Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 4. Nightmare or Reality?

Ahogy olvastam a levél sorait, melyet az állítólagos anyám írt nekem, úgy éreztem, hogy egy világ törik össze bennem. Attól a személytől kaptam váratlanul egy levelet, akit születésem óta halottnak hittem. Akiről azt mondta az apám, hogy felejtsem el, mert sosem lesz az életem része, nem méltó rá, tekintsem egy emléknek. Gyerekként azt hittem, azért mondja ezt, mert nem akarta megmondani, hogy belehalt a szülésbe. De a levél írója szerint az egész egy nagy hazugság volt. Az apám hazudott nekem.

A papír száradt falevélként hullott ki a remegő ujjaim közül, én pedig azzal egyenes arányban csuklottam össze, és zuhantam a szőnyegre. Haru úgy kapott utánam, s ragadta meg a karomat, mielőtt még teljesen összeesem az olvasottaktól. A könnyeim automatikusan potyogni kezdtek nagy cseppekben, Haru megállás nélkül kérdezgetett.

- JiHye? Mi történt? Mi áll a levélben? JiHye? Mi történt? JiHye?!

- Haru. Haru... nem bírom... – zokogtam szívet marcangoló fájdalommal. – Nem élem túl. Haru... Haru...

- JiHye? Megijesztesz! Mi az? – faggatott egyre kétségbeesettebb hangon. – Mi van abban a levélben?

- Haru... – A nevén kívül képtelen voltam bármi mást kinyögni, annyira fojtogatott a sírás.

- JiHye?

Haru vigyázva a földre ültetett, szorosan mellém fészkelte magát, majd megkereste a levélpapírt és sietve olvasni kezdte a benne rejlő sorokat. Egyre erősebben karolta át a vállamat, zihálása fokozódott, majd ő is kiejtette a levelet és magához ölelt. Azonnal megkapaszkodtam a nyakában, és vállgödrébe engedtem minden sós nedvességet, ami csak felszínre akart törni.

- Akarsz találkozni vele? – suttogta kérdését fülembe kisvártatva.

- Nem tudom – motyogtam könnyeimet nyelve, nem tudtam válaszolni Harunak.

- Nem szeretnél esélyt adni?

- Nem tudom – mondogattam. – Haru. Fogalmam sincs. Nem tudom, mit is tehetnék most. – Kibújtam Haru vállgödréből és a szemeimet törölgetve néztem rá. – Te mégis mit tennél a helyemben? Ha a semmiből előkerülne egy napon a halottnak hitt anyád.

- Talán – nyelt egy nagyot. – Talán megadnám az esélyt neki.

- Hah?

- JiHye, az első esélyt minden ember megérdemli az életben. És te eddig csak az apádtól hallottakat ismered. Fogalmad sincs róla, hogy valójában is így történt-e minden, mint ahogy azt az apád neked elmesélte. Viszont ahogy én olvastam a levélből, az édesanyád mindent megbánt, és szeretne személyesen is bocsánatot kérni tőled.

- Haru – sóhajtottam fel nevével.

- Adj neki egy esélyt. Aztán pedig eldöntitek, hogy meg akarjátok-e jobban ismerni egymást. – Haru keskeny ajkára parányi mosoly kúszott gondolata végén.

- Rendben – bólintottam határozatlanul néhány szívdobbanással később.

- Akkor szólok, hogy készítsék elő az autót.

Haru könnyedén felpattant mellőlem, majd engem is magával húzott és még egyszer átfonta karjaival a derekamat. Hosszú percekig kapaszkodtunk egymásba, aztán erőt véve magamon, elengedtem Haru derekát és a szekrényemhez battyogtam. Muszáj voltam valami értelmes ruhába tuszkolnom magam, ha már az első találkozásra készültem az anyámmal.

Újabb percek robogtak el egymás után, talán beletelt egy órába, mire előkerült az első darab a vállfáról, s már Haru is visszatért hozzám. Elégedetlenül fürkészte a tanácstalanságomat, ahogy egymás után veszem le az akasztóról a ruhákat, egyet sem felpróbálva teszem is vissza őket, aztán egy soron következő akad a kezembe, ami jó esetben talán kiköt az ágy végében.

Valami egyszerűt szerettem volna, ami könnyű és nem érzem magam feszélyezve benne. De semmi olyan kollekció nem felelt meg nekem, amit Haru egyre nehezebben viselt. Nagyokat fújtatva vágta le magát a ruhakupacra, majd összekulcsolt karokkal bámult rám.

- Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig tart kiválasztani egy szoknyát meg egy blúzt – mormogta az orra alatt.

- Pedig elhiheted, hogy nem olyan könnyű – dünnyögtem egy vajszínű blézert tartva magam előtt.

- Vagy inkább arról van szó, hogy félsz odamenni – lépett mögém kétkedőn, tekintetével az enyémet vizslatta.

Leengedtem a kiskabátot, s lassan megfordultam a tengelyem körül. Haru arca rögvest elhomályosult előttem, mert egyáltalán nem járt messze az igazságtól. Sőt, ami azt illeti, tökéletesen látta a helyzetet. Rettegtem elmenni erre a találkozóra. Inkább száz megbeszélés a vérszomjas politikusokkal, mint az első találkozás az anyámmal. Haru látta rajtam a tétlenséget, majd kivéve a kezemből a ruhadarabot, visszaakasztotta, aztán egy fekete kabátkára esett a választása, amihez ízléses, egyenes szabású ruhát talált, majd a kezembe nyomva őket a fürdőbe terelgetett.

Közel húsz perces készülődés után végre előkecmeregtem a hálóból, aminek ajtaja előtt izgatottan ácsorgott a szobalányom. A felkaromba markolt, majd lekísért a bársonyszőnyeggel borított lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig maradt mellettem. Kinyitotta a térelválasztót majd a kellemesen csiklandozó napfényre tessékelt. A sötétített üveggel borított minilimuzin már várt rám. A sofőrrel együtt, aki nem más volt, mint az arrogáns és ellenszenves testőröm.

A külseje ezúttal is lehengerlő volt, a fekete anyag kellőképpen hangsúlyozta alakját, ami már-már modellekével vetekedett. Szinte tátva maradt a szám, ahogy belefeledkeztem a védelmezőm mustrálásába, s ha nem jön közelebb hozzám, akkor esthajnalig bámultam volna őt. Udvariasan megdőlt előttem, majd egy torokköszörülés után megszólított.

- Son kisasszony. Az autó előállt – mutatott a nyitott ajtóra. – Kérem, szálljon be.

- Köszönöm – biccentettem egy nagyot nyelve, majd tenyeremet a kinyújtott kézfejébe simítva leléptem a három kisebb lépcsőfokot és beszálltam a járműbe.

- Hová vihetem, Son kisasszony? – nézett a visszapillantóba, mikor a kormány mögött elfoglalta a helyét.

- A parkba. Abba, ahol a szökőkutakkal borított sétálóövezet van – feleltem kissé remegő hangon.

- Tudom, melyik – bólintott, s elkaptam egy félszeg, féloldalas mosolyt, ahogy nyugtázta a címet.

- Oda lesz. Ott lesz. Khm. Ott találkozom. Khm. Oda vigyen – tűrtem fülem mögé néhány tincset zavaromban.

- Értettem, Son kisasszony.

JongHyun ezzel gázt adott, majd lassan kigurult a hatalmas udvarról és elindultunk a park irányába. Az egész utat szótlanul tettük meg, ami kifejezetten szokatlan volt számomra. YongGukkal állandóan beszélgettünk. Én a háta mögötti ülésbe helyezkedtem el kényelmesen, s így egészen privát dolgokról is tudtunk társalogni, nem kellett azzal törődnünk, meghallja-e bárki is. De JongHyun más volt. Túlságosan is különbözött YongGuktól, és ez fájt a legjobban. YongGukban támaszra leltem, valahányszor kitettem a lábam a házból, odabent pedig Haru volt a mindenkori megértőm. Most viszont egyedül éreztem magam.

Alsó ajkamat harapdálva tördeltem az ujjaimat az ölemben, s az előttem álló találkozásra gondoltam. YongGuk biztosan kitalált volna valamit, hogy megnyugtasson, vagy csak kicsit feledtesse velem a dolgot, de JongHyunnak esze ágában sem volt megkérdezni az idegességem okát. Legalábbis szentül hittem, hogy kicsit sem foglalkoztatja az állapotom, mígnem váratlanul a fékbe taposott és hátra fordult.

- Jól érzi magát, Son kisasszony? – döntötte kissé oldalra a fejét.

- Jól. De miért álltunk meg? – pislogtam meglepetten.

- Valami nyomasztja talán a kisasszonyt? Mégsem szeretne odamenni? Talán megfenyegették a kisasszonyt? Veszélyben érzi magát? – faggatózott monoton hangon.

- Mi ez a kérdező bizottság? – ráncoltam össze a homlokomat, nem tetszett JongHyun meglepő viselkedése.

- Látom, hogy nincs jól a kisasszony, és ennek az okát szeretném tudni – felelt kimérten és távolságtartóan.

- Ne izgassa csak az állapotom. Jól vagyok. Induljon! – intettem parancsra, mire elégedetlenül morgott valamit az orra alatt és visszafordult. – Remek... – szűrtem a fogaim között.

- Talán nem tűnt fel a kisasszonynak, de az édesapja azért rendelt maga mellé, hogy vigyázzak az életére. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy olykor meg kell kérdeznem az állapotát.

- Kell? – meresztettem szúrós szemeket JongHyunra, a korábbi szívlelés egyetlen fordulat alatt teljes ellenszenvvé alakult újfent. – Tehát csak azért faggatózik, mert az apám erre utasította. Kiváló – mormogtam.

- Megérkeztünk! – vágta félbe a kezdeti vitánkat, s esélyt sem hagyott a folytatásra, kiszállt az autóból és a hátsó ajtóhoz lépdelt. – Son kisasszony? – nyújtotta felém markos tenyerét, hogy kisegíthessen a helyemről.

- Tsch.

Egy erős nő álarcát öltöttem magamra, ahogy elhagytam a limuzint JongHyun segítségével, majd elsimítva a felesleges ráncokat a ruhámon, a hónom alá csaptam a kistáskámat és a park bejárata felé indultam. Nyomomban kétlépésnyire JongHyunnal. Furcsa mód biztonságban éreztem magam az első kimozdulásunkkor, ami felettébb meglepett. Nem erre számítottam, mikor először leszünk majd magunkban.

Tekintetemmel pásztázni kezdtem az embereket. A park tele volt szerelmespárokkal és családosokkal. Édesapák és édesanyák élvezték a napsütést a gyermekeikkel, ahogyan a szerelmesek is ugyanúgy elvesztek a délelőtti napfényben. Egyedül talán én voltam az, aki képtelen volt megnyugodni, hiába szívtam be újra és újra az oxigént egyre nagyobbakat sóhajtva. Ahhoz a bizonyos nagy fához érve lecövekeltem. A padon egy jól szituált, idősebb nő üldögélt, aki hozzám hasonlóan a park látogatóit figyelte mosolyogva, míg nem összeakadt a pillantásunk.

A szívem a torkomba ugrott, a nyakamban éreztem JongHyun lélegzését, és láttam, ahogy az a bizonyos nő megfontoltan felegyenesedik a padról, picit igazít a tökéletes kontyba kötött fürtjein, aztán három lépést tesz az irányomba.

- A hölggyel van találkozója, Son kisasszony? – súgta alig hallhatóan JongHyun.

- Igen, magamra hagyhatsz – feleltem remegősen.

- Itt leszek a kisasszony mögött. – Ezzel hátrált tőlem, s ahogy én is tettem néhány lépést az ismeretlen nő felé, úgy követett JongHyun engem is.

Illően meghajoltam a nő előtt, majd felegyenesedvén végigvezettem rajta kíváncsi tekintetemet. A korát próbáltam beazonosítani, olyan negyvenöt és ötven közé saccoltam első látásra, aztán a ruháit szemügyre véve állapítottam meg, hogy jómódú hölgyet tisztelhetek benne. A frizurája is több ezer wonos, ahogyan a sminkjét is biztos kezek kenték fel. Kihúztam magam, és bizalmamat közvetítve felé, a kezemet nyújtottam.

- Son JiHye – mutatkoztam be illemtudóan. – A hölgyben kit tisztelhetek? – kérdeztem monoton hangon.

- Shin EunHee vagyok – bólintott egy aprót. – Kérlek, ülj le – mutatott a pad felé baljával, hogy ezzel is ösztönözzön a bizalmas beszélgetésre.

- Ahogy kívánja – biccentettem.

- Köszönöm.

Tökéletes összhangban kuporodtunk le a vékonydeszkás ülőkére, majd egyszerre simítottuk el a szoknyánkat és tettük le combjainkra a táskáinkat. Mintha magamat láttam volna idősebben. A mellkasom szorítani kezdett, s hirtelen megannyi összeesküvés-elmélet látszott megszületni a fejemben. Talán csak egy idős nő próbálja megtanulni a mozdulataimat, hogy azzal közelebb férkőzhessen az apámhoz, kiadva magát valaki teljesen másnak, engem pedig életem végéig fogságban tart.

- JiHye – szólított a keresztnevemen, s én a nőre néztem. – Örülök, hogy eljöttél.

- Egy esély mindenkinek jár – idéztem fel Haru hozzám intézett szavait. – Tehát? Mit akar tőlem, Ajumma?

- Oh, istenem – lesütötte szemeit, ujjaival a táskáját kezdte szorongatni. – Annyira fáj, hogy idegenként tekintesz rám, pedig tudom, hogy joggal teszed. Eleinte féltem, hogy nem fogsz eljönni, de most mégis itt vagy. – Egyetlen lélegzetvételnyi időre kapta fel a fejét, aztán folytatta is tovább mondandóját. – JiHye. Én. Én nem is tudom, hol is kezdhetném.

- Az elején – válaszoltam némi csalódottsággal telve.

- Son politikus volt az első férfi az életemben, első szerelem, és azt hittem, örökké fog tartani. Mindig is családra vágytam, házasságra és gyerekekre, de egyedül voltam ezzel az érzéssel. A politikus nem törődött az én álmaimmal, csak a sajátjaiért küzdött és akarta azokat elérni. Míg végül ott maradtam egyedül abban a házban, magányosan. Az évek teltek, és azt hittem, soha nem leszek boldog. Végül rám talált a szerelem, én teherbe estem, s először éreztem magam boldog asszonynak. – Kuszának tűntek a szavak, amik feltörtek belőle, mintha két férfiről esett volna szó, és elveszítettem a fonalat. – Amikor kiderült a várandósságom, akkor a politikus már megtervezte a te életedet is, nem hagyva nekem beleszólást. Nem akartam, hogy valaha is házasságba kényszerítsen, azzal elérve, hogy magasabb pozícióba kerülhessen. Nem akartam, hogy a gyermekemet használja fel a saját céljai elérésében. Nem akartam feláldozni a lányomat, de nem voltam elég erős hozzá. – Lassan megemelte a fejét és a szemembe nézett. – Ne haragudj rám, hogy elhagytalak, JiHye.

- Ajumma...? – hebegtem teljes döbbenetben úszva. – Miről beszél, Ajumma?

- JiHye, az édesanyád vagyok. Én szültelek és hagytam, hogy egy politikus elszakítson tőlem. Gyenge és megtört voltam.

- Az a politikus az apám – reagáltam kétkedőn.

- Úgy tudja, hogy az ő lánya vagy. Hiszen a házasságunk alatt fogantál.

- Hogyan? – kidülledt pupillákkal néztem az előttem ülő nőt, aki a másodperc tört része alatt törte össze a világot, amiben idáig léteztem. – Mi az, hogy úgy tudja? Akkor ki az apám? Kicsoda maga? – kérdezgettem egyre idegesebben.

- Az igazi édesapád az a férfi ott – mutatott jobb oldalra, a harmadik padon egy férfi ücsörgött, kezében újságot tartva. – Úgy hívják, hogy Park MinKyung, és ő az, aki a legszebb boldogságot adta nekem. Tudja, hogy a lányom vagy, mindennel tisztában van, s csak arra vár, hogy megbocsáss nekem.

- Nem. Nem lehet! – pattantam fel a padról elégedetlenül, JongHyun rögvest mellettem termett. – Azonnal vigyél haza! – néztem fel JongHyunra, majd robogtam is ki a parkból.

Hallottam, ahogy a nevemen szólongat, de nem akartam visszafordulni. Az apám szájából akartam hallani ezt az egészet. Tudnia kellett, ha így eltitkolta előttem az igazságot. A könnyeim útnak indultak, alig láttam a kilincset, s ha JongHyun nem segít, akkor még hosszú ideig kereshettem volna.

- Parancsoljon, Son kisasszony – nyitotta ki az ajtót, majd segített is be a járműbe.

- Vigyél haza. – Könnyeimmel küszködve ismételtem meg a korábbi utasításomat, fel sem tűnt, hogy idegességemben hátrahagytam a tisztelettudó hangnemet, s JongHyun sem éppen erősködött vele.

- Máris otthon leszel. – Ezzel elfordította a kulcsot és elhajtott a parkból.

Megmentett...valóban ezt tette? Megmentett egy rémálomból, vagy kimenekített a valóságból, hogy egy újabb hazugságba csöppenhessek általa? Tényleg minden szava igaz volt ennek a nőnek? Ő az anyám, és Son politikus soha nem is volt az apám? Mi az igazság...?