Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 3. A new encounter

Elgémberedve ébredtem fel az éjszaka közepén. Haru már nem volt mellettem, valószínűleg jobbnak látta, ha ő is lepihen a saját rezidenciáján, hiszen neki az én rendelkezésemre kell állnia a nap huszonnégy órájában. Nem neheztelhettem rá, elvégre neki is jár a pihenés. Hirtelen magányosnak kezdtem érezni magam, így hátamra fordultam és egy mély levegő szakadt fel belőlem.

Felültem az ágyon, hogy kicsit kinyújtóztathassam a tagjaimat. Minden porcikám kiabált a fájdalomtól, de egy váratlan pillanatban felrémlett egy nem túl távoli emlékkép. YongGukról és rólam. Ugyanígy a szobámban voltunk, és éppen így próbáltam valamennyi életet lehelni a testembe. Egyszer csak megéreztem a vállaimon két puha, méretes mancsot, mitől akaratlanul elmosolyodtam. Gyengédséggel telve, lágy mozdulatokkal lazítani kezdte a megfeszült izmaimat, minek köszönhetően egyre inkább ajánlottam fel érintéseiért könyörgő részeimet. Hallottam a halk kuncogásait, ahogy ő is átadja magát a kényeztetésemnek.

Lassan megfordultam a kezei alatt, és nyakára kulcsoltam mindkét karomat. Magamhoz öleltem. Szorosan. Menedékben reménykedve. Nem távolodott el, készséggel viszonozta az ölelést, és magához vont. Elvesztem a karjai közt. Némiképp picit erőszakosan, de azért apránként a hátára döntöttem és mellkasára hajtottam a fejemet. Felnéztem rá. A félhomályban alig láttam csillogó szempárját és a halvány felfelé ívelő görbületet, ami ajkain pihent, ám engem mégis megbabonázott a pillanat varázsa. Apró puszit nyomott az orrhegyemre, aztán a homlokomra, végül ajkaimon éreztem meg puha ajakpárját. Önkívületlenül adtam át magam a saját vágyaimnak, s YongGuk is önkéntelenül feledkezett bele a saját érzéseibe. Azonban az utolsó pillanatban minden alkalommal megálljt parancsolt mindkettőnknek. Nem lépte át a határokat, hiába lett volna rá lehetőségünk.

Ám, most hiába szerettem volna megtapasztalni és átélni még egyszer ezt az élményt, YongGuk nem jelent meg a hátam mögött. Nem masszírozott meg, nem érintett és nem csókolt. Egyedül voltam a magányommal a hatalmas szobámban. Kimásztam az ágyból, magamra applikáltam a köntösömet, de nem húztam meg az övemet. Elvánszorogtam az ajtóig, könnyedén kinyitottam a térelválasztót és előmerészkedtem a kivilágítatlan közlekedőre. Senki nem volt az ajtóm előtt, YongGuk széke - amiben gyakran pihent éjszakánként - üresen állt. Lábujjhegyen elosontam a lépcsőig. Fogalmam sem volt róla, hány óra lehetett, de gyanítottam, hogy javában elmúlt már az éjfél is.

Mielőtt még a talpam érintette volna a legalsó lépcsőfokot, meghallottam apám hangját a nappali irányából. Valakivel társalgott, ez azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, egyedül a partner kiléte volt rejtély. Hirtelen reménykedni kezdtem, hogy esetleg YongGuk tért vissza hozzánk – hozzám –, és épp apámmal kötnek egy új egyezséget. Egyedül azt nem értettem, hogy miért épp éjnek évadján folytat megbeszélést bárkivel is. De a reményem, hogy imádott testőröm térhet vissza hozzám, boldogsággal öntött el.

Gondolkodás nélkül indultam meg a földszint felé, mielőbb bizonyosságot akartam szerezni a vendég kilétéről. A hatalmas hallba érve megtorpantam, majd az egyik méretes oszlop mögé rejtőztem, nehogy lebukjak az apám előtt. Akkor aztán kitört volna a harmadik világháború. A márvány mögül kémleltem tovább az éjszakai társalkodókat, türelmetlenül várva, hogy végre felbukkanjon valamelyikük.

Természetesen az alacsonyabb fél az apám volt, az ő hangját bármikor képes voltam beazonosítani bármilyen környezetben, botjára támaszkodva lépdelt az idegen mellett. Ellenben a partnere a legnagyobb bánatomra nem a korábbi testőröm volt. Nem YongGuk sétált az apám mellett. És nem is az újdonsült vőlegényem. Egy ismeretlen. De mégis ki? Néhány lépésnyire megálltak az oszloptól, mire gyorsan elbújtam mögé, s próbáltam láthatatlan maradni.

- Akkor mindent megbeszéltünk? – szólalt meg újfent az apám.

- Igen, Son politikus úr – süvített végig a vendég hangja.

- Rendben. Akkor holnap reggel bemutatom a lányomnak.

Ennél a mondatnál összerándult a gyomrom. Apám máris intézkedett az új testőrömről. Még ki sem hűlt YongGuk pozíciója, még meg sem szoktam, hogy nincs többé, amikor az apám már egy újjal töltötte be a helyét. Elfogott a düh. A legkevésbé sem akartam, hogy valaki más töltse be azt, amit eddig YongGuk tett. Nem. A hátam közepére sem kívántam.

- Nyugodtan visszavonulhatsz. A lányom régóta alszik már, és reggelig elő sem kerül. Én is lepihenek - intette távozásra őt a feljebbvalóm.

- Igen, Son politikus úr.

Láttam, ahogy apám felfelé kezdi szedni a lépcsőfokokat, s vártam, hogy az idegen is kövesse a példáját a hátsó közlekedő irányába. Azonban újabb meglepetés ért a következő pillanatban. A szívem hirtelen ugrott a torkomba, körmeimet a márványba nyomtam pillanatnyi rémületemben.

- Nem illik kihallgatni mások beszélgetését – érkezett a mély és hűvös hang a hátam mögül.

- Nem hallgatóztam – feleltem kimérten, az ismeretlenre se nézve.

- Akkor minek nevezné azt, hogy az éj leple alatt mások után kémkedik? Nekem meglehetősen hallgatózás szaga van. Vagy nem így gondolja, kegyed? - suttogta fölényesen.

- Nem vagyok köteles elszámolni magának a dolgaimmal! – vágtam vissza ridegen. – Nem is ismerem. Az is lehet, hogy betörő. Talán az? - Továbbra sem fordultam meg, dühöm erősebb volt a tanult viselkedésemnél.

- Nem vagyok tolvaj. Önnek viszont inkább pihennie kéne, mintsem az édesapja után leskelődni. Az édesanyja nem lenne büszke magára.

- Hagyja ki az édesanyámat! – emeltem meg kissé a hangomat. – Ne üsse bele az orrát olyanba, amiről fogalma sincs!

Ezzel otthagytam az ismeretlen férfit, és a hálóm felé indultam, ám megtorpantam a lépcsőhöz érve. Magamban mantráztam YongGuk nevét szüntelenül, hogy mielőbb megnyugodjak. Képtelen voltam elfogadni, hogy többé nincs mellettem, mást kell elfogadnom testőrömnek. Egy undok, udvariatlan, pöffeszkedő és okoskodó férfit, aki mást sem akar, csak kioktatni. Miért épp őt kellett kiválasztania az apámnak? Miért épp ő az, akinek mellettem kell lennie a nap huszonnégy órájában? Miért?

A saját szobám helyett viszont inkább Haruhoz menekültem, nem tudtam volna az éjszaka hátralévő részét egyedül tölteni. Szó nélkül bújtam be mellé az ágyba, hogy oltalomra leljek a karjaiban. Nem kérdezett semmit, nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt és megvárta, míg teljesen megnyugszom és álomba szenderülök.

* * *

A másnap reggel Haru karjaiban ért el. Nagyot sóhajtottam az ölelésében, mire halkan felkuncogott. Én is elmosolyodtam. Még jobban belebújtam a nyakába, kicsit sem akartam onnan előjönni, főleg nem az előző este történtek után. Haru mellett akartam maradni, hogy ott soha többé ne érhessen semmilyen fájdalom. Bár a büszkeségem viszont azt mondatta velem, hogy az esti ominózus esetet mégis tisztáznom kellene az illetékessel.

Haru lazított az ölelésén, nyomott egy apró puszit a homlokomra, aztán velem együtt kimászott az ágyból. Újra magához ölelt, afféle vigasztaló köszöntésként. Hiába voltak vékonyak a tagjai, én mégis elvesztem bennük. Szükségem volt erre a nyugalomra és biztonságra. Nehézkesen szakadtam el Haru oltalmazó karjai alól, de végül elengedtem imádott szobalányomat.

Miután Harut elterelgettem a fürdőbe, én is távoztam a lakrészéből és a sajátomba vonultam. Magamra kaptam a ruháimat, majd egy szolid sminket is felkentem az arcomra. Ahogy néztem magam a tükörben, a nyakam alsó részénél lecövekeltem. Már csak egy apró heget lehetett látni a korábbi támadásból. Még mindig úgy élt bennem az a pillanat, mintha tegnap lett volna.

Nem tudtam, mi fájt jobban. A támadás emlékképe vagy az, hogy akkor vesztettem el YongGukot. Örökre. Az első könnycsepp indult útjára, mikor halk kopogtatás érkezett az ajtóm felől. Letöröltem a sós nedvességet a bőrömről, mielőtt újabbak buggyannak ki, aztán egy mélyet sóhajtottam.

- Elnézést, JiHye kisasszony – lépett be a helyiségbe Haru.

- Mondd csak – fordultam felé féloldalasan. – Miért jöttél?

- JiHye kisasszony, az édesapja hívatja a kisasszonyt.

- Mondd meg neki, hogy máris lent leszek. – Haru bólintott egyet, és már távozott is a szobámból.

Egy újabb nagy levegőt juttattam a tüdőmbe, sejtettem, hogy az ismeretlen férfi miatt akar beszélni velem az apám. Gondoltam, eljött az idő, hogy bemutasson neki és ismertesse vele a házszabályokat. Erőt kellett vennem magamon, hogy a büszke nő jellemét magamra ölthessem, hiszen pontosan azt a látszatot akartam kelteni. Ha már a titkos éjjeli találkánknál nem sikerült ezt eszközölnöm.

Kényelmes kontyba kötöttem a tincseimet, még egy pillantást vetettem a tükörképemre és az ajtóhoz ballagtam. Laza mozdulattal kinyitottam a térelválasztót, Haru még mindig ott állt a küszöbön, rám várakozva. Egy félszeg mosollyal illetett, amit hezitálás nélkül viszonoztam is rögtön, miközben biztatón megszorította a jobb vállamat. Elérkezett az idő.

Haru lassan lépdelt a hosszú lépcsőn, én kissé lemaradva tőle követtem a hall felé. A kandalló előtt ácsingózott az apám, ujjai között szorongatva kristálypoharát. A jól begyakorolt köszöntőm után megálltam a kanapé mellett, apám pedig megfontoltan fordult felém.

- JiHye – szólt hozzám kimérten. – Bemutatom neked az új testőrödet – mutatott a mellette álldogáló fiatal férfire, ki megszólításakor emelte csak meg fejét, fekete sapkája szinte a fél arcát kitakarta.

- Üdvözlöm, kisasszony – lépett előrébb egyet. – Kim JongHyun – hajolt meg udvariasan, majd felegyenesedve megszabadult a sapkájától.

Hirtelen akadt a torkomban a következő gondolatom, amikor felfedte hidrogénszőke tincseit, s ezzel együtt mélybarna, kissé kiskutyás szempárja is azonnal láttatni engedte magát. Újra és újra nagyot kellett nyelnem, ahogy egyre inkább elrévedeztem a hosszúkás arcon és a melegséget árasztó tekintetén. Furcsa érzés fogott el. Miután sikerült magam észhez téríteni, elsimítottam néhány ráncot a ruhámon, aztán én is kettőt léptem irányába.

- Son JiHye – húztam ki magam. – Örvendek a találkozásnak – nyújtottam felé a kezemet.

- Részemről a szerencse, Son kisasszony. Bízom benne, hogy a jövőben sikeresen tudunk együtt dolgozni. Kérem, legyen türelmes velem az első napokban, hogy minden tudásommal az ön védelmét szolgálhassam.

- Rendben – bólintottam.

- JongHyun lesz a mai naptól a testőröd, JiHye – szólt közbe az apám, s én végre elengedtem a fiatal férfi kezét. – A mai napon a hivatalban kezdek, ebédre ne várj.

- Értem, Ahbeoji – feleltem beleegyezvén.

- JongHyun, önre bízom a lányom biztonságát, magának kell felügyelnie mindenre vele kapcsolatban.

- Értettem, Son politikus úr.

Apám egyetlen gyors mozdulattal lejuttatta a torkán a pohár tartalmát, aztán az üvegasztalra dobva a kristályt, távozott a társalgóból. Ketten maradtunk a JongHyun nevet viselő védelmezőmmel. Hosszan szívtam be az oxigént, majd elléptem JongHyuntól és a kanapéig hátráltam. Miután helyet foglaltam a pamlagon, kihúzva magam, JongHyunra emeltem tekintetemet.

- Dolgozott már korábban is testőrként? – intéztem hozzá kimért kérdésemet.

- Igen, Son kisasszony. Park miniszterelnök elsőszülött fiát őriztem, előtte pedig Jung titkár ikergyermekeit óvtam.

- Ilyen fiatalon ennyi életet védett már? – döntöttem meg kissé a fejemet kétkedőn.

- Tizenhat éves korom óta annak szenteltem az életemet, hogy mások életét őrzöm. Úgy gondolom, a korom nem lehet mérvadó egy ilyen dologban. Talán kételkedik a kisasszony, hogy önt nem tudnám megvédeni a bajtól vagy bárminemű támadástól?

- Csak furcsállom. Ennyi az egész – rántottam meg kissé a vállamat hitetlenkedőn.

- Hét évig vigyáztam a Jung gyermekekre, az elmúlt öt évben pedig a Park örökösre. A mai naptól pedig önt fogom védelmezni a nap huszonnégy órájában. Kielégítő volt a válaszom? Vagy tovább kíván faggatni még a múltamról?

Az arrogáns válasza rögvest megütötte a fülemet, kifejezetten nem díjaztam, ahogy válaszolt. Éreztem a szavaiból, hogy nem lát mást bennem, csak egy elkényeztetett csitrit. Semmi többet, csak egy újabb gazdag örököst, aki arra sem képes, hogy a cipőfűzőjét bekösse segítség nélkül. Szinte fojtogatni kezdett a sírás, és ha nem tartom jobban kordában az érzéseimet, akkor kis híján elbőgtem volna magam JongHyun előtt.

Nyeltem egy nagyot, majd felkeltem a kanapéról, és bármiféle megjegyzés nélkül magára hagytam újdonsült testőrömet. Nem akartam tovább egy légtérben lenni vele, ellenben mielőtt még kiléptem volna az oszlopokkal díszített hallba, utánam kiáltott.

- Tudnom kell a kisasszony mai programjáról. - Ezzel már mögöttem is termett váratlanul.

- Nincs programom – vetettem oda félvállról. – Nincs miről tudnia - sandítottam hátra megvetéssel telve.

- Itthon fogja tölteni a mai napját a kisasszony? – kérdezgetett tovább.

- Nem tudom! Fogalmam sincs, hogy mit akarok ma csinálni. Még egyelőre azt sem tudom, hogy mennyire bízhatok meg magában! Beállít csak úgy, aztán sérteget az éjszaka közepén, most pedig kioktat! Mégis mit kellene tudnom? - dühöngtem.

- Mielőtt még annyira vagdalkozni kezd a szavakkal, Son kisasszony, talán meg kellene gondolnia őket. Elvégre maga kémkedett a saját édesapja után az éj leple alatt, én csak vigyáztam a lépteit.

- Nincs szükségem a továbbiakban a szolgálataira! – heveskedtem, ahogy egyre idegesebb lettem a szavaitól. – Elmehet.

Ezzel végleg magára hagytam a testőrömet, és meg sem álltam a szobámig. Valószínűleg az egész birtokon hallhatták, ahogy bevágom a térelválasztót a hátam mögött, olyannyira zenghetett a lendülettől, amivel belöktem. De nem érdekelt. A haragom vezérelte minden tettemet, s nem tudtam, hogyan tudnék lecsillapodni. Pedig azt hittem, hogy mégsem lesz annyira beképzelt, mint amilyen az éjszaka tűnt. Nem. Sokkal rosszabb. De akkor miért láttam mégis annyira vonzónak abban a néhány másodpercben, míg egymásra néztünk? YongGuk. Hol vagy most? Ments meg...

A párnáim közé vetettem magam, nem akartam tudni a világról és a benne rejlő fájdalmakról. Biztonságra vágytam, amit egyedül YongGuktól remélhettem mindig is. Most mégis egyedül voltam. Egyedül a szenvedéseimmel. Bezárkóztam a hálómba és nem akartam mást, csak azt, hogy véget érjen ez a fájdalom.

Visszafogott kopogtatás érkezett az ajtóm túloldaláról. El akartam zavarni, de nem tudtam a könnyeimtől megszólalni. Még egyszer kopogtatott, majd halkan szólongatni kezdett. Haru vékony hangja szűrődött át a rés alatt. Egy pillanatra megnyugodtam, hogy nem JongHyun áll odakint. Megtörölgettem az arcomat, majd felkeltem az ágyról és az ajtóhoz sétáltam, elfordítva a kulcsot, kinyitottam a térelválasztót.

- Elnézést a zavarásért, JiHye kisasszony – hajolt meg finoman. – Ez ma érkezett az ön nevére.

- Mi ez? – néztem az ujjai között szorongatott borítékra.

- Egy levél, de feladót nem találtam rajta. – Lassan átnyújtotta a levelet, majd ellépett tőlem.

- Gyere be, Haru.

Kivettem Haru kezéből a kopertát aztán az ablak alatti íróasztalomhoz lépkedtem, majd a levélnyitó kést a kezembe véve, felbontottam a borítékot. Kihámoztam belőle a gondosan összehajtogatott papírdarabot és a székre ülve olvasni kezdtem a sorokat:

JiHye, Mindketten hazugságban élünk hosszú évek óta. De talán te még nagyobban, mint én. Sajnálom, hogy ennyi ideig titkoltam ezt a dolgot, de rettegtem a találkozástól. Féltem, hogy feltépnék egy olyan sebet, amiről fogalmad sem lehet. Úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy végre te is megtudd az igazságot. Szívem féltett titkát végre ideje elárulnom. JiHye, sok évvel ezelőtt neked azt hazudták, hogy én a születésedet követően meghaltam. Ez nem igaz. JiHye. Akit az apádnak hiszel, elvett tőlem, mert el akartam hagyni őt. Nem akartam szenvedésben élni mellette, de nem voltam elég erős hozzá. Most viszont végre az vagyok. Vissza akarlak kapni, JiHye. Kérlek. Kérlek, adj nekem egy esélyt, hogy jóvá tegyem életem legnagyobb hibáját. Találkozz velem a nagy parkban, ahova gyerekként jártál. Gyere el, kérlek, ma ebédidőben. Hadd tartsalak végre a karjaimban. Látni szeretnélek. Szerető Édesanyád...