* * * BaeJin POV
* * *
Ahogy
belépek BaekHyun szobájába, megtorpanok. Régen láttam már ennyire megtörten az
Öcsémet, talán még sohasem borult ki ilyen mértékben. Még akkor sem, mikor rájött, hogy
nem tud egyedül boldogulni a fővárosban és hozzám költözött. De most olyan,
mint egy ötéves óvódás, akinek törődésre és mérhetetlen szeretetre van
szüksége. Mélyet sóhajtok, majd lábujjhegyen az ágyáig lopódzom.
Óvatosan
nyúlok az arca felé, ujjbegyeimmel megcirógatom a homlokát, elsöpörve
onnan néhány hajtincset, aztán vigyázva mellé ülök. Lassanként sikerül erőt
lehelnie szemhéjaiba, és felemeli őket. Rám néz.
-
Noona? – krákogja rekedtes hangon.
-
Mi a baj, Hyunnie? – végigvezetem ujjaimat arcélén. – Miért vagy ilyen
mostanában? – biccentem kissé oldalra a fejemet, fáj így látnom az Öcsémet.
-
Noona. – Képtelen tovább tartani magát előttem, egyre több könnycsepp indul
útjára mindig ragyogó lélektükreiből.
-
BaekHyun? – Értetlenül bambulok rá, miközben kisgyermekként az ölembe
kuporodik, ösztönösen fonom karjaimat teste köré és magamhoz szorítom. – Itt vagyok,
Hyunnie, történjék bármi is. Itt vagyok.
Fejbúbjára
teszem a tenyeremet és hosszan simogatni kezdem, egészen derekáig bezárólag,
majd újra és újra megismétlem a mozdulataimat. Hosszú percek telnek el, az
Öcsém zokogása azonban nehezen csillapodik, míg végül a huszadikban végre
fellélegzik és már csak a szipogásának hangjai verődnek vissza a falakról. Megpuszilom
tincseit, majd még egyszer magamhoz szorítom, mire felnyüszít kissé az
ölelésemtől, és inkább felegyenesedik az ölemből.
-
Elmondod, mi történt, Hyunnie? – suttogom, miközben letörlöm az utolsó
cseppeket is puha bőréről.
-
Noona – szipogja könnyes hangon.
-
Kérlek. Oszd meg velem a fájdalmadat. Úgy, mint régen. – Parányi puszival
illetem homlokát, majd két kezem közé fogva arcát, a homályos lélektükrökbe
nézek. – Kérlek, Hyunnie.
-
Nem akarom, hogy kiakadj, Noona – dünnyögi maga elé.
-
Nem fogok, Hyunnie. Ígérem, hogy nem akadok ki, de szeretném tudni, mi történt
veled.
-
Huh. – Nagyot fújtat, látom a szemében, hogy igyekszik összeszedni minden
bátorságát. – Hát. Öhm. Tudod. Öhm. Én – Zavarában füle tövéig vörösödik, a
korábbi kiborulásának lassanként semmi jele nem lesz.
-
Jinnie?!
Ebben
a másodpercben robban be JongHyun a szobába, megakadályozva a fontos
beszélgetésben, amit az Öcsémmel folytatok. Egy
kiskanál vízben meg tudnám fojtani most, BaekHyun hosszú idő óta végre megnyílik
előttem, erre életem párja láthatóan gátolja meg a dolgokat. Csak tudnám, miért
ilyen jó az időzítéshez való érzéke?! Igazán megtaníthatná nekem is.
Szigorú
szemekkel fordulok felé, aztán gyilkosan meresztgetem rá a pupilláimat, hátha
észbe kap és a távozás mezejére lép.
-
Bocs’ ha megzavartam valamit, de Minnie-ék épp menni készülnek. Lejössz
elköszönni tőlük? – mutat a háta mögé.
-
Aish! – morgom összeszorított fogakkal, aztán megint BaekHyunra nézek. – Ezt még
folytatjuk, rendben, Öcskös? – biccentem oldalra a fejemet, és bízom a
reménytelenben.
-
Muszáj, Noona? – motyogja lesütött szemekkel.
-
Igen, Hyunnie. Ennek az ügynek pontot kell tennünk a végére.
Még
egyszer utoljára magamhoz ölelem az Öcsémet, nyomok egy puszit az arcára, aztán
felkelek az ágyról, és az ajtóhoz ballagok. Próbálok újfent morcosan nézni
JongHyunra, de valamiért a legbugyutább fejet vágja rám, mintha fogalma sem
lenne róla, mégis mit tett. De ha egyszer hív a kötelesség, akkor hív a
kötelesség. Lerobogok a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig rongyolok.
-
Legközelebb tovább is maradhatnátok! – lépek MinMin elé, aztán azzal a
lendülettel ölelem is magamhoz. – Mikor jöttök megint? – súgom fülébe, ahogy
karjaim vékony derekára kulcsolódnak.
-
Amint tudunk, Unnie – nyom egy puszit az arcomra, aztán kibújik az ölelésemből.
– De azért most már átjöhetnétek ti is – mormogja az orra alatt, pontosan
tudom, mire céloz.
-
Jó-jó! – sóhajtok fel, majd elengedem végre MinMin testét és a fiatalabb
húgomtól is elbúcsúzom, ha már ők is indulóra vették.
Miután
mindannyian kislisszoltak a lakásból, egyedül csak SeHun kuporog a kanapén.
Teljesen elmerülve gondolatai mélyében. Vajon
merrefelé tekereghetnek azok a fogaskerekek? Hiszen mindig napra és tettre
kész, soha semmi nem zökkentheti ki. Most viszont épp az ellenkezője a
megszokottnak. Annyira megváltozott. De mégis miért? Mi lehet vele? Talán köze
van BaekHyunhoz? Egyszerre kattant meg a két kölyök?
* * * BaekHyun
POV * * *
Ha
Hyung nem ront ránk, akkor talán majdnem kibököm Noonának, hogy mi bajom van.
De szerencsére JongHyun Hyung ismét megment. Most már lassan törzskártyát
kellene adnia, amiért állandóan kihúz a gubancból, mikor a nővérem számon kér
valami miatt.
Ahogy
mellém zuhan, hanyagul, ám mégis büszkén, megkönnyebbülök. Mióta ismerem, azóta
ilyen hatással van rám, és kifejezetten örülök, hogy Noona ilyen társra lelt,
mint JongHyun Hyung. Jobbat nem is találhatott volna, ha keresi sem. Egyszerűen
tökéletesen kiegészítik egymást. Már-már túlontúl tökéletesek együtt.
-
Mi a helyzet, BaekHyunnie? – karol nyakamba, és közelebb ránt magához.
-
Semmi, Hyung – fújtatok némiképp csalódottan, miközben bízom a lehetetlenben:
feladja és nem faggat.
-
Valami csak van, ha így nézel ki – jegyzi meg könnyelműen, majd elengedi a
nyakamat és picit helyezkedik, hogy majdnem szembe kerüljünk egymással. – Na,
ki vele! Kibuktál a srác miatt, mi? – tér azonnal a lényegre.
-
Aish, Hyung! – Hanyatt vágom magam az ágyamon, és egy olyan mély lélegzet
szakad fel belőlem, hogy abba még a plafon is beleremeg. – Miért is mondtam el
neked?
-
Mit? Azt, hogy megkattantál a legjobb haverod miatt? – gúnyolódik.
-
Hyung – morgom elégedetlenül, ha most viccet akar ebből csinálni, kitekerem a
nyakát.
-
Jól van, na! Meg ne sértődj már! – veregeti meg a combomat játékosan. – Halljuk,
Byun BaekHyun! Mi nyomja a lelked?
-
Megint lelki szemetesláda akarsz lenni, Hyung? – emelem fel a szemöldökeimet,
kérdőn pislogok JongHyunra.
-
Túlélem. – Vállat rántva válaszol, majd ő is eldől az ágyon, bal könyökére
támaszkodik, és úgy várja, hogy megeredjen a nyelvem.
Legyen! Ha már a
legféltettebb titkomat elárultam neki, akkor talán ezt is elmondhatom neki és
talán nem is akad ki annyira, mintha Noonának mesélném el a történteket. Picit
megköszörülöm a torkomat, majd egy mélyebb levegővétel után végre nekikezdek
hosszú mondanivalómnak.
JongHyun
árgus szemmel figyeli az arcomat, bármiféle közbeszólás nélkül hallgat végig,
még csak krákogással sem szakít félbe. Csendben néz rám, néha félszegen
elmosolyodik, aztán csak biccent egy parányit. A mesém végére mindketten újra
felszusszantunk. Én kicsit könnyebbültebben, JongHyun némiképp tanácstalanabbul,
mint azt az elején gondolta.
-
Ugye nem mondod meg a nővéremnek? – kérdezem félve, mire hatalmasat felnevet.
-
Miért tennék ilyet, Hyunnie? – fog a vállamra, és rászorít. – Még az előzőt sem
említettem neki, úgyhogy megnyugodhatsz, erről sem fog tudni. Tőlem legalábbis.
-
Ezzel mire akarsz célozni, Hyung? – összeráncolom a szemöldökömet, furcsa ez a
megjegyzése.
-
Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondani a nővérednek? – dönti meg a fejét
oldalirányban.
-
Nem! Miért? – felpattanok az ágyon, és értetlenül bámulok JongHyunra. – Miért kéne?
Mégis? Szerinted kéne? De miért? Hyung! Nem lehet! Noona nem tudhatja meg!
Soha! Vagyis még nem most! Majd. Egyszer. Valamikor. De nem most! Nem! Hyung!
Nem mondhatod el neki! – Gondolkodás nélkül vágom JongHyunhoz a szavakat,
mondatokat, kis híján megrémisztem a kiborulásommal.
-
Nyugi, Hyunnie! Nyugalom! – Mindkét tenyerét a vállaimra teszi, és úgy néz
mélyen a szemembe.
Egyszerűen
fogalmam sincs, mit kellene most reagálnom. Komolyan azt várja tőlem, hogy
mindent valljak be Noonának, és bízzak abban, hogy megért? Hajlandó lenne
megérteni az érzéseimet? Hiszen itt mégsem egy megszokott dologról lenne szó.
Elfogadott és nem elítélt érzésekről. Ez teljesen más. Az én szerelmem kilóg
mindközül. Helytelen. Noona pedig.
-
Hidd el, hogy megérti – szakít ki mélyenszántó elmélkedésemből Hyung kissé dörmögő hangja.
-
Gondolod? – kérdezem félénken.
-
Az öccse vagy. Miért ne értene meg, hm? – Mélybarna lélektükrei biztatóan
csillognak rám.
-
Úgy véled, Noona elfogadná az érzéseimet?
-
Szerinted BaeJinnek nem az a legfontosabb, hogy te boldog légy? Hah? Mi lenne a
leglényegesebb a nővéred számára? Nem hiszem, hogy a munkája, vagy épp a te
egyetemi végzettséged. Támogatna akkor is, ha nyivákoló énekes lennél, nem
pedig mérnök. Hiszen, mikor ezzel az ötleteddel álltál elő, akkor sem harapta
le a fejed.
-
De hisz’ akkor te még nem ismerted – vetem fel a megváltoztathatatlant.
- Azt hiszed, hogy nem szoktunk beszélgetni a
múltról? Csak faljuk egymást, mikor együtt vagyunk? – Finoman meglöki a vállam és halkan felkuncog.
- Rendben van, Hyung - bólintok kisvártatva. - Elmondom Noonának!
* * * ChanYeol
POV * * *
-
Köszönöm. – Mindösszesen ez az egy szó hagyja el a száját, amire kellőképp
felkapom a fejemet, a tekintetünk összeakad, próbálom tartani magam BaekHyun
előtt, de minden erőmre szükség van, hogy ezt véghez is vigyem. – Kösz.
Köszönöm. A. A telef. Telefont – motyogja nehézkesen.
-
Szívesen. – Aprót biccentek hálám jeléül, amiért legalább ennyit kinyögött, még
egy kis mosolyt is magamra erőltetek, de képtelen vagyok tovább itt maradni.
Szinte
már elfutok BaekHyuntól és meg sem állok a legközelebbi buszmegállóig, hogy
végre a kapucnim alá rejtőzve, hagyjam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak
rajtam. Muszáj kiadni magamból, különben örökre felemészt. Nem számít, ki látja
az ölemben koppanó könnyeimet, mindegyik BaekHyunért hullik. Miatta. Érte.
Neki. Azért, hogy érezze, túl régóta nem hagy hidegen, és többé képtelen vagyok
egyszerű Csoporttárs lenni az életében. Inkább akkor sulit váltok, talán, ha
távol maradok tőle, akkor kevésbé emészt a saját fájdalmam. Talán nem. Mindegy.
Ez lesz a legjobb megoldás. Mindkettőnk számára, de kiváltképp az ő számára.
Hazaérve
lerugdalom magamról a cipőimet, aztán a nappaliban pihenő laptopomhoz
battyogok. Felcsapom, azonnal a keresőhálónak esem, hogy mielőbb
megtaláljam a legmegfelelőbb intézményt, amit még a pénztárcám megenged
magának. Ha benyögném a szüleimnek az iskolaváltást, akkor rögtön faggatni
kezdenének, miért nem akarok tovább itt tanulni, és jó kifogással úgysem tudnék
eléjük állni.
Már
épp teljes testtel belevetem magam a kutatásba, amikor nagy lendülettel valaki
a nyakamban landol és erőteljesen felröhög. Ellentétben velem, mert én cseppet sem tudom
díjazni a humorát a „nemtúlkomoly” lakótársamnak, aki ki tudja miért, megint
itthon tölti a délutánját. Bár vannak sejtéseim. Juhú, Park ChanYeol, ma sem
lesz pihentető éjszakád, jobb, ha előkutatod a füldugódat, mert a szomszéd
szoba valószínűleg megint hangosabb lesz a szokottnál.
-
Mit akarsz, JongIn? – könnyebbülök meg, mikor végre felegyenesedik rólam. –
Hogyhogy itthon vagy ma délután? Is – Alig hallhatóan jegyzem az utolsó
szavamat.
-
Mondjuk, mert én is itt lakom? – vigyorog elégedetten, majd egy nagyobb
ugrással mellettem landol a pamlagon. – Elvégre rendesen fizetem a lakbért. De
te mit művelsz? – meredten bámul a monitorra, aztán megint rám emeli kistányér
méretű szemeit. – Mi történt, ChanYeol? Miért keresgélsz a sulik között? Nincs
késő hozzá? Mindjárt vége van a tanévnek és leérettségizel.
-
Ezt te nem értheted, JongIn – szusszantok fel csalódottan, majd hajamba túrva a
háttámlának dőlök. – Túl bonyolult ez az ügy, mintsem a csepp agyaddal
felfoghatnád – incselkedő mosoly telepszik az arcomra a gondolatom végén.
-
Yah! – A mellkasomba vág, ahogy eljutnak hozzá szavaim, én összehúzom magam a
váratlan érzéstől. – Ne merészelj gyengeelméjűnek nevezni, Park ChanYeol! –
Ezzel még egyszer megcsap, ami ütés ezúttal lapockáim közé érkezik.
-
Jól van már, na! Nem kell úgy felkapni a vizet, JongIn-ah! – kuncogok elégedetten,
ahogy látom végre a haverom arcát: akár egy ingerült kölyökmacska, aki alul
maradt a játékban.
-
Akkor ne mondj ilyeneket, idióta! – morgolódik magában, majd duzzogva hátradől
és összefonja a karjait mellkasa előtt. – Inkább elmondhatnád, miért akarod
otthagyni a sulidat.
-
Tsch. Nincs kedvem erről dumálni – túrok megint hajamba, aztán követem JongIn
példáját és újfent a háttámlához simulok. – A te sulidba nincs felvétel?
-
Mi van? – kidüllednek pupillái, ahogy meghallja a kérdésemet, aztán hevesen
rázni kezdi a fejét. – Felejtsd el, hogy átiratkozol! Ki van csukva! A-a! Nincs
az az ok, ami elfogadható lenne, hogy átjöjj a mi sulinkba! – tiltakozik hevesen.
-
Miért? Annyira elit, hogy csak a magadfajta gyógyegereket veszik fel? –
kuncogok.
-
Yah! Elhallgass! – Hozzám vágja az egyik díszpárnát, ami a bal vállamnál ér
találatot.
Már
ragadnám meg, hogy visszavághassak én is a támadómnak, ám ebben a másodpercben
fúródik a kulcs a zárba és nyomódik le a kilincs. Egy sóhajjal később
megérkezik a váratlan vendég is, s miután megszabadul a lábbelijétől, egyenesen
hozzánk ballag.
-
Bandáztok? – dobja le magát kettőnk közé, közelebb helyezkedve JongInhez. – Mi a
pálya?
-
Semmi – dünnyögöm magam elé, majd megunva az újabb enyelgést, inkább a végleges
visszavonulás mellett teszem le a voksomat. – Jó mulatást!
Félvállról
vetem oda az újdonsült gerlepárnak, a hónom alá kapom a gépemet és a szobám
felé veszem az irányt. Inkább a bezárkózás, minthogy azt hallgassam, ahogy
JongIn és KyungSoo egymást falja a szemem láttára. Csak tudnám, hogy miért nem
osztjuk el háromfelé a lakbért, ha már JongIn szívszerelme is itt lebzsel
naphosszat és persze a hűtőből is kizabál alkalomadtán. Aish! Kim JongIn! Az az
egy nagy szerencséd, hogy gyerekkori haverom vagy, különben már rég kitettelek
volna a hercegeddel együtt!
Levetem magam az ágyra, az ölembe csúsztatom a laptopot, a keresgélés helyett a tekintetem a csevegőre téved. Szüntelenül. Lehet, inkább így kellene megmondanom neki? Ha többet úgysem találkozunk, jobb lesz mindent tisztázni...Igen, ez lesz a legjobb! Bevallom BaekHyunnak, hogy mit érzek! Onnan pedig egyenes utam lesz az új suliba. Kibírom, ha halasztanom kell a váltás miatt, legalább több időm lesz felkészülni a vizsgákra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése