A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 3. fejezet: Remény. Hit. Mosoly

Meredten bámultam magam elé, ahogy JongHyun a tornáztató helyiség felé tolt bármiféle diskurzus nélkül. Nem tudtam eldönteni, hogy rám neheztel-e esetleg a reggelink miatt, vagy csak szimplán nem volt kedve csevegni tovább. Megálltunk a terem előtt, sietve kinyitotta az ajtót, majd azzal a lendülettel lépett is vissza mögém és beljebb tolt a szűk előtérbe. Éppen csak el lehetett férni egy ekkora járgánnyal, ha kicsit szélesebb lenne az ápolóm alkata, akkor valószínű két pergés között már az ölemben landolt volna. De nem. JongHyun cseppet sem olyan esetlen, mint néhány gondozó itt a központban. Kifejezetten talpraesett és mindig mindenre van egy jó megoldása.

- Mehetünk? – hajolt le az arcomhoz, mire csak biccentettem egyet lemondóan. – Rendben. Ha bármelyik testrészében nyomást vagy fájdalmat fog érezni, kérem, azonnal szóljon, Kang kisasszony – fogta meg jobb kezével a jobb vállamat, törődéssel telve szorította meg.

- Rendben – motyogtam csüggedten.

- Talán nem érzi jól magát a kisasszony? – kérdezte, ahogy a belső helyiségbe értünk, majd szembe fordított magával. – Ha most még sincs hozzá ereje, akkor áttehetjük délutánra is a foglalkozást, bár akkor át kell írni mindenki másét is~

- Nem – vágtam közbe sietve, mielőtt még elhamarkodott döntést hozna. – Nem kell áttennünk semmit sehová.

- Miért olyan a kisasszony, mintha citromba harapott volna? Eddig legalább néha egy mosolyt ki tudtam csalni magából.

- JongHyun-shi? – döntöttem meg picit a fejemet, ahogy egymásra néztünk, nevét hallva még közelebb hajolt arcomhoz.

- Igen, Kang kisasszony?

- Lehetne, hogy elhagyjuk a hivatalos hangnemet?

- Kisasszony? – pillázott aprókat értetlenségében.

- Tudom, hogy még csak ma találkoztunk, de nem lehetne, hogy mellőzzük a hivatalos hangnemet?

- Kényelmetlen a kisasszonynak?

- Ami azt illeti, igen. Egy kicsit az – feleltem bátortalanul. – Nem hinném, hogy túl nagy lenne a korkülönbség kettőnk között, ami miatt esetleg ne tudnánk elhagyni.

- Bár tiltja a központ szabályzata, de ha a kisasszony attól jobban érzi magát, akkor részemről nem gond – fogta meg ölemben pihenő kézfejeimet. – De csak abban az esetben tehetjük meg, ha magunk vagyunk. Így megfelel a kisasszonynak is? – húzta féloldalas mosolyra kissé telt ajkait.

- A semminél több. – Sikerült nekem is magamra erőltetnem egy biztató görbületet, de JongHyun szeme láttán, nem éppen volt kielégítő.

- Akkor – elvette kezét az enyémekről és lazán nyújtotta felém – örvendek a szerencsének, JiHye!

- Oh. Igen, én is nagyon örülök.

Sietve kaptam fel jobb kezemet, hogy JongHyun tenyerébe simíthassam. Ám ahogy bőrünk érintkezett, olyan volt, mintha áram száguldott volna végig a testemen. Kellemesen bizsergető érzés lett úrrá rajtam, s már az sem tűnt fel, hogy legalább két perce szorítom az ápolóm kézfejét. Elvesztem a mélybarna tengerben, amikor felnéztem rá, hogy régi barátként üdvözölhessem. Megbabonázott.

Hüvelykujjával lágyan megcirógatta a kézfejemet, s csak utána engedte vissza az ölembe a végtagomat. Visszalépett mögém, újfent a markolatra fogott és a tornáztató ágyig tolt tovább. Egy gyors mozdulattal termett előttem, magabiztosan nyúlt be a combom alá és a hátam mögé, majd mintha csak egy könnyű doboz lennék, kikapott a székből és vigyázva felfektetett az ágyra.

Mélyet szusszantva ejtettem le a fejemet, majd automatikusan kulcsoltam is össze ujjaimat a hasam felett. Vártam. Vártam, hogy megtörténjen a lehetetlen. JongHyun a fejemhez lépett, jobb tenyerét a fejbúbomra helyezte, bal kezét pedig az összefont kézfejemre simította. Fogalmam sem volt, hogy mégis mit szeretne. Milyen új módszert alkalmaz, amivel eddig soha senki nem próbálkozott? Kézrátétellel gyógyít? Akkor miért a fejemnél matat?

- JongHyun? – dünnyögtem értetlenül.

- Cssh, JiHye. Maradj nyugton – tanácsolta.

- Mintha annyira tudnék ugrálni – mormogtam az orrom alatt keserűen, mire a kezeimre szorított.

- Ha akarnál, tudnál – súgta fülembe pimasz válaszát, de reagálni nem volt időm, elkapta fejét tőlem és megint a mellettünk lévő bordásfalat kezdte bámulni. – Mivel a leleteid szerint semmi akadálya nincs annak, hogy elhagyd a tolószéket, így azt kell, mondjam, egyedül a tudatod az, ami meggátol a felépülésedben.

Köpni-nyelni nem tudtam JongHyun szavai után. Azt hittem, hogy rosszul hallok, amikor azt vágta a fejemhez, hogy a tudatomnak köszönhető a nyomorékságom. A legszívesebben felpattantam volna az ágyról, lekevertem volna egy irdatlanul nagy pofont neki és kirobogtam volna a teremből. De a baleset óta nem engedelmeskedtek a lábaim, képtelen voltam deréktól lefelé mozogni.

Akaratlanul indult útnak az első könnyem, ahogy lehunytam a szemeimet. Fájt. Mérhetetlen fájdalmat okozott a szavaival, pedig már kezdtem azt hinni, hogy vele talán könnyebb lesz túlélnem a mindennapjaimat. Annyira kedvesnek mutatta magát már az első pillanattól fogva, de most ő sem volt más, mint a többi. Az első cseppet egy második és harmadik követett.

Puha ujjbegyeket éreztem az arccsontomra simulni, összerezzentem a váratlan érzéstől, hirtelen nyitottam ki a szemeimet, JongHyun aggódó szempárjába botlott kissé homályos tekintetem. Aprókat pislogva igyekeztem leplezni a további sós nedvességet, miközben egyre mélyebbeket sóhajtottam.

- Jól vagy? – kérdezte halkan.

- Jól – dünnyögtem a lábaimat mustrálva.

- Akkor miért sírsz?

- Nem sírok – tagadtam a nyilvánvalót.

- Pont úgy nézel ki, mint aki nem sír. Mi a baj, JiHye? – simította tenyerét az arcomra, ujjbegyeivel lágyan megcirógatta a bőrömet. – Mi baj? - ismételte.

- Semmi – mormoltam.

- Megbántottalak, igaz? – JongHyunra néztem a megjegyzését hallva, nem válaszoltam, csak egy egészen aprót biccentettem. – Sajnálom.

- Miért mondtad azt az előbb?

- Mert ha valaki fizikailag teljesen ép, akkor azt csakis mentális probléma gátolhatja meg a végleges felépülésben. Ezt szeretném kideríteni nálad.

- Mit? Azt akarod bebizonyítani, hogy hibbant vagyok? – háborodtam fel a tényvázolást követően. – Úgy véled így egy nap után, hogy dilis vagyok, és ezért nem tudok járni? – dühöngtem.

- Egy szóval nem mondtam, hogy dilis vagy, JiHye – elvette a kezeit testemről, majd egy lépést hátrált az ágytól. – Pusztán bátorkodtam megemlíteni, hogy a leleteid alapján nem lennél tolószékhez kötve, ha valami a fejedben nem akadályozna. Ezek rideg tények, Kang kisasszony – váltott hangnemet, miközben összefonta mellkasa előtt karjait.

- Szeretnék visszamenni a szobámba – közöltem szándékaimat hidegen, ahogy a plafont kezdtem mustrálni.

- Nincs még vége a foglalkozásnak, Kang kisasszony. Addig nem tudom visszavinni önt a szobájába, amíg nem volt meg a mai tornája.

- Fáradt vagyok. Nem akarok tornázni – ellenkeztem.

- Felőlem makacskodhat a végéig, Kang kisasszony, de most akkor is elkezdjük.

Ezzel visszalépett hozzám, mindkét karomat a combjaim mellé tette, majd végigvezette tenyereit a bal lábamon és megállt a bokámnál. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy hozzám érjen, de amikor megláttam ujjait fedetlen lábfejemnél, újfent az az ismeretlen bizsergés kezdte átjárni a testemet. Melegség öntötte el az agyamat, ahogy ujjbegyeit figyeltem bőrömre tapadni. Egyre nagyobb sóhajok szakadtak fel belőlem, amikor lassanként kezdett felfelé haladni a masszírozással. Noha egyetlen ponton sem éreztem semmit, mégis olyan volt, mintha meg-megrázkódna a testem.

- Nem érez tompa fájdalmat? – kérdezte, ahogy nyomkodott felfelé.

- Nem.

- Itt sem?

- Nem.

- Itt? – Lenéztem kézfejeire, combom felső részén járt már, de még mindig nem reagáltam úgy, ahogy azt JongHyun szerette volna, megráztam a fejemet válaszul. – Értem. Akkor most nézzük meg a jobb lábát.

- Rendben.

Átsétált a másik oldalra és lentről felfelé haladva végezte el ugyanazokat a mozdulatokat, mint a bal lábam esetén. Először végigmasszírozott mindent, aztán visszafelé folytatta tovább a nyomkodást. Ezúttal is fintor és nyöszörgés nélkül feküdtem végig a kezdeti vizsgálatot. JongHyun a művelet végén elégedetlenül felsóhajtott. Kis ideig nézte csalódottságról árulkodó arcomat, ahogy rezzenéstelen arccal mérem fel a plafonon lévő hajszálrepedéseket, de közben reakció nélkül hagyom őt.

- Kezdhetjük valami erősebbel a mai tornát? – Egyetlen magabiztos fejbólintással egyeztem bele a javaslatba, majd a lábaimra néztem megint, kíváncsiskodva, mit talált ki az ápolóm.

Mindkét kezével megragadta a bokáimat, arcán láttam, hogy teljes erejével rájuk szorít, karizmai megfeszültek, ellenben rajtam nem látszott változás. Végül egy hirtelen mozdulattal és pontosan azzal az erőkifejtéssel, ahogy szorította a lábaimat, felrántotta az ég felé tagjaimat, ott tartotta néhány másodpercig, aztán behajlított térdekkel felnyomta őket a hasamhoz.

- Mmhmm – nyögtem fel visszafogottan, JongHyun tekintete felragyogott.

- Igen? Érez tompa fájdalmat? – kérdezte reményteljesen.

- A hasam – nyöszörögtem.

- A lábában? Ott nem érez semmilyen apró nyomást? – tolta még feljebb élettelen testrészemet.

- Nem – dünnyögtem újra.

- Egész biztos benne, hogy a hasában érzi a fájdalmat és nem a lábaiban? – Teljes testsúlyával rám nehezedett és úgy nyomott tovább.

- Igen, biztos – küszködtem a bent ragadt levegőmmel. – De ott már nagyon is érzem.

- Akkor még egy kicsit nyomok rajta. – Ezzel még nagyobb energiát fejtett ki, hogy összepréselje a hasfalamat.

Lassan hajolt egyre jobban hozzám, arca veszélyes közelségbe került az enyémmel. Nagyokat fújtatott, ahogy rongybabaként szándékozott összehajtogatni. Míg én teljesen belefeledkeztem arcvonásaiba, addig JongHyun magabiztosan figyelte a lábaimat és karjaimat egyaránt. Várta a tökéletes pillanatot, amikor felnyüszítek a kíntól.

Észrevehette, hogy leblokkolva bámulom az arcát, mert egyszer csak engem kezdett figyelni. Orra pár milliméternyire volt az enyémtől, mélybarna szempárját kíváncsian járatta az én szembogaraimban. Nagyot kellett nyelnem, hogy nehogy eszméletemet veszítsem ettől a tekintettől. Önkéntelenül néztem le résnyire tárt ajkaira, amik között forró sóhajai távoztak, megrészegültem a látványtól. A mellkasom összeszűkült, a szívem heves dübörgésbe kezdett a bordáim között, a gyomromban pedig megannyi pillangó reppent szét.

- Érzel tompa fájdalmat? – szakított ki mélyen búgó hangja az ámulatomból.

- Nem – pihegtem még kissé aléltan, azonban valami furcsa érzés kezdett hatalmába keríteni, összeráncoltam a homlokomat.

- JiHye? – szólított nevemen eltorzult arcomat látva. – Mi az?

- Várj – motyogtam értetlenségben.

- Mi a baj?

Lazított a szorításán, de ösztönösen állítottam meg a mozdulatban, mielőtt még teljesen visszaengedte volna tagjaimat. Ismerős volt, ami kezdett felülkerekedni rajtam, az agyam reagált valamilyen nyomásszerűre, amit ezúttal nem a hasam közvetített neki. Még mindig összeráncolt homlokkal néztem JongHyunra, akinek ezzel egyenes arányban változott meg a tekintete. Bosszúsból aggódóvá.

- JiHye? – szólt hozzám kisvártatva. – Érzel valamit?

- Nem tudom. Egy pillanatra mintha éreztem volna valamit – néztem fel rá tanácstalanul.

- Most? – nyomta vissza a lábaimat korábbi pozíciójukba, de az az iménti fájdalomszerű reakció elmaradt.

- Nem – megráztam a fejemet csalódottan.

- Megpróbálom még feljebb tolni a lábaidat – bizakodott reményteljesen.

- Felesleges – sóhajtottam fel elkeseredetten.

- JiHye? Most mi lett veled? Azt mondtad az előbb, hogy már kezdtél érezni valamit. – Számon kérőnek hatott minden szava.

- De már nem érzem. Biztos az agyam szórakozik velem. Minden tornán van legalább egy ilyen, de aztán semmi. Csak egy ócska tréfa, amit az elmém játszik. Hát nem érted?! Nem tudok többé lábra állni, örökre nyomorék maradok! – zokogtam fel keserűségemben.

- JiHye, ne mondj ilyet – JongHyun megértően tette kezét fejbúbomra, elfordítottam tőle az arcomat, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.

- Egy nyomorék vagyok – szűrtem fogaim között, ahogy végigfolyt az arcomon a sós nedvesség.

- Nem vagy az. Segítek újra lábra állni – simogatott törődéssel telve.

Hiába szerettem volna hinni JongHyunnak, reménytelennek tűnt minden próbálkozása. A könnyeim sem akartak elapadni, teljesen eláztatták a fejtámlát. Más már biztos ott hagyott volna, míg megnyugszom, viszont JongHyun nem moccant mellőlem. Rendületlenül vigasztalt, ám mégsem tudtam abbahagyni a zokogást. Végül két rövidebb sírógörcs között JongHyun a testem alá nyúlt, majd vigyázva karjaiba vett. Automatikusan fontam nyaka köré a sajátjaimat, s vártam, hogy koppanjak a tolószékben. Viszont a kemény kocsi helyett valami egész puhán landoltam. Három lépéssel arrébb JongHyun a combjaira ültetett és úgy próbált inkább lelket önteni belém.

- Próbálj meg bízni bennem, JiHye – súgta fülemhez hajolva, mire csak még jobban a nyakába bújtam.

Féltem. Egyszerűen rettegtem a bizonytalantól. Mi van, ha mégsem úgy lesz, ahogy azt JongHyun mondta? Megbízom benne, és ő mégsem tudja megtartani a szavát? Hogyan fogom átvészelni az újabb csalódást?