Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 1. Why did you run...?

Mindig is gyűlöltem a kórházakat, már a puszta látványától a hányinger kerülgetett, de mikor a falak közé kellett lépnem, az volt csak igazán borzalmas számomra. Rosszul voltam a terjengő szagoktól, amit az állandó fertőtlenítés keltett, a gépek sípoló hangjai bántották a fülemet. Gyűlöltem. Minden porcikámban gyűlöltem.

Most pedig itt kell magamhoz térnem. Az utált fehér falak között ébredtem fel, bár fogalmam sincs róla, mégis miként kerültem oda. Csak arra emlékszem, hogy futottam valami elől. Vagy inkább valaki elől. Az érzéseim elől menekültem. Teljesen feleslegesen, hiszen azok elől soha nem bújhat el senki sem. Akármit is csinál. Ezúttal az ütemes sípszó hangja volt az, ami kirángatott a régóta tartó mély álmomból.

Eleinte homályosan láttam magam előtt a külvilágot, szinte semmit nem tudtam kivenni a fehér falakon kívül. Ahogy nyeltem egyet, mintha egy éles pengéjű kést toltak volna le a szegecsessé vált nyelőcsövemen. Próbáltam lélegezni, de akkor is csak maró szag volt, amit a tüdőmbe tudtam préselni. Ám a sokadik lélegzetvételemkor egy ismerős és mámorító illat csapta meg az orromat. Ezer közül is bármikor képes voltam beazonosítani. Az ismerős aromafelleg irányába vezettem a tekintetemet.

Ott állt az ágyamnál az illatfelhő tulajdonosa, közvetlenül a fejem mellett szoborként ácsingózott. Bal karját felkötötték, arcát is néhány heg tarkította, ajkait is felsérthette valami. Vélhetőleg egy erőteljes ütés, majd még jó pár csapás követhette őket. A sérülések árulkodóak voltak egytől egyig, ahogyan az arcélén sorakozó testszínű sebtapaszok is. Szóra akartam nyitni a számat, de merőben bonyolult dolognak látszott. Még egyszer megpróbáltam hangokat kipréselni magamból, ami ezúttal kicsit sikeresebbnek hatott. Felnéztem rá, a tekintetünk összefonódott.

- Hogy’ van, Son kisasszony? – szólított meg halkan.

- Jól – pihegtem erőtlenül. – Te jól vagy?

- Miattam ne aggódjon a kisasszony. – Parányi mosollyal illetett, de a hivatalos hangnem, amit használt, kifejezetten nem volt ínyemre, cseppet sem tetszett.

- Miért vagy ilyen kimért? – fordítottam el a pillantásomat az övétől, inkább a szemközti falra meredtem tovább.

- Milyen vagyok, Son kisasszony? – súgta.

- Ilyen. Miért ez a távolság? A hivatalosság. Hiszen~

Hirtelen elharaptam a saját gondolatomat, mielőtt még felelőtlenül kibukkanna belőlem. Mielőtt még olyat mondanék, ami nem odaillő volna. Mielőtt még olyat tennék, ami mindkettőnk számára tiltott és a végünket jelentené. Mélázásomból egy gyengéd érintés szakított ki, mire ösztönösen a reszkető kézfejre néztem. A bőrömön pihenő hosszúkás és vékony ujjakra.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte lágyan, ám mégis aggodalommal telve.

- Jól – szuszogtam.

- Nem csapsz be, JiHye? – Ahogy a nevemen szólított, megremegett a bensőm, olyannyira szerettem az ő szájából hallani a saját nevemet, különlegesnek éreztem magam tőle.

- Nem. Nem csaplak be – emeltem pillantásomat a mindenkori védelmezőmre. – Te is tényleg jól vagy, YongGuk? – néztem a mélybarna örvénybe.

- Most már igen. Most, hogy végre magadhoz tértél. Megnyugodhatok. – Gyengédséggel telve szorított csuklómra, majd ujjbegyeit vezette végig felkaromon, s vállamnál zárta rövid útját.

- Aggódtál értem? – vettem kicsit játékosabbra a beszélgetésünket, egy halvány felfelé ívelő görbülettel a szám sarkában.

- Tudja jól a kisasszony, hogy a nap minden percében aggódom a kisasszonyért – mormolta lelombozva.

- Kisasszony? – Halkan felsóhajtott elégedetlenkedő reakciómtól.

- Miért futottál el? – tette fel az őt emésztő kérdést néhány szívdobbanással később.

- Mit kellett volna tennem azok után? – Szavaim keserűségemtől csengtek, s ez YongGuknak is rögvest feltűnt, ahogy kérdőn pillantott rám.

- Nem azt, hogy elfutsz. JiHye. Nem kellett volna elrohannod – vitatkozott még higgadtan.

- Visszautasítottál – dünnyögtem csalódottan. – Azt mondtad, hogy nem szeretsz.

- Nem – szakított félbe rögtön, meg sem várta, hogy befejezzem mártíri monológomat. – Nem azt mondtam, hogy nem szeretlek, hanem azt, hogy nem szerethetlek. Nem ugyanaz a kettő.

- Nem lehet köztünk semmi. Így fogalmaztál – szűrtem fogaim között.

- Igen, így mondtam. De ez még mindig nem azt jelenti, hogy nem szeretlek.

- Akkor mégis mit? – húztam gúnyos-elégedetlen mosolyra a számat.

- JiHye – sóhajtott fel nevemmel ismét.

YongGukra siklott a tekintetem. Szemei szomorúan fénylettek, sőt, már az is eltűnt belőle. Megfakult. Nem ragyogott már úgy, mint az első találkozásunkkor. Amikor bemutattak minket egymásnak, alig húszéves koromban. Amikor leváltották YongGuk elődjét, mert korából adódóan a visszavonulás mellett döntött, hiszen a családunkhoz kerülésekor apámat óvta, születésemtől fogva pedig a visszavonulásáig engem védelmezett. Aztán betoppant YongGuk.

Egyszerűen világgá futottam volna, mikor meghallottam apám bejelentését az új testőrömmel kapcsolatban, mert képtelen voltam elfogadni bármiféle változást is az életemben, de ahogy YongGuk megjelent, varázsütésre megváltozott minden. Felfordult a világom, amikor mély tisztelettel, udvariasan köszöntött, s nem volt többé visszaút. Elvarázsolt a másodperc tört része alatt az egész Lénye, és nem tudtam tovább parancsolni a saját érzéseimnek. Hiába volt tiltott.

Először persze mindketten tartottuk a megfelelő távolságot, az etikettet, amit elvártak tőlünk – kiváltképp YongGuktól –, de minél több időt töltöttünk egymás társaságában, annál inkább kezdett megolvadni a jég. Én egyre bátrabbá váltam a közelében, ő pedig egyre kevésbé viselkedett ridegen és elutasítóan. Lassacskán megnyílt nekem, a barátjává fogadott, ő pedig egészen a szívem mélyéig jutott a megértésével és a közvetlenségével. Szerelembe estem.

- Mi zaklatott fel, JiHye? – zökkentett ki mély hangja az elmélkedéseimből. – Miért rohantál a karjaimba?

- Nem tudod? – Megrázta a fejét. – Apám nem mondta el?

- Mit? Mit kellett volna elmondania? – értetlenkedett, YongGuk pupillája a kétszeresére dagadt tanácstalanságától.

- Apám... Apám úgy döntött... Úgy döntött, hogy... Hogy kiházasít – mormoltam fájdalmasan.

- Hah? – YongGukon teljes döbbenet lett úrrá. – Férjhez? Férjhez ad?

- Uhm – tuszkoltam le egy méretes gombócot a nyelőcsövemen.

- Kihez? – Szólalt meg még mindig keresve az értelmet. – Mégis kihez, JiHye? Miért? Egyáltalán miért? Miért kell férjhez menned bárkihez is? JiHye? – YongGuk rémültsége engem is megijesztett.

- Valami politikai ügy – motyogtam. – Apa egy politikustársának legidősebb fiához. Vagy kihez.

- Elfogadtad az ajánlatot? – elvette a kezét a felkaromról és combja mellé engedte tagját.

- YongGuk? – Meglepett a reakciója, nem tudtam egyből válaszolni a kérdésére. – YongGuk? YongGuk, neked. Neked most. Most tényleg csak ez számít? Hogy elfogadtam-e?

- Miért? Elfogadtad? – Lekicsinylően zúgott fel YongGuk mélyen búgó hangja, összerezzentem az ismeretlen tónustól, rég hallottam már így csengeni a hozzám intézett szavait.

- YongGuk – hebegtem.

A következő momentumban a szemeim könnybe lábadtak, a mellkasom feszíteni kezdett, a fejem zúgott a töménytelen kérdéstől és szenvedéstől. Végképp elhomályosult előttem a testőröm arca, az egyre gyorsuló sípszó pedig egyértelmű jelévé vált zaklatottságomnak, ami fikarcnyit sem akart csillapodni. Hosszú percek teltek el, s közben csak fojtogatott a sírás, de nem akartam YongGuk előtt sírni. Nem akartam, hogy lássa, szenvedek. Végül mégis ő törte meg a némaságot.

- JiHye? – fogta meg újra a kezemet, amit el akartam húzni abban a másodpercben, de ahogy megéreztem forró ujjbegyeit a bőrömhöz érni, habozni kezdtem.

- Mi az? – gördült végig az első sós csepp a szemem sarkából, melyet igyekeztem mielőbb letörölni.

- JiHye – vett egy mély levegőt, miközben erőn felül próbáltam szemébe nézni. – Azért... Azért jöttél... Azért jöttél át hozzám... Hozzám az éjjel... Mert kiborultál? Kiborultál a házasság miatt? A kitűzött esküvő miatt?

- Miért kérdezed? Miért olyan fontos ez most? – fogtam meg az ujjait, s összekulcsoltam őket a következő mozdulatommal.

- Az esküvő miatt menekültél hozzám? – lehajolt az arcomhoz, puha ajakpárja súrolta a homlokomat.

- Igen. Szükségem volt rád – suttogtam lehunyt szemekkel, megszédített a közelsége.

- Nem lett volna szabad azokat mondanom neked – kezdett bele alig hallhatóan. – Ne haragudj, JiHye. Nem akartalak megbántani. Sajnálom – pihegte ajkaimtól alig néhány milliméternyire.

Kinyitottam a szemeimet, megbabonázva bámultam YongGuk résnyire tárt ajkait, melyekért folyton epekedtem. Megannyiszor elfogott a szomjúság, ha csak megéreztem egyetlen sóhaját is a bőrömön táncolni, vagy csak ajkait néztem, miközben beszél hozzám. Önkéntelenül nyaltam meg kiszáradt számat, s hajoltam is közelebb hozzá, hogy bezárhassam a leheletnyi távolságot. Forró és mámorító.

Mielőtt azonban még érezhettem volna YongGuk ajkait az enyémre simulni, váratlanul lendült a térelválasztó és lépett be a kórtermembe az apám. Magabiztosan és tiszteletet követelve, szorosan követte őt két testőre és a titkárja. YongGuk gyorsan elkapta a fejét az arcomtól, még az előtt, hogy apám megjelent volna a helyiségben. Rezzenéstelen arccal mért végig, majd apámra siklott tekintete. YongGukot képtelenség volt meglepni, minden érzékszerve száz százalékosan működött minden pillanatban.

- Hogy’ van a lányom? – intézte hűvös kérdését a testőrömhöz.

- Épp az imént tért magához, uram – döntötte meg kicsit a fejét. – Érdeklődtem a kisasszonytól az állapotáról, ami kellőképpen kielégítőnek mondható.

- Helyes – biccentett egy parányit YongGuk szavai után. – Beszéltem az orvosoddal, még negyvennyolc órát bent tartanak megfigyelésen – nézett rám érzelemmentesen. – Aztán hazajössz, és minden mehet tovább, akárcsak a támadásod előtt.

- Megértettem, Ahbeoji – törődtem bele apám döntésébe, noha legbelül toporzékolni tudtam volna mérgemben.

- YongGuk? – fordult ismét a testőrömhöz. – Míg idebent van a lányom, addig te felelsz a biztonságáért!

- Ahogy parancsolja, Son politikus úr! – YongGuk derékszögbe vágta magát engedelmesen.

- A távozását követően pedig beszélünk a jövőbeni dolgaidról.

- Son politikus úr? – kérdezett vissza félénken.

- Vigyázzanak a lányomra, míg én beszélek a testőrével! – utasította a mögötte álló öltönyösöket, akik egy szempillantás alatt termettek az ágyam lábánál.

YongGuk vetett rám még egy gyors pillantást, majd szó nélkül követte apámat a folyosóra.

Ideges lettem. A kelleténél jobban, mert egyáltalán nem értettem apám célozgatásait YongGuk jövőben dolgait illetően. Hiszen mi más dolga lehetne azon kívül, hogy engem óv a nap huszonnégy órájában? Semmi.

Minden létező összefüggés-elmélet megfogalmazódott bennem, míg vártam YongGukra. Beleértve az is, hogy kiderül a mélyen titkolt szerelmünk, és akkor YongGuknak tényleg nem lesz többé maradása mellettem, viszont arról már fogalmam sem volt, hogy azokat a napokat miként fogom túlélni. A percek ólomként peregtek egymás után, mintha YongGuk távozásával megállt volna az idő. De végre megint lendült a kórterem ajtaja, s YongGuk lépte át a küszöböt. Letörten. Vagy inkább teljesen összetörve odabent.

Apám testőrei YongGuk érkezését követően azonnal távoztak a helyiségből, nem volt tovább szükség a jelenlétükre. Kettesben maradtunk. YongGuk leült a lábaim mellé, megkereste a kezemet, majd automatikusan összefűzte az ujjainkat. Szorosan. Mintha abban találna kapaszkodót. A szemembe nézett. Aggodalmasan, reményvesztetten, elkeseredetten, beteljesületlen szerelmesként.

- YongGuk? Mi történt? Mit mondott Ahbeoji? – faggattam.

- A kisasszony édesapja úgy döntött. Úgy döntött, hogy felment. Felment a további szolgálataim alól – válaszolt könnyeit leplezve. – Ha újra az otthonában lesz a kisasszony, nekem el kell hagynom a Son rezidenciát.

- Mi? Nem! – jelentettem ki akaratosan. – Nem! Én ezt nem fogadom el! Te az én testőröm vagy! Csakis én mondhatok fel neked! Csak én rúghatlak ki! – ellenkeztem megállás nélkül.

- Sajnálom, JiHye – sütötte le szemeit csalódottan. – Elfogadtam a parancsot.

- Hogyan? YongGuk? Nem. Nem lehet – hebegtem az érzelmeimmel küszködve.

- JiHye. Már az utolsó alkalommal sem tudtalak megvédeni. Nem akarom még egyszer elkövetni ezt a hibát. Abba én is belepusztulok. El kell mennem.

- Nem! – akadékoskodtam, mint egy ötéves kislány, aki nem kapja meg, amit akar. – Nem teheted meg, YongGuk.

- Sajnálom, JiHye – esdekelt.

- Nem! Nem fogadom el a felmondásodat!

Ezzel megszorítottam YongGuk kezét, ösztönözve, hogy megint rám nézzen. Homályos lélektükrei marcangolták a szívemet, s tudtam, hogy ha most elengedem a kezét, azzal mindketten összetörünk a lelkünkben. De még így is el tudott varázsolni szembogara, ahogy belefeledkeztem tekintetébe, melyen fájdalmai táncoltak.

Felemeltem a másik kezemet és nyakára vezettem tenyeremet. Bársonyos tincsei közé fúrtam az ujjaimat, visszakoznia kellett volna, ellenkeznie a tettemmel, de hagyta magát. Hagyta, hogy egy könnyed mozdulattal közelebb húzzam az arcomhoz, és végre valahára megcsókolhassam. Könnyáztatta ajkakkal tapadtam az övére, szinte már belefulladtunk a sós nedvességbe, amik bőrünkön lejtettek fájdalmas tangót. Mohón, követelőzően csókoltam meg YongGukot, mert tudtam, hogy soha többé nem tehetem meg.

Alsó ajkamba harapott fogaival, a vágy majdnem elvette mindkettőnk eszét, de abban a pillanatban képes lettem volna meghalni a kórházi ágyamban, mint egyetlen másodpercet is YongGuk nélkül kelljen töltenem tovább. Újra és újra mélyen megcsókoltam, nem engedtem elhúzódni, hiába is szerette volna betartani a szabályokat. Ezúttal érvényesíteni kívántam az akaratomat. Bármi áron.

- Nem mondhatsz fel, YongGuk – ziháltam ajkaink közé pillanatnyi elválásunkkor, s már hívtam is egy újabb heves csókcsatába.

- El kell mennem, JiHye – pihegte a csókba, majd mindkét tenyerét arcomra vezette. – Mindig szeretni foglak. Mióta csak megláttalak a nappaliban. Soha nem tudok már másként érezni irántad – dünnyögte epekedőn.

- Nem engedlek el – megkapaszkodtam YongGuk nyakában, és a nem létező távolságot is leküzdve húztam mellkasomra. – Nem hagyhatsz el! Nem engedem. Nem adtam rá parancsot! – csókoltam meg vadul.

- Mindig szeretni foglak – ismételte meg, majd ujjait hívta segítségül, hogy elszakítsa ajkainkat egymástól.

- YongGuk? – néztem ködös szempárjába.

- Örökké szeretlek – lehelt kézfejeimre törődő csókot, aztán megint rám emelte tündöklő íriszeit.

- Nem adtam engedélyt a felmondásodra! – Ajkaim remegtek elfojtott sírásomtól, egyedül a könnyeim árultak el, melyek ismét útjukra indultak. – Hallod? Én nem fogadtam el a menesztésedet! Nem! – ráztam a fejemet ellenkezvén, de YongGuk nem állt kötélnek.

- Remélem, egyszer megbocsátasz nekem, JiHye. – Még egy utolsó csókot nyomott a homlokomra és a számra, aztán felegyenesedett. – Soha nem fognak változni az érzéseim a kisasszony iránt – hajolt meg illedelmesen.

- Míg mellettem vagy, elég, hogy szerethetlek a távolból. S miután elhagysz, épp úgy szeretni foglak, mintha mellettem lennél – szipogtam könnyeim közepette.

YongGuk még egyszer meghajolt előttem, majd hátrált két lépést az ágyamtól, s megvárta, míg nagy nehézségek árán, végre újfent lehunyom a szemeimet. Álomba merültem, ahol nem volt kín, csak boldogság. Csak ő és én.