A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 5. fejezet: Ígéret

A lányok meséjét mosolyogva hallgattam végig és lassanként egyre biztosabb lettem, hogy mindketten megtalálták azt a valakit, akikre igazán – a szívük mélyén – vágytak. Még akkor is, ha sem MinGi sem pedig HyeAh nem hajlandó ezt bevallani még saját magának sem. Még az idősebb esetén megértem, hiszen mégis az egyik óvódás gondviselőjéről van szó, és ez igencsak házszabályokba ütközik. Na, de MinGi? Ő miért ne viszonozhatná egy ismeretlen érzéseit? Hiszen az ő esetében a páciensek minden alkalommal négylábúak, szóval itt még az sincs, hogy házinyúlra vadászna.

Hosszú mélázásomból HyeAh meleg szorítása rángatott ki, mire hirtelen felé fordultam. Mogyoróbarna szemein megcsillant a délelőtti napfény, akaratlanul mosolyodtam el a tekintetét látva. Én is rászorítottam vékony ujjaira és egy gondtalan sóhaj szakadt fel belőlem.

- Mi az, Unnie? – kérdezte apró görbülettel szája sarkában.

- Mit válaszoltál TaeMin-shi kérdésére? – kíváncsiskodtam.

- Öhm. – HyeAh füle tövéig vörösödött, ahogy eljutottak hozzá a szavaim, egy paradicsom is megirigyelte volna az arca árnyalatát.

- Igen? – faggattam tovább. – Mit mondtál? Ugye igent? Ugye? HyeAh?! Mit feleltél? – Egyre izgatottabb lettem és képtelen voltam megállni, hogy ne tudjam meg.

- Inkább azt mondd meg, hogy mikor fogsz végre innen kikerülni! – terelte el rögvest a témát, mint mindig, ha kényessé vált számára a beszélgetés.

- Nem, Kang HyeAh, most nem váltunk témát! – emeltem meg kissé a hangomat, mert tudtam jól, hogy HyeAh nem lesz hajlandó megmondani a választ, pedig én bármi áron tudni akartam. – Szóval? – Elengedtem HyeAh kezét és összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt.

- Unnie – dünnyögte az orra alatt még mindig kicsit vöröskés arccal. – Muszáj? – mormolta lesütött szemekkel.

- Természetesen muszáj – feleltem ellentmondást nem tűrvén.

- Tudod, hogy milyen Unnie, ha a kíváncsiságáról van szó – jegyezte meg MinGi, szájára incselkedő vigyor telepedett.

- Jobb túlesni a dolgon, nem? – reagáltam.

- Aish, Unnie – nyüszített fel megadván magát az akaratomnak, majd egy hosszú lélegzetvétel után alig észrevehetően biccentett egy parányit.

- Egy kicsit bővebben? – Harapófogóval valószínű könnyebb dolgom lett volna kiszedni HyeAh-ból a válaszokat.

- Elfogadtam – motyogta halkan. – Hazamentem velük.

- Helyes! – Egy magabiztos fejbólintással toldottam meg a válaszomat, aztán rögvest MinGi felé fordultam. – És te? Te mit javasoltál Kim Igazgatónak?

- Hah? Mi-micsoda? Mármint? – hebegte vérvörös színben pompázva.

- Na, nem kell itt a hablaty meg hebehurgyázás, azt a kártyát már a nővéred kijátszotta! – hessegettem MinGi felé, mielőtt még ő is heves tiltakozásba kezdene. – Mit mondtál Kim Igazgatónak? – ismételtem meg teljes magabiztossággal korábbi kérdésemet.

- Azt, hogy többet legyen a kutyájával – sütötte le szemeit, a kezdeti pironkodása lassanként alábbhagyott.

- Ennyi?! – Totális döbbenet lett úrrá rajtam, ahogy meghallottam MinGi ostobának is enyhén nevezhető válaszát, azt hittem, hogy hanyatt vágódom a tolókocsival. – Komolyan képes voltál mindösszesen ennyit válaszolni neki? MinGi! Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyiben hagytad a dolgot! – értetlenkedtem megállás nélkül.

- Mégis mit kellett volna mondanom neki, Unnie? – MinGi felkapta a fejét, már-már homályos lélektükrökkel meredt rám. – Ő az egyik betegem gondozója! Sikeres üzletember, aki az életének felét azzal tölti, hogy utazgat egyik pontból a másikba, megannyi vonzó külső nő illegeti magát neki, én meg egy egyetemről alig szalajtott fruska vagyok! Unnie?! – MinGi kis híján kiborult, ahogy felvázolta a tényeket, amik számomra is tagadhatatlanok voltak, de képtelen voltam elfogadni, hogy ez történjen a húgommal.

- Akkor sem értem, hogy miért csak ennyit válaszoltál neki! – duzzogtam, ahogy végiggondoltam még egyszer a nem túl nyomós érveket.

HyeAh MinGihez hasonlóan, kérdőn bámult rám, ők maguk sem értették, miért fakadtam ki egyik pillanatról a másikra, hiszen az ilyesmi ritkaságszámba ment mindig is. Most valamiért mégis úgy éreztem, tennem kell valamit a boldogságuk érdekében. Nem akartam, hogy a kelleténél többet töltsenek velem, hisz’ így is rám áldozták minden délutánjukat szinte. Kivéve, mikor nem, de az volt a kevesebb. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy feláldozzák értem a jövőjüket és lehetőségüket, hogy normális életet éljenek egy férfi mellett. Elég volt a tudat, hogy én ide lettem kötve mindörökre, nem hiányzott, hogy még a lányok terhére legyek. Éppen emiatt választottam az intézményt.

Önmarcangoló merengésemből léptek zajai rángattak ki, majd két, melegséget árasztó mancs érintése. Szinte azonnal torkomon akadt a következő lélegzetem, ahogy megéreztem a puha tenyereket vállaimon landolni, amik gyengédséggel telve, mégis alig láthatóan simítottak végig lapockáimon és zárták be útjukat a tolószék markolatán. Mélyet sóhajtottam, ahogy orromat megcsapta az andalító parfüm illata, egész bensőm megremegett ettől az aromától, és még azt sem tudtam, miért van rám ilyen hatással.

- Sajnálom, Kang kisasszony – súgta jobb fülemhez hajolva, megremegtem a bizsergető hangtónustól. – Lejárt a délelőtti látogatás ideje. – Némi csalódottságot véltem felfedezni JongHyun hangjában.

- Oh, értem. – Újabb mély sóhaj szakadt fel belőlem. – Kaphatunk még pár percet, JongHyun-shi? – Lopva néztem fel az ápolómra.

- Az már kivételezés lenne, Kang kisasszony. Nem gondolja? – biccentette oldalra picit a fejét, mire újfent csak egy méretes levegővétellel tudtam elsőként reagálni.

- De – sóhajtottam halványan. – Gondolom.

- Nagyon sajnálom, de itt az ebédidő, aztán pedig a délutáni szieszta. – A húgaimra emelte gyémántként tündöklő szembogarait, rajtuk is látszott az elkeseredettség. – De a pihenőidő után visszajöhetnek a hölgyek.

JongHyun biztatóan elmosolyodott, én csak szótlanul figyeltem minden rezdülését. Belefeledkeztem lüktető nyakszirtjébe, mindig ragyogó, kiskutyás szemeibe, az erőtől duzzadó karjaiba, feszes mellkasába, ami épp csak megmozdult, ahogy beszívta az oxigént, kissé telt ajkaiba, amikre olykor gyermeki görbület költözött. Szinte már levegőt is elfelejtettem venni, ahogy bámultam az ápolómat. Ábrándozásaimból HyeAh bársonyos kézfejei cibáltak ki, hirtelen kaptam felé a fejemet.

- Én nem biztos, hogy tudok jönni délután, Unnie, de igyekszem összeszedni magam, jó? – Mintha csak elárulna, úgy nézett rám, amiért nem látogat meg még egyszer a mai nap folyamán.

- Nem lesz semmi baj, ha nem jöttök vissza – húztam megértő mosolyra a számat. – Van életetek nélkülem is.

- Ezt most fejezd be, Unnie! – parancsolt rám a fiatalabbik. – Majd ha nem akarunk az életed része lenni, te leszel az első, aki ezt megtudja. Addig csend legyen! – Egy puszit nyomott a homlokomra, magához szorított, aztán átengedte a terepet HyeAh-nak.

- Vigyázz magadra, Unnie – karolt belém az idősebbik, megpuszilgatott és megszeretgetett, aztán MinGi mellé lépett. – Legkésőbb holnap találkozunk!

- Így van! – bólogattam egyetértően.

- Szia, Unnie! – Tökéletes szinkronban csilingelt a hangjuk, én pedig csak néztem, ahogy távolodnak a zöldellő parkban, aztán a főbejárat felé véve az irányt, eltűnnek.

- Mi lesz az ebéd? – kérdeztem JongHyunt két perccel később, ahogy felnéztem rá.

- Nem tudom. – Könnyelműen vállat rántott, a korábbi gyermeki vigyor még mindig arcán pihent. – Nem néztem meg a menüt, de ha ennyire fontos a kisasszonynak, akkor utánajárok.

- Nem fontos. Úgysem vagyok éhes – pihegtem immáron magam elé meredve.

Egyszer a fűre néztem, egyszer pedig a lábaimat vettem szemügyre. Bárcsak megint érezhetném a zöldet a lábujjaimhoz érni. Olyan jó lenne újra mezítláb sétálni a réten, futni a fák között, beletúrni a tengerpart finomszemcsés homokjába. Akaratlanul indult útnak az első könnyem, amit hamarosan egy második és harmadik követett. A lelkemet folyton hasító fájdalom szűnni nem akaróan lüktetett a mellkasomban. Minden erőmmel próbáltam leplezni JongHyun előtt a rám törő szenvedéseimet, amik haszontalannak bizonyultak minduntalan.

Vigyázva fordított egyet a kerekes székemen, majd leguggolva elém, markos tenyereit kézfejeimre simította. Gyengédséggel telve szorította meg őket, átható pillantása találkozott homályos tekintetemmel. Ki akartam hámozni az ujjaimat JongHyun fogása alól, de megakadályozott benne. Már épp emeltem volna fel a másik kezemet, hogy letöröljem a könnyeimet, amikor az ő puha ujjbegyeit éreztem bőrömre siklani.

- Mi történt, JiHye? – súgta szemeimet fürkészve. – Mi a baj?

- Semmi – hazudtam a sós nedvességet nyeldesve.

- Akkor miért pityeregsz? – Még egy cseppet lesimogatott az arcélemről. – Mi jutott eszedbe?

- Elhagyom valaha ezt a széket? – Újfent eleredtek a könnyeim, amiket már képtelen voltam erővel visszatartani.

- Minden tudásommal azon vagyok, hogy ez a vágyad teljesüljön. – Teljes tenyerét az arcomra tette és úgy cirógatta tovább nedves bőrömet. – Bízz bennem, JiHye – kérte mélyen a szemembe nézve.

Felrémlett bennem, mikor a foglalkozás után ajkait hajamra nyomta, ugyanaz a melegség fogott el ettől az érintésétől is. Önkéntelenül hunytam le a szemeimet, megnyugtatott a jelenléte, egyszerűen elvarázsolt. Remegve emeltem meg szemhéjaimat, féltem, hogy ez az egész csak egy álom, és JongHyun hirtelen semmivé lesz, én pedig itt maradok ehhez a székhez láncolva mindörökre. De mikor kinyitottam őket, még mindig ott volt előttem. Alig fél méterre guggolt tőlem, folyton arcomat vizslatva, mikor sírom el magam ismét.

Ösztönösen hajoltam közelebb hozzá, homloka összeért az én homlokommal, tenyere még mindig arcomon pihent, aztán lassan tarkómra siklott. A szemhéjaim elnehezültek, forró sóhajai lassú táncot lejtettek az én meleg szuszogásaimmal. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, megszüntettem a parányi távolságot ajkaink között. Megcsókoltam. Félszegen, nem bízva a viszonzásban, de nem tudtam parancsolni a vágynak, ami apránként uralkodott el rajtam, valahányszor a közelembe került.

- JiHye? – pihegte ajkaink közé.

- Egek! – Elkaptam a fejemet JongHyuntól, de tarkómon pihenő mancsa nem hagyott túl messzire távolodni. – Ne haragudj! Nem tudom, mi ütött belém! Sajnálom! – mentegetőztem lesütött szemekkel, a végletekig pirulva.

- Nem haragszom – sóhajtotta számtól néhány milliméternyi távolságra, de össze nem érintette őket. – Ebéd után lenne kedved velem tölteni a pihenőidődet? – suttogta.

- Lenne. – Alig hallhatóan feleltem a félénk kérdésre, mire egy kicsiny puszival jutalmazta az orrhegyemet.

- Akkor majd egy nyugodtabb helyen visszatérünk erre.

Nem tudtam, miért mond ilyeneket a gondozóm. Először azt hittem, hogy tisztázni akarja a történteket, hiszen én voltam az, aki elsődlegesen szabályt szegtem. Kikezdtem az ápolómmal, ami a legfontosabb előírásba ütközik. Ráadásul nem úgy tűnt, mintha a terapeutám annyira tiltakozna a dolog ellen, ez még nagyobb vétség az orvosi etikában.

Fogalmam sem volt, miért kérte, hogy töltsem vele a csendes pihenőt, de képtelen lettem volna nemet mondani egy ilyen óhajra. Pontosan tudtam, hogy nekem és JongHyunnak soha nem lehet közös jövője, hiszen én egy beteg vagyok, ő pedig egy sikeres terapeuta. Nem ragadhat le egy páciens mellett, hiszen a gyógyításnak szentelte az életét. Ezt még így egy nap után is tisztán láttam rajta. Mégis miért képes ilyen rövid idő alatt magába bolondítani? Mi van benne, ami ezt váltja ki belőlem? Egyáltalán ő miért érez hasonlóan, látszólag? Mi történik körülöttem?

Miután picit összeszedtem magam, JongHyun az étkező terembe tolt, a helyiség egyik eldugottabb asztalához vezetett. Az ölembe csúsztatta a rongyszalvétát, hogy nehogy leegyem magam, közelebb tolta a tányért és az evőeszközöket, aztán egy gyors bocsánatkérés múltán a tálaló pulthoz sietett. Alig öt perc leforgása alatt már előttem hevert az ínycsiklandozó finomság, s a reggelinél megvívott szócsatánk után inkább jobbnak láttam nem kérdezősködni JongHyun választása miatt. Elfogadtam, amit elém kínált. Ezúttal viszont magamra hagyott, nem várta meg, míg befejezem az étkezést.

Nagy nyögve-nyelve fogyasztottam el a levest és hús-rizs kombót, amihez egy nagy tál kimchi is társult, ám nem esett jól egyik falat sem, amit nélküle kellett a torkomon lejuttatnom. Majdhogynem a felét otthagytam az adagomnak, pedig nem szokásom, mert illetlenség is egyben. Most mégsem ment a normális evés. Nagy küzdelmek árán fejeztem csak be a lakmározást, aztán picit hátrébb toltam magam az asztaltól és becéloztam a folyosónál lévő boltívet. Épp csak meglöktem magam, amikor abban a másodpercben meg is torpantam a lendületben.

- Majd inkább én – mosolygós hang ütötte meg a fülemet a szokásos mámorító illat kíséretében. – Szeretnél átöltözni?

- Nem szokásom folyton ruhát váltani. – Összefontam az ujjaimat az ölemben és vártam, hogy JongHyun a megfelelő irányba kezdjen gurítani.

- Akkor nem bánod, ha egy picit piszkos lesz a ruhád? – kuncogta.

- Hova szeretnél vinni? – Nem fordultam felé, tetszett ez a gyermeki játék, ami zajlott kettőnk között.

- Majd megtudod, ha odaértünk.

Ezzel megint lendített egyet, azonban nem az átjáró felé vettük az irányt, hanem a kert felé. Csodálkozva meresztettem a pupilláimat, kérdezni mégsem mertem JongHyuntól. Féltem, hogy meggondolja magát, és mégsem akarja, hogy vele töltsem a szabadidőmet. Ismét kitolt a levegőre, onnan pedig egyenes út vezetett a főbejárati kapuhoz. Felmutatta az igazolványát, majd miután kezet rázott a biztonsági őrrel, haladtunk is tovább.

Végképp elveszítettem a fonalat. Egy fehér, sötétített üvegű mikrobuszhoz érve megálltunk, a zsebéből előhalászta a slusszkulcsot, egy gombnyomással feloldotta a központi zárat és kinyitotta az anyósülés oldali ajtót. Elém lépett.

- Kirándulunk egy kicsit. – Ezzel lejjebb hajolt, óvatosan benyúlt a combjaim és a szék közé, kiemelt a tolókocsiból és ugyanazzal a gyengédséggel beültetett a kisbuszba.

Még levegőt sem vettem, amikor már mellettem ült, hátrapillantva láttam, hogy a raktérben hever a járgányom, a motor hangja pedig felbőgött.

- Hova viszel? – kérdeztem picit rémülten.

- Azt mondtam, hogy minden tudásommal igyekezlek felállítani. – A váltóhoz nyúlt, és kihajtottunk a parkolóból.