Don't wake me up (EunHae) [18+]

A kora hajnali napsugarak lassanként kúsztak be a függöny rései alatt, fokozatosan megvilágítva a félhomályban úszó falakat. A szürke szőnyeg felett parányi porszemcsék szállingóztak ide-oda, ahogy a lelógó matéria egy könnyed fuvallatnak köszönhetően finoman megmoccant. Nem akartam felébredni. Még nem. Még álmodni akartam egy kicsit. Édes álmot látni, ahol te és én együtt vagyunk. Ahol meleg ölelésedben gondtalanul felsóhajthatok, ahol lassan mozduló mellkasodba belebújhatok, és úgy hallgathatom tovább nyugtató szívverésedet.

Morogva nyúltam az éjjeliszekrényen visszafogottan zenélő és rezgő mobilomat kutatva, majd hosszas tapogatás után végre sikerült elnémítanom a zajos kütyüt. Mielőtt még a következő nagyobb lendületemmel a falhoz csaptam volna mérgemben. Annyira utálom, mikor a legszebb álmomból ver fel, és tudom, hogy legalább egy teljes napot kell várnom, mire megint álomra hajthatom a fejemet. A hátamra fordulva fekete tincseim közé vezettem ujjaimat és mélyet sóhajtottam.

- Máris menned kell? – szólalt meg a mellettem pihegő, szőke fürtöket birtokló lány kissé rekedtes hangon.

- Muszáj, különben elkésem – dünnyögtem csalódottan.

Még én magam sem tudtam, mi miatt voltam elkeseredve. Hiszen sikerült az előző fellépés, jól vettük az újabb akadályt, és persze újfent nem egyedül jutottam el a hotelszobámba. Hiába nem szokásom rendszert űzni az efféle kicsapongásaimból, és persze minden erőmmel próbálom is kordában tartani olykor rám törő férfias vágyaimat, van, hogy magával ragad a hév, és persze olyankor mindig találok legalább egy vállalkozó szellemű női partnert hozzá. Most sem volt ez másként.

Kellőképpen felöntöttünk a garatra mindketten, aztán a hosszú folyosón sikerült egymásba gabalyodnunk, végül az ágyban kötöttünk ki. Mivel felesleges lett volna bocsánatot kérnem alkalmi partneremtől, így kiengedve magamból egy újabb nagy sóhajt, felültem az ágyon. Óvatosan félretoltam a még mindig hasamon heverő vékony kart, aztán lerugdaltam magamról a nehéz paplant. A csúszós anyagnak köszönhetően könnyű dolgom volt, már csak a lábaimat kellett mozgásra bírnom.

Kimásztam az ágyból, nagyot nyújtózva nyüszítettem fel halkan, aztán ahogy megroppant a gerincem, végre felegyenesedhettem. A duplaszárnyas ablakhoz slattyogtam, és egy laza mozdulattal elhúztam a sötétítő függönyöket, utat engedve a felkelő nap sugarainak. S persze eme jeles tettemmel halk nyöszörgést is kierőszakoltam éjszakai jótevőmből, aki gyorsan feljebb húzta magán a takarót és hátat fordítva nekem, elrejtőzött a hajnali fények elől.

Összeborzoltam sötét tincseimet, majd a szemeimet megdörzsölve a fürdő felé vettem az irányt. Előkotortam a komód alsó fiókjából egy tiszta alsót, és bemásztam a zuhany alá, hogy kissé langyos zuhannyal felébresszem még álmoskás tagjaimat.

Legalább negyed órán keresztül folyattam a vizet, nem törődve azzal, kinek jut még a melegből, vagy ki kényszerül arra, hogy hideg vízben tusoljon le. Aztán magamra tekertem a törülközőmet, és még nedves testtel és tincsekkel visszabattyogtam a hálóba.

A szőkeség még mindig az ágyban hevert, igazán mély álomba szenderedhetett, ha még a fürdésem hangjai sem zökkentették ki őt onnan. Arra sem reagált, amikor az ágy szélére huppantam és egy újabb mélysóhaj hagyta el a tüdőmet. Megint a telefonom után kaptam, aminek méretes kijelzőjén egy boríték villogott. Megköszörültem a torkomat, s a feloldó kód után megnyitottam az üzenetet.

„DongHae-shi! Tíz perc múlva a hallban találkozunk, jelenésetek van egy újabb fantalálkozón”

Megint csak a munka és a munka. Morgolódva dobtam magam mellé a parányi készüléket, aztán felkeltem a matracról és újfent a komódhoz lépdeltem. Miután alaposan összetúrtam a gönceimet, előrángattam egy feszülősebb pólót és egy farmert, tudtam jól, úgyis megint át kell majd öltöznünk, hogy meglegyen az összhatás, így teljesen mindegy volt, miket aggatok magamra. A lényegen nem változtat. Visszasiettem az ágyon hagyott mobilomért, magamhoz ragadtam a tárcámat is és már fordítottam el a kulcsot a szobaajtó zárjában és elhagytam a fülledt levegővel teli helyiséget.

Lehajtott fejjel, a padlószőnyeg pazar látványába merülve lépdeltem el a felvonóig, majd ahogy mutató ujjam a kezelőpanelre csúszott, a szemközti ajtó óvatosan megmozdult. Félszegen fordultam a hang irányába, a szívem azonnal a torkomba ugrott, mikor kiléptél a keskeny közlekedőre. Elmosolyodtál. Féloldalasan, ahogy csak rám szoktál, amivel végleg rabul ejtesz. Mogyoróbarna szempárodba azonnal belefulladtam, ahogy rálelt csodálkozó tekintetemre. Mindig annyira tökéletes a megjelenésed. Soha egy karika, soha egy ránc, soha egy kósza tincs. Hibátlan.

Édes hangoddal köszöntöttél, én pedig hevesen dübörgő mellkassal fogadtam üdvözlésed. Kis híján elárultam magam reszkető hangommal, egy pillanatra úgy tűnt, észrevetted kisfiúi zavaromat, de a lift csilingelő megérkezésével elterelte figyelmedet. Az én legnagyobb szerencsémre. Teljes összhangban léptünk be a fémszörnyetegbe, majd ugyanazzal a szinkronnal nyúltunk a gombokhoz. Visszafogott remegés lett úrrá rajtam, mikor megéreztem forróságodat bőrömhöz érni. Nagyot kellett nyelnem.

Idegesen léptem hátrébb, lapockáimmal a lift falához tapadtam, miközben igyekeztem minden idegességemet rejtve tartani előtted. Hosszú lesz ez a néhány emelet, míg leérünk a földszintre. A megszokottal ellentétben most elmaradt a csevegésünk. Kerestem a témát, amit felhozhatnék kettőnk között, nem találtam az alkalmas szavakat. Hiszen minduntalan az a visszatérő álom jutott eszembe. Amit veled éltem át az első közös fellépésünk óta. Újra és újra.

Ökölbe szorítottam a kezeimet, ahogy a számlálót néztem: hogyan fogynak az emeletek, hogyan lesz egyre kevesebb időm, amit kettesben tölthetek veled. Egyszerre rettegtem és reménykedtem. Akartam, hogy itt ragadjak veled, s egyre csak menekültem volna közelségedtől. Pontosan tudtam, hogy ha a felvonóban rekednénk, többé nem tudnék parancsolni az érzéseimnek. Valóra akarnám váltani azt az álmot, amiből soha nem akarok felébredni.

A fémszörnyeteg hirtelen megállt, én pedig rémülten kaptam el tekintetemet az idáig mustrált pontról. Ösztönösen néztem a kezelőfelületre, amin bal tenyered pihent. Újfent egy méretes gombócot kellett letuszkolnom a nyelőcsövemen, ami újra és újra megjelent ugyanott.

Kaján vigyorral az arcodon fordultál felém, mélybarna szempárodban izgalom jelei táncoltak, jobb kezeddel inged legfelső gombjához nyúltál, majd apránként meglazítottad őket, míg végül teljesen szétnyílt előttem a lenge anyag. Beleremegett a térdem izgató alakodba, s ahogy vadászó oroszlánként küzdötted le a köztünk lévő távolságot, csak még jobban vágyni kezdtem rád. Rád, aki rabul ejtett egy édes alkonyon.

Tenyereiddel a fémnek támaszkodtál, tökéletes közelségben a fejem mellett. Orrod érintette az én orrhegyemet, forró sóhajaid érzéki táncot lejtettek szapora zihálásommal. Lassan dübörgő mellkasodat az én hevesen emelkedő és süllyedő bordáimhoz nyomtad, miközben ágyékodat játékosan megmozdítottad felém. Felnyüszítettem az elfojtott vágytól.

Önkéntelenül ragadtam meg csípődet, és rántottalak közelebb magamhoz, mikor puha ajakpárod kiszáradt számra tapadt. Vadul, már-már követelőzően csókoltál meg, aztán hezitálás nélkül toltad át nyelved, hogy ott heves csatába kezdjen az én vörös izmommal. Megint egy nyögéssel reagáltam kezdeményezésedre, aztán felbátorodva szenvedélyes csókodtól és nyakamon ejtett karcolgatásaidtól, utat engedtem irántad táplált érzéseimnek.

Megragadtam csuklóidat, aztán egy erős és gyors mozdulattal fordítottam pozíciónkon. Én kerültem fölénybe veled szemben. Éppen úgy, ahogy a mámoros ábrándozásaimban. Combommal széjjelebb löktem lábaidat, tökéletesen közéjük férkőzve, majd elszakadva ajkaidtól, nyakadat vettem szűnni nem akaró ostrom alá. A fülembe engedted vágytól fűtött hangjaidat, ezzel engem még jobban feltüzeltél. Nem tudtam tovább parancsolni magamnak.

Leszaggattam rólad az inget, majd az én pólómtól is megszabadultam, s immáron meztelen mellkasodat éreztem bőrömhöz érni. Kívántalak. Olthatatlan szomjjal vágytam rád, hogy végre mindeneddel az enyém legyél.

- Akarlak – ziháltam kettőnk közé, majd megragadva egy ponton testedet, tovább fokoztam mindkettőnkben az élvezetet.

S mikor meghallottam édes hangodat, ahogy fülembe dúdolod egyik dalunkat, tudtam, te is épp olyan régóta kívánod ezt a percet, mint én...

A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 5. fejezet: Ígéret

A lányok meséjét mosolyogva hallgattam végig és lassanként egyre biztosabb lettem, hogy mindketten megtalálták azt a valakit, akikre igazán – a szívük mélyén – vágytak. Még akkor is, ha sem MinGi sem pedig HyeAh nem hajlandó ezt bevallani még saját magának sem. Még az idősebb esetén megértem, hiszen mégis az egyik óvódás gondviselőjéről van szó, és ez igencsak házszabályokba ütközik. Na, de MinGi? Ő miért ne viszonozhatná egy ismeretlen érzéseit? Hiszen az ő esetében a páciensek minden alkalommal négylábúak, szóval itt még az sincs, hogy házinyúlra vadászna.

Hosszú mélázásomból HyeAh meleg szorítása rángatott ki, mire hirtelen felé fordultam. Mogyoróbarna szemein megcsillant a délelőtti napfény, akaratlanul mosolyodtam el a tekintetét látva. Én is rászorítottam vékony ujjaira és egy gondtalan sóhaj szakadt fel belőlem.

- Mi az, Unnie? – kérdezte apró görbülettel szája sarkában.

- Mit válaszoltál TaeMin-shi kérdésére? – kíváncsiskodtam.

- Öhm. – HyeAh füle tövéig vörösödött, ahogy eljutottak hozzá a szavaim, egy paradicsom is megirigyelte volna az arca árnyalatát.

- Igen? – faggattam tovább. – Mit mondtál? Ugye igent? Ugye? HyeAh?! Mit feleltél? – Egyre izgatottabb lettem és képtelen voltam megállni, hogy ne tudjam meg.

- Inkább azt mondd meg, hogy mikor fogsz végre innen kikerülni! – terelte el rögvest a témát, mint mindig, ha kényessé vált számára a beszélgetés.

- Nem, Kang HyeAh, most nem váltunk témát! – emeltem meg kissé a hangomat, mert tudtam jól, hogy HyeAh nem lesz hajlandó megmondani a választ, pedig én bármi áron tudni akartam. – Szóval? – Elengedtem HyeAh kezét és összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt.

- Unnie – dünnyögte az orra alatt még mindig kicsit vöröskés arccal. – Muszáj? – mormolta lesütött szemekkel.

- Természetesen muszáj – feleltem ellentmondást nem tűrvén.

- Tudod, hogy milyen Unnie, ha a kíváncsiságáról van szó – jegyezte meg MinGi, szájára incselkedő vigyor telepedett.

- Jobb túlesni a dolgon, nem? – reagáltam.

- Aish, Unnie – nyüszített fel megadván magát az akaratomnak, majd egy hosszú lélegzetvétel után alig észrevehetően biccentett egy parányit.

- Egy kicsit bővebben? – Harapófogóval valószínű könnyebb dolgom lett volna kiszedni HyeAh-ból a válaszokat.

- Elfogadtam – motyogta halkan. – Hazamentem velük.

- Helyes! – Egy magabiztos fejbólintással toldottam meg a válaszomat, aztán rögvest MinGi felé fordultam. – És te? Te mit javasoltál Kim Igazgatónak?

- Hah? Mi-micsoda? Mármint? – hebegte vérvörös színben pompázva.

- Na, nem kell itt a hablaty meg hebehurgyázás, azt a kártyát már a nővéred kijátszotta! – hessegettem MinGi felé, mielőtt még ő is heves tiltakozásba kezdene. – Mit mondtál Kim Igazgatónak? – ismételtem meg teljes magabiztossággal korábbi kérdésemet.

- Azt, hogy többet legyen a kutyájával – sütötte le szemeit, a kezdeti pironkodása lassanként alábbhagyott.

- Ennyi?! – Totális döbbenet lett úrrá rajtam, ahogy meghallottam MinGi ostobának is enyhén nevezhető válaszát, azt hittem, hogy hanyatt vágódom a tolókocsival. – Komolyan képes voltál mindösszesen ennyit válaszolni neki? MinGi! Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyiben hagytad a dolgot! – értetlenkedtem megállás nélkül.

- Mégis mit kellett volna mondanom neki, Unnie? – MinGi felkapta a fejét, már-már homályos lélektükrökkel meredt rám. – Ő az egyik betegem gondozója! Sikeres üzletember, aki az életének felét azzal tölti, hogy utazgat egyik pontból a másikba, megannyi vonzó külső nő illegeti magát neki, én meg egy egyetemről alig szalajtott fruska vagyok! Unnie?! – MinGi kis híján kiborult, ahogy felvázolta a tényeket, amik számomra is tagadhatatlanok voltak, de képtelen voltam elfogadni, hogy ez történjen a húgommal.

- Akkor sem értem, hogy miért csak ennyit válaszoltál neki! – duzzogtam, ahogy végiggondoltam még egyszer a nem túl nyomós érveket.

HyeAh MinGihez hasonlóan, kérdőn bámult rám, ők maguk sem értették, miért fakadtam ki egyik pillanatról a másikra, hiszen az ilyesmi ritkaságszámba ment mindig is. Most valamiért mégis úgy éreztem, tennem kell valamit a boldogságuk érdekében. Nem akartam, hogy a kelleténél többet töltsenek velem, hisz’ így is rám áldozták minden délutánjukat szinte. Kivéve, mikor nem, de az volt a kevesebb. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy feláldozzák értem a jövőjüket és lehetőségüket, hogy normális életet éljenek egy férfi mellett. Elég volt a tudat, hogy én ide lettem kötve mindörökre, nem hiányzott, hogy még a lányok terhére legyek. Éppen emiatt választottam az intézményt.

Önmarcangoló merengésemből léptek zajai rángattak ki, majd két, melegséget árasztó mancs érintése. Szinte azonnal torkomon akadt a következő lélegzetem, ahogy megéreztem a puha tenyereket vállaimon landolni, amik gyengédséggel telve, mégis alig láthatóan simítottak végig lapockáimon és zárták be útjukat a tolószék markolatán. Mélyet sóhajtottam, ahogy orromat megcsapta az andalító parfüm illata, egész bensőm megremegett ettől az aromától, és még azt sem tudtam, miért van rám ilyen hatással.

- Sajnálom, Kang kisasszony – súgta jobb fülemhez hajolva, megremegtem a bizsergető hangtónustól. – Lejárt a délelőtti látogatás ideje. – Némi csalódottságot véltem felfedezni JongHyun hangjában.

- Oh, értem. – Újabb mély sóhaj szakadt fel belőlem. – Kaphatunk még pár percet, JongHyun-shi? – Lopva néztem fel az ápolómra.

- Az már kivételezés lenne, Kang kisasszony. Nem gondolja? – biccentette oldalra picit a fejét, mire újfent csak egy méretes levegővétellel tudtam elsőként reagálni.

- De – sóhajtottam halványan. – Gondolom.

- Nagyon sajnálom, de itt az ebédidő, aztán pedig a délutáni szieszta. – A húgaimra emelte gyémántként tündöklő szembogarait, rajtuk is látszott az elkeseredettség. – De a pihenőidő után visszajöhetnek a hölgyek.

JongHyun biztatóan elmosolyodott, én csak szótlanul figyeltem minden rezdülését. Belefeledkeztem lüktető nyakszirtjébe, mindig ragyogó, kiskutyás szemeibe, az erőtől duzzadó karjaiba, feszes mellkasába, ami épp csak megmozdult, ahogy beszívta az oxigént, kissé telt ajkaiba, amikre olykor gyermeki görbület költözött. Szinte már levegőt is elfelejtettem venni, ahogy bámultam az ápolómat. Ábrándozásaimból HyeAh bársonyos kézfejei cibáltak ki, hirtelen kaptam felé a fejemet.

- Én nem biztos, hogy tudok jönni délután, Unnie, de igyekszem összeszedni magam, jó? – Mintha csak elárulna, úgy nézett rám, amiért nem látogat meg még egyszer a mai nap folyamán.

- Nem lesz semmi baj, ha nem jöttök vissza – húztam megértő mosolyra a számat. – Van életetek nélkülem is.

- Ezt most fejezd be, Unnie! – parancsolt rám a fiatalabbik. – Majd ha nem akarunk az életed része lenni, te leszel az első, aki ezt megtudja. Addig csend legyen! – Egy puszit nyomott a homlokomra, magához szorított, aztán átengedte a terepet HyeAh-nak.

- Vigyázz magadra, Unnie – karolt belém az idősebbik, megpuszilgatott és megszeretgetett, aztán MinGi mellé lépett. – Legkésőbb holnap találkozunk!

- Így van! – bólogattam egyetértően.

- Szia, Unnie! – Tökéletes szinkronban csilingelt a hangjuk, én pedig csak néztem, ahogy távolodnak a zöldellő parkban, aztán a főbejárat felé véve az irányt, eltűnnek.

- Mi lesz az ebéd? – kérdeztem JongHyunt két perccel később, ahogy felnéztem rá.

- Nem tudom. – Könnyelműen vállat rántott, a korábbi gyermeki vigyor még mindig arcán pihent. – Nem néztem meg a menüt, de ha ennyire fontos a kisasszonynak, akkor utánajárok.

- Nem fontos. Úgysem vagyok éhes – pihegtem immáron magam elé meredve.

Egyszer a fűre néztem, egyszer pedig a lábaimat vettem szemügyre. Bárcsak megint érezhetném a zöldet a lábujjaimhoz érni. Olyan jó lenne újra mezítláb sétálni a réten, futni a fák között, beletúrni a tengerpart finomszemcsés homokjába. Akaratlanul indult útnak az első könnyem, amit hamarosan egy második és harmadik követett. A lelkemet folyton hasító fájdalom szűnni nem akaróan lüktetett a mellkasomban. Minden erőmmel próbáltam leplezni JongHyun előtt a rám törő szenvedéseimet, amik haszontalannak bizonyultak minduntalan.

Vigyázva fordított egyet a kerekes székemen, majd leguggolva elém, markos tenyereit kézfejeimre simította. Gyengédséggel telve szorította meg őket, átható pillantása találkozott homályos tekintetemmel. Ki akartam hámozni az ujjaimat JongHyun fogása alól, de megakadályozott benne. Már épp emeltem volna fel a másik kezemet, hogy letöröljem a könnyeimet, amikor az ő puha ujjbegyeit éreztem bőrömre siklani.

- Mi történt, JiHye? – súgta szemeimet fürkészve. – Mi a baj?

- Semmi – hazudtam a sós nedvességet nyeldesve.

- Akkor miért pityeregsz? – Még egy cseppet lesimogatott az arcélemről. – Mi jutott eszedbe?

- Elhagyom valaha ezt a széket? – Újfent eleredtek a könnyeim, amiket már képtelen voltam erővel visszatartani.

- Minden tudásommal azon vagyok, hogy ez a vágyad teljesüljön. – Teljes tenyerét az arcomra tette és úgy cirógatta tovább nedves bőrömet. – Bízz bennem, JiHye – kérte mélyen a szemembe nézve.

Felrémlett bennem, mikor a foglalkozás után ajkait hajamra nyomta, ugyanaz a melegség fogott el ettől az érintésétől is. Önkéntelenül hunytam le a szemeimet, megnyugtatott a jelenléte, egyszerűen elvarázsolt. Remegve emeltem meg szemhéjaimat, féltem, hogy ez az egész csak egy álom, és JongHyun hirtelen semmivé lesz, én pedig itt maradok ehhez a székhez láncolva mindörökre. De mikor kinyitottam őket, még mindig ott volt előttem. Alig fél méterre guggolt tőlem, folyton arcomat vizslatva, mikor sírom el magam ismét.

Ösztönösen hajoltam közelebb hozzá, homloka összeért az én homlokommal, tenyere még mindig arcomon pihent, aztán lassan tarkómra siklott. A szemhéjaim elnehezültek, forró sóhajai lassú táncot lejtettek az én meleg szuszogásaimmal. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, megszüntettem a parányi távolságot ajkaink között. Megcsókoltam. Félszegen, nem bízva a viszonzásban, de nem tudtam parancsolni a vágynak, ami apránként uralkodott el rajtam, valahányszor a közelembe került.

- JiHye? – pihegte ajkaink közé.

- Egek! – Elkaptam a fejemet JongHyuntól, de tarkómon pihenő mancsa nem hagyott túl messzire távolodni. – Ne haragudj! Nem tudom, mi ütött belém! Sajnálom! – mentegetőztem lesütött szemekkel, a végletekig pirulva.

- Nem haragszom – sóhajtotta számtól néhány milliméternyi távolságra, de össze nem érintette őket. – Ebéd után lenne kedved velem tölteni a pihenőidődet? – suttogta.

- Lenne. – Alig hallhatóan feleltem a félénk kérdésre, mire egy kicsiny puszival jutalmazta az orrhegyemet.

- Akkor majd egy nyugodtabb helyen visszatérünk erre.

Nem tudtam, miért mond ilyeneket a gondozóm. Először azt hittem, hogy tisztázni akarja a történteket, hiszen én voltam az, aki elsődlegesen szabályt szegtem. Kikezdtem az ápolómmal, ami a legfontosabb előírásba ütközik. Ráadásul nem úgy tűnt, mintha a terapeutám annyira tiltakozna a dolog ellen, ez még nagyobb vétség az orvosi etikában.

Fogalmam sem volt, miért kérte, hogy töltsem vele a csendes pihenőt, de képtelen lettem volna nemet mondani egy ilyen óhajra. Pontosan tudtam, hogy nekem és JongHyunnak soha nem lehet közös jövője, hiszen én egy beteg vagyok, ő pedig egy sikeres terapeuta. Nem ragadhat le egy páciens mellett, hiszen a gyógyításnak szentelte az életét. Ezt még így egy nap után is tisztán láttam rajta. Mégis miért képes ilyen rövid idő alatt magába bolondítani? Mi van benne, ami ezt váltja ki belőlem? Egyáltalán ő miért érez hasonlóan, látszólag? Mi történik körülöttem?

Miután picit összeszedtem magam, JongHyun az étkező terembe tolt, a helyiség egyik eldugottabb asztalához vezetett. Az ölembe csúsztatta a rongyszalvétát, hogy nehogy leegyem magam, közelebb tolta a tányért és az evőeszközöket, aztán egy gyors bocsánatkérés múltán a tálaló pulthoz sietett. Alig öt perc leforgása alatt már előttem hevert az ínycsiklandozó finomság, s a reggelinél megvívott szócsatánk után inkább jobbnak láttam nem kérdezősködni JongHyun választása miatt. Elfogadtam, amit elém kínált. Ezúttal viszont magamra hagyott, nem várta meg, míg befejezem az étkezést.

Nagy nyögve-nyelve fogyasztottam el a levest és hús-rizs kombót, amihez egy nagy tál kimchi is társult, ám nem esett jól egyik falat sem, amit nélküle kellett a torkomon lejuttatnom. Majdhogynem a felét otthagytam az adagomnak, pedig nem szokásom, mert illetlenség is egyben. Most mégsem ment a normális evés. Nagy küzdelmek árán fejeztem csak be a lakmározást, aztán picit hátrébb toltam magam az asztaltól és becéloztam a folyosónál lévő boltívet. Épp csak meglöktem magam, amikor abban a másodpercben meg is torpantam a lendületben.

- Majd inkább én – mosolygós hang ütötte meg a fülemet a szokásos mámorító illat kíséretében. – Szeretnél átöltözni?

- Nem szokásom folyton ruhát váltani. – Összefontam az ujjaimat az ölemben és vártam, hogy JongHyun a megfelelő irányba kezdjen gurítani.

- Akkor nem bánod, ha egy picit piszkos lesz a ruhád? – kuncogta.

- Hova szeretnél vinni? – Nem fordultam felé, tetszett ez a gyermeki játék, ami zajlott kettőnk között.

- Majd megtudod, ha odaértünk.

Ezzel megint lendített egyet, azonban nem az átjáró felé vettük az irányt, hanem a kert felé. Csodálkozva meresztettem a pupilláimat, kérdezni mégsem mertem JongHyuntól. Féltem, hogy meggondolja magát, és mégsem akarja, hogy vele töltsem a szabadidőmet. Ismét kitolt a levegőre, onnan pedig egyenes út vezetett a főbejárati kapuhoz. Felmutatta az igazolványát, majd miután kezet rázott a biztonsági őrrel, haladtunk is tovább.

Végképp elveszítettem a fonalat. Egy fehér, sötétített üvegű mikrobuszhoz érve megálltunk, a zsebéből előhalászta a slusszkulcsot, egy gombnyomással feloldotta a központi zárat és kinyitotta az anyósülés oldali ajtót. Elém lépett.

- Kirándulunk egy kicsit. – Ezzel lejjebb hajolt, óvatosan benyúlt a combjaim és a szék közé, kiemelt a tolókocsiból és ugyanazzal a gyengédséggel beültetett a kisbuszba.

Még levegőt sem vettem, amikor már mellettem ült, hátrapillantva láttam, hogy a raktérben hever a járgányom, a motor hangja pedig felbőgött.

- Hova viszel? – kérdeztem picit rémülten.

- Azt mondtam, hogy minden tudásommal igyekezlek felállítani. – A váltóhoz nyúlt, és kihajtottunk a parkolóból.

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 11. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Ahogy belépek BaekHyun szobájába, megtorpanok. Régen láttam már ennyire megtörten az Öcsémet, talán még sohasem borult ki ilyen mértékben. Még akkor sem, mikor rájött, hogy nem tud egyedül boldogulni a fővárosban és hozzám költözött. De most olyan, mint egy ötéves óvódás, akinek törődésre és mérhetetlen szeretetre van szüksége. Mélyet sóhajtok, majd lábujjhegyen az ágyáig lopódzom.

Óvatosan nyúlok az arca felé, ujjbegyeimmel megcirógatom a homlokát, elsöpörve onnan néhány hajtincset, aztán vigyázva mellé ülök. Lassanként sikerül erőt lehelnie szemhéjaiba, és felemeli őket. Rám néz.

- Noona? – krákogja rekedtes hangon.

- Mi a baj, Hyunnie? – végigvezetem ujjaimat arcélén. – Miért vagy ilyen mostanában? – biccentem kissé oldalra a fejemet, fáj így látnom az Öcsémet.

- Noona. – Képtelen tovább tartani magát előttem, egyre több könnycsepp indul útjára mindig ragyogó lélektükreiből.

- BaekHyun? – Értetlenül bambulok rá, miközben kisgyermekként az ölembe kuporodik, ösztönösen fonom karjaimat teste köré és magamhoz szorítom. – Itt vagyok, Hyunnie, történjék bármi is. Itt vagyok.

Fejbúbjára teszem a tenyeremet és hosszan simogatni kezdem, egészen derekáig bezárólag, majd újra és újra megismétlem a mozdulataimat. Hosszú percek telnek el, az Öcsém zokogása azonban nehezen csillapodik, míg végül a huszadikban végre fellélegzik és már csak a szipogásának hangjai verődnek vissza a falakról. Megpuszilom tincseit, majd még egyszer magamhoz szorítom, mire felnyüszít kissé az ölelésemtől, és inkább felegyenesedik az ölemből.

- Elmondod, mi történt, Hyunnie? – suttogom, miközben letörlöm az utolsó cseppeket is puha bőréről.

- Noona – szipogja könnyes hangon.

- Kérlek. Oszd meg velem a fájdalmadat. Úgy, mint régen. – Parányi puszival illetem homlokát, majd két kezem közé fogva arcát, a homályos lélektükrökbe nézek. – Kérlek, Hyunnie.

- Nem akarom, hogy kiakadj, Noona – dünnyögi maga elé.

- Nem fogok, Hyunnie. Ígérem, hogy nem akadok ki, de szeretném tudni, mi történt veled.

- Huh. – Nagyot fújtat, látom a szemében, hogy igyekszik összeszedni minden bátorságát. – Hát. Öhm. Tudod. Öhm. Én – Zavarában füle tövéig vörösödik, a korábbi kiborulásának lassanként semmi jele nem lesz.

- Jinnie?!

Ebben a másodpercben robban be JongHyun a szobába, megakadályozva a fontos beszélgetésben, amit az Öcsémmel folytatok. Egy kiskanál vízben meg tudnám fojtani most, BaekHyun hosszú idő óta végre megnyílik előttem, erre életem párja láthatóan gátolja meg a dolgokat. Csak tudnám, miért ilyen jó az időzítéshez való érzéke?! Igazán megtaníthatná nekem is.

Szigorú szemekkel fordulok felé, aztán gyilkosan meresztgetem rá a pupilláimat, hátha észbe kap és a távozás mezejére lép.

- Bocs’ ha megzavartam valamit, de Minnie-ék épp menni készülnek. Lejössz elköszönni tőlük? – mutat a háta mögé.

- Aish! – morgom összeszorított fogakkal, aztán megint BaekHyunra nézek. – Ezt még folytatjuk, rendben, Öcskös? – biccentem oldalra a fejemet, és bízom a reménytelenben.

- Muszáj, Noona? – motyogja lesütött szemekkel.

- Igen, Hyunnie. Ennek az ügynek pontot kell tennünk a végére.

Még egyszer utoljára magamhoz ölelem az Öcsémet, nyomok egy puszit az arcára, aztán felkelek az ágyról, és az ajtóhoz ballagok. Próbálok újfent morcosan nézni JongHyunra, de valamiért a legbugyutább fejet vágja rám, mintha fogalma sem lenne róla, mégis mit tett. De ha egyszer hív a kötelesség, akkor hív a kötelesség. Lerobogok a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig rongyolok.

- Legközelebb tovább is maradhatnátok! – lépek MinMin elé, aztán azzal a lendülettel ölelem is magamhoz. – Mikor jöttök megint? – súgom fülébe, ahogy karjaim vékony derekára kulcsolódnak.

- Amint tudunk, Unnie – nyom egy puszit az arcomra, aztán kibújik az ölelésemből. – De azért most már átjöhetnétek ti is – mormogja az orra alatt, pontosan tudom, mire céloz.

- Jó-jó! – sóhajtok fel, majd elengedem végre MinMin testét és a fiatalabb húgomtól is elbúcsúzom, ha már ők is indulóra vették.

Miután mindannyian kislisszoltak a lakásból, egyedül csak SeHun kuporog a kanapén. Teljesen elmerülve gondolatai mélyében. Vajon merrefelé tekereghetnek azok a fogaskerekek? Hiszen mindig napra és tettre kész, soha semmi nem zökkentheti ki. Most viszont épp az ellenkezője a megszokottnak. Annyira megváltozott. De mégis miért? Mi lehet vele? Talán köze van BaekHyunhoz? Egyszerre kattant meg a két kölyök?

* * * BaekHyun POV * * *

Ha Hyung nem ront ránk, akkor talán majdnem kibököm Noonának, hogy mi bajom van. De szerencsére JongHyun Hyung ismét megment. Most már lassan törzskártyát kellene adnia, amiért állandóan kihúz a gubancból, mikor a nővérem számon kér valami miatt.

Ahogy mellém zuhan, hanyagul, ám mégis büszkén, megkönnyebbülök. Mióta ismerem, azóta ilyen hatással van rám, és kifejezetten örülök, hogy Noona ilyen társra lelt, mint JongHyun Hyung. Jobbat nem is találhatott volna, ha keresi sem. Egyszerűen tökéletesen kiegészítik egymást. Már-már túlontúl tökéletesek együtt.

- Mi a helyzet, BaekHyunnie? – karol nyakamba, és közelebb ránt magához.

- Semmi, Hyung – fújtatok némiképp csalódottan, miközben bízom a lehetetlenben: feladja és nem faggat.

- Valami csak van, ha így nézel ki – jegyzi meg könnyelműen, majd elengedi a nyakamat és picit helyezkedik, hogy majdnem szembe kerüljünk egymással. – Na, ki vele! Kibuktál a srác miatt, mi? – tér azonnal a lényegre.

- Aish, Hyung! – Hanyatt vágom magam az ágyamon, és egy olyan mély lélegzet szakad fel belőlem, hogy abba még a plafon is beleremeg. – Miért is mondtam el neked?

- Mit? Azt, hogy megkattantál a legjobb haverod miatt? – gúnyolódik.

- Hyung – morgom elégedetlenül, ha most viccet akar ebből csinálni, kitekerem a nyakát.

- Jól van, na! Meg ne sértődj már! – veregeti meg a combomat játékosan. – Halljuk, Byun BaekHyun! Mi nyomja a lelked?

- Megint lelki szemetesláda akarsz lenni, Hyung? – emelem fel a szemöldökeimet, kérdőn pislogok JongHyunra.

- Túlélem. – Vállat rántva válaszol, majd ő is eldől az ágyon, bal könyökére támaszkodik, és úgy várja, hogy megeredjen a nyelvem.

Legyen! Ha már a legféltettebb titkomat elárultam neki, akkor talán ezt is elmondhatom neki és talán nem is akad ki annyira, mintha Noonának mesélném el a történteket. Picit megköszörülöm a torkomat, majd egy mélyebb levegővétel után végre nekikezdek hosszú mondanivalómnak.

JongHyun árgus szemmel figyeli az arcomat, bármiféle közbeszólás nélkül hallgat végig, még csak krákogással sem szakít félbe. Csendben néz rám, néha félszegen elmosolyodik, aztán csak biccent egy parányit. A mesém végére mindketten újra felszusszantunk. Én kicsit könnyebbültebben, JongHyun némiképp tanácstalanabbul, mint azt az elején gondolta.

- Ugye nem mondod meg a nővéremnek? – kérdezem félve, mire hatalmasat felnevet.

- Miért tennék ilyet, Hyunnie? – fog a vállamra, és rászorít. – Még az előzőt sem említettem neki, úgyhogy megnyugodhatsz, erről sem fog tudni. Tőlem legalábbis.

- Ezzel mire akarsz célozni, Hyung? – összeráncolom a szemöldökömet, furcsa ez a megjegyzése.

- Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondani a nővérednek? – dönti meg a fejét oldalirányban.

- Nem! Miért? – felpattanok az ágyon, és értetlenül bámulok JongHyunra. – Miért kéne? Mégis? Szerinted kéne? De miért? Hyung! Nem lehet! Noona nem tudhatja meg! Soha! Vagyis még nem most! Majd. Egyszer. Valamikor. De nem most! Nem! Hyung! Nem mondhatod el neki! – Gondolkodás nélkül vágom JongHyunhoz a szavakat, mondatokat, kis híján megrémisztem a kiborulásommal.

- Nyugi, Hyunnie! Nyugalom! – Mindkét tenyerét a vállaimra teszi, és úgy néz mélyen a szemembe.

Egyszerűen fogalmam sincs, mit kellene most reagálnom. Komolyan azt várja tőlem, hogy mindent valljak be Noonának, és bízzak abban, hogy megért? Hajlandó lenne megérteni az érzéseimet? Hiszen itt mégsem egy megszokott dologról lenne szó. Elfogadott és nem elítélt érzésekről. Ez teljesen más. Az én szerelmem kilóg mindközül. Helytelen. Noona pedig.

- Hidd el, hogy megérti – szakít ki mélyenszántó elmélkedésemből Hyung kissé dörmögő hangja.

- Gondolod? – kérdezem félénken.

- Az öccse vagy. Miért ne értene meg, hm? – Mélybarna lélektükrei biztatóan csillognak rám.

- Úgy véled, Noona elfogadná az érzéseimet?

- Szerinted BaeJinnek nem az a legfontosabb, hogy te boldog légy? Hah? Mi lenne a leglényegesebb a nővéred számára? Nem hiszem, hogy a munkája, vagy épp a te egyetemi végzettséged. Támogatna akkor is, ha nyivákoló énekes lennél, nem pedig mérnök. Hiszen, mikor ezzel az ötleteddel álltál elő, akkor sem harapta le a fejed.

- De hisz’ akkor te még nem ismerted – vetem fel a megváltoztathatatlant.

- Azt hiszed, hogy nem szoktunk beszélgetni a múltról? Csak faljuk egymást, mikor együtt vagyunk? – Finoman meglöki a vállam és halkan felkuncog.

- Rendben van, Hyung - bólintok kisvártatva. - Elmondom Noonának!

* * * ChanYeol POV * * *

- Köszönöm. – Mindösszesen ez az egy szó hagyja el a száját, amire kellőképp felkapom a fejemet, a tekintetünk összeakad, próbálom tartani magam BaekHyun előtt, de minden erőmre szükség van, hogy ezt véghez is vigyem. – Kösz. Köszönöm. A. A telef. Telefont – motyogja nehézkesen.

- Szívesen. – Aprót biccentek hálám jeléül, amiért legalább ennyit kinyögött, még egy kis mosolyt is magamra erőltetek, de képtelen vagyok tovább itt maradni.

Szinte már elfutok BaekHyuntól és meg sem állok a legközelebbi buszmegállóig, hogy végre a kapucnim alá rejtőzve, hagyjam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam. Muszáj kiadni magamból, különben örökre felemészt. Nem számít, ki látja az ölemben koppanó könnyeimet, mindegyik BaekHyunért hullik. Miatta. Érte. Neki. Azért, hogy érezze, túl régóta nem hagy hidegen, és többé képtelen vagyok egyszerű Csoporttárs lenni az életében. Inkább akkor sulit váltok, talán, ha távol maradok tőle, akkor kevésbé emészt a saját fájdalmam. Talán nem. Mindegy. Ez lesz a legjobb megoldás. Mindkettőnk számára, de kiváltképp az ő számára.

Hazaérve lerugdalom magamról a cipőimet, aztán a nappaliban pihenő laptopomhoz battyogok. Felcsapom, azonnal a keresőhálónak esem, hogy mielőbb megtaláljam a legmegfelelőbb intézményt, amit még a pénztárcám megenged magának. Ha benyögném a szüleimnek az iskolaváltást, akkor rögtön faggatni kezdenének, miért nem akarok tovább itt tanulni, és jó kifogással úgysem tudnék eléjük állni.

Már épp teljes testtel belevetem magam a kutatásba, amikor nagy lendülettel valaki a nyakamban landol és erőteljesen felröhög. Ellentétben velem, mert én cseppet sem tudom díjazni a humorát a „nemtúlkomoly” lakótársamnak, aki ki tudja miért, megint itthon tölti a délutánját. Bár vannak sejtéseim. Juhú, Park ChanYeol, ma sem lesz pihentető éjszakád, jobb, ha előkutatod a füldugódat, mert a szomszéd szoba valószínűleg megint hangosabb lesz a szokottnál.

- Mit akarsz, JongIn? – könnyebbülök meg, mikor végre felegyenesedik rólam. – Hogyhogy itthon vagy ma délután? Is – Alig hallhatóan jegyzem az utolsó szavamat.

- Mondjuk, mert én is itt lakom? – vigyorog elégedetten, majd egy nagyobb ugrással mellettem landol a pamlagon. – Elvégre rendesen fizetem a lakbért. De te mit művelsz? – meredten bámul a monitorra, aztán megint rám emeli kistányér méretű szemeit. – Mi történt, ChanYeol? Miért keresgélsz a sulik között? Nincs késő hozzá? Mindjárt vége van a tanévnek és leérettségizel.

- Ezt te nem értheted, JongIn – szusszantok fel csalódottan, majd hajamba túrva a háttámlának dőlök. – Túl bonyolult ez az ügy, mintsem a csepp agyaddal felfoghatnád – incselkedő mosoly telepszik az arcomra a gondolatom végén.

- Yah! – A mellkasomba vág, ahogy eljutnak hozzá szavaim, én összehúzom magam a váratlan érzéstől. – Ne merészelj gyengeelméjűnek nevezni, Park ChanYeol! – Ezzel még egyszer megcsap, ami ütés ezúttal lapockáim közé érkezik.

- Jól van már, na! Nem kell úgy felkapni a vizet, JongIn-ah! – kuncogok elégedetten, ahogy látom végre a haverom arcát: akár egy ingerült kölyökmacska, aki alul maradt a játékban.

- Akkor ne mondj ilyeneket, idióta! – morgolódik magában, majd duzzogva hátradől és összefonja a karjait mellkasa előtt. – Inkább elmondhatnád, miért akarod otthagyni a sulidat.

- Tsch. Nincs kedvem erről dumálni – túrok megint hajamba, aztán követem JongIn példáját és újfent a háttámlához simulok. – A te sulidba nincs felvétel?

- Mi van? – kidüllednek pupillái, ahogy meghallja a kérdésemet, aztán hevesen rázni kezdi a fejét. – Felejtsd el, hogy átiratkozol! Ki van csukva! A-a! Nincs az az ok, ami elfogadható lenne, hogy átjöjj a mi sulinkba! – tiltakozik hevesen.

- Miért? Annyira elit, hogy csak a magadfajta gyógyegereket veszik fel? – kuncogok.

- Yah! Elhallgass! – Hozzám vágja az egyik díszpárnát, ami a bal vállamnál ér találatot.

Már ragadnám meg, hogy visszavághassak én is a támadómnak, ám ebben a másodpercben fúródik a kulcs a zárba és nyomódik le a kilincs. Egy sóhajjal később megérkezik a váratlan vendég is, s miután megszabadul a lábbelijétől, egyenesen hozzánk ballag.

- Bandáztok? – dobja le magát kettőnk közé, közelebb helyezkedve JongInhez. – Mi a pálya?

- Semmi – dünnyögöm magam elé, majd megunva az újabb enyelgést, inkább a végleges visszavonulás mellett teszem le a voksomat. – Jó mulatást!

Félvállról vetem oda az újdonsült gerlepárnak, a hónom alá kapom a gépemet és a szobám felé veszem az irányt. Inkább a bezárkózás, minthogy azt hallgassam, ahogy JongIn és KyungSoo egymást falja a szemem láttára. Csak tudnám, hogy miért nem osztjuk el háromfelé a lakbért, ha már JongIn szívszerelme is itt lebzsel naphosszat és persze a hűtőből is kizabál alkalomadtán. Aish! Kim JongIn! Az az egy nagy szerencséd, hogy gyerekkori haverom vagy, különben már rég kitettelek volna a hercegeddel együtt!

Levetem magam az ágyra, az ölembe csúsztatom a laptopot, a keresgélés helyett a tekintetem a csevegőre téved. Szüntelenül. Lehet, inkább így kellene megmondanom neki? Ha többet úgysem találkozunk, jobb lesz mindent tisztázni...Igen, ez lesz a legjobb! Bevallom BaekHyunnak, hogy mit érzek! Onnan pedig egyenes utam lesz az új suliba. Kibírom, ha halasztanom kell a váltás miatt, legalább több időm lesz felkészülni a vizsgákra.

A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 4. fejezet: Bizalom

Ahogy ott pihegtem JongHyun karjaiban, lassanként kezdett átjárni a nyugalom érzése. Valamiért biztonságban éreztem magam az ölelésében, ahogy hallgattam szíve lüktetését, a lelkem kiáltozása úgy hagyott alább, s pihent meg hosszú kétségek után. Alig pár perccel ezelőtt még rettegtem, de ahogy magabiztosan szorított testéhez, megmagyarázhatatlan módon hinni kezdtem benne. A húgaimon kívül senki nem tudta nálam ezt elérni, főleg nem az első találkozás alkalmával, azonban JongHyun rendre rácáfolt minden elméletemre.

Nyakába bújtam, majd nagyot szippantottam az őt körüllengő illatból. Mintha egy utazás lenne a Menedék szigetén, ahol nem fenyeget semmilyen veszély, nincs kitől félni. Biztonság. Fogalmam sem volt, mennyi ideig lehettem JongHyun karjaiban, csak arra lettem figyelmes egy idő után, hogy visszafogottan mocorogni kezd alattam, és tagjait is egyre gyakrabban veszi el a hátamról. Felemeltem a fejemet vállgödréből és ránéztem.

- Baj van? – kérdeztem még kicsit rekedtes hangon.

- Picit elzsibbadtam – felelt halvány mosollyal. – De nem kell aggódnod, JiHye. Ha szeretnél még maradni, akkor így teszünk. Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj – simított végig hátamon bal tenyerével, kissé megrázkódtam az érintésétől.

- Már jól vagyok – reagáltam lesütött szemekkel, az arcom fokozatosan öltött paradicsomszínt, ahogy még mindig ott ültem az ölében.

- Folytathatjuk a tornát? – Bólintottam. – Egészen biztos? – Még egyszer biccentettem. – Nem fogsz kiborulni? Csak akkor lesz eredményes a kezelés, ha te is akarod csinálni. Ha te is meg akarsz gyógyulni, JiHye. – Hangja megértéssel csengett, szinte már teljesen belefeledkeztem a dallamba.

- Szeretnék újra lábra állni, JongHyun – emeltem fel a fejemet, s úgy intéztem szavaimat gondozómhoz.

- Akkor folytassuk! – Biccentett egyet magabiztosan, majd még mindig tagjaiban tartva visszalépdelt velem az ágyhoz.

Mintha csak egy törékeny porcelánbaba lennék, úgy tett le a masszázságyra, törődő mozdulatokkal elsimította a hajamat: egy részét a nyakam mögé tűrte, másfelét pedig a kulcscsontomon hagyta pihenni. A ruháimon is igazított picit, majd egy mély sóhaj után rám nézett. Tekintetébe újra beleszédültem, szinte már repültem a pillantásától, akaratlanul bújt meg a szám sarkában egy félszeg görbület, ahogy elmerültem melegséget árasztó szembogaraiban.

- Jól áll, mikor mosolyogsz. – Bal tenyerét fejbúbomra helyezte, és gyengéden megcirógatta a hajamat.

- Köszönöm – pihegtem pironkodva, mire csak egy még szélesebb görbületet kaptam.

- Akkor kezdjünk is neki.

Ismét csak egy fejbillentéssel reagáltam JongHyun szavaira, aztán ő is beleegyezően megmozdította a fejét. Pontosan ugyanúgy kezdett neki, mint a kiborulásom előtt: hosszú mozdulatokkal simított végig lábaimon, hogy életet leheljen beléjük, majd bokáimhoz érve, rájuk szorított. Erősen megmarkolta lábfejeimet, majd egy biztos rántással megemelte őket, egészen a fejemig.

A hasamban összepréselődött a levegő, de ezúttal nem figyeltem erre a fájdalomra, inkább arra összpontosítottam, hogy odalent érezzem a nyomást. Nem akartam elrontani az újabb próbálkozást és csalódást okozni JongHyunnak, hiszen annyira látszott az arcán, hogy elszántan küzd azért, hogy kikerüljek a tolószékből. Muszáj volt minden erőmmel azon lennem, hogy sikerüljön mindkettőnk terve.

A gyomromban lévő nyomásról egyszerűen nem vettem tudomást, pedig tudtam, hogy lépésenként jut egyre kevesebb oxigén a tüdőmbe. JongHyun újra és újra megismételte a mozdulatokat: egyszer leengedte a lábaimat, egyszer pedig megint a fejemhez tolta őket.

- Érzel fájdalmat a lábaidban? – kérdezte pár perccel később.

- Nem – motyogtam némi csalódottsággal.

- Bírod még? Csinálhatjuk tovább? – Csekély aggodalom bújt meg hangjában, így biztatón feleltem.

- Igen, bírom.

Bólintott egyet, s még markánsabb mozdulatokkal igyekezett feltölteni a tagjaimat energiával, hogy végre maguktól engedelmeskedjenek a parancsaimnak. Erőlködéseitől útjára indult az első izzadtságcsepp arcán, egészen végiggördült állkapocsívén, majd összekulcsolt kezeimen zárta be az útját. Mintha mágikus gyógyszer lett volna, úgy vágott végig gerincem mentén a sós nedvesség, tompa fájdalom járta át a lábaimat, felnyögtem a váratlan érzéstől, s JongHyun ajkaira ugyanekkor felhőtlen mosoly költözött.

* * *

A kimerítő kezelés után JongHyun elégedetten fújtatva vett le az ágyról, aztán sétált is el velem a kocsiig. Tekintetéből kiolvastam kicsiny boldogságát, amit a tornázással ért el, s én is önfeledten szuszogtam a tolószékben. Mögém lépett, s a markolatra fogott. Puha érintést éreztem a hajamon, amihez forró lélegzetvétel társult. Megpuszilt volna? Nem mertem azonnal a hátam mögé nézni, így csak vártam, hogy történjenek tovább az események. De a forró sóhajtozások nem akartak egyből megszűnni.

- JongHyun? – mormoltam alig hallhatóan, már-már lehunyt szemekkel.

- Büszke vagyok rád, JiHye – szuszogta még mindig tincseimre hajolva. – Ne haragudj. – Elkapta a fejét, aztán két perdülés után szemben állt velem. – Én csak. Én. Hát. Nem is tudom, mi ütött belém. – Zavarodottan megvakarta a tarkóját, barna tincsei zabolátlanul hullottak szemei elé, a mellkasom hirtelen vált szűkössé ettől a látványtól.

- Semmi baj – reagáltam teljesen elpirulva.

Megdermedt tevékenységei közben, combja mellé engedte a karját, és felszusszantott. Boldog és megkönnyebbült sóhaj távozott kissé telt ajkai között. Néhány percig még sóhajtoztunk egymást bámulva, majd közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy végre visszavisz a szobámba. Elvégre lejárt a foglalkozás ideje, plusz a látogatás is közeledett.

Alig öt perc elteltével már a megszokott falak között ücsörögtem, a nappali nővér átöltöztetett egy tiszta ruhába, hogy ne a tornán viseltben kelljen egész nap lennem. Hiába győzködtem a szükségtelenségről, nem állt kötélnek. Azzal indokolta, hogy a központ írja ezt elő, hogy a látogatások alkalmával ne kelljen kényelmetlenül éreznie magát egyik páciensnek sem.

Türelmesen vártam, hogy végre letoljanak a központ látogató terébe, aztán pedig csak addig kellett kibírnom, hogy megint magamhoz ölelhessem a húgaimat. Ellenben nem a reggeli ápoló nővér, és nem is az, aki átöltöztetett, érkezett vissza. Korántsem. Döbbentem pislogtam a küszöbön ácsorgó gondozóra, azt hittem, hogy valaki kupán vágott és álmodom a jelenetet.

- Készen van, Kang kisasszony? – tette fel illedelmesen, ahogy elsuhant mögötte egy kollégája.

- JongHyun-shi? – hebegtem még mindig küszködve a meglepettségtől. – Hogy’? Mármint, hogy’? Én. Öhm. Hogyan?

- Megérkeztek a húgai, Kang kisasszony? Elkísérném a látogatásra, ha ön szerint is indulhatunk – mosolyogta.

- Kész vagyok. Igen. Mehetünk – dünnyögtem továbbra is.

- Rendben.

JongHyun könnyedén, már-már hanyagul ballagott hozzám, udvariasan megdőlt előttem kissé, majd a tolószék markolatára csúsztatta tenyereit és vigyázva gurítani kezdett. Elkarikáztunk a felvonóig, aztán a fémszörnyetegbe is óvatosan betolt és megnyomta a földszinthez tartozó gombot a kezelőpanelen. Szótlanul haladtunk lefelé, aztán még annál is csendesebben vezetett oda az asztalomhoz, ahol a húgaim üldögéltek.

- Kérem, Kang kisasszony, csengessen, ha bármire szüksége van – súgta fülemhez, amikor megérkeztünk az asztalhoz.

- Köszönöm, JongHyun-shi – biccentettem hálásan.

- Engedelmükkel. – Meghajolt mindannyiunk előtt, aztán hátat fordított és eltűnt a boltív mögött.

A lányokra vezettem pillantásomat, akik csillogó szemekkel figyelték az arcomat. Újabb meglepetés ért a tekintetük láttán, hirtelen nem tudtam, miként reagáljak ezekre a szempárokra.

- Igen? – dünnyögtem még mindig döbbenten.

- Ki volt ez, Unnie? – kérdezte sietve HyeAh, amiben a kisebb húgunk hevesen követte bólogatásaival.

- Mármint ő? JongHyun-shi? – reagáltam kérdéssel a kérdésre.

- Ő-Ő! Ki volt ő? – sürgetett a válaszadásban az idősebb lány, HyeAh.

- JongHyun-shi fizikoterapeuta, ő segít kikerülnöm ebből a nyamvadt székből – rángattam meg picit az említett eszköz karfáját.

- Mióta? – Szinte felvisított a következő pillanatban HyeAh, a frászt hozva ezzel mindkettőnkre.

- Mit mióta?

- Mióta ő a fizikoterapeuta és mióta kísér el a látogatásokra? – faggatott tovább.

- Ma találkoztunk először – pironkodva vallottam be az igazat, s ezzel a lányokat taszítottam mélyebb döbbenetbe. – Na, de inkább meséljetek ti! – vigyorodtam el, ezzel együtt persze azonnal másfelé tereltem a témánkat. – Mi a helyzet nálatok? – S ezzel elsőként MinGi vette magához a szót: mesélni kezdett.

* * * MinGi POV * * *

Alig vártam, hogy végre elérje a mutató a hatos számot, s ezzel egyetemben véget érjen a munkaidőm is. Ma különösképp elfáradtam az állatok pesztrálásában, kimerített a két műtét, amiket tengeri malacon és egy kedvelt hüllőn kellett elvégeznünk. Sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, mint az egyszerű vizsgálat, és már ahhoz is alig volt energiám, hogy hazaérve nekilássak a szakdolgozatomnak. Ráadásul ma a késői zárás miatt JiHyéhez sem tudtam bemenni, mert lejár a látogatási idő, mire odaérnék. Viszont ha nem szerzek elég gyakorlatot ezen az állatklinikán, akkor soha nem lesz meg a diplomám és odalesznek az iskolapadban gürizett éveim.

- Végeztünk mára, MinGi-yah? – szakított ki merengésemből az állatkórház vezetője, mire megdőltem a pult mögött.

- Igen, Kwon doktor! Nincs több páciens a mai napra.

- Akkor hazamehetünk mindketten – mosolyogta egy könnyű sóhaj után, az ő arcán is látszott a hosszú ügyeleti nap. – Ugye bezársz ma is? – Bólogattam hevesen. – Köszönöm szépen, MinGi-yah.

- Menjen csak nyugodtan, Kwon doktor, elintézek mindent. Hosszú napja volt.

- Te se maradj sokáig, MinGi. Pihenned kell, elvégre holnap van az egyetlen olyan nap, amikor nem rángatlak be. – Megveregette a vállamat, a megszokott sztetoszkópját könnyűszerrel ledobta a pultra, a köpenyét felakasztotta az ajtón lógó kampóra, majd miután lekapta a fogasról a kabátját, távozott is az előtérből.

Azonban még be sem csukódott a háta mögött a klinika ajtaja, újfent mozdult a térelválasztó és bújt be rajta egy váratlan ismerős.

- Zárva vagyunk! – szólítottam fel a távozásra az illetőt, ahogy meghallottam az ajtó fölé szerelt csengettyű csilingelését. – Az ügyeleten fogadják a panaszát. – Fordultam a bejárat felé, az ujjaim között szorongatott orvosi eszköz azzal a lendülettel hullott ki a kezemből.

- Bocsánat, hogy zárás után jöttem, de segítenie kell, Kang kisasszony! – Rémülten lépkedett el a recepciós pultig, karjaiban szorongatva egy barna bundás kutyust.

- Kim Igazgató?! – dülledt ki a pupillám az előttem álldogáló férfit bámulva. – Mi történt, Comme Des-vel? – néztem le a puha pamacsnak látszó kutyusra, aztán megint a gazdájára figyeltem.

- Egész nap ilyen szótlan, nem akar játszani, enni is alig akar, nem tetszik a viselkedése. Segítenie kell, Kang kisasszony! Elveszítem a kutyámat! – A pánik pillanatok alatt eluralkodott rajta, ösztönösen indultam meg felé, és vettem is ki a kezei közül.

- Kérem, itt várjon, Kim Igazgató!

- Muszáj itt megvárnom?! – kapott utánam, tenyere a bal vállamon landolt. – Nem szeretném, ha baja esne!

- Foglaljon helyet, addig megvizsgálom Comme Des-t. Engedelmével. – Ezzel megint a vizsgálóterem ajtaja felé vettem az irányt, de az eb gondviselője hajthatatlannak tűnt.

- Ígérem, észre sem veszi, hogy ott vagyok, de kérem, Kang kisasszony, hadd menjek be magával! – Esdeklő szempárjának már képtelen voltam ellenállni, így fittyet hánytam a szabályzatra és beengedtem a kisebbik helyiségbe.

Egészen a vizsgáló asztalig jött velem, vigyázva letettem a kutyát a matracra, aztán egy perdülés múltán felkaptam a sztetoszkópot. Egyik kezemmel megfogtam a piciny kobakját, a másikkal pedig a sztetoszkópért nyúltam és meghallgattam a légzését a szívverésével együtt. Semmilyen rendellenességet nem tapasztaltam az állatnál, sőt, ahogy egyre többször tettem az oldalához a műszert, annyiszor kapott az eszközhöz. Játszani próbált, és cseppet sem látszott rajta, hogy kedvetlen lenne.

- A világon nincs semmi baja. Szó szerint kutyabaja. – Letettem az orvosi eszközt, majd összeborzoltam Comme Des buksiján a szőrt.

- Tényleg jól van? Biztos benne, Kang kisasszony? – Még mindig aggodalom csengett a hangjában.

- MinGi. Kérem, szólítson a keresztnevemen. És tényleg jól van Comme Des.

- Akkor biztos csak belőlem akart gúnyt űzni.

- Milyen gyakran hagyja magára őt, Kim Igazgató? – Egyszer az ebre néztem, egyszer pedig vissza a gazdájára.

- KiBum – Halvány görbülettel pillantott rám, megbabonázott a mosolya. – Gondolja, hogy túl sokszor hagyom egyedül? Tudja, a munkám miatt sokat utazom, és gyakran kell panzióban hagynom.

- Akkor nagyon egyszerű Comme Des diagnózisa. Fél az egyedülléttől. Magányos.

- Milyen gyógymódot tud javasolni? – S ettől a kétértelmű választól a bordáim között még szűkösebbé vált a hely, mint eddig korábban.

* * * HyeAh POV * * *

Egy újabb délutános hét péntekjén csak arra vágytam egyedül, hogy végre otthon legyek, begubózzak a takaróm alá és a húgommal nekiessünk egy újabb anime-maratonnak. Ha már mindketten lecsúszunk ilyenkor JiHye látogatásáról. Azonban addig nem tudtam elindulni, amíg az utolsó óvódásomat nem vitték haza. Egytől egyig imádom az összes gyerkőcöt és legszívesebben minden időmet velük tölteném, de kiváltképp egyikükkel. Varázslatos, tündéri személyiséggel rendelkező kislány.

EunJin mellém kuporodott a kedvenc mesekönyvével – ezzel is kitűnt a társai közül, mert ő korántsem a szokványos hercegnős mesékért rajongott -, aztán nagyokat pillázva igyekezett rávenni, hogy felolvassam neki. Ahogy minden áldott délután, mikor kettesben maradunk.

- Ezs sejetnyém. – Édes mosollyal a száján nézett fel rám epekedőn.

- Ma is? – nevettem el magam, miközben mutató ujjam ujjbegyével megpiszkáltam piciny nóziját.

- Béjleb – nyújtotta el vékony hangján kérlelő szavát, s úgy győzködve engem a mesélésre.

- Jól van, EunJin-ah, jól van – megpusziltam a homlokát, aztán ujjaim közé szorítottam imádott olvasnivalóját.

EunJin még közelebb fészkelte magát, fejét megtámasztotta a jobb vállamon, és egyenesen a könyvbe merült, ahogy kinyitottam a már kissé kopottas irományt. Halkan olvasni kezdtem a sorokat, szinte azonnal magába szippantott a könnyű történet, és elvesztem a mesében.

Mielőtt még a végére értem volna a könyvnek, óvatos kopogtatás szakított félbe a felolvasásban. EunJin korántsem akart leszállni a felhőcskéről, amin ücsörgött, nekem viszont abba kellett hagynom a mesélést. Felemeltem a fejemet, és az ajtó irányába néztem. EunJin nagybátyja ácsorgott a küszöbön, s rám éppolyan hatással volt a megjelenése, mint az imént mesélt történet. Magával ragadt.

Szőke tincsei hanyagul lógtak szemébe, vérvörös felsőjének legfelső gombját szabadon hagyta, ezzel fedetlenné téve mellkasának egy részét. Méretes gombóc gyűlt össze a torkomban, alig kaptam levegőt. Minden további reakcióm odalett, pedig felelnem kellett volna a halk kopogtatásra, ám helyettem mégis EunJin volt az, aki elsőként köszöntötte imádott rokonát.

- Tyémi Opa! – pattant fel mellőlem és szaladt is nagybátyjához.

- Ne haragudj, hogy késtem, Angyalka! – leguggolt EunJinhez, két karját a kicsiny derék köré fonta. – HyeAh óvónő! – biccentett üdvözlésül.

- TaeMin-shi – fogadtam félszegen köszöntését, majd én is felkeltem a földről és a szoba ajtajához tipegtem. – Ma is nagyon szép napja volt – kezdtem bele szokásos monológomba. – A feladatokat ügyesen megcsinálta, szépen megette az ebédet is, és egy keveset aludt is ebéd után.

- Héa óbónyényi meszélty – dicsekedett el a korábbi eseményekkel.

- Tetszett a mese? – kérdezte csodálattal telve.

- Iden! – vigyorogta.

- Ghö. Gé-vel, EunJin. I-gen – taglaltam, mikor leguggoltam mellé. – Próbáld csak kimondani – simogattam meg az arcát. – I-gen.

- Iden.

- Nem, édesem. Ghö. Ghö – utánoztam hibátlanul a hangot, hogy jobban megértse a kiejtést. – I-gh-en. Na? Hogy’ kell szépen mondani?

- Igh. I. I-gen – motyogta alig hallhatóan.

- Úgy van! Ügyes vagy, EunJin-ah! Nagyon ügyes vagy! – Akaratlanul hajoltam oda EunJinhez, és nyomtam is egy puszit a homlokára. – Hétfőn megint tanulunk valami újat. – Lassan felegyenesedtem és hátrébb léptem a kislánytól.

- Köszönöm, hogy ilyen sokat foglalkozik az unokahúgommal, HyeAh óvónő! – dőlt meg tisztelettudóan.

- Szívesen teszem, TaeMin-shi. Ezért nem kell hálásnak lennie. – A tekintetünk találkozott, elvesztem az étcsokoládé szempárban, s még lélegezni is elfelejtettem.

- Mások nem lennének ennyire figyelmesek és türelmesek egy beszédhibás gyermekkel.

- Csupán egy kis segítségre van szüksége.

- Köszönöm. Ideje lesz mennünk, így is sokáig raboltuk az óvónő idejét. – Még egyszer megdőlt picit, aztán felegyenesedett.

- Vigyázzon az úton, TaeMin-shi. Hétfőn reggel várjuk EunJint! – Pillantottam a kislányra. – Ne feledd, EunJin-ah, hétfőn ellátogatunk a színházba, ahol megnézzük a Csipkerózsikát!

- Cipbejósida! – ujjongott önfeledten, TaeMinnel pedig tökéletes összhangban nevettünk fel, ahogy meghallottuk EunJin vidám hangját; még egyszer összeakadt a tekintetünk.

- Hazavihetjük önt, HyeAh óvónő? – Köpni-nyelni nem tudtam a kérdés hallatán.