürdőbe vonult, hogy kétperces zuhanyt vegyen.

Miután lemosta magáról a korábbi izzadtságot és nyálmaradványokat, nyugtalan sóhajt kiengedve magából lépett ki a zuhanykabinból, betekerte testét egy törölközőbe, amely éppen elfedte HaeBin kényesebb testrészeit és átsétált a másik helyiségbe. Összerendezte az ágyat: lecserélte a lepedőt, felrázta a párnát, élére simította a paplant, majd egy mélybordó bársonytakaróval leterítette.

Az ágy melletti fotelba huppant, hogy újra összeszedje erejét, ám épp csak kényelembe helyezte magát, amikor magabiztos kopogtatás zavarta meg rutinjában. Azonban mielőtt még HaeBin szóra nyithatta volna száját, már nyílt is a térelválasztó és HaeBin korántsem kedvelt futtatója lépte át a küszöböt.

- Még nem telt le a szünetem – morogta az orra alatt, ahogy végignézett a fekete hajú férfin, aki szigorú szemekkel mérte végig a lány vízcseppes testét.

- A pénz? – szűrte fogai között.

- Az asztalon – biccentett állával az éjjeli szekrényként szolgáló bútordarab felé.

- Remélem, a teljes összeget hagyta itt – dünnyögte az orra alatt, ahogy odalépdelt, majd egy lendülettel felkapta a zöldhasúakat és számolni kezdte őket.

- HongBin? – szólította nevén birtoklóját.

- Hm? Mi van, mit akarsz? – A lányra sem nézve csúsztatta farzsebébe a pénzt, majd vett félfordulatot, hogy távozhasson a szobából.

- Mikor mehetek haza? – kérdezte félelemmel telve.

- Haza? Neked nincs otthonod, HaeBin. Te magad mondtad, hogy a ribanc anyád kitagadott, és csak egy fattyú vagy, akinek nincs hova mennie. Mégis miről beszélsz, HaeBin? – fogott a kilincsre.

- El akarok menni, HongBin. Nem akarom ezt tovább csinálni.

- Vagy úgy – elengedte a vaspántot és lassan megfordult a tengelye körül, lekicsinylően nézett a lány könnyektől duzzadó szemébe. – Hova? Hova akarsz egyáltalán menni? Nélkülem még mindig az utcán lennél, HaeBin. Egy senki lennél, egy nincstelen – vagdalkozott keserű szavakkal.

- Engedj el, HongBin – könyörgött tovább.

- Hm. Lássuk csak – összekulcsolta karjait a mellkasa előtt, majd folytatta. – Mennyi pénzed is van, HaeBin? – A lánynak kikerekedett a szeme a kérdéstől. – Akkor ez azt jelenti, hogy tíz wonnál nincs több a zsebedben. Mi van még? Oh, igen! Nincs senki, aki keresne és nem vagy terhes sem egyik bikádtól sem, igaz? – HaeBin fejrázással felelt. – Jó. Legyen. Szedj össze százmillió wont, és akkor elengedlek. Így jó lesz? – Veszélyes mosoly kanyarodott HongBin telt ajkaira, ahogy feltette ajánlatát közkedvelt örömlányának

- Tudod, hogy soha nem fogok tudni ennyi pénzt összespórolni – motyogta könnyeivel küszködve.

- De igen, ha még néhány évig nekem dolgozol. Akkor talán meglehet egy része – vigyorgott önelégülten.

- HongBin – pityeregte.

- Öltözz fel! – parancsolta ridegen, miközben egy tűzpiros-fekete színű fehérneműt vágott hozzá. – Nem akarom, hogy az új ügyfeled így lásson. Kapard össze magad, vagy ma éjjel a ketrecben alszol!

Ezzel a futtató újfent megperdült, majd sietve távozott is HaeBin lakrészéből. A lány összeomlott a férfi szavaitól, kezei közé temette arcát, majd lassanként térdeire rogyott a fotel előtt. Csendesen zokogott, ahogy megpróbálta elfojtani sírását, egyedül vállainak rázkódása árulta el bánatát.

HaeBin annyira belefeledkezett fájdalmába, hogy azt sem hallotta meg, amikor kinyílt a szoba ajtaja és valaki lassanként közelebb lépdelt hozzá. Egy melegséget árasztó, méretes tenyér simult a lány bal vállára, majd gyengéden rászorított a testére. HaeBin összerezzent az érintéstől, hirtelen megugrott az idegen közeledésétől, rémülten nézett fel a kézfejre, mely még mindig vállán pihent.

- Megijesztettelek? – szólalt meg halkan, ahogy tekintete rálelt HaeBin könnyes szempárjára.

- Nem – szipogta, majd sietve megtörölgette az arcát, mielőtt még újabb kérdésekre kellene válaszolnia.

- Nekem úgy tűnt – jegyezte meg féloldalasan mosolyogva, miközben lassan elvette kezét HaeBin válláról, ám előtte még két ujjbegyével végigsimított felkarján. – Szeretnél inkább egyedül maradni? – kérdezte, ahogy maga mellé engedte karját.

- Nem. – Magabiztosan felegyenesedett, kicsit meghajolt a férfi előtt, majd úgy fejezte be gondolatát. – Mindjárt jövök, addig helyezd magad kényelembe.

S ezzel HaeBin pókerarcot öltve magára, perdült egyet, a fürdőbe robogott, s alig két perc leforgása alatt már ismét a hálórészben volt, készen az újabb feladat teljesítésére. Kihívó mozdulatokkal lépdelt újdonsült partneréhez, két tenyerét a férfi hevesen dübörgő mellkasára simította, majd lassan az ágynak döntötte és fölé térdelt. A kuncsaftból egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel, ahogy combjainál megérezte HaeBin feszes lábait, majd újabbak távoztak belőle az érzéki karmolásoktól, melyekkel testének felső részeit halmozta el.

- Hogy’ hívnak? – suttogta a félhomályba, amikor a lány ajkai nyakszirtjénél kalandoztak.

- Cssh. Maradj csendben – utasította némaságra, miközben fogaival karcolta tovább az érzékenyebb pontokon.

- Áruld el a neved – pihegte, ahogy hosszú ujjai a lány sötétbarna tincsei közé tévedtek. – Kérlek. Hogyan szólíthatlak?

- Ahogy szeretnél – felelte érzéki hangon.

- Kérlek. Tudni akarom a valódi neved – lihegte HaeBin fülébe, a lány megdermedt a következő mozdulatában.

Az idáig fürtjeiben játszadozó ujjak tarkójára siklottak, majd gyengéd szorítással parancsolták HaeBinnek, hogy felvegye a szemkontaktust. HaeBin először nézett jobban egy ügyfele szemébe, ami ezúttal túlságosan veszélyessé vált a lány számára. A macskás szempár szinte rögtön elvarázsolta HaeBint, amikor egymásra leltek. A lélegzete is elakadt, ahogy a már-már fekete örvénybe feledkezett ködös tekintetével, s megrészegült a látványtól. A résnyire tárt, kissé telt ajkak hívogatóak voltak számára. Szerette volna ajkain érezni azok puhaságát, szenvedélytől fűtötten megcsókolni, s élvezni, ahogy a férfi szája feltérképezi HaeBin minden egyes porcikáját.

- Hogy’ hívnak? – ismételte meg legelső kérdését, másik kezét HaeBin arcára csúsztatta, ujjbegyeivel cirógatta meg a bársonyos bőrt.

- HaeBin – felelt alig hallhatóan, elveszve a mélybarna lélektükörben.

- Épp olyan szép, mint a viselője – hajolt közelebb a lány ajkaira, ám az hirtelen elrántotta fejét, mielőtt még szájuk összeért volna. – Az én nevem TaekWoon – nézett mélyen szemeibe, s HaeBinhez hasonlóan, a férfit is megbabonázta HaeBin gyémántként csillogó szempárja.

* * *

HaeBin továbbra is megvetően nézett férfi partnereire, egyet kivéve. A lány egyedül TaekWoonra nem tudott úgy tekinteni, mint egy egyszerű kuncsaftra, valahányszor eljött hozzá, hogy kedvét lelje a lányban. A fiatalon milliomossá lett férfi csak HaeBint fogadta el szórakozás gyanánt, ám korántsem azért, hogy állandó jelleggel kielégítse férfiúi vágyait. Legalábbis nem mindig ugyanazt akarta a lánytól. Ám HongBint a legkevésbé sem érdekelte, hogy mi zajlik a falakon belül, míg minden vendég kellő elégedettséggel hagyja el azokat, és a teljes összeget otthagyják a szekrényen.

TaekWoon volt az egyetlen Ügyfél, aki emberként, mi több, igazi nőként nézett HaeBinre. Egyáltalán nem egy örömlányt kívánt látni benne, hanem valaki egészen mást. Mindig ugyanazokon a napokon látogatta meg a lányt, még a pontos órát is betartotta, egyetlen másodpercet sem volt hajlandó tévedni. HaeBin ezeket a találkozásokat furcsa mód várta. Izgatottan várta, míg kedvelt vendége megérkezik hozzá, ilyenkor különös figyelmet fordított külsejére és a szoba hangulatára.

- Szép estét, Szépségem! – köszöntötte lágy mosollyal, amikor átlépte a küszöböt, és HaeBint a fotelban ücsörögve találta. – Milyen napod volt? – zárta kulcsra az ajtót háta mögött, majd letette a kezében szorongatott vörös rózsaszálat.

- Szokásos – felelt monoton hangon, mire TaekWoon megrökönyödött a franciaágy mellett.

- Kérlek, ne légy ilyen közömbös. Kérlek, HaeBin.

- Csak tudnám, miért csinálod – fújtatott lemondóan, majd felkelt a fotelből és lassan TaekWoonhoz sétált. HaeBin mosolyt erőltetett vörös rúzstól fénylő ajkaira, s úgy ment bele a férfi különleges játékába. – Szép napot, Kedvesem! – hajolt meg illedelmesen TaekWoon előtt, majd felvette a virágot az asztalkáról és orrához emelte. – Miért kapom? – kérdezte, ahogy tekintete rálelt TaekWoon elégedett szempárjára.

- Mert megérdemled – felelte boldogan, miközben mindkét karját HaeBin karcsú derekára vezette, s közelebb húzta magához, hogy mellkasuk összeérjen.

TaekWoon vigyázva hajolt közelebb HaeBin arcához, reménykedett benne, hogy a lány ezúttal enged neki, és végre érezheti száján is a mindig puha ajakpárt. HaeBin mély levegőt vett, majd behunyta szemeit, hagyta magát az érzéseivel sodródni. TaekWoon torkából megkönnyebbült sóhaj szaladt ki, ahogy megérezte HaeBin száját az övére simulni, mellkasa hirtelen vált szűkössé, s torkában kezdett heves dübörgésbe szíve. Ahogyan HaeBin sem tudott parancsolni lüktető szervének, pontosan ugyanazt a ritmust diktálta.

- Köszönöm – súgta ajkaik közé pillanatnyi elválásukkor, majd lassú táncot lejtve változtatott pozíciójukon és fektette végig HaeBint a bársonnyal takart ágyon. – Gyönyörű vagy ma is – vezette végig macskás szempárját HaeBin alakján: kívánatos domborulatait egy falatnyi bordó csipkéből készült melltartó fedte, s az alsónemű is éppen eltakarta egy bizonyos ponton. – Hoztam neked valamit – emelkedett fel a lányról és az asztalka mellé nyúlt, majd sietve felkapott egy parányi dobozt.

- Ez micsoda? – pislogott az aranyszalaggal átkötött, fekete ajándékdobozkára.

- A tiéd – mosolyogta, s két ujjával megcirógatta HaeBin arcélét. – Szeretném, ha most felvennéd.

- Rendben – bólintott beleegyezően, és már egyenesedett is fel, azonban TaekWoon vállaira simított kezei megállították tevékenységeiben.

- De csak, ha te is szeretnéd, HaeBin.

- Szeretném – felelte őszintén. – Komolyan. Szeretném felvenni. Szeretnék tetszeni neked, TaekWoon.

- Jól van, hiszek neked, HaeBin.

Ezzel felkelt a lányról, felsegítette őt is az ágyról, aztán egészen a fürdőig kísérte HaeBint. Pár perc múltán nyílt az átlátszó üvegű ajtó, s lépett is elő HaeBin egy hófehér, szatén fűzőben és a hozzávaló csipke alsóban. TaekWoonnak torkán akadtak szavai, ahogy újra és újra végignézett HaeBin vékony alkatán, minduntalan elfelejtette mondanivalóját. Túlságosan elbódította az elé táruló látvány, így teret engedve vágyainak, magához rántotta HaeBint, majd ugyanazzal a lendülettel ölébe kapta a könnyű testet, HaeBin lábai automatikusan fonódtak TaekWoon dereka köré.

Újabb fordulatok múltán már az ágyon feküdtek mindketten, TaekWoon pedig a lehető leglassabb mozdulatokkal hámozta ki HaeBint a mutatós fehérneműből, s ezúttal nem hagyta, hogy a lány átvegye az irányítást. Most TaekWoon készült a mennyekbe repíteni HaeBint, visszaadva mindazt a gyönyört, amit fordított helyzetben érzett az esetek túlnyomó részében. HaeBin TaekWoon csókjaitól megrészegülve adta át magát a mámornak, s engedte a férfinak, hogy most ő okozzon több élvezetet neki.

Édes-halk sóhajok és elégedett morranások hangjai verődtek vissza a falakról, ahogy mindketten ellazultak...

* * *

Az első ajándékot egy második és egy harmadik követett, s idővel egyre több és több aprósággal lepte meg HaeBint visszatérő vendége. Ám TaekWoonnak volt egy kikötése minddel szemben: csak és kizárólag akkor viselhette a fehérneműket és ékszereket, amikor vele kellett töltenie a kifizetett órákat. Senki más nem láthatta meg HaeBint a finom és díszes anyagokban, ahogyan azt sem volt hajlandó elfogadni, ha egész nap ugyanabban a fülbevalóban jár-kel. HaeBin elfogadta az egyezséget, készséggel tett eleget TaekWoon kérésének, esze ágában nem volt mások előtt viselni az ajándékokat. Még HongBin előtt is titkolta a ruhadarabokat és ékszereket.

Az ajándékok után TaekWoon egy újabb szívességre kérte meg HaeBint, aki kezdetben vonakodott teljesíteni azt. Félt HongBin reakciójától, viszont a milliomos férfi kérlelhetetlen volt. Egyedül magának akarta tudni a lányt, képtelen volt más nőkkel együtt lenni; a partikra, melyekre meghívták, inkább ment kísérő nélkül, mintsem valakit választania kelljen a nemesebb családok lányai közül.

Végül TaekWoon akarata győzedelmeskedett HaeBinnel szemben. Megduplázott összegért cserébe HongBin beleegyezett, hogy HaeBin elhagyja a bordélyt, s TaekWoon saját lakásán töltse a kialkudott időt, ellenben a futtatót sem ejtették a fejére. Időkorlátot szabott a találkozásokra, kierőszakolva, hogy az egyik testőre fogja fuvarozni a lányt a megbeszélt helyszínre és időpontban. A milliomos férfi nehezen szánta el magát az alkura, ám a harmadik megbeszélés alkalmával sikerült kezet rázniuk. HaeBin legnagyobb bánatára. A lány csak a saját szobájában érezte magát teljes biztonságban, s amint kilépett a sötét éjszakába, rettegett mindentől, ami élt és mozgott.

* * *

 Közel három hónap telt el HaeBin és TaekWoon első találkozása óta, ami csak egy egyszerű légyottnak indult, s a végére egy elszakíthatatlan románccá avanzsált. HaeBin apránként kezdett felengedni TaekWoon közelében, s ahogy a kezdeti időszakban várta a találkákat a bordélyban, úgy várta azokat a napokat, amikor TaekWoon saját otthonában fogadta őt. A lágy csók pedig lassanként elengedhetetlenné vált a két fél között. HaeBin egyre többször és többször akarta érezni TaekWoon ajkait a sajátjaihoz préselődni, amik olykor még a mennyek fölé is repítették a lányt. HaeBin életében először ismerte meg a szerelmet egy férfi oldalán, aki nem egy használati tárgyat lát benne, hanem egy társat.

A lány képtelen volt már TaekWoon iránt érzett szerelme miatt más férfiakkal is együtt lenni, minden egyes aktus után mocskosnak és visszataszítónak érezte magát, hiába zuhanyozott le legalább háromszor egymás után. Gyűlölte magát, amiért ezt teszi a férfival, függetlenül attól, hogy TaekWoon tisztában volt HaeBin múltjával és jelenével egyaránt, és aki egyáltalán nem neheztelt emiatt a lányra.

Amikor HaeBin az újabb találkozóra készült TaekWoonnal, különös jelenetbe botlott, amint kilépett a szűk folyosóra. A közlekedőn utált futtatója és imádott szerelme nézett farkasszemet egymással. Észrevéve a lány zavartságát, TaekWoon HaeBinhez sietett, majd egy megértő ölelés után újfent szembe fordult HaeBin birtoklójával, egyúttal maga mögé parancsolva a lányt.

- Mondtam már, TaekWoon-shi – sandított a férfi mögött megbúvó reszkető lányra, majd folytatta –, túl nagy árat kellene fizetned érte.

- Mennyi? – szűrte fogai között ellenkezést nem tűrő hangon.

- Nem tudod megfizetni – vigyorgott önelégülten.

- Százmillió won elég lesz? – húzott ki a zsebéből egy köteget, mely pontosan az ajánlott összeget takarta.

- Ugyan már, te is tudod, hogy ennél még többet is kérhetek érte – kacsintott HaeBinre, aki undorodva nézett vissza a férfire.

- Legyen kétszázmillió? – S ezzel még egy köteget vett elő zakójának bal belső zsebéből. – Vagy még mindig nem elég? Háromszáz? – Egy harmadik végezte az első kettő mellett.

- Tsch – legyintett könnyelműen, azonban TaekWoon nem állt meg az alkudozással.

- Mit szólnál ötszázmillió wonhoz itt és most készpénzben? Ennyi csakugyan elegendő, hogy tovább finanszírozd a jól menő kis üzletedet még akkor is, ha egy alkalmazottad kiesik.

HaeBin és HongBin szempárja egyszerre dülledt ki, ahogy TaekWoon a szóban forgó pénzösszeget elővarázsolta zakója többi zsebéből, majd egyenesen a fekete hajú férfi kezébe nyomta.

- Azt hiszem, ennyi elég lesz, hogy végre elengedd a lányt – morogta ridegen, miközben ismét lapockáihoz szorította HaeBint. – Ne feledd, megvannak a kapcsolataim, ha eszedbe jutna tovább zsarolni engem vagy a lányt. Csak egyszer tudjam meg, hogy megkerested HaeBint, úgy éljek, kibelezlek és másnap este már az akváriumomban úszkáló halaim csemegéznek belőled! – emelte fel mutató ujját fenyegetően.

- Jól van! – csattant fel kényszeredett mosollyal, közben farzsebeibe csúsztatva a vaskos pénzcsomagot.

- Ajánlom is – fújtatott dühödten. – Örültem az üzletnek! – vigyorgott teljes elégedettségében.

TaekWoon perdült egyet tengelye körül, majd miután egyetlen őszinte csókot váltottak, kézen fogta szerelmét és elvitte a nyomortanyáról, hogy végre megadja a lánynak azt a biztonságot és boldogságot, amire HaeBin kislánykora óta vágyott. HaeBin könnyeit nyelve lépett ki a bordélyház kapuján, aztán TaekWoon nyakába borulva vallotta meg igazi érzéseit, melyeket addig a napig rejtegetett magában.

- Köszönöm, hogy megmentettél! – zokogta kedvese vállgödrébe, aki hosszú mozdulatokkal simított végig HaeBin gerince mentén, majd két tenyere közé fogta a könnyáztatta arcot és a homályos lélektükrökbe meredt.

- Bármikor megtenném érted. – Ezzel bezárta a kettejük közötti távolságot, hogy forró és mindent elsöprő csókban egyesüljenek.

Pillowtalk (MarkSon)

* * * Jackson POV * * *

Unottan fekszem végig most is az ágyamon, még mindig üresnek és hidegnek érzem, mikor nem vagy a közelemben. Hiányod már-már megőrjít, mintha soha nem nyugodna le a nap és soha nem jönne el a holnap. Hogyan fogom túlélni az újabb éjszakát? Még egyet úgy kell töltenem, hogy te nem vagy mellettem? Hogyan tegyem? Mikor lesz vége? Mikor fogok végre nyugodtan aludni? Vajon eljöhet még az a nap a számomra?

Mélyet fújtatva ülök fel az éjszaka közepén, ahogy minden éjjel teszem mostanában, álmatlanul forgolódom végig a sötétséget. A lepedőm és a takaróm egyformán gyűrötten hever végig a matracon, a párnám zaklatottságomról árulkodik folyton. Kényelmetlen minden ponton. Talán, ha érezném karjaimat vékony alakod köré fonódni, komfortosabb lenne. Talán.

Újabb sóhaj után felkelek az ágyból és az ablakhoz ballagok. Az éjszakai fényárban úszó városképbe merülök, bánatomat a látképpel próbálom elterelni, átérezni a hidegben sétáló járókelők érzéseit. Azonban hiába küszködöm a szívemet marcangoló fájdalom enyhítésével, nem lelek megnyugvásra. Az űrt, amit távozásod hagyott maga után, semmi sem tudja kitölteni. Érzem, ahogy úrrá lesz rajtam a kétség és a félelem, egyre jobban hatalmába kerít.

Alsó ajkamba harapok, mielőtt utat engednék a kínnak és az érzelmi hullámáradatnak, mert tudom, hogy akkor soha nem érne véget a keserves zokogásom. Bal karommal az üvegre támaszkodom, és felidézem magamban az együtt töltött szép pillanatokat.

Mikor először megláttam a mosolyodat, mely egyszerre volt gyermeki és mérhetetlenül kihívó. A gyémántként csillogó szempárodat, amivel levettél a lábamról már az első találkozásunkkor. A hangod, mely az utolsó porcikámat is megremegtette és az édes szuszogásod, amit képes lettem volna életem végéig hallgatni. Ujjaid gyengéd érintése, valahányszor hozzám értél. Még most is beleremegek, pedig épp, csak felidéztem néhány percet a múltamból. A múltunkból.

Halkan nyílik az ajtó, de nem fordulok hátra. Tudom, hogy nem te léped át a küszöböt, csak a kishúgom az, aki felriadt rossz álmából. Csendes léptekkel tipeg el az ágyamig, majd mintha mi sem lenne természetesebb, befészkeli magát egykoron közös ágyunkba, s már be is bugyolálta magát a paplannal, szó nélkül szendereg tovább.

Szemem sarkából nézem néhány pillanatig, ahogy mély álomba merül, újabb nehézkes lélegzetvétel szakad fel belőlem. Mindig te voltál az, akihez odabújt és képes volt a másodperc tört része alatt megnyugodni. Most nincs más neki, csak a tőled kapott hatalmas játékplüss, amiből mámorító parfümöd illata árad. Újra elszorul a mellkasom, a gyomromban megannyi pillangó reppen szét, ahogy az aroma elér orromhoz, nagyot szippantok belőle, hogy az elmémig hatoljon.

Szinte tökéletesen látom magam előtt, ahogy felemeled a parányi üvegcsét és bőrödre juttatsz az illatanyagból egy keveset. Ám éppen elég ahhoz, hogy teljesen megrészegüljek tőle és végképp rabul ejts vele. Minden mozdulatod úgy él bennem, mintha a sajátom lenne.

Képtelen vagyok tovább megmaradni a hálóban, így inkább lábujjhegyen kiosonok a kicsiny helyiségből, magára hagyva az ágyban szuszogó teremtést. Feloltom a nappaliban a kislámpát, ami a te ízlésedről árulkodik, majd a kanapéra huppanok elégedetlenül. Fejemet a lámpa melletti kartámaszra hajtom, lábaimat felvetem a másik végén. Várom, hogy rám szólj, hogy kiabálj, mert elfoglalom az egész heverőt, de csend honol a falak között. Nem veszekszel velem a trehányságom miatt. Nem akadsz ki, amiért a földön hagyom a ruháimat. Már senki nem morog, amiért kupit hagyok a lakásban. Hiányzik. Hiányzol, hogy rémesen érezzem magam a bűneim miatt, hogy érezzem a megbánást, s minden erőmmel azon legyek, hogy kiengeszteljelek.

Tudom, én rontottam el. Én voltam az, aki hibázott, mert soha nem értékeltem azt, amit adsz nekem. Nekünk. Fáradtan hazaestél a munkából, képes voltál rendet tenni, tanultál Mei-el, ha kellett, éjszakába nyúlóan nézted át a leckéjét, miután lefektetted. Nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy téged figyeljelek. Eszembe nem jutott egyszer sem, hogy önszántamból elmosogassak, vagy veletek együtt nézzem át a tananyagot. Hagytam, hogy mindent egymagad csinálj.

Most mégis mindenem odaadnám, ha még egyszer hallanám, amikor pörölsz. Hozzám vágod a konyharuhát, vagy a földhöz vágod dühödben a tányért. Nem szólnék egy szót sem, meghunyászkodnék, csak még egyszer bosszankodnál. Bármit megtennék, csak itt legyél velem.

- Hiányzol – sóhajtok fel halkan, miközben elindul egy kósza könnycsepp jobb szemem sarkából.

* * * Mark POV * * *

- Hiányzol.

Ahogy ezt az egyetlen szót suttogja az éjszakába, még mindig összerándul a gyomrom. Fogalmam sincs, mi vár most rám, hogyan lesz tovább. Ő nincs mellettem, s már én sem vagyok az élete része. Elmúlt. Egyszerűen véget ért. Egy tollvonással áthúzták a közös jövőt. Még hallom a fülemben az éles dudaszót, érzem testemhez csapódni a rideg fémet, és érzem, ahogy összetörnek a csontjaim. Még egyszer utoljára.

A kórházban fekve, gépekre kötve élni a hátralévő napjaimat, tudom, hogy nem lehet hosszú életű a kapcsolatunk. El kell köszönnünk végleg egymástól. Többé nem lesz, aki mosolyogva ölel magához, mikor haragszom rá, mert megint az asztalon hagyta az evőeszközt. Nem lesz, akinek a nevetésére érjek haza, és csalódottan vágjam hozzá a pulcsimat, amiért arra nem képes, hogy feltápászkodjon a kanapéról és illően köszöntsön.

Nem akarom, hogy így érjen véget, de el kell engednem őket. Őt. Örökre el kell búcsúznunk, mert nincs tovább. Hallom, ahogy az orvosok még utoljára az állapotomról diskurálnak felettem, s egyöntetűen arra jutnak, hogy az éber kóma nem élet. Nem lehet valakit örökké műszerekre csatolva arra kényszeríteni, hogy éljen. Végignézzék a szerettei, ahogy fizikailag leépül és semmi más nem marad belőle, csak egy élettelen test...

~

Egy puha, melegséget árasztó mancs siklik kezemre, majd reszketve szorít ujjaimra. Ismerős ez a kézfej, pontosan tudom, kihez tartozik. Felemelném szemhéjaimat, s mosolyogva köszönteném tulajdonosát, de már nem vagyok ura a testemnek. Szólnék hozzá, hogy megnyugtassam, de képtelen vagyok kinyitni ajkaimat. Már csak a lelkemmel ölelhetem magamhoz.

Visszafogott szuszogását még érzékelem bal fülemnél, elfojtott zokogása szívemig hatol. Az ujjaira szorítanék, de nincs már erőm megtenni.

- Minden rendben lesz – hazudja könnyeivel küszködve. – Meggyógyulsz, hidd el.

Soha nem volt jó a füllentésben, most sem tudom elhinni ezeket a szavakat. Hogyan is lehetne minden rendben? Hiszen már meghaltam. Hogyan lehetnénk újra együtt, ha én vagyok az, akinek mennie kell? Maradni akarok...

- Hamarosan újra eljövök – súgja fülemhez hajolva.

- Ne menj el. Maradj még. Csak még egy kicsit.

- Most egy kicsit magadra kell hagynom téged, de mindjárt visszajövök.

- Ne menj. Kérlek. Maradj. Maradj velem.

- Találkozunk még.

- Ígérd meg!

- Újra együtt leszünk. Esküszöm.

A fejemre teszi bal kezét, ajkai homlokomra simulnak. Mosolygok. Érzem, hogy elmosolyodom a parányi érintéstől, ő mégsem látja a görbületet. Még egyszer megszorítja a kezemet, sírása felerősödik, már nem tudja leplezni tovább a könnyeit. Itt az idő. El kell engednem, de tudom, újra együtt leszünk. Hamarosan. Soha nem hazudott még. Tudom, eljön a nap, mikor újra karjaiba zár, s együtt hajtjuk álomra a fejünket... az ütemes sípszó megszűnik, én pedig örök álomba merülök.

A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 3. fejezet: Remény. Hit. Mosoly

Meredten bámultam magam elé, ahogy JongHyun a tornáztató helyiség felé tolt bármiféle diskurzus nélkül. Nem tudtam eldönteni, hogy rám neheztel-e esetleg a reggelink miatt, vagy csak szimplán nem volt kedve csevegni tovább. Megálltunk a terem előtt, sietve kinyitotta az ajtót, majd azzal a lendülettel lépett is vissza mögém és beljebb tolt a szűk előtérbe. Éppen csak el lehetett férni egy ekkora járgánnyal, ha kicsit szélesebb lenne az ápolóm alkata, akkor valószínű két pergés között már az ölemben landolt volna. De nem. JongHyun cseppet sem olyan esetlen, mint néhány gondozó itt a központban. Kifejezetten talpraesett és mindig mindenre van egy jó megoldása.

- Mehetünk? – hajolt le az arcomhoz, mire csak biccentettem egyet lemondóan. – Rendben. Ha bármelyik testrészében nyomást vagy fájdalmat fog érezni, kérem, azonnal szóljon, Kang kisasszony – fogta meg jobb kezével a jobb vállamat, törődéssel telve szorította meg.

- Rendben – motyogtam csüggedten.

- Talán nem érzi jól magát a kisasszony? – kérdezte, ahogy a belső helyiségbe értünk, majd szembe fordított magával. – Ha most még sincs hozzá ereje, akkor áttehetjük délutánra is a foglalkozást, bár akkor át kell írni mindenki másét is~

- Nem – vágtam közbe sietve, mielőtt még elhamarkodott döntést hozna. – Nem kell áttennünk semmit sehová.

- Miért olyan a kisasszony, mintha citromba harapott volna? Eddig legalább néha egy mosolyt ki tudtam csalni magából.

- JongHyun-shi? – döntöttem meg picit a fejemet, ahogy egymásra néztünk, nevét hallva még közelebb hajolt arcomhoz.

- Igen, Kang kisasszony?

- Lehetne, hogy elhagyjuk a hivatalos hangnemet?

- Kisasszony? – pillázott aprókat értetlenségében.

- Tudom, hogy még csak ma találkoztunk, de nem lehetne, hogy mellőzzük a hivatalos hangnemet?

- Kényelmetlen a kisasszonynak?

- Ami azt illeti, igen. Egy kicsit az – feleltem bátortalanul. – Nem hinném, hogy túl nagy lenne a korkülönbség kettőnk között, ami miatt esetleg ne tudnánk elhagyni.

- Bár tiltja a központ szabályzata, de ha a kisasszony attól jobban érzi magát, akkor részemről nem gond – fogta meg ölemben pihenő kézfejeimet. – De csak abban az esetben tehetjük meg, ha magunk vagyunk. Így megfelel a kisasszonynak is? – húzta féloldalas mosolyra kissé telt ajkait.

- A semminél több. – Sikerült nekem is magamra erőltetnem egy biztató görbületet, de JongHyun szeme láttán, nem éppen volt kielégítő.

- Akkor – elvette kezét az enyémekről és lazán nyújtotta felém – örvendek a szerencsének, JiHye!

- Oh. Igen, én is nagyon örülök.

Sietve kaptam fel jobb kezemet, hogy JongHyun tenyerébe simíthassam. Ám ahogy bőrünk érintkezett, olyan volt, mintha áram száguldott volna végig a testemen. Kellemesen bizsergető érzés lett úrrá rajtam, s már az sem tűnt fel, hogy legalább két perce szorítom az ápolóm kézfejét. Elvesztem a mélybarna tengerben, amikor felnéztem rá, hogy régi barátként üdvözölhessem. Megbabonázott.

Hüvelykujjával lágyan megcirógatta a kézfejemet, s csak utána engedte vissza az ölembe a végtagomat. Visszalépett mögém, újfent a markolatra fogott és a tornáztató ágyig tolt tovább. Egy gyors mozdulattal termett előttem, magabiztosan nyúlt be a combom alá és a hátam mögé, majd mintha csak egy könnyű doboz lennék, kikapott a székből és vigyázva felfektetett az ágyra.

Mélyet szusszantva ejtettem le a fejemet, majd automatikusan kulcsoltam is össze ujjaimat a hasam felett. Vártam. Vártam, hogy megtörténjen a lehetetlen. JongHyun a fejemhez lépett, jobb tenyerét a fejbúbomra helyezte, bal kezét pedig az összefont kézfejemre simította. Fogalmam sem volt, hogy mégis mit szeretne. Milyen új módszert alkalmaz, amivel eddig soha senki nem próbálkozott? Kézrátétellel gyógyít? Akkor miért a fejemnél matat?

- JongHyun? – dünnyögtem értetlenül.

- Cssh, JiHye. Maradj nyugton – tanácsolta.

- Mintha annyira tudnék ugrálni – mormogtam az orrom alatt keserűen, mire a kezeimre szorított.

- Ha akarnál, tudnál – súgta fülembe pimasz válaszát, de reagálni nem volt időm, elkapta fejét tőlem és megint a mellettünk lévő bordásfalat kezdte bámulni. – Mivel a leleteid szerint semmi akadálya nincs annak, hogy elhagyd a tolószéket, így azt kell, mondjam, egyedül a tudatod az, ami meggátol a felépülésedben.

Köpni-nyelni nem tudtam JongHyun szavai után. Azt hittem, hogy rosszul hallok, amikor azt vágta a fejemhez, hogy a tudatomnak köszönhető a nyomorékságom. A legszívesebben felpattantam volna az ágyról, lekevertem volna egy irdatlanul nagy pofont neki és kirobogtam volna a teremből. De a baleset óta nem engedelmeskedtek a lábaim, képtelen voltam deréktól lefelé mozogni.

Akaratlanul indult útnak az első könnyem, ahogy lehunytam a szemeimet. Fájt. Mérhetetlen fájdalmat okozott a szavaival, pedig már kezdtem azt hinni, hogy vele talán könnyebb lesz túlélnem a mindennapjaimat. Annyira kedvesnek mutatta magát már az első pillanattól fogva, de most ő sem volt más, mint a többi. Az első cseppet egy második és harmadik követett.

Puha ujjbegyeket éreztem az arccsontomra simulni, összerezzentem a váratlan érzéstől, hirtelen nyitottam ki a szemeimet, JongHyun aggódó szempárjába botlott kissé homályos tekintetem. Aprókat pislogva igyekeztem leplezni a további sós nedvességet, miközben egyre mélyebbeket sóhajtottam.

- Jól vagy? – kérdezte halkan.

- Jól – dünnyögtem a lábaimat mustrálva.

- Akkor miért sírsz?

- Nem sírok – tagadtam a nyilvánvalót.

- Pont úgy nézel ki, mint aki nem sír. Mi a baj, JiHye? – simította tenyerét az arcomra, ujjbegyeivel lágyan megcirógatta a bőrömet. – Mi baj? - ismételte.

- Semmi – mormoltam.

- Megbántottalak, igaz? – JongHyunra néztem a megjegyzését hallva, nem válaszoltam, csak egy egészen aprót biccentettem. – Sajnálom.

- Miért mondtad azt az előbb?

- Mert ha valaki fizikailag teljesen ép, akkor azt csakis mentális probléma gátolhatja meg a végleges felépülésben. Ezt szeretném kideríteni nálad.

- Mit? Azt akarod bebizonyítani, hogy hibbant vagyok? – háborodtam fel a tényvázolást követően. – Úgy véled így egy nap után, hogy dilis vagyok, és ezért nem tudok járni? – dühöngtem.

- Egy szóval nem mondtam, hogy dilis vagy, JiHye – elvette a kezeit testemről, majd egy lépést hátrált az ágytól. – Pusztán bátorkodtam megemlíteni, hogy a leleteid alapján nem lennél tolószékhez kötve, ha valami a fejedben nem akadályozna. Ezek rideg tények, Kang kisasszony – váltott hangnemet, miközben összefonta mellkasa előtt karjait.

- Szeretnék visszamenni a szobámba – közöltem szándékaimat hidegen, ahogy a plafont kezdtem mustrálni.

- Nincs még vége a foglalkozásnak, Kang kisasszony. Addig nem tudom visszavinni önt a szobájába, amíg nem volt meg a mai tornája.

- Fáradt vagyok. Nem akarok tornázni – ellenkeztem.

- Felőlem makacskodhat a végéig, Kang kisasszony, de most akkor is elkezdjük.

Ezzel visszalépett hozzám, mindkét karomat a combjaim mellé tette, majd végigvezette tenyereit a bal lábamon és megállt a bokámnál. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy hozzám érjen, de amikor megláttam ujjait fedetlen lábfejemnél, újfent az az ismeretlen bizsergés kezdte átjárni a testemet. Melegség öntötte el az agyamat, ahogy ujjbegyeit figyeltem bőrömre tapadni. Egyre nagyobb sóhajok szakadtak fel belőlem, amikor lassanként kezdett felfelé haladni a masszírozással. Noha egyetlen ponton sem éreztem semmit, mégis olyan volt, mintha meg-megrázkódna a testem.

- Nem érez tompa fájdalmat? – kérdezte, ahogy nyomkodott felfelé.

- Nem.

- Itt sem?

- Nem.

- Itt? – Lenéztem kézfejeire, combom felső részén járt már, de még mindig nem reagáltam úgy, ahogy azt JongHyun szerette volna, megráztam a fejemet válaszul. – Értem. Akkor most nézzük meg a jobb lábát.

- Rendben.

Átsétált a másik oldalra és lentről felfelé haladva végezte el ugyanazokat a mozdulatokat, mint a bal lábam esetén. Először végigmasszírozott mindent, aztán visszafelé folytatta tovább a nyomkodást. Ezúttal is fintor és nyöszörgés nélkül feküdtem végig a kezdeti vizsgálatot. JongHyun a művelet végén elégedetlenül felsóhajtott. Kis ideig nézte csalódottságról árulkodó arcomat, ahogy rezzenéstelen arccal mérem fel a plafonon lévő hajszálrepedéseket, de közben reakció nélkül hagyom őt.

- Kezdhetjük valami erősebbel a mai tornát? – Egyetlen magabiztos fejbólintással egyeztem bele a javaslatba, majd a lábaimra néztem megint, kíváncsiskodva, mit talált ki az ápolóm.

Mindkét kezével megragadta a bokáimat, arcán láttam, hogy teljes erejével rájuk szorít, karizmai megfeszültek, ellenben rajtam nem látszott változás. Végül egy hirtelen mozdulattal és pontosan azzal az erőkifejtéssel, ahogy szorította a lábaimat, felrántotta az ég felé tagjaimat, ott tartotta néhány másodpercig, aztán behajlított térdekkel felnyomta őket a hasamhoz.

- Mmhmm – nyögtem fel visszafogottan, JongHyun tekintete felragyogott.

- Igen? Érez tompa fájdalmat? – kérdezte reményteljesen.

- A hasam – nyöszörögtem.

- A lábában? Ott nem érez semmilyen apró nyomást? – tolta még feljebb élettelen testrészemet.

- Nem – dünnyögtem újra.

- Egész biztos benne, hogy a hasában érzi a fájdalmat és nem a lábaiban? – Teljes testsúlyával rám nehezedett és úgy nyomott tovább.

- Igen, biztos – küszködtem a bent ragadt levegőmmel. – De ott már nagyon is érzem.

- Akkor még egy kicsit nyomok rajta. – Ezzel még nagyobb energiát fejtett ki, hogy összepréselje a hasfalamat.

Lassan hajolt egyre jobban hozzám, arca veszélyes közelségbe került az enyémmel. Nagyokat fújtatott, ahogy rongybabaként szándékozott összehajtogatni. Míg én teljesen belefeledkeztem arcvonásaiba, addig JongHyun magabiztosan figyelte a lábaimat és karjaimat egyaránt. Várta a tökéletes pillanatot, amikor felnyüszítek a kíntól.

Észrevehette, hogy leblokkolva bámulom az arcát, mert egyszer csak engem kezdett figyelni. Orra pár milliméternyire volt az enyémtől, mélybarna szempárját kíváncsian járatta az én szembogaraimban. Nagyot kellett nyelnem, hogy nehogy eszméletemet veszítsem ettől a tekintettől. Önkéntelenül néztem le résnyire tárt ajkaira, amik között forró sóhajai távoztak, megrészegültem a látványtól. A mellkasom összeszűkült, a szívem heves dübörgésbe kezdett a bordáim között, a gyomromban pedig megannyi pillangó reppent szét.

- Érzel tompa fájdalmat? – szakított ki mélyen búgó hangja az ámulatomból.

- Nem – pihegtem még kissé aléltan, azonban valami furcsa érzés kezdett hatalmába keríteni, összeráncoltam a homlokomat.

- JiHye? – szólított nevemen eltorzult arcomat látva. – Mi az?

- Várj – motyogtam értetlenségben.

- Mi a baj?

Lazított a szorításán, de ösztönösen állítottam meg a mozdulatban, mielőtt még teljesen visszaengedte volna tagjaimat. Ismerős volt, ami kezdett felülkerekedni rajtam, az agyam reagált valamilyen nyomásszerűre, amit ezúttal nem a hasam közvetített neki. Még mindig összeráncolt homlokkal néztem JongHyunra, akinek ezzel egyenes arányban változott meg a tekintete. Bosszúsból aggódóvá.

- JiHye? – szólt hozzám kisvártatva. – Érzel valamit?

- Nem tudom. Egy pillanatra mintha éreztem volna valamit – néztem fel rá tanácstalanul.

- Most? – nyomta vissza a lábaimat korábbi pozíciójukba, de az az iménti fájdalomszerű reakció elmaradt.

- Nem – megráztam a fejemet csalódottan.

- Megpróbálom még feljebb tolni a lábaidat – bizakodott reményteljesen.

- Felesleges – sóhajtottam fel elkeseredetten.

- JiHye? Most mi lett veled? Azt mondtad az előbb, hogy már kezdtél érezni valamit. – Számon kérőnek hatott minden szava.

- De már nem érzem. Biztos az agyam szórakozik velem. Minden tornán van legalább egy ilyen, de aztán semmi. Csak egy ócska tréfa, amit az elmém játszik. Hát nem érted?! Nem tudok többé lábra állni, örökre nyomorék maradok! – zokogtam fel keserűségemben.

- JiHye, ne mondj ilyet – JongHyun megértően tette kezét fejbúbomra, elfordítottam tőle az arcomat, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.

- Egy nyomorék vagyok – szűrtem fogaim között, ahogy végigfolyt az arcomon a sós nedvesség.

- Nem vagy az. Segítek újra lábra állni – simogatott törődéssel telve.

Hiába szerettem volna hinni JongHyunnak, reménytelennek tűnt minden próbálkozása. A könnyeim sem akartak elapadni, teljesen eláztatták a fejtámlát. Más már biztos ott hagyott volna, míg megnyugszom, viszont JongHyun nem moccant mellőlem. Rendületlenül vigasztalt, ám mégsem tudtam abbahagyni a zokogást. Végül két rövidebb sírógörcs között JongHyun a testem alá nyúlt, majd vigyázva karjaiba vett. Automatikusan fontam nyaka köré a sajátjaimat, s vártam, hogy koppanjak a tolószékben. Viszont a kemény kocsi helyett valami egész puhán landoltam. Három lépéssel arrébb JongHyun a combjaira ültetett és úgy próbált inkább lelket önteni belém.

- Próbálj meg bízni bennem, JiHye – súgta fülemhez hajolva, mire csak még jobban a nyakába bújtam.

Féltem. Egyszerűen rettegtem a bizonytalantól. Mi van, ha mégsem úgy lesz, ahogy azt JongHyun mondta? Megbízom benne, és ő mégsem tudja megtartani a szavát? Hogyan fogom átvészelni az újabb csalódást?

Forever with You (B.A.P.) - 13. fejezet [16+]

Hamarabb elérkezett a turné ideje, mint ahogy azt vártuk vagy reméltük...

Nem csak a Csapat számára, hanem nekem is túl gyorsan pergett az idő homokja és már azon kaptam magam, hogy épp a bőröndömet pakolom meg a ruháimmal meg némi kacattal. Mélyeket sóhajtva mérem fel újra és újra a koffer méretét a mellette tornyosuló anyaghalmazzal együtt. Nem mintha nem lenne elég hely a repülőn a csomagjainknak, de azért jó ötlet, hogy ennyi mindent akarok magammal cipelni? Mégis minek?

Fejvakarászásomat egy magabiztos kopogtatás szakítja félbe, ledobom a kezemben szorongatott farmerokat és fáradt léptekkel indulok el az ajtóhoz. Épp csak lenyomom a kilincset, amikor a Fiúk menedzsere lépi át a küszöböt, kezében a telefonjával, amin szokásához híven pötyög. Még az utolsó másodpercekben is a Srácok menetrendjét szervezi.

- Kang menedzser? – zökkentem ki a virtuális világból, felkapja a fejét a parányi kijelzőről, majd egy lendülettel levágja magát a kanapé közepére, egyenesen az élére hajtogatott felsőimre ül.

- SungYeon-ah, remélem, nem zavarlak – félénk mosoly ül az arcán, kíváncsi vagyok, hogy mi ennyire halaszthatatlan.

- Természetesen nem, Kang menedzser – dőlök meg illedelmesen. – Miben lehetek Kang menedzser segítségére? – kulcsolom össze kézfejeimet a lábaim előtt.

- Nos, SungYeon-ah, egy igen fontos dologról lenne szó, amivel ugyan lehet, várnunk kellett volna, de úgy gondolom, vagyunk annyira jó kapcsolatban, hogy ezt még most a turné előtt tisztázzuk. – Nagyot nyelek a hallottakra, azt hiszem, hogy mégsem kell bepakolnom a bőröndömet, mert előbb tesznek ki a ház elé, mintsem elkísérjem a Csapatot a turnéra.

- Igen, Kang menedzser? – igyekszem leplezni az idegességemet, ami több-kevesebb sikerrel működik is.

- Ugyebár említettem neked a minap, hogy egy fontos döntést vitattunk meg? – bólintok válaszul. – Remek. Akkor ezennel szeretnék gratulálni neked, Kim SungYeon – emelkedik fel, miközben farzsebébe nyomja mobilját és felém nyújtja jobb kezét.

- Hah? – hebegem döbbenten. – Kang menedzser? Mihez? Mihez gratulál Kang menedzser? – pislogok nagyokat a méretes tenyérre meresztett pupillákkal.

- Engem ért az a megtiszteltetés, mivel egyben a mentorod is vagyok, SungYeon-ah, hogy elsőként gratulálhatok az új pozíciódhoz. – A kelleténél jobban kikerekednek a szemeim, képtelen vagyok felfogni a menedzser szavait. – Hamarosan egy újabb lánycsapat fog debütálni a TS színeiben és azt szeretné az Ügynökség, ha te karolnád fel a lányokat és foglalkoznál velük már a gyakornoki idejük alatt is.

Még nagyobb döbbenetbe taszít Kang menedzser minden szava, csak a levegőt kapkodom, ahogy eljutnak hozzám a hanghullámok. Egyszerűen nem tudom felfogni, amit mond, olyan mintha egy álomba csöppentem volna. Aztán persze feleszmélek, amikor a markos kézfej a vállamra szorít és picit megráz.

- Igen. Köszönöm! Köszönöm, Kang menedzser! – kezdek mély hajlongásba, de hamar megállít a hálálkodásban a főnököm.

- Jól van, jól van, SungYeon-ah. Jól van – veregeti meg a vállamat szélesen mosolyogva.

- Kang menedzser? Kérdezhetek valamit Kang menedzsertől? – megremeg a hangom, de még sikerül tartanom magam előtte, mielőtt végleg eszeveszett zokogásban törnék ki.

- Persze, SungYeon-ah. Hogyne kérdezhetnél! – mosolyog idülten.

- Azért még a turnéra elkísérhetem a Csapatot? – félek megkérdezni, de tudnom kell, mennyi időt tölthetek még a Bandával.

- Emiatt aggódsz annyira? – Megértés cseng szavaiban, némiképp meg is nyugtat, de a teljes biztonságot csak a tökéletes válasz adhatja meg.

- Igen – felelek bátortalanul.

- Nem kell félned, SungYeon-ah. Természetesen a turnéhoz szükségem van a munkádra és ezt a Vezetőség is jóváhagyta. És elhiheted nekem, hogy lesz még alkalmad dolgozni a Csapattal, mert csak a turné után kezdjük meg a munkálatokat a lányokkal és addig nem árt, ha valaki szemmel tartja a Fiaimat.

- Akkor pakolhatok tovább? – Könnyel telnek meg a szemeim, Kang menedzser határozott bólintással válaszol, majd sebbel-lobbal távozik is a lakrészemből.

Hatalmas szikla gördül le a mellkasomról, ha nem mehettem volna most velük és még a turné után sem láthattam volna őket, akkor végleg összeomlok és elveszítem a Családom. Nem tudok már nélkülük létezni, mert a mindennapjaimmá vált ez a Hat Srác, akikért tényleg képes vagyok mindent feláldozni.

Szinte még ki sem teszi a lábát a menedzser, újfent megkocogtatja valaki az ajtómat. Ezúttal kicsit félénkebb az a kopogtatás, kevésbé biztos a dolgában az illető. Kíváncsian ballagok vissza a bejárathoz, majd kinyitva a térelválasztót, újfent nem várt meglepetés ér. A leader áll a küszöböm előtt picit tétlenül és némiképp pironkodva. Oh, igen, már megint nyitva maradt a köntösöm! Akkor ezért kérdezte Kang menedzser, hogy nem alkalmatlankodik-e.

- YongGuk-shi? Miben segíthetek? – nézek rá balgán.

- Bejöhetek, Noona? – kérdez félszegen.

- Persze, fáradj beljebb! – Ezzel ellépek az ajtóból, majd lassú mozdulattal be is csukom a térelválasztót, ahogy YongGuk bátorságot véve lép be a kicsiny előtérszerűbe. – Baj van?

Deja-vu érzéssel a gyomromban megyek YongGuk után, aki megáll közvetlenül a pamlag előtt, egyszer engem mér végig, egyszer pedig a szanaszét heverő gönceimen vezeti végig mélybarna tekintetét. Végül megint egymásra lelnek lélektükreink. Még mindig ugyanazzal a varázzsal bír, mint első alkalommal. Megbabonáznak csillogó szembogarai, elakad a lélegzetem ettől az örvénytől. Alsó ajkát harapdálja, feszültségéről még kezei is árulkodnak, ahogy tördeli picit ujjai végét.

- YongGuk? Baj van? – közelítek felé két lépést, de még mindig úgy érzem, mintha mérföldek választanának el tőle.

- Noona – pihegi alig hallhatóan, még egyszer végignéz rajtam. – Aludni készülsz? – kérdezi zavartan.

- Nem egészen. Csak pakolok a holnapi útra. Miért? – Még egyet lépek hozzá, már csak egy karnyújtásnyira van tőlem.

- Tudom, hogy nem lenne szabad itt lennem, de nekem. – Elharapja a mondatot, nem tudom kivenni a további motyogásból a mondandóját.

- Neked, mi? Mi az YongGuk? Miért vagy olyan, mint egy megszeppent őzike? – mosolyodom el a hasonlattól. – Ez nem rád vall – jegyzem meg alig hallhatóan.

- Nem tudom, hogy miért jöttem most ide.

- Azt én sem tudhatom. – Letudom a kettőnk közötti távolságot, érdeklődve nézek fel a leaderre, aki pontosan úgy fest, mintha egy árva kisgyermek lenne, aki először érez szeretetet maga körül. – Mindenesetre, örülök, hogy átjöttél egy kicsit.

- Tényleg? – felragyog szempárja, amihez egy édes felfelé ívelő görbület is társul. – Tényleg örülsz?

- Mindig örülök, ha veletek lehetek – simítom jobb tenyeremet arcára, lágyan belesimul a kézfejembe. – De kiváltképp annak, mikor a te társaságodat élvezhetem.

Lábujjhegyre emelkedem, és lassan hajolok még közelebb YongGuk arcához. Ajkam éppen súrolja telt száját, forró lehelete táncot lejt az enyémmel, de sokáig nem bírok távol lenni ajkaitól. Éhesen tapadok YongGukra, és hívom is egyetlen hosszú és szenvedélyes csókba, miközben szabadon lévő kezemmel vállába kapaszkodom. Arcán pihenő tenyeremmel elindulok fekete tincsei felé, ösztönösen fúrom ujjaimat fürtjei közé és húzom is lejjebb magamhoz.

YongGuk sem rest viszonozni a közeledésemet, mindkét keze a csípőmön landol, még a köntössel sem bajlódik, azonnal megtalálja az utat a két anyag között. Ujjai bőrömbe mélyednek, szabályosan magára ránt a következő szívdobbanásomkor, ahogy fogaival ajkaimba mar, két karommal átfonom nyakát és mellkasához préselem az én mellkasomat. Egymás szájából kapkodjuk a levegőt, forró ujjbegyei vágytól fűtve kíváncsiskodnak be a pizsama felsőm alá és karmolássza meg bőrömet egy-egy ponton. A csókba nyöszörgök.

Pillanatnyi elválásunkkor fordít egyet rajtunk és egy biztos lendülettel dönt a kanapéra. Most még az sem izgat, hogy a gondosan kivasalt ruhákra érkezem, mert YongGukon kívül nem tudok másra figyelni. Elveszi az eszemet a szenvedélye, ami már-már követelőzésbe csap át. Lábaimat automatikusan húzom feljebb, ahogy combjaim közé helyezkedik vad csatánk közben, újabb elfojtott nyögés szakad fel belőlem.

Hirtelen elszakad ajkamtól és nyakszirtemet veszi vad ostrom alá. Megremegek minden egyes érintése pillanatában, kezei felfedező utat járnak be testemen, az utolsó porcikám is reagál a simításaira és a kényeztetésére. Kínzóan lassan karmolok végig széles hátán, majd pólójának aljához érve, feljebb húzom a matériát és forró bőrén kezdek kalandozásba körmeimmel. Összerezzen az érzéstől, felmorran egy erősebb karmolásomkor, mire egy biztos és mély harapással válaszol. Felsikkantok, halk kuncogásba kezd kulcscsontomnál. Megemeli fejét, ködös szempárja rálel az én homályos lélektükrömre.

- Ideje lesz visszamennem – lihegi kéjes és elégedett mosollyal a száján.

- Mi? – zihálom önkívületlenül. – Te most tényleg itt akarsz hagyni? Így? Ilyen állapotban? – pihegem kiéhezve, mint egy kutya.

- Ígérem, befejezzük. – Ezzel felkel rólam, összerázza kócos tincseit, majd búcsúszó nélkül távozik.

* * *

A turné ezúttal tizenhét állomást foglal magában – beleértve a szöuli fellépéseket is - , ami összesen huszonhárom koncertet jelent, melyek egyenként majdnem két órát ölelnek fel. Hosszú és fárasztó napoknak nézünk elébe, kiváltképp a Bandatagok lesznek teljesen kimerülve. A repülőutat majdhogynem végigaludják minden alkalommal, de van, hogy még a buszozást is szendergéssel töltik.

A hotelek egytől egyig ámulatba ejtőek, azt sem tudom, hova kapjam a fejemet első körben. Ahogy azt Kang menedzser jelezte a turné megkezdése előtt, egy lakrészen kell osztoznom a fiúkkal, ami annyit tesz voltaképp, hogy egy szinten szállásoltak el minket, de teljesen külön szobát kaptam. Egyik felem mérhetetlenül boldog, hogy mégsem kell egy hálón osztoznom valakivel, viszont a másik részem ugyanakkora csalódottsággal fogadta a keserű tényeket.

Amerika meghódításának utolsó helyszíne - New York, Grand Prairie, Chicago után - Los Angeles, a Nokia Theatre, ami közel hétezer ember fogadására alkalmas. Az „Angyalok Városa” után pedig Európa a kitűzött cél, s ahogy a menedzser szavaiból vettem ki, az első helyszínen – Londonban – egy MV-t is forgatni akarnak, röpke három-négy nap alatt. Esküszöm, ha kicsinálja a Bandát, a saját kezemmel fogom megfojtani ezt a manust!

Ahogy minden egyes hotel esetén tettem, úgy a los angelesi szállodához érve is megkérdezem Kang menedzsert a szobámmal kapcsolatban, ám legnagyobb döbbenetemre elárulja, hogy ezúttal valóban osztoznom kell valamelyik taggal a lakrészen, mert a többivel ellentétben, kisebb helyen tudtak elszállásolni minket. Persze azonnal vita üti fel a fejét, mire Kang menedzser rám ruházza a döntés hatalmát, nekem kell kiválasztanom az alkalmas tagot. Esdeklő kiskutyaként meresztgetik rám szemeiket, DaeHyunt és YoungJae-t kivéve. Eszem ágában nem lenne kettejüket elválasztani egymástól, így ők egyértelműen szóba sem jöhetnek.

JongUp megszokta már, hogy JunHonggal alszik egy szobában, ahogyan HimChan is mindig a leader melletti ágyba fészkeli be magát. Voltaképp én vagyok az egyetlen, aki kilóg a sorból, lehet, az lenne a legkézenfekvőbb, ha egyenesen másik hotelba mennék aludni, vagy Kang menedzserrel aludnék. Ezt az ötletemet felvázolva teljes felháborodás lesz a reakció, aminek YongGuk vet véget. HimChan és Kang menedzser alszik egy hálóban, mi pedig ketten osztozunk a kétágyas szobán. Most örüljek, vagy inkább verjem a fejemet a falba?

~ ~ ~

A koncert után hullaként érkezünk vissza a hotelba, mindenki azonnal elfoglalja a szobáit, én YongGuknál is előbb veszem birtokba a lakrészt. Ő még egyeztet néhány dolgot a menedzserrel a további menetről, addig kihasználva az alkalmat, gyorsan letusolok. Kicsit még nedves hajjal lépek ki az erkélyre, a tériszonyom valahogy most kevésbé tud érdekelni. Elmerülök a látványban: elvarázsol az éjjeli fényárban úszó város, s automatikusan gondolataimba mélyedek. Nagyot szippantok az éjszaka levegőjéből, s ahogy kifújom a levegőt, két meleg tenyeret érzek meg vállaimra simulni. Ismerem ezeket a mancsokat, noha nem olyan jól, mint egy másikat, de az édes-fűszeres parfüm mindig elárulja a gazdáját.

- DaeHyun? – suttogom nevét az éjszakába.

- Noona, mi a baj? – súgja fülemhez hajolva, gyengéden testemre szorít.

- Csak elmerengtem – felelem némi mosollyal az arcomon. – Tudod? Szoktam.

- Igen, szoktál. De az soha nem jelent jót, ha te elvonulsz a gondolataidba – lassan megfordít a tengelyem körül, a tekintetünk találkozik.

- Túl jól ismersz, Jung DaeHyun.

- A rutin meg az évek – kuncogja, de a kezdeti görbület szinte azonnal alább is hagy. – Elárulod, hogy mi a baj? – kérlel aggódó szemekkel.

- Igazából nem is tudom, hogy van-e bármi bajom – felelem tanácstalanul.

- Hyungon gondolkodsz? – teszi fel félve az őt foglalkoztató kérdést.

- Honnan veszed? – reagálok kérdéssel a kérdésre.

- Noona – elégedetlenül felszusszan, majd folytatja. – Az előbb mondtad, hogy túl jól ismerlek. Arról nem beszélve, hogy YongGuk Hyungon is ugyanazt látom, mint rajtad.

- Kifejtenéd? – pillázok aprókat.

- Rajongtok egymásért, de mégsem vállaljátok fel még a másik előtt sem az érzéseiteket – jegyzi meg halkan.

- DaeHyun – motyogom tétlenségemben.

- Megyek. YoungJae már biztos lefeküdt, nem akarom felverni a legszebb álmából azzal, hogy későn megyek aludni. Reggel találkozunk, Noona – nyom egy puszit a homlokomra, magához szorít néhány szívdobbanásnyi időre, majd sarkon fordul és magamra hagy.

Újfent perdülök egyet, és megint a város fényeibe süllyedek. Tényleg túl jól lát dolgokat ez a fiú. Csak azt nem tudom, hogy mégis mikor sikerült ezt észrevennie? Ennyire nyilvánvaló lenne minden pillanat? Ennyire könnyű lenne olvasni bennem? Viszont ha DaeHyunnak ilyen jól megy, akkor sokáig már nem tudom titkolni a Vezetőség előtt. A sokadik mélázásomból most puha matéria rángat ki, amihez bódító illatfelleg tartozik.

- Szia, YongGuk – köszöntöm csendesen.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? – Hallom a mosolygást a válaszban.

- Az illatotok árulkodó. Bárhol és bármikor felismerem őket. De főleg a tiédet – pillantok hátra egy másodpercre, majd megint a külvilágot veszem szemügyre.

- Akkor valamit ki kell találnom, hogy ne lepleződjek le előtted.

- Miért akarnád ezt megtenni? – incselkedem még mindig az éjszakát fürkészve.

- Ha mindig elárulom magam, akkor hogy’ foglak bármikor is meglepni, hah? – súgja fülemhez hajolva, beleremegek a dallamosságba.

- Miért? Vannak ilyen terveid? – reagálok lehunyt szemekkel, mire lassan szembe fordít magával.

- Van néhány – suttogja ajkaimtól egyetlen centire, felsóhajtok a közelségétől.

- YongGuk.

- Ssh. Most ne. Most ne beszélj.

Halk szavait édes csókkal zárja, érzékien tapasztja össze ajkait az enyémmel. Automatikusan emelem fel karjaimat, hogy nyaka köré fonhassam őket, a takaró ezzel egyenes arányban hullik le a földre. Két kezét arcomra csúsztatja, s úgy mélyíti tovább a negédes mámort. Nyelvével végigsimít alsó ajkamon, bebocsátásban reménykedve, tétovázás nélkül engedek YongGuknak.

Lassanként bukdácsolunk vissza a lakrészbe, s meg sem állunk a hálóig. A kezdeti lágy csók apránként megy át egyre szenvedélyesebbé, s azzal együtt még követelőzőbbé. Csókol és csókol, ahol csak ér; gyengéd mozdulatokkal simogatja le rólam a köntöst, majd a hálóingem bal pántját. Elszakad tőlem, s vállamat kezdi fogaival karcolgatni, beleremegek az érzésbe. Hamar követi a jobb oldali pánt is, s nem sokkal később már egy szál alsóneműben állok a szoba közepén. YongGukkal ellentétben, akinek testét póló és nadrág egyaránt takarja.

Lassan fektet végig az ágyon, sietve dobja le magáról a felsőruhát, majd egy gondolat múltán az alsóruházata is követi. Fölém magasodik, egész testemben reszketek alatta, mintha még soha nem lettem volna hasonló helyzetben egyetlen férfival sem. Pedig egyre emlékszem. Rég volt ugyan, de sok azóta nem változhatott. Most mégis kezdőnek érzem magam. Újfent számra tapad, mindent elsöprő csókba hív,  majd elszakadva tőlem, a szemembe néz. Ködös és egyben csillogó.

  

- Noona – lihegi vágytól fűtött hangon.

- Hm? – pihegem mélyeket sóhajtva.

- Noona – ismétli alig hallhatóan.

- Igen? Mi az?

- Noona, azt szeretném, ha – Nem fejezi be a mondatát, elpirul zavarában.

- Ha? Ha, mi? – kérlelem már-már könnyeimmel küszködve.

- Ha. Ha – hebegi félénken, bátortalanságában lehajtja fejét, és hevesen emelkedő mellkasomat nézi inkább.

- Igen? – Két ujjammal közrefogom állát, és szelíd erőszakossággal emelem fel a fejét, hogy újra egymásra nézhessünk. – Mit szeretnél? – kérdezem a lehető legmegértőbb hangszínen.

- Szeretlek, Noona – szuszogja félve, mélybarna szembogara csillagokat megszégyenítően ragyog rám. – Szeretném. Szeretném, ha. Ha hozzám. Ha hozzám. Tartoznál. – Végső szavát épp csak formálja, nehezen tudom kivenni, de szerencsére sikerül felfognom a mondanivalóját.

A mellkasom hirtelen válik szűkössé vallomásától, soha senki nem mondott még nekem ennél szebbet, könnybe lábadt szemmel nézek fel rá. Tökéletes. Nálam boldogabb nem létezhet most ezen a földön és ebben a pillanatban. Remegve csúsztatom kezeimet arccsontjára, vigyázva cirógatom meg puha bőrét, majd lehúzom magamhoz, hogy őszinte csókban egyesüljünk.

Ezúttal elmarad a vadság, helyét a mély Szerelem veszi át, mellkasunk egyszerre emelkedik és süllyed, szívverésünk ugyanazt a ritmust diktálja. Mindkét karommal szorosan átkulcsolom nyakát, ő az ágy és a testem közé vezeti bal karját, jobbal pedig arcomat simítja lágy mozdulatokkal. Elveszünk a Szerelem Tengerében, ahonnan már többé nem akarok felszínre jönni.

- Szeretlek – szuszogom ajkaink közé, amikor egy lélegzetvételnyi időre elszakadok YongGuktól, elmosolyodik egyszavas mondatomtól.

- Ha vége a turnénak, beszélek menedzser Hyunggal – érinti össze száját az enyémmel, egy pillanatra megáll bennem az ütő.

- Miért? – pislogok parányikat elválásunkkor.

- Mert szeretném, ha hozzám tartoznál, mindenhogyan. Nem csak így.

Végignéz rajtam és magán is egyaránt, egy biztos lendülettel legördül rólam, elhozza a másik ágyról is a paplant, majd gondosan betakargat mindkettőnket, miután szorosan a karjaiba von. Álmodom...? Valóság...? Bármelyik is legyen, nem akarok többé felébredni, megtaláltam a Boldogságot YongGuk oldalán, amit most nem akarok elszúrni. Nem akarom többé a Holnapot,  és nem vágyom már a Tegnapot sem, egyedül a Mának akarok élni. A Mának, YongGuk mellett...