Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 3. A new encounter

Elgémberedve ébredtem fel az éjszaka közepén. Haru már nem volt mellettem, valószínűleg jobbnak látta, ha ő is lepihen a saját rezidenciáján, hiszen neki az én rendelkezésemre kell állnia a nap huszonnégy órájában. Nem neheztelhettem rá, elvégre neki is jár a pihenés. Hirtelen magányosnak kezdtem érezni magam, így hátamra fordultam és egy mély levegő szakadt fel belőlem.

Felültem az ágyon, hogy kicsit kinyújtóztathassam a tagjaimat. Minden porcikám kiabált a fájdalomtól, de egy váratlan pillanatban felrémlett egy nem túl távoli emlékkép. YongGukról és rólam. Ugyanígy a szobámban voltunk, és éppen így próbáltam valamennyi életet lehelni a testembe. Egyszer csak megéreztem a vállaimon két puha, méretes mancsot, mitől akaratlanul elmosolyodtam. Gyengédséggel telve, lágy mozdulatokkal lazítani kezdte a megfeszült izmaimat, minek köszönhetően egyre inkább ajánlottam fel érintéseiért könyörgő részeimet. Hallottam a halk kuncogásait, ahogy ő is átadja magát a kényeztetésemnek.

Lassan megfordultam a kezei alatt, és nyakára kulcsoltam mindkét karomat. Magamhoz öleltem. Szorosan. Menedékben reménykedve. Nem távolodott el, készséggel viszonozta az ölelést, és magához vont. Elvesztem a karjai közt. Némiképp picit erőszakosan, de azért apránként a hátára döntöttem és mellkasára hajtottam a fejemet. Felnéztem rá. A félhomályban alig láttam csillogó szempárját és a halvány felfelé ívelő görbületet, ami ajkain pihent, ám engem mégis megbabonázott a pillanat varázsa. Apró puszit nyomott az orrhegyemre, aztán a homlokomra, végül ajkaimon éreztem meg puha ajakpárját. Önkívületlenül adtam át magam a saját vágyaimnak, s YongGuk is önkéntelenül feledkezett bele a saját érzéseibe. Azonban az utolsó pillanatban minden alkalommal megálljt parancsolt mindkettőnknek. Nem lépte át a határokat, hiába lett volna rá lehetőségünk.

Ám, most hiába szerettem volna megtapasztalni és átélni még egyszer ezt az élményt, YongGuk nem jelent meg a hátam mögött. Nem masszírozott meg, nem érintett és nem csókolt. Egyedül voltam a magányommal a hatalmas szobámban. Kimásztam az ágyból, magamra applikáltam a köntösömet, de nem húztam meg az övemet. Elvánszorogtam az ajtóig, könnyedén kinyitottam a térelválasztót és előmerészkedtem a kivilágítatlan közlekedőre. Senki nem volt az ajtóm előtt, YongGuk széke - amiben gyakran pihent éjszakánként - üresen állt. Lábujjhegyen elosontam a lépcsőig. Fogalmam sem volt róla, hány óra lehetett, de gyanítottam, hogy javában elmúlt már az éjfél is.

Mielőtt még a talpam érintette volna a legalsó lépcsőfokot, meghallottam apám hangját a nappali irányából. Valakivel társalgott, ez azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, egyedül a partner kiléte volt rejtély. Hirtelen reménykedni kezdtem, hogy esetleg YongGuk tért vissza hozzánk – hozzám –, és épp apámmal kötnek egy új egyezséget. Egyedül azt nem értettem, hogy miért épp éjnek évadján folytat megbeszélést bárkivel is. De a reményem, hogy imádott testőröm térhet vissza hozzám, boldogsággal öntött el.

Gondolkodás nélkül indultam meg a földszint felé, mielőbb bizonyosságot akartam szerezni a vendég kilétéről. A hatalmas hallba érve megtorpantam, majd az egyik méretes oszlop mögé rejtőztem, nehogy lebukjak az apám előtt. Akkor aztán kitört volna a harmadik világháború. A márvány mögül kémleltem tovább az éjszakai társalkodókat, türelmetlenül várva, hogy végre felbukkanjon valamelyikük.

Természetesen az alacsonyabb fél az apám volt, az ő hangját bármikor képes voltam beazonosítani bármilyen környezetben, botjára támaszkodva lépdelt az idegen mellett. Ellenben a partnere a legnagyobb bánatomra nem a korábbi testőröm volt. Nem YongGuk sétált az apám mellett. És nem is az újdonsült vőlegényem. Egy ismeretlen. De mégis ki? Néhány lépésnyire megálltak az oszloptól, mire gyorsan elbújtam mögé, s próbáltam láthatatlan maradni.

- Akkor mindent megbeszéltünk? – szólalt meg újfent az apám.

- Igen, Son politikus úr – süvített végig a vendég hangja.

- Rendben. Akkor holnap reggel bemutatom a lányomnak.

Ennél a mondatnál összerándult a gyomrom. Apám máris intézkedett az új testőrömről. Még ki sem hűlt YongGuk pozíciója, még meg sem szoktam, hogy nincs többé, amikor az apám már egy újjal töltötte be a helyét. Elfogott a düh. A legkevésbé sem akartam, hogy valaki más töltse be azt, amit eddig YongGuk tett. Nem. A hátam közepére sem kívántam.

- Nyugodtan visszavonulhatsz. A lányom régóta alszik már, és reggelig elő sem kerül. Én is lepihenek - intette távozásra őt a feljebbvalóm.

- Igen, Son politikus úr.

Láttam, ahogy apám felfelé kezdi szedni a lépcsőfokokat, s vártam, hogy az idegen is kövesse a példáját a hátsó közlekedő irányába. Azonban újabb meglepetés ért a következő pillanatban. A szívem hirtelen ugrott a torkomba, körmeimet a márványba nyomtam pillanatnyi rémületemben.

- Nem illik kihallgatni mások beszélgetését – érkezett a mély és hűvös hang a hátam mögül.

- Nem hallgatóztam – feleltem kimérten, az ismeretlenre se nézve.

- Akkor minek nevezné azt, hogy az éj leple alatt mások után kémkedik? Nekem meglehetősen hallgatózás szaga van. Vagy nem így gondolja, kegyed? - suttogta fölényesen.

- Nem vagyok köteles elszámolni magának a dolgaimmal! – vágtam vissza ridegen. – Nem is ismerem. Az is lehet, hogy betörő. Talán az? - Továbbra sem fordultam meg, dühöm erősebb volt a tanult viselkedésemnél.

- Nem vagyok tolvaj. Önnek viszont inkább pihennie kéne, mintsem az édesapja után leskelődni. Az édesanyja nem lenne büszke magára.

- Hagyja ki az édesanyámat! – emeltem meg kissé a hangomat. – Ne üsse bele az orrát olyanba, amiről fogalma sincs!

Ezzel otthagytam az ismeretlen férfit, és a hálóm felé indultam, ám megtorpantam a lépcsőhöz érve. Magamban mantráztam YongGuk nevét szüntelenül, hogy mielőbb megnyugodjak. Képtelen voltam elfogadni, hogy többé nincs mellettem, mást kell elfogadnom testőrömnek. Egy undok, udvariatlan, pöffeszkedő és okoskodó férfit, aki mást sem akar, csak kioktatni. Miért épp őt kellett kiválasztania az apámnak? Miért épp ő az, akinek mellettem kell lennie a nap huszonnégy órájában? Miért?

A saját szobám helyett viszont inkább Haruhoz menekültem, nem tudtam volna az éjszaka hátralévő részét egyedül tölteni. Szó nélkül bújtam be mellé az ágyba, hogy oltalomra leljek a karjaiban. Nem kérdezett semmit, nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt és megvárta, míg teljesen megnyugszom és álomba szenderülök.

* * *

A másnap reggel Haru karjaiban ért el. Nagyot sóhajtottam az ölelésében, mire halkan felkuncogott. Én is elmosolyodtam. Még jobban belebújtam a nyakába, kicsit sem akartam onnan előjönni, főleg nem az előző este történtek után. Haru mellett akartam maradni, hogy ott soha többé ne érhessen semmilyen fájdalom. Bár a büszkeségem viszont azt mondatta velem, hogy az esti ominózus esetet mégis tisztáznom kellene az illetékessel.

Haru lazított az ölelésén, nyomott egy apró puszit a homlokomra, aztán velem együtt kimászott az ágyból. Újra magához ölelt, afféle vigasztaló köszöntésként. Hiába voltak vékonyak a tagjai, én mégis elvesztem bennük. Szükségem volt erre a nyugalomra és biztonságra. Nehézkesen szakadtam el Haru oltalmazó karjai alól, de végül elengedtem imádott szobalányomat.

Miután Harut elterelgettem a fürdőbe, én is távoztam a lakrészéből és a sajátomba vonultam. Magamra kaptam a ruháimat, majd egy szolid sminket is felkentem az arcomra. Ahogy néztem magam a tükörben, a nyakam alsó részénél lecövekeltem. Már csak egy apró heget lehetett látni a korábbi támadásból. Még mindig úgy élt bennem az a pillanat, mintha tegnap lett volna.

Nem tudtam, mi fájt jobban. A támadás emlékképe vagy az, hogy akkor vesztettem el YongGukot. Örökre. Az első könnycsepp indult útjára, mikor halk kopogtatás érkezett az ajtóm felől. Letöröltem a sós nedvességet a bőrömről, mielőtt újabbak buggyannak ki, aztán egy mélyet sóhajtottam.

- Elnézést, JiHye kisasszony – lépett be a helyiségbe Haru.

- Mondd csak – fordultam felé féloldalasan. – Miért jöttél?

- JiHye kisasszony, az édesapja hívatja a kisasszonyt.

- Mondd meg neki, hogy máris lent leszek. – Haru bólintott egyet, és már távozott is a szobámból.

Egy újabb nagy levegőt juttattam a tüdőmbe, sejtettem, hogy az ismeretlen férfi miatt akar beszélni velem az apám. Gondoltam, eljött az idő, hogy bemutasson neki és ismertesse vele a házszabályokat. Erőt kellett vennem magamon, hogy a büszke nő jellemét magamra ölthessem, hiszen pontosan azt a látszatot akartam kelteni. Ha már a titkos éjjeli találkánknál nem sikerült ezt eszközölnöm.

Kényelmes kontyba kötöttem a tincseimet, még egy pillantást vetettem a tükörképemre és az ajtóhoz ballagtam. Laza mozdulattal kinyitottam a térelválasztót, Haru még mindig ott állt a küszöbön, rám várakozva. Egy félszeg mosollyal illetett, amit hezitálás nélkül viszonoztam is rögtön, miközben biztatón megszorította a jobb vállamat. Elérkezett az idő.

Haru lassan lépdelt a hosszú lépcsőn, én kissé lemaradva tőle követtem a hall felé. A kandalló előtt ácsingózott az apám, ujjai között szorongatva kristálypoharát. A jól begyakorolt köszöntőm után megálltam a kanapé mellett, apám pedig megfontoltan fordult felém.

- JiHye – szólt hozzám kimérten. – Bemutatom neked az új testőrödet – mutatott a mellette álldogáló fiatal férfire, ki megszólításakor emelte csak meg fejét, fekete sapkája szinte a fél arcát kitakarta.

- Üdvözlöm, kisasszony – lépett előrébb egyet. – Kim JongHyun – hajolt meg udvariasan, majd felegyenesedve megszabadult a sapkájától.

Hirtelen akadt a torkomban a következő gondolatom, amikor felfedte hidrogénszőke tincseit, s ezzel együtt mélybarna, kissé kiskutyás szempárja is azonnal láttatni engedte magát. Újra és újra nagyot kellett nyelnem, ahogy egyre inkább elrévedeztem a hosszúkás arcon és a melegséget árasztó tekintetén. Furcsa érzés fogott el. Miután sikerült magam észhez téríteni, elsimítottam néhány ráncot a ruhámon, aztán én is kettőt léptem irányába.

- Son JiHye – húztam ki magam. – Örvendek a találkozásnak – nyújtottam felé a kezemet.

- Részemről a szerencse, Son kisasszony. Bízom benne, hogy a jövőben sikeresen tudunk együtt dolgozni. Kérem, legyen türelmes velem az első napokban, hogy minden tudásommal az ön védelmét szolgálhassam.

- Rendben – bólintottam.

- JongHyun lesz a mai naptól a testőröd, JiHye – szólt közbe az apám, s én végre elengedtem a fiatal férfi kezét. – A mai napon a hivatalban kezdek, ebédre ne várj.

- Értem, Ahbeoji – feleltem beleegyezvén.

- JongHyun, önre bízom a lányom biztonságát, magának kell felügyelnie mindenre vele kapcsolatban.

- Értettem, Son politikus úr.

Apám egyetlen gyors mozdulattal lejuttatta a torkán a pohár tartalmát, aztán az üvegasztalra dobva a kristályt, távozott a társalgóból. Ketten maradtunk a JongHyun nevet viselő védelmezőmmel. Hosszan szívtam be az oxigént, majd elléptem JongHyuntól és a kanapéig hátráltam. Miután helyet foglaltam a pamlagon, kihúzva magam, JongHyunra emeltem tekintetemet.

- Dolgozott már korábban is testőrként? – intéztem hozzá kimért kérdésemet.

- Igen, Son kisasszony. Park miniszterelnök elsőszülött fiát őriztem, előtte pedig Jung titkár ikergyermekeit óvtam.

- Ilyen fiatalon ennyi életet védett már? – döntöttem meg kissé a fejemet kétkedőn.

- Tizenhat éves korom óta annak szenteltem az életemet, hogy mások életét őrzöm. Úgy gondolom, a korom nem lehet mérvadó egy ilyen dologban. Talán kételkedik a kisasszony, hogy önt nem tudnám megvédeni a bajtól vagy bárminemű támadástól?

- Csak furcsállom. Ennyi az egész – rántottam meg kissé a vállamat hitetlenkedőn.

- Hét évig vigyáztam a Jung gyermekekre, az elmúlt öt évben pedig a Park örökösre. A mai naptól pedig önt fogom védelmezni a nap huszonnégy órájában. Kielégítő volt a válaszom? Vagy tovább kíván faggatni még a múltamról?

Az arrogáns válasza rögvest megütötte a fülemet, kifejezetten nem díjaztam, ahogy válaszolt. Éreztem a szavaiból, hogy nem lát mást bennem, csak egy elkényeztetett csitrit. Semmi többet, csak egy újabb gazdag örököst, aki arra sem képes, hogy a cipőfűzőjét bekösse segítség nélkül. Szinte fojtogatni kezdett a sírás, és ha nem tartom jobban kordában az érzéseimet, akkor kis híján elbőgtem volna magam JongHyun előtt.

Nyeltem egy nagyot, majd felkeltem a kanapéról, és bármiféle megjegyzés nélkül magára hagytam újdonsült testőrömet. Nem akartam tovább egy légtérben lenni vele, ellenben mielőtt még kiléptem volna az oszlopokkal díszített hallba, utánam kiáltott.

- Tudnom kell a kisasszony mai programjáról. - Ezzel már mögöttem is termett váratlanul.

- Nincs programom – vetettem oda félvállról. – Nincs miről tudnia - sandítottam hátra megvetéssel telve.

- Itthon fogja tölteni a mai napját a kisasszony? – kérdezgetett tovább.

- Nem tudom! Fogalmam sincs, hogy mit akarok ma csinálni. Még egyelőre azt sem tudom, hogy mennyire bízhatok meg magában! Beállít csak úgy, aztán sérteget az éjszaka közepén, most pedig kioktat! Mégis mit kellene tudnom? - dühöngtem.

- Mielőtt még annyira vagdalkozni kezd a szavakkal, Son kisasszony, talán meg kellene gondolnia őket. Elvégre maga kémkedett a saját édesapja után az éj leple alatt, én csak vigyáztam a lépteit.

- Nincs szükségem a továbbiakban a szolgálataira! – heveskedtem, ahogy egyre idegesebb lettem a szavaitól. – Elmehet.

Ezzel végleg magára hagytam a testőrömet, és meg sem álltam a szobámig. Valószínűleg az egész birtokon hallhatták, ahogy bevágom a térelválasztót a hátam mögött, olyannyira zenghetett a lendülettől, amivel belöktem. De nem érdekelt. A haragom vezérelte minden tettemet, s nem tudtam, hogyan tudnék lecsillapodni. Pedig azt hittem, hogy mégsem lesz annyira beképzelt, mint amilyen az éjszaka tűnt. Nem. Sokkal rosszabb. De akkor miért láttam mégis annyira vonzónak abban a néhány másodpercben, míg egymásra néztünk? YongGuk. Hol vagy most? Ments meg...

A párnáim közé vetettem magam, nem akartam tudni a világról és a benne rejlő fájdalmakról. Biztonságra vágytam, amit egyedül YongGuktól remélhettem mindig is. Most mégis egyedül voltam. Egyedül a szenvedéseimmel. Bezárkóztam a hálómba és nem akartam mást, csak azt, hogy véget érjen ez a fájdalom.

Visszafogott kopogtatás érkezett az ajtóm túloldaláról. El akartam zavarni, de nem tudtam a könnyeimtől megszólalni. Még egyszer kopogtatott, majd halkan szólongatni kezdett. Haru vékony hangja szűrődött át a rés alatt. Egy pillanatra megnyugodtam, hogy nem JongHyun áll odakint. Megtörölgettem az arcomat, majd felkeltem az ágyról és az ajtóhoz sétáltam, elfordítva a kulcsot, kinyitottam a térelválasztót.

- Elnézést a zavarásért, JiHye kisasszony – hajolt meg finoman. – Ez ma érkezett az ön nevére.

- Mi ez? – néztem az ujjai között szorongatott borítékra.

- Egy levél, de feladót nem találtam rajta. – Lassan átnyújtotta a levelet, majd ellépett tőlem.

- Gyere be, Haru.

Kivettem Haru kezéből a kopertát aztán az ablak alatti íróasztalomhoz lépkedtem, majd a levélnyitó kést a kezembe véve, felbontottam a borítékot. Kihámoztam belőle a gondosan összehajtogatott papírdarabot és a székre ülve olvasni kezdtem a sorokat:

JiHye, Mindketten hazugságban élünk hosszú évek óta. De talán te még nagyobban, mint én. Sajnálom, hogy ennyi ideig titkoltam ezt a dolgot, de rettegtem a találkozástól. Féltem, hogy feltépnék egy olyan sebet, amiről fogalmad sem lehet. Úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy végre te is megtudd az igazságot. Szívem féltett titkát végre ideje elárulnom. JiHye, sok évvel ezelőtt neked azt hazudták, hogy én a születésedet követően meghaltam. Ez nem igaz. JiHye. Akit az apádnak hiszel, elvett tőlem, mert el akartam hagyni őt. Nem akartam szenvedésben élni mellette, de nem voltam elég erős hozzá. Most viszont végre az vagyok. Vissza akarlak kapni, JiHye. Kérlek. Kérlek, adj nekem egy esélyt, hogy jóvá tegyem életem legnagyobb hibáját. Találkozz velem a nagy parkban, ahova gyerekként jártál. Gyere el, kérlek, ma ebédidőben. Hadd tartsalak végre a karjaimban. Látni szeretnélek. Szerető Édesanyád...

Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 2. Back home...?

Az a negyvennyolc óra, amit a kórházban kellett töltenem, felért egy élet végéig tartó kínzással. YongGuk kimért és távolságtartó volt egész idő alatt, mintha soha nem szegtük volna meg a szabályokat, mintha soha nem lettünk volna más a másik számára, csak egy testőr és a védelmezettje. Mintha soha nem szerettük volna egymást. Pokolian hosszú volt a bent töltött két nap, szinte már vergődtem, mert nem mutathattam ki az érzéseimet senki előtt sem.

Apám persze a maradék időben sem jött látogatóba, egyedül csak YongGuk volt mellettem, de ő is már csak afféle kényszer-elemként. Muszájból. Noha, a tekintetét látva - s azt, hogy valahányszor azt látja, segítségre lenne szükségem, akkor ugorna gondolkodás nélkül - egyértelművé vált számomra, hogy neki sem olyan könnyű. Próbálta tartani magát előttem, de a szemei minduntalan elárulták a szívét. Volt, amit még előlem sem tudott rejtve tartani, és ezek az érzései voltak.

A hatalmas házhoz érve a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy megint azon falak között legyek, amiket szívem mélyéről gyűlöltem már oly’ régóta. Csupán azért, mert odabent nem várt más rám, mint a kötelesség és a kötelezettség. YongGuk egy hosszú és mély sóhajt követően a távirányító segítségével kinyitotta a vaskos kovácsolt kaput, majd egy parányi gázfröccsel beállt a méretes udvarba, közvetlen a bejárati ajtóhoz vezető lépcső előtt. Nagyot nyeltem, ahogy leállt a motor, majd abban a másodpercben már nyílt is az ajtó az inasunknak hála. A kezét nyújtotta felém, hogy segítsen a kiszállásban, de nem akaródzott elhagyni a járművet.

A legszívesebben visszacsuktam volna az ajtót, s YongGukra parancsolva elhajtattam volna a birtokunkról. Ki a városból, aztán az országból és végül az egész világból. Egy olyan helyre, ahol nem ismernek minket, és ahol szabadon szerethetem végre a testőrömet. Ellenben ezt az egyet nem tehettem meg.

YongGuk is elhagyta a biztonsági autót, majd türelmesen megvárta, hogy én is hozzá hasonlóan cselekedjek. Magamra erőltettem minden úri női mivoltomat, az inas tenyerébe csúsztattam a kézfejemet, majd lassan és annál is jobban koncentrálva a magabiztosságomra, kiszálltam az autóból. YongGuk lehajtott fejjel állt a jármű hátsó kerekénél, szótlanul figyelte minden mozdulatomat, majd ahogy lendült az oldali ajtó és a cipőm talpa érintette a legalsó lépcsőfokot, a hátam mögött termett.

A személyzet egy újabb tagja már a volán mögött ücsörgött és a garázs felé hajtott, ám mielőtt még beállt volna a járművel, a szokásokhoz híven alaposan kitakarította és lemosta a gépet. Én pedig apránként szedtem a fokokat a ház bejárata felé, körbeövezve megannyi személyzetissel. Nem szerettem rájuk használni sem a szolga, sem pedig a cseléd kifejezést. Hiába tették az életünket könnyebbé, képtelen voltam rabszolgaként tekinteni rájuk. Az apámmal ellentétben. Ő mindig is megvetette azokat, akik más szolgálatába álltak, hogy ezzel előteremthessék a mindennapi kenyerüket. Éppen ezért nem nézte volna soha sem jó szemmel, ha akár a szakáccsal is állok szóba, vagy közlöm, hogy gyengéd viszonyt folytatok a testőrség egyik tagjával. Világi botrány kerekedett volna belőle.

A halványsárga falak közé lépve összerezzentem. Ridegség járta át az egész épületet, amit az otthonomnak kellett neveznem, de mégsem éreztem magam soha biztonságban. Egyedül YongGuk karjaiban leltem igazi oltalomra. A bejárattól alig néhány méterre ácsingózott hőn szeretett szobalányom, aki nélkül nem tudtam volna feldolgozni a YongGuk iránt táplált érzéseimet sem. Ha Haru nincs mellettem a nap minden percében, akkor biztosan beleőrültem volna a saját szenvedéseimbe.

Szinte már a nyakába vetettem volna magam, de ahogy megláttam a hallban ácsingózó feljebbvalómat, a földbe gyökereztek a lábaim. Akkor lenne csak igazán hatalmas botrány, ha én egy „cselédnek” a karjaiba ugornék üdvözült mosollyal az arcomon, s jobban örülnék neki, mint bárki másnak a házban. Így kénytelen voltam magam visszafogni, amit Haru rögvest érzékelt is, egyetlen parányi fejbiccentéssel köszöntött, majd illemtudóan elém lépett.

- Köszöntöm újra itthon, JiHye kisasszony! – hajolt meg előttem.

- Szervusz, Haru – intéztem hozzá egy apró mosolyt, ahogy felegyenesedett.

- Kíván ebédelni a kisasszony? – érdeklődött.

- Nem. A szobámba megyek. – S ezzel már fordultam is egyet, de apám parancsoló hangja megállított a tevékenységeimben.

- JiHye!

- Igen, Ahbeoji? – hajtottam fejet előtte.

- Beszélnünk kell – közölte tényként, mire újfent beletörődtem az akaratába és követtem őt a társalgónkba.

Átlépve a boltív alatt, a kandalló irányába pillantottam, ahol egy ismeretlen fiatal férfi állt. Háttal mindannyiunknak, egyedül a vékony termetét tudtam megállapítani, amikor rá siklott a tekintetem, de semmi többet. Apám leült a bársonypamlagra, majd engem is maga mellé parancsolt, de még nem kínált hellyel. Egyetlen lépésnyire tőle foglaltam el a pozíciómat, ahogy az általában elvárt volt egy magamfajta lánytól. Türelmesen megvártam, míg apám kortyol egyet a dohányzó asztalon pihenő kristálypohár vízéből, aztán lazít egyet a zakóján és felkel a kanapéról.

- JiHye – köszörülte meg a torkát. – Bemutatom neked Lee TaeMint, a jövendőbelidet.

Újra összerándult a gyomrom apám szavaitól, a hányinger kerülgetett, ahogy tudatosultak bennem, s egyúttal őrjöngeni lettem volna képes, amiért ezt teszi velem. Az idegen a neve hallatán sem volt hajlandó felém fordulni, egészen addig rám sem hederített, amíg én közelebb nem sétáltam hozzá. Szép remények, mondhatom!

- Son JiHye – szólaltam meg higgadtan, bár meglehetősen nehezemre esett ez a viselkedés.

- TaeMin. Lee TaeMin – szűrte fogai között, még arra sem vette a fáradtságot, hogy rám nézzen, s ezt már nem tudtam szó nélkül hagyni.

- Elhiheti, hogy én sem repesek az örömtől, de igazán felemelhetné a fejét, már csak illendőségből is, Lee TaeMin! – mordultam rá elégedetlenül, mikor végre fölényesen rám nézett.

- Így jobb? – morogta visszautasítóan, majd apránként végigmért éjfekete szempárjával.

- Épp olyan, mint a modora! – jelentettem ki közönyösen, s apámnál itt volt a végszó.

- JiHye, a szobádba! Én még váltok néhány szót a vőlegényeddel! – csapta össze a kezeit, és mintha csak puskából lőttek volna ki, úgy robogtam el a társalgóból és meg sem álltam a hálószobámig.

Sajnos még szegény YongGukot is felborítottam a sietségemmel, nem beszélve Haruról. El akartam tűnni onnan, s ezt láttam a legkézenfekvőbbnek. Szabályosan berobbantam a szobámba, és egyenest az ágyamhoz siettem, hogy a párnáim közé zuhanhassak. Örök álomra vágytam, s esdekeltem mindenemmel, hogy ha most lehunyom a szemeimet, többé soha ne nyissam ki őket.

Puha ujjbegyek értek zilált tincseimhez, majd gyengédséggel telve simítottak végig hátamon és a karjaimon. Tudtam, hogy ezek a parányi kezecskék mindig meg fognak érteni és mindig igyekeznek biztos támaszom lenni, de most olyan viharba kerültem, ahonnan nem találtam a kiutat. Haru jelenléte csillapított a zaklatottságomon, de igazából kevésnek éreztem. Nem tudtam megnyugodni, mert másra volt szükségem. Oltalomra. Biztonságra. YongGukra.

- Haru... – zokogtam fájdalmaim közepette, képtelen voltam megnyugodni.

- Tudom, JiHye. Tudom – suttogta tele megértéssel.

- Haru... Nem élem túl... Ezt nem élem túl... – Keservesen sírtam Haru simogató ujjai alatt, majd a következő heves rohamom közepette az ölébe hajtottam a fejemet, és szoknyájába engedtem minden könnyemet.

- Itt vagyok, JiHye – simított végig a hajamon. – Minden rendben lesz, JiHye.

- Nem, Haru... – ráztam a fejemet könnyeimmel küszködve. – Apám... férjhez ad... és nincs... aki ezt megakadályozhatná... Haru... Haru férjhez... kell mennem – szipogtam.

- Talán idővel megszereted őt, JiHye – biztatott, de tudtam jól, hogy még ő maga sem hiszi el a saját szavait.

- Nem tudnék szeretni egy olyan férfit, mint Lee TaeMin – mormoltam a fogaim között, ahogy kicsit alább hagyott a zokogásom. – Egy arrogáns, beképzelt, faragatlan fickó, aki csak kihasználja a nőket – mormogtam.

- Lee TaeMin? – kérdezett vissza Haru a név hallatán. – Az a Lee TaeMin?

- Hah? – felemeltem a fejemet Haru öléből és könnyes szemekkel ránéztem. – Milyen Lee TaeMin? – értetlenkedtem.

- Tudod? Az, aki mindig is a nőügyei miatt szerepel az újságok címlapján – motyogta elégedetlenül.

- Akiről a múltkor is hoztál egy cikket, hogy szakított azzal a modellel? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Ő... – mormogta.

- Akibe kicsit bele vagy pistulva – jegyeztem meg egy halvány mosollyal a szám sarkában.

- Nem vagyok! – vágott vissza sietve, szinte már gyermekien dühöngött zavarától.

Azonban tovább nem tudtuk folytatni a diskurzust, mert egy visszafogott kopogtatás érkezett az ajtóm felől. Sietve kaptam fel a fejemet Haru öléből, mert nem akartam, hogy bárki is ilyen állapotban lásson, noha tisztában voltam azzal is, hogy az egyetlen ember, aki nem kopogtat, az apám az. Ő csak beront, mintha hatalmában állna mindent és mindenkit uralni, majd sebbel-lobbal távozik is, miután megosztotta minden gondolatát.

Haru is felkelt az ágyamról, megigazgatta az egyenruháját, én pedig a duplaszárnyas ablakomhoz ballagtam, hogy leplezhessem kisírt szemeimet a váratlan látogatóm előtt. Haruval még egyszer összenéztünk, majd a bólintásomat követően lenyomta a vaskos rézpántot az ajtón. A könnyed fuvallattal hozott illat szinte azonnal megcsapta az orromat, hiába volt egy fél emeletnyi a szobám mérete. Még így is tudtam, hogy ki kopogtatott korábban. Árulkodó volt az aromafelleg. Mindig leleplezte magát vele. Akaratlanul mosolyodtam el már csak a puszta gondolattól is.

- Engedelmével – hallottam meg Haru halk köszönését, majd egy laza perdülés után már távozott is a szobámból.

- Nem zavarom a kisasszonyt? – kérdezte csendesen.

- Gyere csak, YongGuk – motyogtam alig hallhatóan, közben az udvart kezdtem pásztázni homályos szemekkel.

- Köszönöm. – Léptei korántsem voltak magabiztosak, inkább tűntek félénknek és kétségbeesettnek. – Kisasszony? – szólt hozzám, ahogy mögém ért.

- Mit szeretnél, YongGuk? – Képtelen voltam a testőrömre nézni, így továbbra is az ablaküveget mustráltam mozdulatlanul.

- Azt, hogy rám nézzen a kisasszony – sóhajtott fel nehézkesen. – Szeretném látni a kisasszony csillogó szempárját.

- Már nem úgy csillog. – Lassan fordultam YongGuk felé, éreztem, ahogy útnak indul az első könnyem jobb szememből, majd végiggurul az arcomon.

- JiHye – dünnyögte, miközben letudta a kettőnk közötti távolságot, jobb kezét felemelve simította le a sós nedvességet a bőrömről. – Miért sírsz?

- Pontosan tudod – pityeregtem aprókat pislogva. – Legalábbis jó lenne, ha tudnád magadtól is.

- A házasság miatt? – tette fel a számomra balga kérdést, mert az nekem csak egy másodlagos indok volt a bánatomra.

- Ennyire nem ismersz? – húztam kényszeredett mosolyra a számat a hallottaktól, mire YongGuk is csak egy erőltetett mosolyt intézett hozzám.

- Ezek szerint nem amiatt vagy magad alatt – cirógatott meg hüvelykujjával. – Akkor? Mi nyomja a lelkedet? – Homlokával megtámasztotta az én homlokomat, mélyen a szemembe nézett.

- Te... – feleltem egyszerűen.

- Megbántottalak? – Hátrébb húzta a fejét, de a szemkontaktust nem szakította meg.

- Azért jöttél, hogy elköszönj, nem igaz? – reagáltam kérdéssel a kérdésre.

- JiHye...

YongGukból egy újabb mélyről jövő sóhaj szakadt fel, az egész testem beleremegett a forró lélegzetébe. Kis híján összeestem a lábai előtt, olyannyira zaklatottá váltam a közelségétől és a tudattól, hogy nem láthatom többé. Óvatosan felemelte a karjait és tenyereit a derekamra vezette. Ebben a másodpercben remegett meg a térdem az érintésétől, ösztönösen kaptam YongGuk testéért és kapaszkodtam meg a vállaiban. Erősen tartott, majd a biztonság kedvéért magához rántott és átölelt.

- Gondolod, hogy nekem olyan könnyű elhagynom téged? – motyogta nyakamba fúrt arccal.

- Nekem nem az, ebben biztos lehetsz – fogott el újra a sírógörcs, ahogy szorosabban kulcsoltam át YongGuk nyakszirtjét.

- Nekem sem – dünnyögte.

- Akkor szökjünk el! – ötlött fel bennem a gondolat, mely mindkettőnk gondjára megoldás lehet, szinte azonnal el is apadtak patakzó könnyeim.

- Hogyan? – kibújt a nyakamból és a szemembe nézett. – Mit mondtál? – nézett rám kétkedőn.

- Szökjünk el! Szökjünk meg innen! Itt hagyjuk ezt az egészet és csak ketten leszünk! – mosolyogtam bizakodón, hiszen én már tökéletesen el is képzeltem a hátralévő életemet YongGuk oldalán. – Még ma este összepakolom a bőröndömet, te értem jössz a hátsó kapuhoz és már itt sem vagyunk! – terveztem meg az egészet. – Jól kivitelezhető.

- JiHye... – YongGuk csalódottan, keserűségtől szenvedve nevetett fel. – Ezt nem mondhatod komolyan.

- Miért ne lennék teljesen komoly? – ellenkeztem.

- JiHye, mihez kezdenél az életben? Te egy finom nő vagy, aki nem szokott hozzá, hogy nélkülözzön. Téged nem az az élet vár, ami ezzel a nyakadba szakadhat.

- Ilyennek látsz, YongGuk? Egy elkényeztetett csitrinek?! – fakadtam ki idegesen, éppen YongGuktól nem vártam ezeket a szavakat.

- Nem ezt mondtam, JiHye – magyarázkodott.

- Nekem mégis úgy tűnt. Mintha egy fruska lennék, aki nem tudná megállni a helyét apuci pénze nélkül - makacskodtam.

- JiHye, ne tedd tönkre a búcsúnkat – nyelt egy nagyot.

- Menj el, YongGuk – beharaptam alsó ajkamat, mielőtt megint elfogna a sírás.

- JiHye... kérlek... – visszalépett hozzám, hogy újra karjaiba zárjon, de elhúzódtam tőle. – JiHye...?

- Ég veled, YongGuk – bukott ki belőlem kisvártatva.

- JiHye? Én...

- Köszönöm az eddigi szolgálataidat, hálás vagyok minden tettedért. – YongGukba fojtottam a szót, mielőtt még újra elerednének a könnyeim és nem tudnék parancsolni az érzéseimnek. – Köszönöm, hogy mindig védelmeztél és a szolgálatomra álltál minden pillanatban. Köszönöm a munkádat! – Illemtudó lányként és munkaadóként döntöttem meg a fejemet a búcsúmonológom végén, majd hátat fordítottam egykori testőrömnek, és újfent az üvegen át bámultam tovább a külvilágot.

- Nekem volt megtiszteltetés, JiHye kisasszony. Az érzéseim soha nem fognak változni a kisasszony iránt, sodorjon bárhová is az élet. Engedelmével...

Az árnyékából láttam, hogy még egyszer utoljára meg akart érinteni, de félúton visszaengedte karját a combja mellé, majd ökölbe szorítva a kezét vágta derékszögbe magát. Végül megunva a némaságot, vett még egy nagy levegőt, aztán odébb állt. Magamra hagyott a szobámban. Elveszetten.

Még be sem csukódott YongGuk háta mögött az ajtó, amikor térdeimre zuhanva temettem kezeim közé az arcomat és hagytam magam sodródni az érzéseimmel. Keservesen zokogtam a szívemet markoló fájdalmaim közepette, mikor egy reszkető, melegséget árasztó kézfej simult jobb vállamra. Gyengéden rászorított. Nem tudtam azonnal Harura nézni, még előtte is titkolni akartam a könnyeimet, hiába ismerte őket mindig is.

- Elment – suttogta hajamra, majd egy apró puszival illetett ugyanott.

- Mikor? – pityeregtem remegő ajkakkal.

- Az imént. Ahogy kijött a szobádból. Felmarkolta a kofferját és távozott a házból.

- Haru...! – zokogtam fel szenvedőn. – Haru... Haru... én ezt nem... élem túl...

Elvettem az arcomról a kezeimet és megkapaszkodtam Haru nyakában. Oda engedtem minden fájdalmamat, ami csak előtört a szívem mélyéről. Haru teljes megértéssel karolta át a derekamat, majd lassacskán felegyenesedett velem és az ágyamig araszoltunk, ahol lefektetett a puha matracra. Az éjjeli szekrényre rakott egy doboz zsebkendőt, és visszaült mellém. Sorban adogatta a papírokat, hogy felitathassam vele a sós nedvességet, de hiábavaló volt minden próbálkozásom. Nem tudtam abbahagyni a zokogást. Iszonyatosan szenvedtem YongGuk hiányától, felemésztett a saját kínom. Akkor és ott akartam meghalni, hogy többé ne kelljen ezzel a fájdalommal tovább élnem.

Végül álomba sírtam magam, még éreztem Haru simogatásait, azonban nem reagáltam egyikre sem. Elaludtam. Gyönyörű álomban találtam magam, ahol végre boldog voltam... YongGuk oldalán sétáltam a napfényben, s nem számított más, csak, amit egymás iránt érzünk...

Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 1. Why did you run...?

Mindig is gyűlöltem a kórházakat, már a puszta látványától a hányinger kerülgetett, de mikor a falak közé kellett lépnem, az volt csak igazán borzalmas számomra. Rosszul voltam a terjengő szagoktól, amit az állandó fertőtlenítés keltett, a gépek sípoló hangjai bántották a fülemet. Gyűlöltem. Minden porcikámban gyűlöltem.

Most pedig itt kell magamhoz térnem. Az utált fehér falak között ébredtem fel, bár fogalmam sincs róla, mégis miként kerültem oda. Csak arra emlékszem, hogy futottam valami elől. Vagy inkább valaki elől. Az érzéseim elől menekültem. Teljesen feleslegesen, hiszen azok elől soha nem bújhat el senki sem. Akármit is csinál. Ezúttal az ütemes sípszó hangja volt az, ami kirángatott a régóta tartó mély álmomból.

Eleinte homályosan láttam magam előtt a külvilágot, szinte semmit nem tudtam kivenni a fehér falakon kívül. Ahogy nyeltem egyet, mintha egy éles pengéjű kést toltak volna le a szegecsessé vált nyelőcsövemen. Próbáltam lélegezni, de akkor is csak maró szag volt, amit a tüdőmbe tudtam préselni. Ám a sokadik lélegzetvételemkor egy ismerős és mámorító illat csapta meg az orromat. Ezer közül is bármikor képes voltam beazonosítani. Az ismerős aromafelleg irányába vezettem a tekintetemet.

Ott állt az ágyamnál az illatfelhő tulajdonosa, közvetlenül a fejem mellett szoborként ácsingózott. Bal karját felkötötték, arcát is néhány heg tarkította, ajkait is felsérthette valami. Vélhetőleg egy erőteljes ütés, majd még jó pár csapás követhette őket. A sérülések árulkodóak voltak egytől egyig, ahogyan az arcélén sorakozó testszínű sebtapaszok is. Szóra akartam nyitni a számat, de merőben bonyolult dolognak látszott. Még egyszer megpróbáltam hangokat kipréselni magamból, ami ezúttal kicsit sikeresebbnek hatott. Felnéztem rá, a tekintetünk összefonódott.

- Hogy’ van, Son kisasszony? – szólított meg halkan.

- Jól – pihegtem erőtlenül. – Te jól vagy?

- Miattam ne aggódjon a kisasszony. – Parányi mosollyal illetett, de a hivatalos hangnem, amit használt, kifejezetten nem volt ínyemre, cseppet sem tetszett.

- Miért vagy ilyen kimért? – fordítottam el a pillantásomat az övétől, inkább a szemközti falra meredtem tovább.

- Milyen vagyok, Son kisasszony? – súgta.

- Ilyen. Miért ez a távolság? A hivatalosság. Hiszen~

Hirtelen elharaptam a saját gondolatomat, mielőtt még felelőtlenül kibukkanna belőlem. Mielőtt még olyat mondanék, ami nem odaillő volna. Mielőtt még olyat tennék, ami mindkettőnk számára tiltott és a végünket jelentené. Mélázásomból egy gyengéd érintés szakított ki, mire ösztönösen a reszkető kézfejre néztem. A bőrömön pihenő hosszúkás és vékony ujjakra.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte lágyan, ám mégis aggodalommal telve.

- Jól – szuszogtam.

- Nem csapsz be, JiHye? – Ahogy a nevemen szólított, megremegett a bensőm, olyannyira szerettem az ő szájából hallani a saját nevemet, különlegesnek éreztem magam tőle.

- Nem. Nem csaplak be – emeltem pillantásomat a mindenkori védelmezőmre. – Te is tényleg jól vagy, YongGuk? – néztem a mélybarna örvénybe.

- Most már igen. Most, hogy végre magadhoz tértél. Megnyugodhatok. – Gyengédséggel telve szorított csuklómra, majd ujjbegyeit vezette végig felkaromon, s vállamnál zárta rövid útját.

- Aggódtál értem? – vettem kicsit játékosabbra a beszélgetésünket, egy halvány felfelé ívelő görbülettel a szám sarkában.

- Tudja jól a kisasszony, hogy a nap minden percében aggódom a kisasszonyért – mormolta lelombozva.

- Kisasszony? – Halkan felsóhajtott elégedetlenkedő reakciómtól.

- Miért futottál el? – tette fel az őt emésztő kérdést néhány szívdobbanással később.

- Mit kellett volna tennem azok után? – Szavaim keserűségemtől csengtek, s ez YongGuknak is rögvest feltűnt, ahogy kérdőn pillantott rám.

- Nem azt, hogy elfutsz. JiHye. Nem kellett volna elrohannod – vitatkozott még higgadtan.

- Visszautasítottál – dünnyögtem csalódottan. – Azt mondtad, hogy nem szeretsz.

- Nem – szakított félbe rögtön, meg sem várta, hogy befejezzem mártíri monológomat. – Nem azt mondtam, hogy nem szeretlek, hanem azt, hogy nem szerethetlek. Nem ugyanaz a kettő.

- Nem lehet köztünk semmi. Így fogalmaztál – szűrtem fogaim között.

- Igen, így mondtam. De ez még mindig nem azt jelenti, hogy nem szeretlek.

- Akkor mégis mit? – húztam gúnyos-elégedetlen mosolyra a számat.

- JiHye – sóhajtott fel nevemmel ismét.

YongGukra siklott a tekintetem. Szemei szomorúan fénylettek, sőt, már az is eltűnt belőle. Megfakult. Nem ragyogott már úgy, mint az első találkozásunkkor. Amikor bemutattak minket egymásnak, alig húszéves koromban. Amikor leváltották YongGuk elődjét, mert korából adódóan a visszavonulás mellett döntött, hiszen a családunkhoz kerülésekor apámat óvta, születésemtől fogva pedig a visszavonulásáig engem védelmezett. Aztán betoppant YongGuk.

Egyszerűen világgá futottam volna, mikor meghallottam apám bejelentését az új testőrömmel kapcsolatban, mert képtelen voltam elfogadni bármiféle változást is az életemben, de ahogy YongGuk megjelent, varázsütésre megváltozott minden. Felfordult a világom, amikor mély tisztelettel, udvariasan köszöntött, s nem volt többé visszaút. Elvarázsolt a másodperc tört része alatt az egész Lénye, és nem tudtam tovább parancsolni a saját érzéseimnek. Hiába volt tiltott.

Először persze mindketten tartottuk a megfelelő távolságot, az etikettet, amit elvártak tőlünk – kiváltképp YongGuktól –, de minél több időt töltöttünk egymás társaságában, annál inkább kezdett megolvadni a jég. Én egyre bátrabbá váltam a közelében, ő pedig egyre kevésbé viselkedett ridegen és elutasítóan. Lassacskán megnyílt nekem, a barátjává fogadott, ő pedig egészen a szívem mélyéig jutott a megértésével és a közvetlenségével. Szerelembe estem.

- Mi zaklatott fel, JiHye? – zökkentett ki mély hangja az elmélkedéseimből. – Miért rohantál a karjaimba?

- Nem tudod? – Megrázta a fejét. – Apám nem mondta el?

- Mit? Mit kellett volna elmondania? – értetlenkedett, YongGuk pupillája a kétszeresére dagadt tanácstalanságától.

- Apám... Apám úgy döntött... Úgy döntött, hogy... Hogy kiházasít – mormoltam fájdalmasan.

- Hah? – YongGukon teljes döbbenet lett úrrá. – Férjhez? Férjhez ad?

- Uhm – tuszkoltam le egy méretes gombócot a nyelőcsövemen.

- Kihez? – Szólalt meg még mindig keresve az értelmet. – Mégis kihez, JiHye? Miért? Egyáltalán miért? Miért kell férjhez menned bárkihez is? JiHye? – YongGuk rémültsége engem is megijesztett.

- Valami politikai ügy – motyogtam. – Apa egy politikustársának legidősebb fiához. Vagy kihez.

- Elfogadtad az ajánlatot? – elvette a kezét a felkaromról és combja mellé engedte tagját.

- YongGuk? – Meglepett a reakciója, nem tudtam egyből válaszolni a kérdésére. – YongGuk? YongGuk, neked. Neked most. Most tényleg csak ez számít? Hogy elfogadtam-e?

- Miért? Elfogadtad? – Lekicsinylően zúgott fel YongGuk mélyen búgó hangja, összerezzentem az ismeretlen tónustól, rég hallottam már így csengeni a hozzám intézett szavait.

- YongGuk – hebegtem.

A következő momentumban a szemeim könnybe lábadtak, a mellkasom feszíteni kezdett, a fejem zúgott a töménytelen kérdéstől és szenvedéstől. Végképp elhomályosult előttem a testőröm arca, az egyre gyorsuló sípszó pedig egyértelmű jelévé vált zaklatottságomnak, ami fikarcnyit sem akart csillapodni. Hosszú percek teltek el, s közben csak fojtogatott a sírás, de nem akartam YongGuk előtt sírni. Nem akartam, hogy lássa, szenvedek. Végül mégis ő törte meg a némaságot.

- JiHye? – fogta meg újra a kezemet, amit el akartam húzni abban a másodpercben, de ahogy megéreztem forró ujjbegyeit a bőrömhöz érni, habozni kezdtem.

- Mi az? – gördült végig az első sós csepp a szemem sarkából, melyet igyekeztem mielőbb letörölni.

- JiHye – vett egy mély levegőt, miközben erőn felül próbáltam szemébe nézni. – Azért... Azért jöttél... Azért jöttél át hozzám... Hozzám az éjjel... Mert kiborultál? Kiborultál a házasság miatt? A kitűzött esküvő miatt?

- Miért kérdezed? Miért olyan fontos ez most? – fogtam meg az ujjait, s összekulcsoltam őket a következő mozdulatommal.

- Az esküvő miatt menekültél hozzám? – lehajolt az arcomhoz, puha ajakpárja súrolta a homlokomat.

- Igen. Szükségem volt rád – suttogtam lehunyt szemekkel, megszédített a közelsége.

- Nem lett volna szabad azokat mondanom neked – kezdett bele alig hallhatóan. – Ne haragudj, JiHye. Nem akartalak megbántani. Sajnálom – pihegte ajkaimtól alig néhány milliméternyire.

Kinyitottam a szemeimet, megbabonázva bámultam YongGuk résnyire tárt ajkait, melyekért folyton epekedtem. Megannyiszor elfogott a szomjúság, ha csak megéreztem egyetlen sóhaját is a bőrömön táncolni, vagy csak ajkait néztem, miközben beszél hozzám. Önkéntelenül nyaltam meg kiszáradt számat, s hajoltam is közelebb hozzá, hogy bezárhassam a leheletnyi távolságot. Forró és mámorító.

Mielőtt azonban még érezhettem volna YongGuk ajkait az enyémre simulni, váratlanul lendült a térelválasztó és lépett be a kórtermembe az apám. Magabiztosan és tiszteletet követelve, szorosan követte őt két testőre és a titkárja. YongGuk gyorsan elkapta a fejét az arcomtól, még az előtt, hogy apám megjelent volna a helyiségben. Rezzenéstelen arccal mért végig, majd apámra siklott tekintete. YongGukot képtelenség volt meglepni, minden érzékszerve száz százalékosan működött minden pillanatban.

- Hogy’ van a lányom? – intézte hűvös kérdését a testőrömhöz.

- Épp az imént tért magához, uram – döntötte meg kicsit a fejét. – Érdeklődtem a kisasszonytól az állapotáról, ami kellőképpen kielégítőnek mondható.

- Helyes – biccentett egy parányit YongGuk szavai után. – Beszéltem az orvosoddal, még negyvennyolc órát bent tartanak megfigyelésen – nézett rám érzelemmentesen. – Aztán hazajössz, és minden mehet tovább, akárcsak a támadásod előtt.

- Megértettem, Ahbeoji – törődtem bele apám döntésébe, noha legbelül toporzékolni tudtam volna mérgemben.

- YongGuk? – fordult ismét a testőrömhöz. – Míg idebent van a lányom, addig te felelsz a biztonságáért!

- Ahogy parancsolja, Son politikus úr! – YongGuk derékszögbe vágta magát engedelmesen.

- A távozását követően pedig beszélünk a jövőbeni dolgaidról.

- Son politikus úr? – kérdezett vissza félénken.

- Vigyázzanak a lányomra, míg én beszélek a testőrével! – utasította a mögötte álló öltönyösöket, akik egy szempillantás alatt termettek az ágyam lábánál.

YongGuk vetett rám még egy gyors pillantást, majd szó nélkül követte apámat a folyosóra.

Ideges lettem. A kelleténél jobban, mert egyáltalán nem értettem apám célozgatásait YongGuk jövőben dolgait illetően. Hiszen mi más dolga lehetne azon kívül, hogy engem óv a nap huszonnégy órájában? Semmi.

Minden létező összefüggés-elmélet megfogalmazódott bennem, míg vártam YongGukra. Beleértve az is, hogy kiderül a mélyen titkolt szerelmünk, és akkor YongGuknak tényleg nem lesz többé maradása mellettem, viszont arról már fogalmam sem volt, hogy azokat a napokat miként fogom túlélni. A percek ólomként peregtek egymás után, mintha YongGuk távozásával megállt volna az idő. De végre megint lendült a kórterem ajtaja, s YongGuk lépte át a küszöböt. Letörten. Vagy inkább teljesen összetörve odabent.

Apám testőrei YongGuk érkezését követően azonnal távoztak a helyiségből, nem volt tovább szükség a jelenlétükre. Kettesben maradtunk. YongGuk leült a lábaim mellé, megkereste a kezemet, majd automatikusan összefűzte az ujjainkat. Szorosan. Mintha abban találna kapaszkodót. A szemembe nézett. Aggodalmasan, reményvesztetten, elkeseredetten, beteljesületlen szerelmesként.

- YongGuk? Mi történt? Mit mondott Ahbeoji? – faggattam.

- A kisasszony édesapja úgy döntött. Úgy döntött, hogy felment. Felment a további szolgálataim alól – válaszolt könnyeit leplezve. – Ha újra az otthonában lesz a kisasszony, nekem el kell hagynom a Son rezidenciát.

- Mi? Nem! – jelentettem ki akaratosan. – Nem! Én ezt nem fogadom el! Te az én testőröm vagy! Csakis én mondhatok fel neked! Csak én rúghatlak ki! – ellenkeztem megállás nélkül.

- Sajnálom, JiHye – sütötte le szemeit csalódottan. – Elfogadtam a parancsot.

- Hogyan? YongGuk? Nem. Nem lehet – hebegtem az érzelmeimmel küszködve.

- JiHye. Már az utolsó alkalommal sem tudtalak megvédeni. Nem akarom még egyszer elkövetni ezt a hibát. Abba én is belepusztulok. El kell mennem.

- Nem! – akadékoskodtam, mint egy ötéves kislány, aki nem kapja meg, amit akar. – Nem teheted meg, YongGuk.

- Sajnálom, JiHye – esdekelt.

- Nem! Nem fogadom el a felmondásodat!

Ezzel megszorítottam YongGuk kezét, ösztönözve, hogy megint rám nézzen. Homályos lélektükrei marcangolták a szívemet, s tudtam, hogy ha most elengedem a kezét, azzal mindketten összetörünk a lelkünkben. De még így is el tudott varázsolni szembogara, ahogy belefeledkeztem tekintetébe, melyen fájdalmai táncoltak.

Felemeltem a másik kezemet és nyakára vezettem tenyeremet. Bársonyos tincsei közé fúrtam az ujjaimat, visszakoznia kellett volna, ellenkeznie a tettemmel, de hagyta magát. Hagyta, hogy egy könnyed mozdulattal közelebb húzzam az arcomhoz, és végre valahára megcsókolhassam. Könnyáztatta ajkakkal tapadtam az övére, szinte már belefulladtunk a sós nedvességbe, amik bőrünkön lejtettek fájdalmas tangót. Mohón, követelőzően csókoltam meg YongGukot, mert tudtam, hogy soha többé nem tehetem meg.

Alsó ajkamba harapott fogaival, a vágy majdnem elvette mindkettőnk eszét, de abban a pillanatban képes lettem volna meghalni a kórházi ágyamban, mint egyetlen másodpercet is YongGuk nélkül kelljen töltenem tovább. Újra és újra mélyen megcsókoltam, nem engedtem elhúzódni, hiába is szerette volna betartani a szabályokat. Ezúttal érvényesíteni kívántam az akaratomat. Bármi áron.

- Nem mondhatsz fel, YongGuk – ziháltam ajkaink közé pillanatnyi elválásunkkor, s már hívtam is egy újabb heves csókcsatába.

- El kell mennem, JiHye – pihegte a csókba, majd mindkét tenyerét arcomra vezette. – Mindig szeretni foglak. Mióta csak megláttalak a nappaliban. Soha nem tudok már másként érezni irántad – dünnyögte epekedőn.

- Nem engedlek el – megkapaszkodtam YongGuk nyakában, és a nem létező távolságot is leküzdve húztam mellkasomra. – Nem hagyhatsz el! Nem engedem. Nem adtam rá parancsot! – csókoltam meg vadul.

- Mindig szeretni foglak – ismételte meg, majd ujjait hívta segítségül, hogy elszakítsa ajkainkat egymástól.

- YongGuk? – néztem ködös szempárjába.

- Örökké szeretlek – lehelt kézfejeimre törődő csókot, aztán megint rám emelte tündöklő íriszeit.

- Nem adtam engedélyt a felmondásodra! – Ajkaim remegtek elfojtott sírásomtól, egyedül a könnyeim árultak el, melyek ismét útjukra indultak. – Hallod? Én nem fogadtam el a menesztésedet! Nem! – ráztam a fejemet ellenkezvén, de YongGuk nem állt kötélnek.

- Remélem, egyszer megbocsátasz nekem, JiHye. – Még egy utolsó csókot nyomott a homlokomra és a számra, aztán felegyenesedett. – Soha nem fognak változni az érzéseim a kisasszony iránt – hajolt meg illedelmesen.

- Míg mellettem vagy, elég, hogy szerethetlek a távolból. S miután elhagysz, épp úgy szeretni foglak, mintha mellettem lennél – szipogtam könnyeim közepette.

YongGuk még egyszer meghajolt előttem, majd hátrált két lépést az ágyamtól, s megvárta, míg nagy nehézségek árán, végre újfent lehunyom a szemeimet. Álomba merültem, ahol nem volt kín, csak boldogság. Csak ő és én.