2018. március 28., szerda

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 11. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Ahogy belépek BaekHyun szobájába, megtorpanok. Régen láttam már ennyire megtörten az Öcsémet, talán még sohasem borult ki ilyen mértékben. Még akkor sem, mikor rájött, hogy nem tud egyedül boldogulni a fővárosban és hozzám költözött. De most olyan, mint egy ötéves óvódás, akinek törődésre és mérhetetlen szeretetre van szüksége. Mélyet sóhajtok, majd lábujjhegyen az ágyáig lopódzom.
Óvatosan nyúlok az arca felé, ujjbegyeimmel megcirógatom a homlokát, elsöpörve onnan néhány hajtincset, aztán vigyázva mellé ülök. Lassanként sikerül erőt lehelnie szemhéjaiba, és felemeli őket. Rám néz.

- Noona? – krákogja rekedtes hangon.
- Mi a baj, Hyunnie? – végigvezetem ujjaimat arcélén. – Miért vagy ilyen mostanában? – biccentem kissé oldalra a fejemet, fáj így látnom az Öcsémet.
- Noona. – Képtelen tovább tartani magát előttem, egyre több könnycsepp indul útjára mindig ragyogó lélektükreiből.
- BaekHyun? – Értetlenül bambulok rá, miközben kisgyermekként az ölembe kuporodik, ösztönösen fonom karjaimat teste köré és magamhoz szorítom. – Itt vagyok, Hyunnie, történjék bármi is. Itt vagyok.

Fejbúbjára teszem a tenyeremet és hosszan simogatni kezdem, egészen derekáig bezárólag, majd újra és újra megismétlem a mozdulataimat. Hosszú percek telnek el, az Öcsém zokogása azonban nehezen csillapodik, míg végül a huszadikban végre fellélegzik és már csak a szipogásának hangjai verődnek vissza a falakról. Megpuszilom tincseit, majd még egyszer magamhoz szorítom, mire felnyüszít kissé az ölelésemtől, és inkább felegyenesedik az ölemből.

- Elmondod, mi történt, Hyunnie? – suttogom, miközben letörlöm az utolsó cseppeket is puha bőréről.
- Noona – szipogja könnyes hangon.
- Kérlek. Oszd meg velem a fájdalmadat. Úgy, mint régen. – Parányi puszival illetem homlokát, majd két kezem közé fogva arcát, a homályos lélektükrökbe nézek. – Kérlek, Hyunnie.
- Nem akarom, hogy kiakadj, Noona – dünnyögi maga elé.
- Nem fogok, Hyunnie. Ígérem, hogy nem akadok ki, de szeretném tudni, mi történt veled.
- Huh. – Nagyot fújtat, látom a szemében, hogy igyekszik összeszedni minden bátorságát. – Hát. Öhm. Tudod. Öhm. Én – Zavarában füle tövéig vörösödik, a korábbi kiborulásának lassanként semmi jele nem lesz.
- Jinnie?!

Ebben a másodpercben robban be JongHyun a szobába, megakadályozva a fontos beszélgetésben, amit az Öcsémmel folytatok. Egy kiskanál vízben meg tudnám fojtani most, BaekHyun hosszú idő óta végre megnyílik előttem, erre életem párja láthatóan gátolja meg a dolgokat. Csak tudnám, miért ilyen jó az időzítéshez való érzéke?! Igazán megtaníthatná nekem is.
Szigorú szemekkel fordulok felé, aztán gyilkosan meresztgetem rá a pupilláimat, hátha észbe kap és a távozás mezejére lép.

- Bocs’ ha megzavartam valamit, de Minnie-ék épp menni készülnek. Lejössz elköszönni tőlük? – mutat a háta mögé.
- Aish! – morgom összeszorított fogakkal, aztán megint BaekHyunra nézek. – Ezt még folytatjuk, rendben, Öcskös? – biccentem oldalra a fejemet, és bízom a reménytelenben.
- Muszáj, Noona? – motyogja lesütött szemekkel.
- Igen, Hyunnie. Ennek az ügynek pontot kell tennünk a végére.

Még egyszer utoljára magamhoz ölelem az Öcsémet, nyomok egy puszit az arcára, aztán felkelek az ágyról, és az ajtóhoz ballagok. Próbálok újfent morcosan nézni JongHyunra, de valamiért a legbugyutább fejet vágja rám, mintha fogalma sem lenne róla, mégis mit tett. De ha egyszer hív a kötelesség, akkor hív a kötelesség. Lerobogok a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig rongyolok.

- Legközelebb tovább is maradhatnátok! – lépek MinMin elé, aztán azzal a lendülettel ölelem is magamhoz. – Mikor jöttök megint? – súgom fülébe, ahogy karjaim vékony derekára kulcsolódnak.
- Amint tudunk, Unnie – nyom egy puszit az arcomra, aztán kibújik az ölelésemből. – De azért most már átjöhetnétek ti is – mormogja az orra alatt, pontosan tudom, mire céloz.
- Jó-jó! – sóhajtok fel, majd elengedem végre MinMin testét és a fiatalabb húgomtól is elbúcsúzom, ha már ők is indulóra vették.

Miután mindannyian kislisszoltak a lakásból, egyedül csak SeHun kuporog a kanapén. Teljesen elmerülve gondolatai mélyében. Vajon merrefelé tekereghetnek azok a fogaskerekek? Hiszen mindig napra és tettre kész, soha semmi nem zökkentheti ki. Most viszont épp az ellenkezője a megszokottnak. Annyira megváltozott. De mégis miért? Mi lehet vele? Talán köze van BaekHyunhoz? Egyszerre kattant meg a két kölyök?


* * * BaekHyun POV * * *

Ha Hyung nem ront ránk, akkor talán majdnem kibököm Noonának, hogy mi bajom van. De szerencsére JongHyun Hyung ismét megment. Most már lassan törzskártyát kellene adnia, amiért állandóan kihúz a gubancból, mikor a nővérem számon kér valami miatt.
Ahogy mellém zuhan, hanyagul, ám mégis büszkén, megkönnyebbülök. Mióta ismerem, azóta ilyen hatással van rám, és kifejezetten örülök, hogy Noona ilyen társra lelt, mint JongHyun Hyung. Jobbat nem is találhatott volna, ha keresi sem. Egyszerűen tökéletesen kiegészítik egymást. Már-már túlontúl tökéletesek együtt.

- Mi a helyzet, BaekHyunnie? – karol nyakamba, és közelebb ránt magához.
- Semmi, Hyung – fújtatok némiképp csalódottan, miközben bízom a lehetetlenben: feladja és nem faggat.
- Valami csak van, ha így nézel ki – jegyzi meg könnyelműen, majd elengedi a nyakamat és picit helyezkedik, hogy majdnem szembe kerüljünk egymással. – Na, ki vele! Kibuktál a srác miatt, mi? – tér azonnal a lényegre.
- Aish, Hyung! – Hanyatt vágom magam az ágyamon, és egy olyan mély lélegzet szakad fel belőlem, hogy abba még a plafon is beleremeg. – Miért is mondtam el neked?
- Mit? Azt, hogy megkattantál a legjobb haverod miatt? – gúnyolódik.
- Hyung – morgom elégedetlenül, ha most viccet akar ebből csinálni, kitekerem a nyakát.
- Jól van, na! Meg ne sértődj már! – veregeti meg a combomat játékosan. – Halljuk, Byun BaekHyun! Mi nyomja a lelked?
- Megint lelki szemetesláda akarsz lenni, Hyung? – emelem fel a szemöldökeimet, kérdőn pislogok JongHyunra.
- Túlélem. – Vállat rántva válaszol, majd ő is eldől az ágyon, bal könyökére támaszkodik, és úgy várja, hogy megeredjen a nyelvem.

Legyen! Ha már a legféltettebb titkomat elárultam neki, akkor talán ezt is elmondhatom neki és talán nem is akad ki annyira, mintha Noonának mesélném el a történteket. Picit megköszörülöm a torkomat, majd egy mélyebb levegővétel után végre nekikezdek hosszú mondanivalómnak.
JongHyun árgus szemmel figyeli az arcomat, bármiféle közbeszólás nélkül hallgat végig, még csak krákogással sem szakít félbe. Csendben néz rám, néha félszegen elmosolyodik, aztán csak biccent egy parányit. A mesém végére mindketten újra felszusszantunk. Én kicsit könnyebbültebben, JongHyun némiképp tanácstalanabbul, mint azt az elején gondolta.

- Ugye nem mondod meg a nővéremnek? – kérdezem félve, mire hatalmasat felnevet.
- Miért tennék ilyet, Hyunnie? – fog a vállamra, és rászorít. – Még az előzőt sem említettem neki, úgyhogy megnyugodhatsz, erről sem fog tudni. Tőlem legalábbis.
- Ezzel mire akarsz célozni, Hyung? – összeráncolom a szemöldökömet, furcsa ez a megjegyzése.
- Nem gondolod, hogy ideje lenne elmondani a nővérednek? – dönti meg a fejét oldalirányban.
- Nem! Miért? – felpattanok az ágyon, és értetlenül bámulok JongHyunra. – Miért kéne? Mégis? Szerinted kéne? De miért? Hyung! Nem lehet! Noona nem tudhatja meg! Soha! Vagyis még nem most! Majd. Egyszer. Valamikor. De nem most! Nem! Hyung! Nem mondhatod el neki! – Gondolkodás nélkül vágom JongHyunhoz a szavakat, mondatokat, kis híján megrémisztem a kiborulásommal.
- Nyugi, Hyunnie! Nyugalom! – Mindkét tenyerét a vállaimra teszi, és úgy néz mélyen a szemembe.

Egyszerűen fogalmam sincs, mit kellene most reagálnom. Komolyan azt várja tőlem, hogy mindent valljak be Noonának, és bízzak abban, hogy megért? Hajlandó lenne megérteni az érzéseimet? Hiszen itt mégsem egy megszokott dologról lenne szó. Elfogadott és nem elítélt érzésekről. Ez teljesen más. Az én szerelmem kilóg mindközül. Helytelen. Noona pedig.

- Hidd el, hogy megérti – szakít ki mélyenszántó elmélkedésemből Hyung kissé dörmögő hangja.
- Gondolod? – kérdezem félénken.
- Az öccse vagy. Miért ne értene meg, hm? – Mélybarna lélektükrei biztatóan csillognak rám.
- Úgy véled, Noona elfogadná az érzéseimet?
- Szerinted BaeJinnek nem az a legfontosabb, hogy te boldog légy? Hah? Mi lenne a leglényegesebb a nővéred számára? Nem hiszem, hogy a munkája, vagy épp a te egyetemi végzettséged. Támogatna akkor is, ha nyivákoló énekes lennél, nem pedig mérnök. Hiszen, mikor ezzel az ötleteddel álltál elő, akkor sem harapta le a fejed.
- De hisz’ akkor te még nem ismerted – vetem fel a megváltoztathatatlant.
- Azt hiszed, hogy nem szoktunk beszélgetni a múltról? Csak faljuk egymást, mikor együtt vagyunk? – Finoman meglöki a vállam és halkan felkuncog.
- Rendben van, Hyung - bólintok kisvártatva. - Elmondom Noonának!


* * * ChanYeol POV * * *

- Köszönöm. – Mindösszesen ez az egy szó hagyja el a száját, amire kellőképp felkapom a fejemet, a tekintetünk összeakad, próbálom tartani magam BaekHyun előtt, de minden erőmre szükség van, hogy ezt véghez is vigyem. – Kösz. Köszönöm. A. A telef. Telefont – motyogja nehézkesen.
- Szívesen. – Aprót biccentek hálám jeléül, amiért legalább ennyit kinyögött, még egy kis mosolyt is magamra erőltetek, de képtelen vagyok tovább itt maradni.

Szinte már elfutok BaekHyuntól és meg sem állok a legközelebbi buszmegállóig, hogy végre a kapucnim alá rejtőzve, hagyjam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam. Muszáj kiadni magamból, különben örökre felemészt. Nem számít, ki látja az ölemben koppanó könnyeimet, mindegyik BaekHyunért hullik. Miatta. Érte. Neki. Azért, hogy érezze, túl régóta nem hagy hidegen, és többé képtelen vagyok egyszerű Csoporttárs lenni az életében. Inkább akkor sulit váltok, talán, ha távol maradok tőle, akkor kevésbé emészt a saját fájdalmam. Talán nem. Mindegy. Ez lesz a legjobb megoldás. Mindkettőnk számára, de kiváltképp az ő számára.
Hazaérve lerugdalom magamról a cipőimet, aztán a nappaliban pihenő laptopomhoz battyogok. Felcsapom, azonnal a keresőhálónak esem, hogy mielőbb megtaláljam a legmegfelelőbb intézményt, amit még a pénztárcám megenged magának. Ha benyögném a szüleimnek az iskolaváltást, akkor rögtön faggatni kezdenének, miért nem akarok tovább itt tanulni, és jó kifogással úgysem tudnék eléjük állni.
Már épp teljes testtel belevetem magam a kutatásba, amikor nagy lendülettel valaki a nyakamban landol és erőteljesen felröhög. Ellentétben velem, mert én cseppet sem tudom díjazni a humorát a „nemtúlkomoly” lakótársamnak, aki ki tudja miért, megint itthon tölti a délutánját. Bár vannak sejtéseim. Juhú, Park ChanYeol, ma sem lesz pihentető éjszakád, jobb, ha előkutatod a füldugódat, mert a szomszéd szoba valószínűleg megint hangosabb lesz a szokottnál.

- Mit akarsz, JongIn? – könnyebbülök meg, mikor végre felegyenesedik rólam. – Hogyhogy itthon vagy ma délután? Is – Alig hallhatóan jegyzem az utolsó szavamat.
- Mondjuk, mert én is itt lakom? – vigyorog elégedetten, majd egy nagyobb ugrással mellettem landol a pamlagon. – Elvégre rendesen fizetem a lakbért. De te mit művelsz? – meredten bámul a monitorra, aztán megint rám emeli kistányér méretű szemeit. – Mi történt, ChanYeol? Miért keresgélsz a sulik között? Nincs késő hozzá? Mindjárt vége van a tanévnek és leérettségizel.
- Ezt te nem értheted, JongIn – szusszantok fel csalódottan, majd hajamba túrva a háttámlának dőlök. – Túl bonyolult ez az ügy, mintsem a csepp agyaddal felfoghatnád – incselkedő mosoly telepszik az arcomra a gondolatom végén.
- Yah! – A mellkasomba vág, ahogy eljutnak hozzá szavaim, én összehúzom magam a váratlan érzéstől. – Ne merészelj gyengeelméjűnek nevezni, Park ChanYeol! – Ezzel még egyszer megcsap, ami ütés ezúttal lapockáim közé érkezik.
- Jól van már, na! Nem kell úgy felkapni a vizet, JongIn-ah! – kuncogok elégedetten, ahogy látom végre a haverom arcát: akár egy ingerült kölyökmacska, aki alul maradt a játékban.
- Akkor ne mondj ilyeneket, idióta! – morgolódik magában, majd duzzogva hátradől és összefonja a karjait mellkasa előtt. – Inkább elmondhatnád, miért akarod otthagyni a sulidat.
- Tsch. Nincs kedvem erről dumálni – túrok megint hajamba, aztán követem JongIn példáját és újfent a háttámlához simulok. – A te sulidba nincs felvétel?
- Mi van? – kidüllednek pupillái, ahogy meghallja a kérdésemet, aztán hevesen rázni kezdi a fejét. – Felejtsd el, hogy átiratkozol! Ki van csukva! A-a! Nincs az az ok, ami elfogadható lenne, hogy átjöjj a mi sulinkba! – tiltakozik hevesen.
- Miért? Annyira elit, hogy csak a magadfajta gyógyegereket veszik fel? – kuncogok.
- Yah! Elhallgass! – Hozzám vágja az egyik díszpárnát, ami a bal vállamnál ér találatot.

Már ragadnám meg, hogy visszavághassak én is a támadómnak, ám ebben a másodpercben fúródik a kulcs a zárba és nyomódik le a kilincs. Egy sóhajjal később megérkezik a váratlan vendég is, s miután megszabadul a lábbelijétől, egyenesen hozzánk ballag.

- Bandáztok? – dobja le magát kettőnk közé, közelebb helyezkedve JongInhez. – Mi a pálya?
- Semmi – dünnyögöm magam elé, majd megunva az újabb enyelgést, inkább a végleges visszavonulás mellett teszem le a voksomat. – Jó mulatást!

Félvállról vetem oda az újdonsült gerlepárnak, a hónom alá kapom a gépemet és a szobám felé veszem az irányt. Inkább a bezárkózás, minthogy azt hallgassam, ahogy JongIn és KyungSoo egymást falja a szemem láttára. Csak tudnám, hogy miért nem osztjuk el háromfelé a lakbért, ha már JongIn szívszerelme is itt lebzsel naphosszat és persze a hűtőből is kizabál alkalomadtán. Aish! Kim JongIn! Az az egy nagy szerencséd, hogy gyerekkori haverom vagy, különben már rég kitettelek volna a hercegeddel együtt!
Levetem magam az ágyra, az ölembe csúsztatom a laptopot, a keresgélés helyett a tekintetem a csevegőre téved. Szüntelenül. Lehet, inkább így kellene megmondanom neki? Ha többet úgysem találkozunk, jobb lesz mindent tisztázni...Igen, ez lesz a legjobb! Bevallom BaekHyunnak, hogy mit érzek! Onnan pedig egyenes utam lesz az új suliba. Kibírom, ha halasztanom kell a váltás miatt, legalább több időm lesz felkészülni a vizsgákra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése