Forever with You (B.A.P.) - 13. fejezet [16+]

Hamarabb elérkezett a turné ideje, mint ahogy azt vártuk vagy reméltük...

Nem csak a Csapat számára, hanem nekem is túl gyorsan pergett az idő homokja és már azon kaptam magam, hogy épp a bőröndömet pakolom meg a ruháimmal meg némi kacattal. Mélyeket sóhajtva mérem fel újra és újra a koffer méretét a mellette tornyosuló anyaghalmazzal együtt. Nem mintha nem lenne elég hely a repülőn a csomagjainknak, de azért jó ötlet, hogy ennyi mindent akarok magammal cipelni? Mégis minek?

Fejvakarászásomat egy magabiztos kopogtatás szakítja félbe, ledobom a kezemben szorongatott farmerokat és fáradt léptekkel indulok el az ajtóhoz. Épp csak lenyomom a kilincset, amikor a Fiúk menedzsere lépi át a küszöböt, kezében a telefonjával, amin szokásához híven pötyög. Még az utolsó másodpercekben is a Srácok menetrendjét szervezi.

- Kang menedzser? – zökkentem ki a virtuális világból, felkapja a fejét a parányi kijelzőről, majd egy lendülettel levágja magát a kanapé közepére, egyenesen az élére hajtogatott felsőimre ül.

- SungYeon-ah, remélem, nem zavarlak – félénk mosoly ül az arcán, kíváncsi vagyok, hogy mi ennyire halaszthatatlan.

- Természetesen nem, Kang menedzser – dőlök meg illedelmesen. – Miben lehetek Kang menedzser segítségére? – kulcsolom össze kézfejeimet a lábaim előtt.

- Nos, SungYeon-ah, egy igen fontos dologról lenne szó, amivel ugyan lehet, várnunk kellett volna, de úgy gondolom, vagyunk annyira jó kapcsolatban, hogy ezt még most a turné előtt tisztázzuk. – Nagyot nyelek a hallottakra, azt hiszem, hogy mégsem kell bepakolnom a bőröndömet, mert előbb tesznek ki a ház elé, mintsem elkísérjem a Csapatot a turnéra.

- Igen, Kang menedzser? – igyekszem leplezni az idegességemet, ami több-kevesebb sikerrel működik is.

- Ugyebár említettem neked a minap, hogy egy fontos döntést vitattunk meg? – bólintok válaszul. – Remek. Akkor ezennel szeretnék gratulálni neked, Kim SungYeon – emelkedik fel, miközben farzsebébe nyomja mobilját és felém nyújtja jobb kezét.

- Hah? – hebegem döbbenten. – Kang menedzser? Mihez? Mihez gratulál Kang menedzser? – pislogok nagyokat a méretes tenyérre meresztett pupillákkal.

- Engem ért az a megtiszteltetés, mivel egyben a mentorod is vagyok, SungYeon-ah, hogy elsőként gratulálhatok az új pozíciódhoz. – A kelleténél jobban kikerekednek a szemeim, képtelen vagyok felfogni a menedzser szavait. – Hamarosan egy újabb lánycsapat fog debütálni a TS színeiben és azt szeretné az Ügynökség, ha te karolnád fel a lányokat és foglalkoznál velük már a gyakornoki idejük alatt is.

Még nagyobb döbbenetbe taszít Kang menedzser minden szava, csak a levegőt kapkodom, ahogy eljutnak hozzám a hanghullámok. Egyszerűen nem tudom felfogni, amit mond, olyan mintha egy álomba csöppentem volna. Aztán persze feleszmélek, amikor a markos kézfej a vállamra szorít és picit megráz.

- Igen. Köszönöm! Köszönöm, Kang menedzser! – kezdek mély hajlongásba, de hamar megállít a hálálkodásban a főnököm.

- Jól van, jól van, SungYeon-ah. Jól van – veregeti meg a vállamat szélesen mosolyogva.

- Kang menedzser? Kérdezhetek valamit Kang menedzsertől? – megremeg a hangom, de még sikerül tartanom magam előtte, mielőtt végleg eszeveszett zokogásban törnék ki.

- Persze, SungYeon-ah. Hogyne kérdezhetnél! – mosolyog idülten.

- Azért még a turnéra elkísérhetem a Csapatot? – félek megkérdezni, de tudnom kell, mennyi időt tölthetek még a Bandával.

- Emiatt aggódsz annyira? – Megértés cseng szavaiban, némiképp meg is nyugtat, de a teljes biztonságot csak a tökéletes válasz adhatja meg.

- Igen – felelek bátortalanul.

- Nem kell félned, SungYeon-ah. Természetesen a turnéhoz szükségem van a munkádra és ezt a Vezetőség is jóváhagyta. És elhiheted nekem, hogy lesz még alkalmad dolgozni a Csapattal, mert csak a turné után kezdjük meg a munkálatokat a lányokkal és addig nem árt, ha valaki szemmel tartja a Fiaimat.

- Akkor pakolhatok tovább? – Könnyel telnek meg a szemeim, Kang menedzser határozott bólintással válaszol, majd sebbel-lobbal távozik is a lakrészemből.

Hatalmas szikla gördül le a mellkasomról, ha nem mehettem volna most velük és még a turné után sem láthattam volna őket, akkor végleg összeomlok és elveszítem a Családom. Nem tudok már nélkülük létezni, mert a mindennapjaimmá vált ez a Hat Srác, akikért tényleg képes vagyok mindent feláldozni.

Szinte még ki sem teszi a lábát a menedzser, újfent megkocogtatja valaki az ajtómat. Ezúttal kicsit félénkebb az a kopogtatás, kevésbé biztos a dolgában az illető. Kíváncsian ballagok vissza a bejárathoz, majd kinyitva a térelválasztót, újfent nem várt meglepetés ér. A leader áll a küszöböm előtt picit tétlenül és némiképp pironkodva. Oh, igen, már megint nyitva maradt a köntösöm! Akkor ezért kérdezte Kang menedzser, hogy nem alkalmatlankodik-e.

- YongGuk-shi? Miben segíthetek? – nézek rá balgán.

- Bejöhetek, Noona? – kérdez félszegen.

- Persze, fáradj beljebb! – Ezzel ellépek az ajtóból, majd lassú mozdulattal be is csukom a térelválasztót, ahogy YongGuk bátorságot véve lép be a kicsiny előtérszerűbe. – Baj van?

Deja-vu érzéssel a gyomromban megyek YongGuk után, aki megáll közvetlenül a pamlag előtt, egyszer engem mér végig, egyszer pedig a szanaszét heverő gönceimen vezeti végig mélybarna tekintetét. Végül megint egymásra lelnek lélektükreink. Még mindig ugyanazzal a varázzsal bír, mint első alkalommal. Megbabonáznak csillogó szembogarai, elakad a lélegzetem ettől az örvénytől. Alsó ajkát harapdálja, feszültségéről még kezei is árulkodnak, ahogy tördeli picit ujjai végét.

- YongGuk? Baj van? – közelítek felé két lépést, de még mindig úgy érzem, mintha mérföldek választanának el tőle.

- Noona – pihegi alig hallhatóan, még egyszer végignéz rajtam. – Aludni készülsz? – kérdezi zavartan.

- Nem egészen. Csak pakolok a holnapi útra. Miért? – Még egyet lépek hozzá, már csak egy karnyújtásnyira van tőlem.

- Tudom, hogy nem lenne szabad itt lennem, de nekem. – Elharapja a mondatot, nem tudom kivenni a további motyogásból a mondandóját.

- Neked, mi? Mi az YongGuk? Miért vagy olyan, mint egy megszeppent őzike? – mosolyodom el a hasonlattól. – Ez nem rád vall – jegyzem meg alig hallhatóan.

- Nem tudom, hogy miért jöttem most ide.

- Azt én sem tudhatom. – Letudom a kettőnk közötti távolságot, érdeklődve nézek fel a leaderre, aki pontosan úgy fest, mintha egy árva kisgyermek lenne, aki először érez szeretetet maga körül. – Mindenesetre, örülök, hogy átjöttél egy kicsit.

- Tényleg? – felragyog szempárja, amihez egy édes felfelé ívelő görbület is társul. – Tényleg örülsz?

- Mindig örülök, ha veletek lehetek – simítom jobb tenyeremet arcára, lágyan belesimul a kézfejembe. – De kiváltképp annak, mikor a te társaságodat élvezhetem.

Lábujjhegyre emelkedem, és lassan hajolok még közelebb YongGuk arcához. Ajkam éppen súrolja telt száját, forró lehelete táncot lejt az enyémmel, de sokáig nem bírok távol lenni ajkaitól. Éhesen tapadok YongGukra, és hívom is egyetlen hosszú és szenvedélyes csókba, miközben szabadon lévő kezemmel vállába kapaszkodom. Arcán pihenő tenyeremmel elindulok fekete tincsei felé, ösztönösen fúrom ujjaimat fürtjei közé és húzom is lejjebb magamhoz.

YongGuk sem rest viszonozni a közeledésemet, mindkét keze a csípőmön landol, még a köntössel sem bajlódik, azonnal megtalálja az utat a két anyag között. Ujjai bőrömbe mélyednek, szabályosan magára ránt a következő szívdobbanásomkor, ahogy fogaival ajkaimba mar, két karommal átfonom nyakát és mellkasához préselem az én mellkasomat. Egymás szájából kapkodjuk a levegőt, forró ujjbegyei vágytól fűtve kíváncsiskodnak be a pizsama felsőm alá és karmolássza meg bőrömet egy-egy ponton. A csókba nyöszörgök.

Pillanatnyi elválásunkkor fordít egyet rajtunk és egy biztos lendülettel dönt a kanapéra. Most még az sem izgat, hogy a gondosan kivasalt ruhákra érkezem, mert YongGukon kívül nem tudok másra figyelni. Elveszi az eszemet a szenvedélye, ami már-már követelőzésbe csap át. Lábaimat automatikusan húzom feljebb, ahogy combjaim közé helyezkedik vad csatánk közben, újabb elfojtott nyögés szakad fel belőlem.

Hirtelen elszakad ajkamtól és nyakszirtemet veszi vad ostrom alá. Megremegek minden egyes érintése pillanatában, kezei felfedező utat járnak be testemen, az utolsó porcikám is reagál a simításaira és a kényeztetésére. Kínzóan lassan karmolok végig széles hátán, majd pólójának aljához érve, feljebb húzom a matériát és forró bőrén kezdek kalandozásba körmeimmel. Összerezzen az érzéstől, felmorran egy erősebb karmolásomkor, mire egy biztos és mély harapással válaszol. Felsikkantok, halk kuncogásba kezd kulcscsontomnál. Megemeli fejét, ködös szempárja rálel az én homályos lélektükrömre.

- Ideje lesz visszamennem – lihegi kéjes és elégedett mosollyal a száján.

- Mi? – zihálom önkívületlenül. – Te most tényleg itt akarsz hagyni? Így? Ilyen állapotban? – pihegem kiéhezve, mint egy kutya.

- Ígérem, befejezzük. – Ezzel felkel rólam, összerázza kócos tincseit, majd búcsúszó nélkül távozik.

* * *

A turné ezúttal tizenhét állomást foglal magában – beleértve a szöuli fellépéseket is - , ami összesen huszonhárom koncertet jelent, melyek egyenként majdnem két órát ölelnek fel. Hosszú és fárasztó napoknak nézünk elébe, kiváltképp a Bandatagok lesznek teljesen kimerülve. A repülőutat majdhogynem végigaludják minden alkalommal, de van, hogy még a buszozást is szendergéssel töltik.

A hotelek egytől egyig ámulatba ejtőek, azt sem tudom, hova kapjam a fejemet első körben. Ahogy azt Kang menedzser jelezte a turné megkezdése előtt, egy lakrészen kell osztoznom a fiúkkal, ami annyit tesz voltaképp, hogy egy szinten szállásoltak el minket, de teljesen külön szobát kaptam. Egyik felem mérhetetlenül boldog, hogy mégsem kell egy hálón osztoznom valakivel, viszont a másik részem ugyanakkora csalódottsággal fogadta a keserű tényeket.

Amerika meghódításának utolsó helyszíne - New York, Grand Prairie, Chicago után - Los Angeles, a Nokia Theatre, ami közel hétezer ember fogadására alkalmas. Az „Angyalok Városa” után pedig Európa a kitűzött cél, s ahogy a menedzser szavaiból vettem ki, az első helyszínen – Londonban – egy MV-t is forgatni akarnak, röpke három-négy nap alatt. Esküszöm, ha kicsinálja a Bandát, a saját kezemmel fogom megfojtani ezt a manust!

Ahogy minden egyes hotel esetén tettem, úgy a los angelesi szállodához érve is megkérdezem Kang menedzsert a szobámmal kapcsolatban, ám legnagyobb döbbenetemre elárulja, hogy ezúttal valóban osztoznom kell valamelyik taggal a lakrészen, mert a többivel ellentétben, kisebb helyen tudtak elszállásolni minket. Persze azonnal vita üti fel a fejét, mire Kang menedzser rám ruházza a döntés hatalmát, nekem kell kiválasztanom az alkalmas tagot. Esdeklő kiskutyaként meresztgetik rám szemeiket, DaeHyunt és YoungJae-t kivéve. Eszem ágában nem lenne kettejüket elválasztani egymástól, így ők egyértelműen szóba sem jöhetnek.

JongUp megszokta már, hogy JunHonggal alszik egy szobában, ahogyan HimChan is mindig a leader melletti ágyba fészkeli be magát. Voltaképp én vagyok az egyetlen, aki kilóg a sorból, lehet, az lenne a legkézenfekvőbb, ha egyenesen másik hotelba mennék aludni, vagy Kang menedzserrel aludnék. Ezt az ötletemet felvázolva teljes felháborodás lesz a reakció, aminek YongGuk vet véget. HimChan és Kang menedzser alszik egy hálóban, mi pedig ketten osztozunk a kétágyas szobán. Most örüljek, vagy inkább verjem a fejemet a falba?

~ ~ ~

A koncert után hullaként érkezünk vissza a hotelba, mindenki azonnal elfoglalja a szobáit, én YongGuknál is előbb veszem birtokba a lakrészt. Ő még egyeztet néhány dolgot a menedzserrel a további menetről, addig kihasználva az alkalmat, gyorsan letusolok. Kicsit még nedves hajjal lépek ki az erkélyre, a tériszonyom valahogy most kevésbé tud érdekelni. Elmerülök a látványban: elvarázsol az éjjeli fényárban úszó város, s automatikusan gondolataimba mélyedek. Nagyot szippantok az éjszaka levegőjéből, s ahogy kifújom a levegőt, két meleg tenyeret érzek meg vállaimra simulni. Ismerem ezeket a mancsokat, noha nem olyan jól, mint egy másikat, de az édes-fűszeres parfüm mindig elárulja a gazdáját.

- DaeHyun? – suttogom nevét az éjszakába.

- Noona, mi a baj? – súgja fülemhez hajolva, gyengéden testemre szorít.

- Csak elmerengtem – felelem némi mosollyal az arcomon. – Tudod? Szoktam.

- Igen, szoktál. De az soha nem jelent jót, ha te elvonulsz a gondolataidba – lassan megfordít a tengelyem körül, a tekintetünk találkozik.

- Túl jól ismersz, Jung DaeHyun.

- A rutin meg az évek – kuncogja, de a kezdeti görbület szinte azonnal alább is hagy. – Elárulod, hogy mi a baj? – kérlel aggódó szemekkel.

- Igazából nem is tudom, hogy van-e bármi bajom – felelem tanácstalanul.

- Hyungon gondolkodsz? – teszi fel félve az őt foglalkoztató kérdést.

- Honnan veszed? – reagálok kérdéssel a kérdésre.

- Noona – elégedetlenül felszusszan, majd folytatja. – Az előbb mondtad, hogy túl jól ismerlek. Arról nem beszélve, hogy YongGuk Hyungon is ugyanazt látom, mint rajtad.

- Kifejtenéd? – pillázok aprókat.

- Rajongtok egymásért, de mégsem vállaljátok fel még a másik előtt sem az érzéseiteket – jegyzi meg halkan.

- DaeHyun – motyogom tétlenségemben.

- Megyek. YoungJae már biztos lefeküdt, nem akarom felverni a legszebb álmából azzal, hogy későn megyek aludni. Reggel találkozunk, Noona – nyom egy puszit a homlokomra, magához szorít néhány szívdobbanásnyi időre, majd sarkon fordul és magamra hagy.

Újfent perdülök egyet, és megint a város fényeibe süllyedek. Tényleg túl jól lát dolgokat ez a fiú. Csak azt nem tudom, hogy mégis mikor sikerült ezt észrevennie? Ennyire nyilvánvaló lenne minden pillanat? Ennyire könnyű lenne olvasni bennem? Viszont ha DaeHyunnak ilyen jól megy, akkor sokáig már nem tudom titkolni a Vezetőség előtt. A sokadik mélázásomból most puha matéria rángat ki, amihez bódító illatfelleg tartozik.

- Szia, YongGuk – köszöntöm csendesen.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? – Hallom a mosolygást a válaszban.

- Az illatotok árulkodó. Bárhol és bármikor felismerem őket. De főleg a tiédet – pillantok hátra egy másodpercre, majd megint a külvilágot veszem szemügyre.

- Akkor valamit ki kell találnom, hogy ne lepleződjek le előtted.

- Miért akarnád ezt megtenni? – incselkedem még mindig az éjszakát fürkészve.

- Ha mindig elárulom magam, akkor hogy’ foglak bármikor is meglepni, hah? – súgja fülemhez hajolva, beleremegek a dallamosságba.

- Miért? Vannak ilyen terveid? – reagálok lehunyt szemekkel, mire lassan szembe fordít magával.

- Van néhány – suttogja ajkaimtól egyetlen centire, felsóhajtok a közelségétől.

- YongGuk.

- Ssh. Most ne. Most ne beszélj.

Halk szavait édes csókkal zárja, érzékien tapasztja össze ajkait az enyémmel. Automatikusan emelem fel karjaimat, hogy nyaka köré fonhassam őket, a takaró ezzel egyenes arányban hullik le a földre. Két kezét arcomra csúsztatja, s úgy mélyíti tovább a negédes mámort. Nyelvével végigsimít alsó ajkamon, bebocsátásban reménykedve, tétovázás nélkül engedek YongGuknak.

Lassanként bukdácsolunk vissza a lakrészbe, s meg sem állunk a hálóig. A kezdeti lágy csók apránként megy át egyre szenvedélyesebbé, s azzal együtt még követelőzőbbé. Csókol és csókol, ahol csak ér; gyengéd mozdulatokkal simogatja le rólam a köntöst, majd a hálóingem bal pántját. Elszakad tőlem, s vállamat kezdi fogaival karcolgatni, beleremegek az érzésbe. Hamar követi a jobb oldali pánt is, s nem sokkal később már egy szál alsóneműben állok a szoba közepén. YongGukkal ellentétben, akinek testét póló és nadrág egyaránt takarja.

Lassan fektet végig az ágyon, sietve dobja le magáról a felsőruhát, majd egy gondolat múltán az alsóruházata is követi. Fölém magasodik, egész testemben reszketek alatta, mintha még soha nem lettem volna hasonló helyzetben egyetlen férfival sem. Pedig egyre emlékszem. Rég volt ugyan, de sok azóta nem változhatott. Most mégis kezdőnek érzem magam. Újfent számra tapad, mindent elsöprő csókba hív,  majd elszakadva tőlem, a szemembe néz. Ködös és egyben csillogó.

  

- Noona – lihegi vágytól fűtött hangon.

- Hm? – pihegem mélyeket sóhajtva.

- Noona – ismétli alig hallhatóan.

- Igen? Mi az?

- Noona, azt szeretném, ha – Nem fejezi be a mondatát, elpirul zavarában.

- Ha? Ha, mi? – kérlelem már-már könnyeimmel küszködve.

- Ha. Ha – hebegi félénken, bátortalanságában lehajtja fejét, és hevesen emelkedő mellkasomat nézi inkább.

- Igen? – Két ujjammal közrefogom állát, és szelíd erőszakossággal emelem fel a fejét, hogy újra egymásra nézhessünk. – Mit szeretnél? – kérdezem a lehető legmegértőbb hangszínen.

- Szeretlek, Noona – szuszogja félve, mélybarna szembogara csillagokat megszégyenítően ragyog rám. – Szeretném. Szeretném, ha. Ha hozzám. Ha hozzám. Tartoznál. – Végső szavát épp csak formálja, nehezen tudom kivenni, de szerencsére sikerül felfognom a mondanivalóját.

A mellkasom hirtelen válik szűkössé vallomásától, soha senki nem mondott még nekem ennél szebbet, könnybe lábadt szemmel nézek fel rá. Tökéletes. Nálam boldogabb nem létezhet most ezen a földön és ebben a pillanatban. Remegve csúsztatom kezeimet arccsontjára, vigyázva cirógatom meg puha bőrét, majd lehúzom magamhoz, hogy őszinte csókban egyesüljünk.

Ezúttal elmarad a vadság, helyét a mély Szerelem veszi át, mellkasunk egyszerre emelkedik és süllyed, szívverésünk ugyanazt a ritmust diktálja. Mindkét karommal szorosan átkulcsolom nyakát, ő az ágy és a testem közé vezeti bal karját, jobbal pedig arcomat simítja lágy mozdulatokkal. Elveszünk a Szerelem Tengerében, ahonnan már többé nem akarok felszínre jönni.

- Szeretlek – szuszogom ajkaink közé, amikor egy lélegzetvételnyi időre elszakadok YongGuktól, elmosolyodik egyszavas mondatomtól.

- Ha vége a turnénak, beszélek menedzser Hyunggal – érinti össze száját az enyémmel, egy pillanatra megáll bennem az ütő.

- Miért? – pislogok parányikat elválásunkkor.

- Mert szeretném, ha hozzám tartoznál, mindenhogyan. Nem csak így.

Végignéz rajtam és magán is egyaránt, egy biztos lendülettel legördül rólam, elhozza a másik ágyról is a paplant, majd gondosan betakargat mindkettőnket, miután szorosan a karjaiba von. Álmodom...? Valóság...? Bármelyik is legyen, nem akarok többé felébredni, megtaláltam a Boldogságot YongGuk oldalán, amit most nem akarok elszúrni. Nem akarom többé a Holnapot,  és nem vágyom már a Tegnapot sem, egyedül a Mának akarok élni. A Mának, YongGuk mellett...