Milyen lehet egy befolyásos politikus lányának az élete?
Könnyű...
gondolja ezt egy átlagember.
Bonyolult...
tudja ezt Son JiHye, annak a bizonyos politikusnak egyetlen gyermeke. Lépteit
állandóan kísérik, elit iskolában kellett teljesítenie, miközben jövőjét utolsó
lélegzetvételéig megtervezték. Most pedig meg kell tennie a következő lépést,
miszerint férjhez kell mennie a számára kiválasztott férfihez. S mi a helyzet
azzal a bizonyos első szerelemmel? Az Igazival?
JiHyének
fikarcnyi esélye sem lehet a boldogságra, ugyanis apja elrendezett házasságba
kényszeríti egy politikustárs elsőszülött fiával. Ráadásul a lánynak nincs
könnyű dolga ellenszenves védelmezőjével sem, így másra már nem számíthat, csak
a legjobb barátnőjére. Azonban még ő sem képes csodát tenni, hiszen JiHyéhez
hasonló cipőben jár: reménytelenül szerelmes, aki csak kihasználná a lány
őszinte érzéseit.
Van
egyáltalán bármiféle remény is a boldogságra JiHye számára ilyen feltételek
mellett?
* * *
Kétségbeesetten
rohantam, amerre a lábaim vittek, azzal sem foglalkozva, mégis hova lyukadok
ki. Csak el akartam tűnni, örökre, mindenki elől. A családom elől. A jövőm
elől. A múltam elől. Minden elől. Lélekvesztetten loholtam a félhomályban,
szinte már kiköptem a tüdőmet, olyannyira kapkodtam a levegő után, de nem
érdekelt még akkor sem, mikor már egyre mélyebben ziháltam. Minden erőmmel azon
voltam, hogy köddé váljak, s többé senki ne találjon rám.
A
sokadik utcasarok következett és az újabb kereszteződés, mikor egyetlen
másodpercre mégis megtorpantam. Csak egy mély lélegzetvételt akartam magamba
juttatni, majd indultam is tovább, hogy elmenekülhessek végre. Épp csak
leléptem a járdáról, hogy megiramodjak, mikor valaki megragadta a karomat és
visszarántott a padka széléről.
Idegesen
és egyben rémülten néztem fel a karomat szorongató alakra, aki másik kezében
egy rövidpengéjű kést markolt, aztán azzal a lendülettel emelte is a torkomhoz,
hogy örökre elnémítson. Félnem kellett volna, engem mégis megszállt a nyugalom,
hiszen másra sem vágytam, csak arra, hogy itt hagyjam ezt a világot és végre szabad
lehessek. Akár így, akár úgy, de menni akartam. Lehunytam a szemeimet és
vártam, hogy véget érjen a rémálom.
Az sem
érdekelt, hogy Őt is magára hagyom, hiába tettem ígéretet, mindig szükségem
lesz rá. Elég volt a szenvedésből, a szívemet marcangoló állandó fájdalomból,
hiszen pontosan tudtam, nekünk soha nem lehet közös jövőnk, hiába is vágyom rá.
Hiába is akartam Őt magam mellett tudni mindörökre, tudtam jól, ennél több,
mint ami most van, soha nem lehet.
A hideg penge a bőrömhöz nyomódott, a torkomon
akadt a következő levegővételem, majd elsötétült minden...
~ ~ ~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése