A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 4. fejezet: Bizalom

Ahogy ott pihegtem JongHyun karjaiban, lassanként kezdett átjárni a nyugalom érzése. Valamiért biztonságban éreztem magam az ölelésében, ahogy hallgattam szíve lüktetését, a lelkem kiáltozása úgy hagyott alább, s pihent meg hosszú kétségek után. Alig pár perccel ezelőtt még rettegtem, de ahogy magabiztosan szorított testéhez, megmagyarázhatatlan módon hinni kezdtem benne. A húgaimon kívül senki nem tudta nálam ezt elérni, főleg nem az első találkozás alkalmával, azonban JongHyun rendre rácáfolt minden elméletemre.

Nyakába bújtam, majd nagyot szippantottam az őt körüllengő illatból. Mintha egy utazás lenne a Menedék szigetén, ahol nem fenyeget semmilyen veszély, nincs kitől félni. Biztonság. Fogalmam sem volt, mennyi ideig lehettem JongHyun karjaiban, csak arra lettem figyelmes egy idő után, hogy visszafogottan mocorogni kezd alattam, és tagjait is egyre gyakrabban veszi el a hátamról. Felemeltem a fejemet vállgödréből és ránéztem.

- Baj van? – kérdeztem még kicsit rekedtes hangon.

- Picit elzsibbadtam – felelt halvány mosollyal. – De nem kell aggódnod, JiHye. Ha szeretnél még maradni, akkor így teszünk. Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj – simított végig hátamon bal tenyerével, kissé megrázkódtam az érintésétől.

- Már jól vagyok – reagáltam lesütött szemekkel, az arcom fokozatosan öltött paradicsomszínt, ahogy még mindig ott ültem az ölében.

- Folytathatjuk a tornát? – Bólintottam. – Egészen biztos? – Még egyszer biccentettem. – Nem fogsz kiborulni? Csak akkor lesz eredményes a kezelés, ha te is akarod csinálni. Ha te is meg akarsz gyógyulni, JiHye. – Hangja megértéssel csengett, szinte már teljesen belefeledkeztem a dallamba.

- Szeretnék újra lábra állni, JongHyun – emeltem fel a fejemet, s úgy intéztem szavaimat gondozómhoz.

- Akkor folytassuk! – Biccentett egyet magabiztosan, majd még mindig tagjaiban tartva visszalépdelt velem az ágyhoz.

Mintha csak egy törékeny porcelánbaba lennék, úgy tett le a masszázságyra, törődő mozdulatokkal elsimította a hajamat: egy részét a nyakam mögé tűrte, másfelét pedig a kulcscsontomon hagyta pihenni. A ruháimon is igazított picit, majd egy mély sóhaj után rám nézett. Tekintetébe újra beleszédültem, szinte már repültem a pillantásától, akaratlanul bújt meg a szám sarkában egy félszeg görbület, ahogy elmerültem melegséget árasztó szembogaraiban.

- Jól áll, mikor mosolyogsz. – Bal tenyerét fejbúbomra helyezte, és gyengéden megcirógatta a hajamat.

- Köszönöm – pihegtem pironkodva, mire csak egy még szélesebb görbületet kaptam.

- Akkor kezdjünk is neki.

Ismét csak egy fejbillentéssel reagáltam JongHyun szavaira, aztán ő is beleegyezően megmozdította a fejét. Pontosan ugyanúgy kezdett neki, mint a kiborulásom előtt: hosszú mozdulatokkal simított végig lábaimon, hogy életet leheljen beléjük, majd bokáimhoz érve, rájuk szorított. Erősen megmarkolta lábfejeimet, majd egy biztos rántással megemelte őket, egészen a fejemig.

A hasamban összepréselődött a levegő, de ezúttal nem figyeltem erre a fájdalomra, inkább arra összpontosítottam, hogy odalent érezzem a nyomást. Nem akartam elrontani az újabb próbálkozást és csalódást okozni JongHyunnak, hiszen annyira látszott az arcán, hogy elszántan küzd azért, hogy kikerüljek a tolószékből. Muszáj volt minden erőmmel azon lennem, hogy sikerüljön mindkettőnk terve.

A gyomromban lévő nyomásról egyszerűen nem vettem tudomást, pedig tudtam, hogy lépésenként jut egyre kevesebb oxigén a tüdőmbe. JongHyun újra és újra megismételte a mozdulatokat: egyszer leengedte a lábaimat, egyszer pedig megint a fejemhez tolta őket.

- Érzel fájdalmat a lábaidban? – kérdezte pár perccel később.

- Nem – motyogtam némi csalódottsággal.

- Bírod még? Csinálhatjuk tovább? – Csekély aggodalom bújt meg hangjában, így biztatón feleltem.

- Igen, bírom.

Bólintott egyet, s még markánsabb mozdulatokkal igyekezett feltölteni a tagjaimat energiával, hogy végre maguktól engedelmeskedjenek a parancsaimnak. Erőlködéseitől útjára indult az első izzadtságcsepp arcán, egészen végiggördült állkapocsívén, majd összekulcsolt kezeimen zárta be az útját. Mintha mágikus gyógyszer lett volna, úgy vágott végig gerincem mentén a sós nedvesség, tompa fájdalom járta át a lábaimat, felnyögtem a váratlan érzéstől, s JongHyun ajkaira ugyanekkor felhőtlen mosoly költözött.

* * *

A kimerítő kezelés után JongHyun elégedetten fújtatva vett le az ágyról, aztán sétált is el velem a kocsiig. Tekintetéből kiolvastam kicsiny boldogságát, amit a tornázással ért el, s én is önfeledten szuszogtam a tolószékben. Mögém lépett, s a markolatra fogott. Puha érintést éreztem a hajamon, amihez forró lélegzetvétel társult. Megpuszilt volna? Nem mertem azonnal a hátam mögé nézni, így csak vártam, hogy történjenek tovább az események. De a forró sóhajtozások nem akartak egyből megszűnni.

- JongHyun? – mormoltam alig hallhatóan, már-már lehunyt szemekkel.

- Büszke vagyok rád, JiHye – szuszogta még mindig tincseimre hajolva. – Ne haragudj. – Elkapta a fejét, aztán két perdülés után szemben állt velem. – Én csak. Én. Hát. Nem is tudom, mi ütött belém. – Zavarodottan megvakarta a tarkóját, barna tincsei zabolátlanul hullottak szemei elé, a mellkasom hirtelen vált szűkössé ettől a látványtól.

- Semmi baj – reagáltam teljesen elpirulva.

Megdermedt tevékenységei közben, combja mellé engedte a karját, és felszusszantott. Boldog és megkönnyebbült sóhaj távozott kissé telt ajkai között. Néhány percig még sóhajtoztunk egymást bámulva, majd közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy végre visszavisz a szobámba. Elvégre lejárt a foglalkozás ideje, plusz a látogatás is közeledett.

Alig öt perc elteltével már a megszokott falak között ücsörögtem, a nappali nővér átöltöztetett egy tiszta ruhába, hogy ne a tornán viseltben kelljen egész nap lennem. Hiába győzködtem a szükségtelenségről, nem állt kötélnek. Azzal indokolta, hogy a központ írja ezt elő, hogy a látogatások alkalmával ne kelljen kényelmetlenül éreznie magát egyik páciensnek sem.

Türelmesen vártam, hogy végre letoljanak a központ látogató terébe, aztán pedig csak addig kellett kibírnom, hogy megint magamhoz ölelhessem a húgaimat. Ellenben nem a reggeli ápoló nővér, és nem is az, aki átöltöztetett, érkezett vissza. Korántsem. Döbbentem pislogtam a küszöbön ácsorgó gondozóra, azt hittem, hogy valaki kupán vágott és álmodom a jelenetet.

- Készen van, Kang kisasszony? – tette fel illedelmesen, ahogy elsuhant mögötte egy kollégája.

- JongHyun-shi? – hebegtem még mindig küszködve a meglepettségtől. – Hogy’? Mármint, hogy’? Én. Öhm. Hogyan?

- Megérkeztek a húgai, Kang kisasszony? Elkísérném a látogatásra, ha ön szerint is indulhatunk – mosolyogta.

- Kész vagyok. Igen. Mehetünk – dünnyögtem továbbra is.

- Rendben.

JongHyun könnyedén, már-már hanyagul ballagott hozzám, udvariasan megdőlt előttem kissé, majd a tolószék markolatára csúsztatta tenyereit és vigyázva gurítani kezdett. Elkarikáztunk a felvonóig, aztán a fémszörnyetegbe is óvatosan betolt és megnyomta a földszinthez tartozó gombot a kezelőpanelen. Szótlanul haladtunk lefelé, aztán még annál is csendesebben vezetett oda az asztalomhoz, ahol a húgaim üldögéltek.

- Kérem, Kang kisasszony, csengessen, ha bármire szüksége van – súgta fülemhez, amikor megérkeztünk az asztalhoz.

- Köszönöm, JongHyun-shi – biccentettem hálásan.

- Engedelmükkel. – Meghajolt mindannyiunk előtt, aztán hátat fordított és eltűnt a boltív mögött.

A lányokra vezettem pillantásomat, akik csillogó szemekkel figyelték az arcomat. Újabb meglepetés ért a tekintetük láttán, hirtelen nem tudtam, miként reagáljak ezekre a szempárokra.

- Igen? – dünnyögtem még mindig döbbenten.

- Ki volt ez, Unnie? – kérdezte sietve HyeAh, amiben a kisebb húgunk hevesen követte bólogatásaival.

- Mármint ő? JongHyun-shi? – reagáltam kérdéssel a kérdésre.

- Ő-Ő! Ki volt ő? – sürgetett a válaszadásban az idősebb lány, HyeAh.

- JongHyun-shi fizikoterapeuta, ő segít kikerülnöm ebből a nyamvadt székből – rángattam meg picit az említett eszköz karfáját.

- Mióta? – Szinte felvisított a következő pillanatban HyeAh, a frászt hozva ezzel mindkettőnkre.

- Mit mióta?

- Mióta ő a fizikoterapeuta és mióta kísér el a látogatásokra? – faggatott tovább.

- Ma találkoztunk először – pironkodva vallottam be az igazat, s ezzel a lányokat taszítottam mélyebb döbbenetbe. – Na, de inkább meséljetek ti! – vigyorodtam el, ezzel együtt persze azonnal másfelé tereltem a témánkat. – Mi a helyzet nálatok? – S ezzel elsőként MinGi vette magához a szót: mesélni kezdett.

* * * MinGi POV * * *

Alig vártam, hogy végre elérje a mutató a hatos számot, s ezzel egyetemben véget érjen a munkaidőm is. Ma különösképp elfáradtam az állatok pesztrálásában, kimerített a két műtét, amiket tengeri malacon és egy kedvelt hüllőn kellett elvégeznünk. Sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, mint az egyszerű vizsgálat, és már ahhoz is alig volt energiám, hogy hazaérve nekilássak a szakdolgozatomnak. Ráadásul ma a késői zárás miatt JiHyéhez sem tudtam bemenni, mert lejár a látogatási idő, mire odaérnék. Viszont ha nem szerzek elég gyakorlatot ezen az állatklinikán, akkor soha nem lesz meg a diplomám és odalesznek az iskolapadban gürizett éveim.

- Végeztünk mára, MinGi-yah? – szakított ki merengésemből az állatkórház vezetője, mire megdőltem a pult mögött.

- Igen, Kwon doktor! Nincs több páciens a mai napra.

- Akkor hazamehetünk mindketten – mosolyogta egy könnyű sóhaj után, az ő arcán is látszott a hosszú ügyeleti nap. – Ugye bezársz ma is? – Bólogattam hevesen. – Köszönöm szépen, MinGi-yah.

- Menjen csak nyugodtan, Kwon doktor, elintézek mindent. Hosszú napja volt.

- Te se maradj sokáig, MinGi. Pihenned kell, elvégre holnap van az egyetlen olyan nap, amikor nem rángatlak be. – Megveregette a vállamat, a megszokott sztetoszkópját könnyűszerrel ledobta a pultra, a köpenyét felakasztotta az ajtón lógó kampóra, majd miután lekapta a fogasról a kabátját, távozott is az előtérből.

Azonban még be sem csukódott a háta mögött a klinika ajtaja, újfent mozdult a térelválasztó és bújt be rajta egy váratlan ismerős.

- Zárva vagyunk! – szólítottam fel a távozásra az illetőt, ahogy meghallottam az ajtó fölé szerelt csengettyű csilingelését. – Az ügyeleten fogadják a panaszát. – Fordultam a bejárat felé, az ujjaim között szorongatott orvosi eszköz azzal a lendülettel hullott ki a kezemből.

- Bocsánat, hogy zárás után jöttem, de segítenie kell, Kang kisasszony! – Rémülten lépkedett el a recepciós pultig, karjaiban szorongatva egy barna bundás kutyust.

- Kim Igazgató?! – dülledt ki a pupillám az előttem álldogáló férfit bámulva. – Mi történt, Comme Des-vel? – néztem le a puha pamacsnak látszó kutyusra, aztán megint a gazdájára figyeltem.

- Egész nap ilyen szótlan, nem akar játszani, enni is alig akar, nem tetszik a viselkedése. Segítenie kell, Kang kisasszony! Elveszítem a kutyámat! – A pánik pillanatok alatt eluralkodott rajta, ösztönösen indultam meg felé, és vettem is ki a kezei közül.

- Kérem, itt várjon, Kim Igazgató!

- Muszáj itt megvárnom?! – kapott utánam, tenyere a bal vállamon landolt. – Nem szeretném, ha baja esne!

- Foglaljon helyet, addig megvizsgálom Comme Des-t. Engedelmével. – Ezzel megint a vizsgálóterem ajtaja felé vettem az irányt, de az eb gondviselője hajthatatlannak tűnt.

- Ígérem, észre sem veszi, hogy ott vagyok, de kérem, Kang kisasszony, hadd menjek be magával! – Esdeklő szempárjának már képtelen voltam ellenállni, így fittyet hánytam a szabályzatra és beengedtem a kisebbik helyiségbe.

Egészen a vizsgáló asztalig jött velem, vigyázva letettem a kutyát a matracra, aztán egy perdülés múltán felkaptam a sztetoszkópot. Egyik kezemmel megfogtam a piciny kobakját, a másikkal pedig a sztetoszkópért nyúltam és meghallgattam a légzését a szívverésével együtt. Semmilyen rendellenességet nem tapasztaltam az állatnál, sőt, ahogy egyre többször tettem az oldalához a műszert, annyiszor kapott az eszközhöz. Játszani próbált, és cseppet sem látszott rajta, hogy kedvetlen lenne.

- A világon nincs semmi baja. Szó szerint kutyabaja. – Letettem az orvosi eszközt, majd összeborzoltam Comme Des buksiján a szőrt.

- Tényleg jól van? Biztos benne, Kang kisasszony? – Még mindig aggodalom csengett a hangjában.

- MinGi. Kérem, szólítson a keresztnevemen. És tényleg jól van Comme Des.

- Akkor biztos csak belőlem akart gúnyt űzni.

- Milyen gyakran hagyja magára őt, Kim Igazgató? – Egyszer az ebre néztem, egyszer pedig vissza a gazdájára.

- KiBum – Halvány görbülettel pillantott rám, megbabonázott a mosolya. – Gondolja, hogy túl sokszor hagyom egyedül? Tudja, a munkám miatt sokat utazom, és gyakran kell panzióban hagynom.

- Akkor nagyon egyszerű Comme Des diagnózisa. Fél az egyedülléttől. Magányos.

- Milyen gyógymódot tud javasolni? – S ettől a kétértelmű választól a bordáim között még szűkösebbé vált a hely, mint eddig korábban.

* * * HyeAh POV * * *

Egy újabb délutános hét péntekjén csak arra vágytam egyedül, hogy végre otthon legyek, begubózzak a takaróm alá és a húgommal nekiessünk egy újabb anime-maratonnak. Ha már mindketten lecsúszunk ilyenkor JiHye látogatásáról. Azonban addig nem tudtam elindulni, amíg az utolsó óvódásomat nem vitték haza. Egytől egyig imádom az összes gyerkőcöt és legszívesebben minden időmet velük tölteném, de kiváltképp egyikükkel. Varázslatos, tündéri személyiséggel rendelkező kislány.

EunJin mellém kuporodott a kedvenc mesekönyvével – ezzel is kitűnt a társai közül, mert ő korántsem a szokványos hercegnős mesékért rajongott -, aztán nagyokat pillázva igyekezett rávenni, hogy felolvassam neki. Ahogy minden áldott délután, mikor kettesben maradunk.

- Ezs sejetnyém. – Édes mosollyal a száján nézett fel rám epekedőn.

- Ma is? – nevettem el magam, miközben mutató ujjam ujjbegyével megpiszkáltam piciny nóziját.

- Béjleb – nyújtotta el vékony hangján kérlelő szavát, s úgy győzködve engem a mesélésre.

- Jól van, EunJin-ah, jól van – megpusziltam a homlokát, aztán ujjaim közé szorítottam imádott olvasnivalóját.

EunJin még közelebb fészkelte magát, fejét megtámasztotta a jobb vállamon, és egyenesen a könyvbe merült, ahogy kinyitottam a már kissé kopottas irományt. Halkan olvasni kezdtem a sorokat, szinte azonnal magába szippantott a könnyű történet, és elvesztem a mesében.

Mielőtt még a végére értem volna a könyvnek, óvatos kopogtatás szakított félbe a felolvasásban. EunJin korántsem akart leszállni a felhőcskéről, amin ücsörgött, nekem viszont abba kellett hagynom a mesélést. Felemeltem a fejemet, és az ajtó irányába néztem. EunJin nagybátyja ácsorgott a küszöbön, s rám éppolyan hatással volt a megjelenése, mint az imént mesélt történet. Magával ragadt.

Szőke tincsei hanyagul lógtak szemébe, vérvörös felsőjének legfelső gombját szabadon hagyta, ezzel fedetlenné téve mellkasának egy részét. Méretes gombóc gyűlt össze a torkomban, alig kaptam levegőt. Minden további reakcióm odalett, pedig felelnem kellett volna a halk kopogtatásra, ám helyettem mégis EunJin volt az, aki elsőként köszöntötte imádott rokonát.

- Tyémi Opa! – pattant fel mellőlem és szaladt is nagybátyjához.

- Ne haragudj, hogy késtem, Angyalka! – leguggolt EunJinhez, két karját a kicsiny derék köré fonta. – HyeAh óvónő! – biccentett üdvözlésül.

- TaeMin-shi – fogadtam félszegen köszöntését, majd én is felkeltem a földről és a szoba ajtajához tipegtem. – Ma is nagyon szép napja volt – kezdtem bele szokásos monológomba. – A feladatokat ügyesen megcsinálta, szépen megette az ebédet is, és egy keveset aludt is ebéd után.

- Héa óbónyényi meszélty – dicsekedett el a korábbi eseményekkel.

- Tetszett a mese? – kérdezte csodálattal telve.

- Iden! – vigyorogta.

- Ghö. Gé-vel, EunJin. I-gen – taglaltam, mikor leguggoltam mellé. – Próbáld csak kimondani – simogattam meg az arcát. – I-gen.

- Iden.

- Nem, édesem. Ghö. Ghö – utánoztam hibátlanul a hangot, hogy jobban megértse a kiejtést. – I-gh-en. Na? Hogy’ kell szépen mondani?

- Igh. I. I-gen – motyogta alig hallhatóan.

- Úgy van! Ügyes vagy, EunJin-ah! Nagyon ügyes vagy! – Akaratlanul hajoltam oda EunJinhez, és nyomtam is egy puszit a homlokára. – Hétfőn megint tanulunk valami újat. – Lassan felegyenesedtem és hátrébb léptem a kislánytól.

- Köszönöm, hogy ilyen sokat foglalkozik az unokahúgommal, HyeAh óvónő! – dőlt meg tisztelettudóan.

- Szívesen teszem, TaeMin-shi. Ezért nem kell hálásnak lennie. – A tekintetünk találkozott, elvesztem az étcsokoládé szempárban, s még lélegezni is elfelejtettem.

- Mások nem lennének ennyire figyelmesek és türelmesek egy beszédhibás gyermekkel.

- Csupán egy kis segítségre van szüksége.

- Köszönöm. Ideje lesz mennünk, így is sokáig raboltuk az óvónő idejét. – Még egyszer megdőlt picit, aztán felegyenesedett.

- Vigyázzon az úton, TaeMin-shi. Hétfőn reggel várjuk EunJint! – Pillantottam a kislányra. – Ne feledd, EunJin-ah, hétfőn ellátogatunk a színházba, ahol megnézzük a Csipkerózsikát!

- Cipbejósida! – ujjongott önfeledten, TaeMinnel pedig tökéletes összhangban nevettünk fel, ahogy meghallottuk EunJin vidám hangját; még egyszer összeakadt a tekintetünk.

- Hazavihetjük önt, HyeAh óvónő? – Köpni-nyelni nem tudtam a kérdés hallatán.