Pillowtalk (MarkSon)

* * * Jackson POV * * *

Unottan fekszem végig most is az ágyamon, még mindig üresnek és hidegnek érzem, mikor nem vagy a közelemben. Hiányod már-már megőrjít, mintha soha nem nyugodna le a nap és soha nem jönne el a holnap. Hogyan fogom túlélni az újabb éjszakát? Még egyet úgy kell töltenem, hogy te nem vagy mellettem? Hogyan tegyem? Mikor lesz vége? Mikor fogok végre nyugodtan aludni? Vajon eljöhet még az a nap a számomra?

Mélyet fújtatva ülök fel az éjszaka közepén, ahogy minden éjjel teszem mostanában, álmatlanul forgolódom végig a sötétséget. A lepedőm és a takaróm egyformán gyűrötten hever végig a matracon, a párnám zaklatottságomról árulkodik folyton. Kényelmetlen minden ponton. Talán, ha érezném karjaimat vékony alakod köré fonódni, komfortosabb lenne. Talán.

Újabb sóhaj után felkelek az ágyból és az ablakhoz ballagok. Az éjszakai fényárban úszó városképbe merülök, bánatomat a látképpel próbálom elterelni, átérezni a hidegben sétáló járókelők érzéseit. Azonban hiába küszködöm a szívemet marcangoló fájdalom enyhítésével, nem lelek megnyugvásra. Az űrt, amit távozásod hagyott maga után, semmi sem tudja kitölteni. Érzem, ahogy úrrá lesz rajtam a kétség és a félelem, egyre jobban hatalmába kerít.

Alsó ajkamba harapok, mielőtt utat engednék a kínnak és az érzelmi hullámáradatnak, mert tudom, hogy akkor soha nem érne véget a keserves zokogásom. Bal karommal az üvegre támaszkodom, és felidézem magamban az együtt töltött szép pillanatokat.

Mikor először megláttam a mosolyodat, mely egyszerre volt gyermeki és mérhetetlenül kihívó. A gyémántként csillogó szempárodat, amivel levettél a lábamról már az első találkozásunkkor. A hangod, mely az utolsó porcikámat is megremegtette és az édes szuszogásod, amit képes lettem volna életem végéig hallgatni. Ujjaid gyengéd érintése, valahányszor hozzám értél. Még most is beleremegek, pedig épp, csak felidéztem néhány percet a múltamból. A múltunkból.

Halkan nyílik az ajtó, de nem fordulok hátra. Tudom, hogy nem te léped át a küszöböt, csak a kishúgom az, aki felriadt rossz álmából. Csendes léptekkel tipeg el az ágyamig, majd mintha mi sem lenne természetesebb, befészkeli magát egykoron közös ágyunkba, s már be is bugyolálta magát a paplannal, szó nélkül szendereg tovább.

Szemem sarkából nézem néhány pillanatig, ahogy mély álomba merül, újabb nehézkes lélegzetvétel szakad fel belőlem. Mindig te voltál az, akihez odabújt és képes volt a másodperc tört része alatt megnyugodni. Most nincs más neki, csak a tőled kapott hatalmas játékplüss, amiből mámorító parfümöd illata árad. Újra elszorul a mellkasom, a gyomromban megannyi pillangó reppen szét, ahogy az aroma elér orromhoz, nagyot szippantok belőle, hogy az elmémig hatoljon.

Szinte tökéletesen látom magam előtt, ahogy felemeled a parányi üvegcsét és bőrödre juttatsz az illatanyagból egy keveset. Ám éppen elég ahhoz, hogy teljesen megrészegüljek tőle és végképp rabul ejts vele. Minden mozdulatod úgy él bennem, mintha a sajátom lenne.

Képtelen vagyok tovább megmaradni a hálóban, így inkább lábujjhegyen kiosonok a kicsiny helyiségből, magára hagyva az ágyban szuszogó teremtést. Feloltom a nappaliban a kislámpát, ami a te ízlésedről árulkodik, majd a kanapéra huppanok elégedetlenül. Fejemet a lámpa melletti kartámaszra hajtom, lábaimat felvetem a másik végén. Várom, hogy rám szólj, hogy kiabálj, mert elfoglalom az egész heverőt, de csend honol a falak között. Nem veszekszel velem a trehányságom miatt. Nem akadsz ki, amiért a földön hagyom a ruháimat. Már senki nem morog, amiért kupit hagyok a lakásban. Hiányzik. Hiányzol, hogy rémesen érezzem magam a bűneim miatt, hogy érezzem a megbánást, s minden erőmmel azon legyek, hogy kiengeszteljelek.

Tudom, én rontottam el. Én voltam az, aki hibázott, mert soha nem értékeltem azt, amit adsz nekem. Nekünk. Fáradtan hazaestél a munkából, képes voltál rendet tenni, tanultál Mei-el, ha kellett, éjszakába nyúlóan nézted át a leckéjét, miután lefektetted. Nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy téged figyeljelek. Eszembe nem jutott egyszer sem, hogy önszántamból elmosogassak, vagy veletek együtt nézzem át a tananyagot. Hagytam, hogy mindent egymagad csinálj.

Most mégis mindenem odaadnám, ha még egyszer hallanám, amikor pörölsz. Hozzám vágod a konyharuhát, vagy a földhöz vágod dühödben a tányért. Nem szólnék egy szót sem, meghunyászkodnék, csak még egyszer bosszankodnál. Bármit megtennék, csak itt legyél velem.

- Hiányzol – sóhajtok fel halkan, miközben elindul egy kósza könnycsepp jobb szemem sarkából.

* * * Mark POV * * *

- Hiányzol.

Ahogy ezt az egyetlen szót suttogja az éjszakába, még mindig összerándul a gyomrom. Fogalmam sincs, mi vár most rám, hogyan lesz tovább. Ő nincs mellettem, s már én sem vagyok az élete része. Elmúlt. Egyszerűen véget ért. Egy tollvonással áthúzták a közös jövőt. Még hallom a fülemben az éles dudaszót, érzem testemhez csapódni a rideg fémet, és érzem, ahogy összetörnek a csontjaim. Még egyszer utoljára.

A kórházban fekve, gépekre kötve élni a hátralévő napjaimat, tudom, hogy nem lehet hosszú életű a kapcsolatunk. El kell köszönnünk végleg egymástól. Többé nem lesz, aki mosolyogva ölel magához, mikor haragszom rá, mert megint az asztalon hagyta az evőeszközt. Nem lesz, akinek a nevetésére érjek haza, és csalódottan vágjam hozzá a pulcsimat, amiért arra nem képes, hogy feltápászkodjon a kanapéról és illően köszöntsön.

Nem akarom, hogy így érjen véget, de el kell engednem őket. Őt. Örökre el kell búcsúznunk, mert nincs tovább. Hallom, ahogy az orvosok még utoljára az állapotomról diskurálnak felettem, s egyöntetűen arra jutnak, hogy az éber kóma nem élet. Nem lehet valakit örökké műszerekre csatolva arra kényszeríteni, hogy éljen. Végignézzék a szerettei, ahogy fizikailag leépül és semmi más nem marad belőle, csak egy élettelen test...

~

Egy puha, melegséget árasztó mancs siklik kezemre, majd reszketve szorít ujjaimra. Ismerős ez a kézfej, pontosan tudom, kihez tartozik. Felemelném szemhéjaimat, s mosolyogva köszönteném tulajdonosát, de már nem vagyok ura a testemnek. Szólnék hozzá, hogy megnyugtassam, de képtelen vagyok kinyitni ajkaimat. Már csak a lelkemmel ölelhetem magamhoz.

Visszafogott szuszogását még érzékelem bal fülemnél, elfojtott zokogása szívemig hatol. Az ujjaira szorítanék, de nincs már erőm megtenni.

- Minden rendben lesz – hazudja könnyeivel küszködve. – Meggyógyulsz, hidd el.

Soha nem volt jó a füllentésben, most sem tudom elhinni ezeket a szavakat. Hogyan is lehetne minden rendben? Hiszen már meghaltam. Hogyan lehetnénk újra együtt, ha én vagyok az, akinek mennie kell? Maradni akarok...

- Hamarosan újra eljövök – súgja fülemhez hajolva.

- Ne menj el. Maradj még. Csak még egy kicsit.

- Most egy kicsit magadra kell hagynom téged, de mindjárt visszajövök.

- Ne menj. Kérlek. Maradj. Maradj velem.

- Találkozunk még.

- Ígérd meg!

- Újra együtt leszünk. Esküszöm.

A fejemre teszi bal kezét, ajkai homlokomra simulnak. Mosolygok. Érzem, hogy elmosolyodom a parányi érintéstől, ő mégsem látja a görbületet. Még egyszer megszorítja a kezemet, sírása felerősödik, már nem tudja leplezni tovább a könnyeit. Itt az idő. El kell engednem, de tudom, újra együtt leszünk. Hamarosan. Soha nem hazudott még. Tudom, eljön a nap, mikor újra karjaiba zár, s együtt hajtjuk álomra a fejünket... az ütemes sípszó megszűnik, én pedig örök álomba merülök.