Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 2. Back home...?

Az a negyvennyolc óra, amit a kórházban kellett töltenem, felért egy élet végéig tartó kínzással. YongGuk kimért és távolságtartó volt egész idő alatt, mintha soha nem szegtük volna meg a szabályokat, mintha soha nem lettünk volna más a másik számára, csak egy testőr és a védelmezettje. Mintha soha nem szerettük volna egymást. Pokolian hosszú volt a bent töltött két nap, szinte már vergődtem, mert nem mutathattam ki az érzéseimet senki előtt sem.

Apám persze a maradék időben sem jött látogatóba, egyedül csak YongGuk volt mellettem, de ő is már csak afféle kényszer-elemként. Muszájból. Noha, a tekintetét látva - s azt, hogy valahányszor azt látja, segítségre lenne szükségem, akkor ugorna gondolkodás nélkül - egyértelművé vált számomra, hogy neki sem olyan könnyű. Próbálta tartani magát előttem, de a szemei minduntalan elárulták a szívét. Volt, amit még előlem sem tudott rejtve tartani, és ezek az érzései voltak.

A hatalmas házhoz érve a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy megint azon falak között legyek, amiket szívem mélyéről gyűlöltem már oly’ régóta. Csupán azért, mert odabent nem várt más rám, mint a kötelesség és a kötelezettség. YongGuk egy hosszú és mély sóhajt követően a távirányító segítségével kinyitotta a vaskos kovácsolt kaput, majd egy parányi gázfröccsel beállt a méretes udvarba, közvetlen a bejárati ajtóhoz vezető lépcső előtt. Nagyot nyeltem, ahogy leállt a motor, majd abban a másodpercben már nyílt is az ajtó az inasunknak hála. A kezét nyújtotta felém, hogy segítsen a kiszállásban, de nem akaródzott elhagyni a járművet.

A legszívesebben visszacsuktam volna az ajtót, s YongGukra parancsolva elhajtattam volna a birtokunkról. Ki a városból, aztán az országból és végül az egész világból. Egy olyan helyre, ahol nem ismernek minket, és ahol szabadon szerethetem végre a testőrömet. Ellenben ezt az egyet nem tehettem meg.

YongGuk is elhagyta a biztonsági autót, majd türelmesen megvárta, hogy én is hozzá hasonlóan cselekedjek. Magamra erőltettem minden úri női mivoltomat, az inas tenyerébe csúsztattam a kézfejemet, majd lassan és annál is jobban koncentrálva a magabiztosságomra, kiszálltam az autóból. YongGuk lehajtott fejjel állt a jármű hátsó kerekénél, szótlanul figyelte minden mozdulatomat, majd ahogy lendült az oldali ajtó és a cipőm talpa érintette a legalsó lépcsőfokot, a hátam mögött termett.

A személyzet egy újabb tagja már a volán mögött ücsörgött és a garázs felé hajtott, ám mielőtt még beállt volna a járművel, a szokásokhoz híven alaposan kitakarította és lemosta a gépet. Én pedig apránként szedtem a fokokat a ház bejárata felé, körbeövezve megannyi személyzetissel. Nem szerettem rájuk használni sem a szolga, sem pedig a cseléd kifejezést. Hiába tették az életünket könnyebbé, képtelen voltam rabszolgaként tekinteni rájuk. Az apámmal ellentétben. Ő mindig is megvetette azokat, akik más szolgálatába álltak, hogy ezzel előteremthessék a mindennapi kenyerüket. Éppen ezért nem nézte volna soha sem jó szemmel, ha akár a szakáccsal is állok szóba, vagy közlöm, hogy gyengéd viszonyt folytatok a testőrség egyik tagjával. Világi botrány kerekedett volna belőle.

A halványsárga falak közé lépve összerezzentem. Ridegség járta át az egész épületet, amit az otthonomnak kellett neveznem, de mégsem éreztem magam soha biztonságban. Egyedül YongGuk karjaiban leltem igazi oltalomra. A bejárattól alig néhány méterre ácsingózott hőn szeretett szobalányom, aki nélkül nem tudtam volna feldolgozni a YongGuk iránt táplált érzéseimet sem. Ha Haru nincs mellettem a nap minden percében, akkor biztosan beleőrültem volna a saját szenvedéseimbe.

Szinte már a nyakába vetettem volna magam, de ahogy megláttam a hallban ácsingózó feljebbvalómat, a földbe gyökereztek a lábaim. Akkor lenne csak igazán hatalmas botrány, ha én egy „cselédnek” a karjaiba ugornék üdvözült mosollyal az arcomon, s jobban örülnék neki, mint bárki másnak a házban. Így kénytelen voltam magam visszafogni, amit Haru rögvest érzékelt is, egyetlen parányi fejbiccentéssel köszöntött, majd illemtudóan elém lépett.

- Köszöntöm újra itthon, JiHye kisasszony! – hajolt meg előttem.

- Szervusz, Haru – intéztem hozzá egy apró mosolyt, ahogy felegyenesedett.

- Kíván ebédelni a kisasszony? – érdeklődött.

- Nem. A szobámba megyek. – S ezzel már fordultam is egyet, de apám parancsoló hangja megállított a tevékenységeimben.

- JiHye!

- Igen, Ahbeoji? – hajtottam fejet előtte.

- Beszélnünk kell – közölte tényként, mire újfent beletörődtem az akaratába és követtem őt a társalgónkba.

Átlépve a boltív alatt, a kandalló irányába pillantottam, ahol egy ismeretlen fiatal férfi állt. Háttal mindannyiunknak, egyedül a vékony termetét tudtam megállapítani, amikor rá siklott a tekintetem, de semmi többet. Apám leült a bársonypamlagra, majd engem is maga mellé parancsolt, de még nem kínált hellyel. Egyetlen lépésnyire tőle foglaltam el a pozíciómat, ahogy az általában elvárt volt egy magamfajta lánytól. Türelmesen megvártam, míg apám kortyol egyet a dohányzó asztalon pihenő kristálypohár vízéből, aztán lazít egyet a zakóján és felkel a kanapéról.

- JiHye – köszörülte meg a torkát. – Bemutatom neked Lee TaeMint, a jövendőbelidet.

Újra összerándult a gyomrom apám szavaitól, a hányinger kerülgetett, ahogy tudatosultak bennem, s egyúttal őrjöngeni lettem volna képes, amiért ezt teszi velem. Az idegen a neve hallatán sem volt hajlandó felém fordulni, egészen addig rám sem hederített, amíg én közelebb nem sétáltam hozzá. Szép remények, mondhatom!

- Son JiHye – szólaltam meg higgadtan, bár meglehetősen nehezemre esett ez a viselkedés.

- TaeMin. Lee TaeMin – szűrte fogai között, még arra sem vette a fáradtságot, hogy rám nézzen, s ezt már nem tudtam szó nélkül hagyni.

- Elhiheti, hogy én sem repesek az örömtől, de igazán felemelhetné a fejét, már csak illendőségből is, Lee TaeMin! – mordultam rá elégedetlenül, mikor végre fölényesen rám nézett.

- Így jobb? – morogta visszautasítóan, majd apránként végigmért éjfekete szempárjával.

- Épp olyan, mint a modora! – jelentettem ki közönyösen, s apámnál itt volt a végszó.

- JiHye, a szobádba! Én még váltok néhány szót a vőlegényeddel! – csapta össze a kezeit, és mintha csak puskából lőttek volna ki, úgy robogtam el a társalgóból és meg sem álltam a hálószobámig.

Sajnos még szegény YongGukot is felborítottam a sietségemmel, nem beszélve Haruról. El akartam tűnni onnan, s ezt láttam a legkézenfekvőbbnek. Szabályosan berobbantam a szobámba, és egyenest az ágyamhoz siettem, hogy a párnáim közé zuhanhassak. Örök álomra vágytam, s esdekeltem mindenemmel, hogy ha most lehunyom a szemeimet, többé soha ne nyissam ki őket.

Puha ujjbegyek értek zilált tincseimhez, majd gyengédséggel telve simítottak végig hátamon és a karjaimon. Tudtam, hogy ezek a parányi kezecskék mindig meg fognak érteni és mindig igyekeznek biztos támaszom lenni, de most olyan viharba kerültem, ahonnan nem találtam a kiutat. Haru jelenléte csillapított a zaklatottságomon, de igazából kevésnek éreztem. Nem tudtam megnyugodni, mert másra volt szükségem. Oltalomra. Biztonságra. YongGukra.

- Haru... – zokogtam fájdalmaim közepette, képtelen voltam megnyugodni.

- Tudom, JiHye. Tudom – suttogta tele megértéssel.

- Haru... Nem élem túl... Ezt nem élem túl... – Keservesen sírtam Haru simogató ujjai alatt, majd a következő heves rohamom közepette az ölébe hajtottam a fejemet, és szoknyájába engedtem minden könnyemet.

- Itt vagyok, JiHye – simított végig a hajamon. – Minden rendben lesz, JiHye.

- Nem, Haru... – ráztam a fejemet könnyeimmel küszködve. – Apám... férjhez ad... és nincs... aki ezt megakadályozhatná... Haru... Haru férjhez... kell mennem – szipogtam.

- Talán idővel megszereted őt, JiHye – biztatott, de tudtam jól, hogy még ő maga sem hiszi el a saját szavait.

- Nem tudnék szeretni egy olyan férfit, mint Lee TaeMin – mormoltam a fogaim között, ahogy kicsit alább hagyott a zokogásom. – Egy arrogáns, beképzelt, faragatlan fickó, aki csak kihasználja a nőket – mormogtam.

- Lee TaeMin? – kérdezett vissza Haru a név hallatán. – Az a Lee TaeMin?

- Hah? – felemeltem a fejemet Haru öléből és könnyes szemekkel ránéztem. – Milyen Lee TaeMin? – értetlenkedtem.

- Tudod? Az, aki mindig is a nőügyei miatt szerepel az újságok címlapján – motyogta elégedetlenül.

- Akiről a múltkor is hoztál egy cikket, hogy szakított azzal a modellel? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Ő... – mormogta.

- Akibe kicsit bele vagy pistulva – jegyeztem meg egy halvány mosollyal a szám sarkában.

- Nem vagyok! – vágott vissza sietve, szinte már gyermekien dühöngött zavarától.

Azonban tovább nem tudtuk folytatni a diskurzust, mert egy visszafogott kopogtatás érkezett az ajtóm felől. Sietve kaptam fel a fejemet Haru öléből, mert nem akartam, hogy bárki is ilyen állapotban lásson, noha tisztában voltam azzal is, hogy az egyetlen ember, aki nem kopogtat, az apám az. Ő csak beront, mintha hatalmában állna mindent és mindenkit uralni, majd sebbel-lobbal távozik is, miután megosztotta minden gondolatát.

Haru is felkelt az ágyamról, megigazgatta az egyenruháját, én pedig a duplaszárnyas ablakomhoz ballagtam, hogy leplezhessem kisírt szemeimet a váratlan látogatóm előtt. Haruval még egyszer összenéztünk, majd a bólintásomat követően lenyomta a vaskos rézpántot az ajtón. A könnyed fuvallattal hozott illat szinte azonnal megcsapta az orromat, hiába volt egy fél emeletnyi a szobám mérete. Még így is tudtam, hogy ki kopogtatott korábban. Árulkodó volt az aromafelleg. Mindig leleplezte magát vele. Akaratlanul mosolyodtam el már csak a puszta gondolattól is.

- Engedelmével – hallottam meg Haru halk köszönését, majd egy laza perdülés után már távozott is a szobámból.

- Nem zavarom a kisasszonyt? – kérdezte csendesen.

- Gyere csak, YongGuk – motyogtam alig hallhatóan, közben az udvart kezdtem pásztázni homályos szemekkel.

- Köszönöm. – Léptei korántsem voltak magabiztosak, inkább tűntek félénknek és kétségbeesettnek. – Kisasszony? – szólt hozzám, ahogy mögém ért.

- Mit szeretnél, YongGuk? – Képtelen voltam a testőrömre nézni, így továbbra is az ablaküveget mustráltam mozdulatlanul.

- Azt, hogy rám nézzen a kisasszony – sóhajtott fel nehézkesen. – Szeretném látni a kisasszony csillogó szempárját.

- Már nem úgy csillog. – Lassan fordultam YongGuk felé, éreztem, ahogy útnak indul az első könnyem jobb szememből, majd végiggurul az arcomon.

- JiHye – dünnyögte, miközben letudta a kettőnk közötti távolságot, jobb kezét felemelve simította le a sós nedvességet a bőrömről. – Miért sírsz?

- Pontosan tudod – pityeregtem aprókat pislogva. – Legalábbis jó lenne, ha tudnád magadtól is.

- A házasság miatt? – tette fel a számomra balga kérdést, mert az nekem csak egy másodlagos indok volt a bánatomra.

- Ennyire nem ismersz? – húztam kényszeredett mosolyra a számat a hallottaktól, mire YongGuk is csak egy erőltetett mosolyt intézett hozzám.

- Ezek szerint nem amiatt vagy magad alatt – cirógatott meg hüvelykujjával. – Akkor? Mi nyomja a lelkedet? – Homlokával megtámasztotta az én homlokomat, mélyen a szemembe nézett.

- Te... – feleltem egyszerűen.

- Megbántottalak? – Hátrébb húzta a fejét, de a szemkontaktust nem szakította meg.

- Azért jöttél, hogy elköszönj, nem igaz? – reagáltam kérdéssel a kérdésre.

- JiHye...

YongGukból egy újabb mélyről jövő sóhaj szakadt fel, az egész testem beleremegett a forró lélegzetébe. Kis híján összeestem a lábai előtt, olyannyira zaklatottá váltam a közelségétől és a tudattól, hogy nem láthatom többé. Óvatosan felemelte a karjait és tenyereit a derekamra vezette. Ebben a másodpercben remegett meg a térdem az érintésétől, ösztönösen kaptam YongGuk testéért és kapaszkodtam meg a vállaiban. Erősen tartott, majd a biztonság kedvéért magához rántott és átölelt.

- Gondolod, hogy nekem olyan könnyű elhagynom téged? – motyogta nyakamba fúrt arccal.

- Nekem nem az, ebben biztos lehetsz – fogott el újra a sírógörcs, ahogy szorosabban kulcsoltam át YongGuk nyakszirtjét.

- Nekem sem – dünnyögte.

- Akkor szökjünk el! – ötlött fel bennem a gondolat, mely mindkettőnk gondjára megoldás lehet, szinte azonnal el is apadtak patakzó könnyeim.

- Hogyan? – kibújt a nyakamból és a szemembe nézett. – Mit mondtál? – nézett rám kétkedőn.

- Szökjünk el! Szökjünk meg innen! Itt hagyjuk ezt az egészet és csak ketten leszünk! – mosolyogtam bizakodón, hiszen én már tökéletesen el is képzeltem a hátralévő életemet YongGuk oldalán. – Még ma este összepakolom a bőröndömet, te értem jössz a hátsó kapuhoz és már itt sem vagyunk! – terveztem meg az egészet. – Jól kivitelezhető.

- JiHye... – YongGuk csalódottan, keserűségtől szenvedve nevetett fel. – Ezt nem mondhatod komolyan.

- Miért ne lennék teljesen komoly? – ellenkeztem.

- JiHye, mihez kezdenél az életben? Te egy finom nő vagy, aki nem szokott hozzá, hogy nélkülözzön. Téged nem az az élet vár, ami ezzel a nyakadba szakadhat.

- Ilyennek látsz, YongGuk? Egy elkényeztetett csitrinek?! – fakadtam ki idegesen, éppen YongGuktól nem vártam ezeket a szavakat.

- Nem ezt mondtam, JiHye – magyarázkodott.

- Nekem mégis úgy tűnt. Mintha egy fruska lennék, aki nem tudná megállni a helyét apuci pénze nélkül - makacskodtam.

- JiHye, ne tedd tönkre a búcsúnkat – nyelt egy nagyot.

- Menj el, YongGuk – beharaptam alsó ajkamat, mielőtt megint elfogna a sírás.

- JiHye... kérlek... – visszalépett hozzám, hogy újra karjaiba zárjon, de elhúzódtam tőle. – JiHye...?

- Ég veled, YongGuk – bukott ki belőlem kisvártatva.

- JiHye? Én...

- Köszönöm az eddigi szolgálataidat, hálás vagyok minden tettedért. – YongGukba fojtottam a szót, mielőtt még újra elerednének a könnyeim és nem tudnék parancsolni az érzéseimnek. – Köszönöm, hogy mindig védelmeztél és a szolgálatomra álltál minden pillanatban. Köszönöm a munkádat! – Illemtudó lányként és munkaadóként döntöttem meg a fejemet a búcsúmonológom végén, majd hátat fordítottam egykori testőrömnek, és újfent az üvegen át bámultam tovább a külvilágot.

- Nekem volt megtiszteltetés, JiHye kisasszony. Az érzéseim soha nem fognak változni a kisasszony iránt, sodorjon bárhová is az élet. Engedelmével...

Az árnyékából láttam, hogy még egyszer utoljára meg akart érinteni, de félúton visszaengedte karját a combja mellé, majd ökölbe szorítva a kezét vágta derékszögbe magát. Végül megunva a némaságot, vett még egy nagy levegőt, aztán odébb állt. Magamra hagyott a szobámban. Elveszetten.

Még be sem csukódott YongGuk háta mögött az ajtó, amikor térdeimre zuhanva temettem kezeim közé az arcomat és hagytam magam sodródni az érzéseimmel. Keservesen zokogtam a szívemet markoló fájdalmaim közepette, mikor egy reszkető, melegséget árasztó kézfej simult jobb vállamra. Gyengéden rászorított. Nem tudtam azonnal Harura nézni, még előtte is titkolni akartam a könnyeimet, hiába ismerte őket mindig is.

- Elment – suttogta hajamra, majd egy apró puszival illetett ugyanott.

- Mikor? – pityeregtem remegő ajkakkal.

- Az imént. Ahogy kijött a szobádból. Felmarkolta a kofferját és távozott a házból.

- Haru...! – zokogtam fel szenvedőn. – Haru... Haru... én ezt nem... élem túl...

Elvettem az arcomról a kezeimet és megkapaszkodtam Haru nyakában. Oda engedtem minden fájdalmamat, ami csak előtört a szívem mélyéről. Haru teljes megértéssel karolta át a derekamat, majd lassacskán felegyenesedett velem és az ágyamig araszoltunk, ahol lefektetett a puha matracra. Az éjjeli szekrényre rakott egy doboz zsebkendőt, és visszaült mellém. Sorban adogatta a papírokat, hogy felitathassam vele a sós nedvességet, de hiábavaló volt minden próbálkozásom. Nem tudtam abbahagyni a zokogást. Iszonyatosan szenvedtem YongGuk hiányától, felemésztett a saját kínom. Akkor és ott akartam meghalni, hogy többé ne kelljen ezzel a fájdalommal tovább élnem.

Végül álomba sírtam magam, még éreztem Haru simogatásait, azonban nem reagáltam egyikre sem. Elaludtam. Gyönyörű álomban találtam magam, ahol végre boldog voltam... YongGuk oldalán sétáltam a napfényben, s nem számított más, csak, amit egymás iránt érzünk...