Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 6. Preparations

Türelmetlenül vártam, hogy végre otthon legyek, s azzal együtt megnyugvásra is találjak Haru oltalmazó karjaiban. Az utat szótlanul ültem végig, üveges tekintettel bámultam kifelé az ablakon, nem törődve azzal sem, mikor JongHyun egy-egy torokköszörüléssel próbált szóra bírni. Nem állt szándékomban tovább foglalkozni vele, rettenetesen megbántott. Elítélt, pedig semmit nem tudott rólam.

A házhoz érve figyelmesen leparkolt, leállította a motort, aztán komótos mozdulatokkal elhagyta a járművet és a hátsó ajtóhoz sétált. Könnyed lendülettel kinyitotta azt, majd kezét nyújtva várta, hogy kézfejem tenyerébe simuljon. Cseppet sem vágytam a segítségére, de az autó méretéből adódóan – és persze a ruhám szabásának köszönhetően – egyedül igencsak nehézkes volt kiszállni belőle. Elfojtva egy mormogást vezettem tenyeremet várakozó mancsába, majd ujjaimra gyengéden szorítva húzott ki a G90-esből.

Lehajtotta fejét, ahogy felegyenesedtem, miközben én szúrós pillantásokat intézve hozzá kerültem ki, és indultam meg a bejárati ajtó felé. Szinte alig tettem két lépést, amikor már újfent mögöttem volt, és kísérte lépteimet szorosan. Furcsán dübörgött a mellkasom a közelségétől, az őt körülvevő aromafelleg kissé bódító hatással volt rám. Nem értettem, miért reagálok így, hiszen tudtam jól, hogy ő sohasem fogja azt látni, amit YongGuk látott bennem...

- Köszöntöm itthon, JiHye kisasszony – üdvözölt illedelmesen Haru, ahogy beléptem a hatalmas előtérbe, én először csak egy egyszerű mosolyt intéztem szobalányomhoz.

- Szervusz, Haru – szólaltam meg a mosoly mögé rejtve idegességemet, elvégre illendőség is diktálta, hogy szóval köszöntsem őt. – Hol van Ahbeoji? – érdeklődtem az apám holléte felől.

- Még nem érkezett haza Son politikus úr, engedelmével – válaszolta. – Kíván valamit enni a kisasszony?

- Nem kérek semmit. A szobámban leszek – legyintettem, majd kihúzva magam mély levegőt vettem és már indultam is tovább az utamra.

- Elnézést, JiHye kisasszony – szólt utánam, ahogy a lépcső felé vettem az irányt.

- Mi az, Haru? – biccentettem oldalra a fejem elégedetlenkedőn.

- A társalgóban várják a kisasszonyt – mutatott a megfelelő helyiség felé.

- Kicsoda? – ráncoltam össze a szemöldökömet kétkedőn.

- Choi asszony két segédjével – hajolt meg.

- Oh – pihegtem csalódottan. – Vagy úgy.

- Son kisasszony? – érkezett a kérdés a hátam mögül JongHyuntól. – Ismeri ezt a Choi asszonyt? - kérdezgetett tovább a vendégeim kilétéről, ahogy azt egy testőrnek tennie kell.

- Nem kell aggódnia, az esküvő miatt vannak itt a hölgyek – reagáltam kissé lekezelő hangnemben, még mindig sértett JongHyun korábbi megjegyzése, amit EunKyung asszonynál mondott, s nem akartam enyhülést mutatni felé.

- Szólhatok Choi asszonynak, hogy fogadja őket? – tette fel a kérdést Haru.

- Igen, szólj nekik, kérlek. Egy perc és jövök, csak átöltözöm valami kényelmesebb ruhába.

- Engedelmével – hajolt meg, majd sietett is át a társalkodóba.

- A nap hátralévő részére kimenőt kap – intéztem JongHyunhoz a szavaimat, rá sem nézve, amikor kezem a fabetétes korlátra siklott, jobb lábam pedig a lépcső legalsó fokát érintette. – Nem lesz szükségem a védelmére.

- Igen, értem – dőlt meg kissé, így fogadván az intelmeimet. – Azért túl messze nem leszek a kisasszonytól – vetette oda félvállról, ahogy elindultam felfelé a fokokon.

Néhány röpke pillanatra sikerült megfeledkeznem a kitűzött esküvőről, de amikor Haru közölte, hogy a társalkodóban várnak a szervezők, újra elfogta a szorító érzés a gyomromat. Mintha a halálba készülnék. Eszembe jutott a nap, mikor YongGukhoz menekültem a hír hallatán, aztán a támadás éjjele, végül a keserves búcsú a korábbi testőrömtől. Egyre jobban marcangolta a szívemet a kínzó fájdalom.

Amint a négy fal között találtam magam, ledobáltam a ruháimat, leengedtem a hajamat és tincseim közé fúrva ujjaimat ráztam fel őket. Kimerültnek éreztem magam, s bármennyire is szerettem volna menekülni még tovább, nem tudtam sehová sem elrejtőzni. Mindenhol csak a kötelezettség és a megfelelés várt. A boldogsághoz vezető utat semerre sem találtam. S minekután nem illet megvárakoztatnom az esküvőszervezőt sem, erőt vettem magamon, hogy újabb kötelességemnek tegyek eleget. Ha már az apám ezt nevelte belém a nap minden percében, mióta csak az eszemet tudom.

Felvettem egy kevésbé elegáns miniruhát, amiből könnyedén kibújhatok a menyasszonyi öltözékemhez, felülre egy könnyű kabátkát öltöttem, a tincseimet pedig lógva hagytam. Alig negyed órával később már odalent voltam a társalgóban, s hallgattam Choi asszony gondolatait, miként hozza létre a világra szóló esküvőmet Lee TaeMinnel. Üveges szemekkel néztem az előttem heverő papírokat, csak beleegyezőn bólintottam minden kijelentésre.

- A liliom vagy az orchidea legyen a fő díszítő elem a virágok terén? Én inkább az orchideára szavaznék, ha már a csokor rózsából és jázminvirágokból készül, esetleg némi szellőrózsát tudnék elképzelni benne. Vagy talán az túlságosan egyszerű? Mi a véleménye, kisasszony? – emelte fel a fejét a papírokról.

- Tökéletesen megfelel – válaszoltam monoton hangon, fel sem fogva igazán a kérdést.

- De melyik? – pillázott rám nagyokat.

- Tessék? – kaptam Choi asszonyra a fejemet, ahogy tudatomra ébredtem.

- Melyik virág legyen inkább? A liliom vagy az orchidea? – kérdezte kissé értetlenkedőn.

- Nekem mindkettő megfelel. Amelyik Choi asszony szerint jobban illik a helyszínhez. Abban mi van? – mutattam egy méretes zsákra, amit Choi asszony fiatalabbik segédje akasztott fel a kanapéval szemközti vitrines szekrényre, ezzel elterelve mindennemű eszmecserét a dekorációról.

- A menyasszonyi ruhája. Végre elkészült – felelte szélesen mosolyogva.

- Megnézhetem? – egyenesedtem fel, aztán már sétáltam is a ruhazsákhoz.

- Igazából az lett volna a következő, amit meg kell beszélnünk, de gondoltam, hogy ha a virágokat és egyéb dekorációt rendeztük, utána foglalkozunk a ruhával.

- Szeretném megnézni – jelentettem ki magabiztosan.

- Természetesen – bólintott. – JeJin-ah, kérlek, mutasd meg Son kisasszonynak a ruháját!

- Igenis, Choi asszony!

A ruhazsák cipzárja lassanként feltárta a benne rejlő finom anyagot. Szinte magáért beszélt az öltözék, nagyot kellett nyelnem a látványtól. Ha nem egy kényszerházasságról lett volna szó, akkor nagyobb örömmel fogadom a viseletet, de a torkomat szorító érzés nem hagyott boldogságban úszni. Talán, ha egészen más mellett állhatnék az oltárnál, könnyebben mosolyra fakadhattam volna.

JeJin gondosan kihámozta a szaténhoz hasonlító taft anyagú ruhát, majd felém tartva hagyta, hogy ujjaim is érinthessék a finomszabású matériát. Újra és újra elfogott a sírás, de tartottam magam mindhárom alkalmazott előtt. Hosszan szívtam magamba az oxigént, hogy mihamarabb megnyugodhassak, ami apránként ugyan, de sikerült.

- Felpróbálnám – szólaltam meg kisvártatva, mire JeJin biccentett egy parányit.

Kíméletesen és minden mozdulatára ügyelve segítette rám az esküvői viseletemet, majd a hajamat is feltűzték, hogy az összhatás meglegyen hozzá. A hatalmas tükörhöz lépdeltem, kissé megemeltem a ruhát, hogy ne lógjon teljesen a földre. Megálltam a tükörképemet látva. Hiányzott egy érzés. A boldog menyasszony érzése nem járta át a testemet, csak a kényszer és a kötelesség uralta minden gondolatomat. Megint elfogott a sírógörcs, ám ezúttal nem voltam elég ügyes, így néhány sós csepp utat találva magának a ruhám alján koppant.

- Valóban kápráztató ebben a ruhában – hallottam meg Choi asszony hangját, közben óvatos mozdulatokkal simítgatni kezdte rajtam az anyagot.

- Köszönöm, Choi asszony – feleltem elcsukló hangon, s ekkor vettem csak észre a háttérben megbúvó mélybarna szempárt. A tekintetünk összefonódott. – Gondolja, hogy a vőlegényemnek is tetszeni fog? – tettem fel a kérdést, miközben a tükörképemet vizslató szembogarakba néztem mélyrehatóan.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy ő is el lesz ragadtatva a kisasszony látványától – felelte büszkén.

- Újra a kisasszonyba fog szeretni az úrfi! – ujjongott JeJin is mellettem, ahogy végigvezette rajtam a pillantását.

- Biztosan – motyogtam halkan, még mindig nem szakítva meg a szemkontaktust. – Ön miként vélekedik erről? – fordultam szembe a boltívet támasztó testőrömmel, akinek csodáló tekintetével vívtam eddig csatát, s hozzá tartozott az a bizonyos mélybarna szempár. – Ön is a hölgyekhez hasonlóan gondolja?

- Khm – nyelt egy nagyot, ahogy váratlanul nekiszegeztem a kérdést, egy másodpercre még el is pirult a kérdéstől. – A kisasszony igazán elbűvölő jelenség ebben a ruhában – döntötte meg kissé fejét előttem, majd rám nézve folytatta gondolatát. – Amennyiben nincs szüksége tovább rám a kisasszonynak, úgy visszavonulnék.

- Még ne menjen el! – állítottam meg, ha már korábban ő akart maradni és erősködött a dologgal, akkor bizony végigasszisztálja ezt a nevetséges közjátékot. – Lehet, hogy szükségem lesz még a szolgálataira – fordultam ismét a tükör felé.

- Ahogy a kisasszony kívánja – fogadta el a döntésemet, mikor újfent találkozott a tekintetünk a tükörnek hála. – Daebak... – tátogta maga elé, s közben folyton végigsiklott rajtam mélybarna lélektükre.

Még pár pillanatig nézegettem magam a ruhámban, próbáltam elfogadni a tényeket, miszerint hamarosan egybekelünk TaeMinnel, de aztán megkértem Choi asszonyt és alkalmazottait, hogy hámozzanak ki a fehér ruhából. Váltottunk még néhány gondolatot, s már csak apró kérdések maradtak nyitottak, amihez egyedül már csak az apámra volt szükség. Neki kellett a végső jóváhagyást meghoznia, kiváltképp a vendéglistát illetően. Megköszöntem Choi asszony figyelmességét és munkáját, aztán elköszönve tőle a kanapéra zuhantam.

Szinte abban a másodpercben szólalt meg a telefonom, s tudtam, hogy ezúttal a kimért és bármikor tárgyalóképes üzletasszony szerepét kell magamra öltenem. Bármi áron. Nem kuporoghattam a romjaimon, hiába is vágytam rá. Mélyet lélegezve emeltem fülemhez a telefont, majd szóltam is bele. Az egyik francia képviselő kereste az apámat, de jobb híján velem kellett beérnie. Magam elé vettem a jegyzettömbömet és a szemüveget is ösztönösen vettem fel, annak ellenére, hogy ritkán volt szükségem rá.

- Oui, monsieur. Je vais discuter d'une journée convenable avec le politicien Son. Je t'appellerai bientôt. Au revoir.

- Egy kis nyelvgyakorlat? – érkezett a kérdés a boltív alól, ahogy letettem a telefont, kissé morcosan fordultam felé, nem tetszett ez a megjegyzése.

- Ha ennyire kíváncsi – húztam lejjebb az okulárét az orrnyergemen és JongHyunra emeltem pillantásomat –, anyanyelvi szinten beszélek kínaiul, japánul és angolul. Beszélek még németül és olaszul, illetve megértem a spanyolt is. Oh, és ahogy hallhatta, a francia nyelvvel sincsenek gondjaim. Még valami? – durrogtam lekicsinylőn, tudását becsmérelve gondolatban.

- Hm. Igazán sokrétű – bólogatott beleegyezőn. – És mégis hány nyelven tud beszélni, mikor az érzéseiről kérdezi valaki? – suttogta lejjebb hajolva hozzám.

- Nincs jogában sértegetni! – puffogtam bosszúsan, majd ledobva a szemüveget az asztalra, felkeltem a pamlagról, felmarkoltam a jegyzeteket és a hall felé vettem az irányt. – Ha pedig annyira kíváncsi, egy magamfajtának nincsenek érzései! – vetettem oda félvállról, s inkább menekülőre fogtam, mielőtt még meglátja hullani a könnyeimet.

Meg sem álltam a hálószobámig, hiába szólongatott megállás nélkül Haru. Egyedül akartam lenni. Egyedül a magányommal és a szenvedésemmel. Ki akartam adni magamból minden fájdalmamat, s erre a legalkalmasabb helyszín a saját szobám volt, ahová elbújhattam mindenki elől. Magamra zártam az ajtót, majd az ágyamhoz rohantam és a párnáim közé vetettem magamat.

A legkisebbre húztam össze a testemet, el akartam tűnni egy szebb világba. Egy másik jelenben kívántam létezni, ahol nincs bántás és ahol nincs más, csak én és YongGuk. Ahol végre felvállalhatom a saját szerelmemet, ahol végre igazán szerethetek. Könnyeimnek utat engedve zokogtam hangosan, nem számított, ki hallja, vagy ki nem. Az sem foglalkoztatott, hogy esetleg apám lesz fültanúja a hangjaimnak.

- YongGuk... – ismételgettem nevét szűnni nem akaróan, szívemet egyre jobban szorította a kín, hogy többé nem omolhatok karjaiba, s nem érezhetem az ő szerelmét. – YongGuk... gyere vissza... YongGuk... könyörgöm... ments meg... kérlek...

Arcomhoz emeltem az egyik párnámat, s oda engedtem minden egyes kiáltásomat. Hagytam felszínre törni, ami legbelül lakozott. Kiadtam minden érzésemet, fogaimmal az anyagot téptem sírógörcseim közepette, az elmosódó sminkem összekoszolta a matériát. Egy melegséget árasztó tenyér simított végig a gerincem mentén, de még így is képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Nem tudtam visszafogni magam, nem tudtam előkelő nőként viselkedni. Sírtam, mintha egy nyolcéves kislány lennék, aki elveszítette a legkedvesebb játékát és nem lesz, mi azt valaha pótolhatná.

- Son kisasszony? – súgta halkan egy mélyen búgó hang jobb fülembe.

- Hagyj magamra – szipogtam két zokogás között. – Egyedül akarok lenni.

- JiHye? – szólongatott.

- Nem hallod? Menj innen! – húztam ki vállamat a szorítása alól, mielőtt újra végigvezetné tenyerét testemen. – Egyedül akarok lenni! Nem akarok senkit sem látni!

- Kötelességem a kisasszony mellett lenni – ellenkezett.

- A hálószobám kivételével – durrogtam könnyeimet nyeldesve. – Most menj! Nincs szükségem rád!

- Amíg nem tudom biztonságban a kisasszonyt, nem hagyhatom magára – folytatta tovább.

- Jól vagyok! – kiáltottam fel könnyes hangon, majd visszazuhanva a párnámra, ismét úrrá lett rajtam a sírógörcsöm. – Nem kell az érzéseim miatt aggódnod! Nincsenek! – fújtattam az anyagba temetett arccal.

- Tch... - durrogta elégedetlenül.

Megragadta a vállaimat, majd egy gyors mozdulattal felhúzott a párnából és mellkasára vont ugyanazzal a lendülettel. Döbbenten zuhantam JongHyun testére, s megérezve az oltalmat, melyet testem köré fonódó karjai árasztottak, ösztönösen kapaszkodtam meg derekában tagjaimmal. A sós nedvesség továbbra sem apadt el, de ezúttal mindet JongHyun egyenruhájába engedtem. Hangot adva kínjaimnak.

Nem szólt semmit. Csendben tűrte, hogy nyakába engedjem zokogásaim hangjait, s közben tenyereivel hosszan végigsimított gerincem mentén. Lassanként ringatni kezdte testemet, de a gyengéd cirógatásról nem feledkezett meg. Ugyanúgy vigasztalt, mint mikor magához ölelt. Állát megtámasztotta fejbúbomon, s egy mély sóhaj szakadt fel belőle.

Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem így JongHyun karjaiban, csak arra lettem figyelmes idővel, hogy abbamaradt a zokogásom, s már csak puszta megszokásból pihentettem fejemet dübörgő mellkasán. Jóleső volt a közelsége. S az őt körülölelő illatfelhő csak még inkább nyugtatólag hatott rám, mintha egy Mámorító és Hosszú Utazásba csöppentem volna.

- Jobban van a kisasszony? – törte meg a némaságot alig hallhatóan.

- Igen – dünnyögtem az uniformisába bújva. – Sajnálom az egyenruhádat – motyogtam előmerészkedve, de nem emeltem fel a fejemet, nem akartam, hogy vöröslő szemeimet meglássa.

- Ne sajnálja a kisasszony. Csak egy ruha. Biztos, hogy jól érzi magát a kisasszony? – nyúlt az állam alá, majd szelíd erőszakossággal felemelte kobakomat, de szemeimet nem nyitottam ki. – JiHye? – súgta nevemet bizsergető hangon.

- Tessék? – motyogtam leszorított szemhéjakkal.

- Nézz rám, kérlek – kérlelt megértőn, elhagyva a tiszteletteljes hangnemet. – Csak akkor tudlak magadra hagyni, ha látom, hogy jól vagy – fűzte hozzá.

- Nem kell, aggódjon miattam – nyitottam ki szemeimet. – Most elmehet. És kérem, hogy ez maradjon kettőnk között. Nem akarom, hogy az apám tudomást szerezzen a szobában történtekről – bólintott megértvén a kérésemet, bár mozdulatlansága az ellenkezőjéről tanúskodott. - Elmehet, mondtam már - sütöttem le újfent szemeimet, ahogy hátrébb húztam fejemet puha mancsától, ellenben JongHyun továbbra sem tágított...