Chances (BTS - RapMonster, JungKook) - 1. Múlt

Elmélázva bámulom, ahogy az első reggeli kávémmal megtelik a kedvenc bögrém, aztán fordulva kettőt az ebédlő leghátsó asztalához indulok. Kezemben a noteszommal szedem a lépteimet a székek között, majd odaérve, mélyet sóhajtva ülök le és támaszkodom meg könyökeimmel az asztallapon. Még épp csak számhoz emelem a kávésbögrémet, amikor felnézve a narancssárga terítőről egy mélybarna szempárba botlik a tekintetem. S ehhez a melegséget árasztó lélektükörhöz egy varázslatos mosoly társul. A reggeljeim fénypontja NamJoon felbukkanása.

Éppen azzal az édes mosollyal indul meg felém, amivel akkor szokott jutalmazni, mikor csak magunk vagyunk. Picit megvakarja jobb kezével a halántékát, ezzel jelezve nekem, hogy csatlakozna hozzám és mérhetetlenül kíváncsi az előző napok történéseire. Ösztönösen viszonzom a felfelé ívelő görbületet, két kezem közé szorítom a bögrémet, majd bal kezem kisujjával mutatok a velem szemben álló székre, hogy örülnék a társaságának. Alig észrevehetően biccent, aztán három lépéssel le is tudja a távolságot.

- Szép jó reggelt, NamJoon – köszöntöm, ahogy feneke érinti az ülőhelyet, ő szemrebbenés nélkül viszonozza a köszöntésemet.

- Neked is, HyeJung-ah – emeli meg poharát, amiben kedvenc teája gőzölög. – Jól aludtál? – érdeklődik halkan.

- Volt már jobb éjszakám is – dünnyögöm a porcelánt harapdálva, valamiért zavarba jövök, ahogy közelebb kerül hozzám, s már meg is feledkezem minden mondanivalómról. – Neked hogy’ telt az estéd? Most nem voltak rémálmaid? – nézek mélyen a szemébe.

- Nem. Már jó ideje nem volt bennem részük. Hála neked – bólint egy parányit hálásan.

- Nekem? Ugyan nekem miért vagy hálás? – pislogok rá meglepetten.

- Mert mióta veled találkoztam, elhagytak azok a rusnya rémképek és csak szépeket képzelgek. Még ébrenlétemben is – fűzi hozzá kissé kajánul mosolyogva, érzem, hogy a végletekig pirulok közvetlenségétől.

- NamJoon... – sóhajtok fel nevével elégedetlenül, s tudatosítva benne, hogy a távolságot illendő megtartani kettőnk között is.

- Te kérdeztél – kuncogja maga elé.

- Te pedig válaszoltál. – Az órámra nézek, és elszomorodom, hogy ideje összeszednem magam, különben elkések a reggeli megbeszélésről, aztán pedig a terápiáim csúsznak meg sorban. – Mennem kell.

- Ma is találkozunk? – egyenesedik fel ő is velem együtt, majd észrevétlenül simít végig két ujjbegyével jobb kézfejemen.

- Nem tudom, mennyi időm lesz. Tegnap délután behoztak egy fiatal fiút, akit lopáson kaptak. Nem tudni, hogy kihez kerül, de biztos, hogy sok energiát kiveszi majd az illetőből. De megéri – nézek mélyen NamJoon szemeibe, minek ragyogásához foghatóval még nem találkoztam.

- Remélem, hogy lesz néhány röpke szabad perced – suttogja némiképp csalódottan. – Hiányoznak azok a hosszú és kimerítő beszélgetések – süti le szemeit.

- Azért nem vagyok már a terapeutád, mert már nincs olyan mértékben szükséged a segítségre, mikor hozzánk kerültél. Egyedül rajtad áll, hogy mikor szeretnéd elhagyni eme falakat – tapogatom meg vállát biztatóan, bőrének forrósága szinte égeti a tenyeremet, még így a pólójának vékony anyagán keresztül is megperzsel.

- Tudom. – A vállán pihenő kezemre néz, aztán megint rám vezeti csillogó szembogarait. – De tényleg hiányoznak a beszélgetéseink.

- Nekem is – reagálom halvány mosollyal ajkaimon, majd hosszan végigsimítva felkarján, combom mellé engedem tagomat.

Nehéz szívvel válok el NamJoontól, aztán felmarkolva a noteszt és a kávémat, távozom az étkezőből és a harmadik emelet felé veszem az utamat. Kapkodva szedem a lépcsőfokokat felfelé, fejemben cikáznak egykori pártfogoltam korábbi szavai. Mindegyik fiataltól nehezen szakadok el, mert sajátomnak érzem mind a problémájukat, mind pedig a sorsukat. Az életemet teszem fel mindegyikükért, és ha kudarcot vallok, akkor napokba telik, mire újra tudom kezdeni az egészet. Sajnos volt már rá példa, hogy miután megmentettünk egy életet, három nappal később hívtak a kórházból, hogy bűncselekmény áldozata lett vagy éppen túladagolta magát. S mikor azt mondták, hogy bűncselekmény áldozata, mindannyian tudtuk, hogy visszaesett és a rendőrök csak úgy tudták megállítani őket, ha rájuk lőnek. Éppen emiatt rettegtem attól, mi lesz, mikor NamJoon fogja elhagyni az intézményt. Mikor már nem lesz a mindennapjaim része, és megint az utcákat fogja róni, mert belekeveredik valamibe. Ugyanígy aggódtam JiWonért is, nehogy visszakerüljön oda, ahonnan már egyszer kirángatták. Nem akartam, hogy összevágott arccal és véresre vert testtel fektessék fel a boncasztalra egy borús reggelen.

Mire hosszas eszmefuttatásomat zárom, fel is érek a harmadikra, majd megállok a vaskos, tölgyfaajtó előtt, ahol az értekezleteinket szoktuk tartani. Picit igazítok a ruhámon, a kávémból hörpintek még egyet, majd magabiztosan lenyomom a kilincset és belépek a légkondicionált és szakkönyvekkel felszerelt irodahelyiségbe. Az iroda közepét végigszelő, cseresznyefából készült asztal köré gyűlt néhány kollégám, de nem teljes a létszám. Kiválasztom a szokásos székemet, amiről tökéletes rálátás nyílik az intézmény udvarára, s ahonnan figyelni szoktam a fa alatt üldögélő fiatalokat. Köztük NamJoont is.

Vigyázva leteszem a porcelánt a díszes pohártartóra, aztán helyet foglalok a kényelmes fotelban. Kíváncsian vezetem végig pillantásomat a többieken, és gondolataimba merülve várom, hogy megjelenjen az igazgató is a megbeszélésen.

- Nem láttad HanBint a folyosón? – szólít meg halkan MinAh, mire kérdőn nézek rá.

- HanBin? Nincs itt? – pislogok nagyokat, majd csak ekkor tűnik fel, hogy az igazgató melletti jobboldali szék még mindig üresen áll, pedig HanBin az, aki elsőként szokott megjelenni az értekezleten.

- Tegnap délután óta nem tudunk róla. Vagyis annyit mondott, hogy kiviszi a reptérre a pártfogoltját és aztán jön is vissza – feleli aggódóan.

- Kit vitt ki? – érdeklődöm.

- Azt a Min YoonGi nevű srácot.

- Akit a szüleitől hoztak el a rendőrök, mert az apja folyton verte az anyjával együtt? – pontosítok a fiú kilétéről, mire MinAh bólint egyet. – Hamar felgyógyult... – húzom mosolyra a számat.

- Jó reggelt mindenkinek – érkezik a mély köszöntés, ahogy az igazgató megjelenik az iroda hátsó ajtajánál, majd komótos léptekkel közelíti meg helyét. – Kezdjük is el, hölgyek és urak – ül le kissé mereven a székbe, aztán kezei közé szorítja az aktáit és két koppanás után összerendezi a lapokat. – Lee HanBin munkatársnőnk úgy döntött, hogy egy kis időre elhagyja az otthonunkat. – Azonnal mozgolódni kezd mindenki a hallottakra, de a vezető erős torokköszörülése hamar véget vet a pillanatnyi hangzavarnak. – Természetesen, tárt karokkal várjuk vissza a kolléganőt, mikor úgy dönt, hogy újra csapatunkat kívánja erősíteni. A következő napirendi téma. Mint azzal mindannyian tisztában vannak, számtalan fiatal szorul segítségre, többen, mint amennyit az itteni intézményünk vállalni tud. Sokan vagyunk, de még mindig nem vagyunk elegen. Így arra jutottam, hogy Daegu másik negyedében is kialakítunk egy ehhez hasonló otthont nehézsorsú fiatalok számára, aminek az élére köreinkből kerül majd kiválasztásra egy általam alkalmasnak ítélt személy. Férfi vagy nő, nemre és korra való tekintet nélkül hozom meg a döntésemet. – Lassan végigpásztáz a beosztottjain, szinte mindenki újfent ficánkolni kezd, egyedül én vagyok az, aki nyugton tud maradni. – Haladjunk is tovább.

Sorra vesszük a megbeszélendő témákat, mindenki tart egy rövid beszámolót az előző hét eseményeiről és terápiáiról, aztán egy összegzés végeztével az igazgató engedélyét adja a távozásra. Én is pakolni kezdem a jegyzeteimet, s mikor már felkelek a székről és köszönni készülök vezetőnktől, megállít ténykedéseimben és az ablak mellé hívat.

- Kang igazgató? Tudok valamiben segíteni? – kérdezem félve.

- Mióta is vagy nálunk, HyeJung? – emeli meg kissé fejét, hogy jobb rálátása nyílhasson az udvarra.

- Mintegy tizenöt éve, Kang igazgató – hajtom le fejemet, ahogy felidézem az idekerülésem napját. – Tizenöt éve, nyolc hónapja és huszonegy napja.

- Nagyon pontosan emlékszel rá – reagál szelíden mosolyogva.

- Az újjászületésem napjára szívesen emlékszem vissza.

- Örülök – bólogat parányikat. – Tudod, hogy miért hoztam létre ezt az intézményt közel húsz évvel ezelőtt?

- Nem, Kang igazgató. Nem tudom.

- Fiatal voltam és vakmerő. Mindent megkaptam, vagy ha kellett, akkor erővel és pénzzel elvettem. Milliomossá váltam, mire betöltöttem a huszonhármat.

- Kang igazgató? – súgom halkan, fogalmam sincs, hogy mire szeretne kilyukadni.

- Egy nap találkoztam egy gyönyörű nővel, szerelem lett első látásra, azonnal összeházasodtunk, s már jött is a gyermekünk a családba. Mindent elkövettem, hogy mindene meglegyen a fiamnak és a feleségemnek, folytattam azt az életet, amit korábban, csak olykor nagyobb üzleteket is bonyolítottam. A fiam alig múlt tizennyolc éves, mikor egy este felhívott a rendőrség. – Hirtelen szorul el a torkom, és Kang igazgató hangja is megremeg. – A fiam bandavezérré nőtte ki magát röpke két év alatt, és egy félrement golyó okozta a halálát. A kórházban, az anyja kezét szorongatva hunyta le örökre a szemeit.

- Sajnálom, Kang igazgató – szorítok bal felkarjára, hogy részvétemet nyilváníthassam neki.

- Az ő képe volt az első, ami felkerült a falra. Azért, hogy soha ne felejtsem el, mit veszítettem azzal, hogy nem figyeltem a gyermekem segítségért kiáltó hangjára. Miatta hoztam létre ezt az intézményt.

- Miért mondja el ezt nekem, Kang igazgató? – A falra pillantok, ahol megannyi kép sorakozik, mindazok, akikért nem tudtunk utánakapni, hogy visszaránthassuk őket a szakadék széléről.

- Még élénken él bennem a nap, mikor téged hoztak be hozzánk. Remegtél, akárcsak a nyárfalevél. – Felém fordul gondolata végén, majd gyengédséggel telve cirógatja meg arcomat. – Valahányszor bekerül hozzánk egy fiatal, a te arcod jelenik meg előttem. Épp olyan könyörgőn néztél rám, mint mikor a fiam feküdt a kórházi ágyban, és ahogy a feleségem nézett rám, ahogy elernyedt a fiúnk teste és száraz ágként hullott ki a csuklója az ujjai közül. – Egy könnycseppet morzsol el szemének sarkából, aztán folytatja is. – Tegnap bekerült hozzánk egy Jeon JungKook nevű ifjú. Maffiavezérnek képzeli magát, de nincs bandája. Szívesen fosztogatja az időseket és a védteleneket. A rendőrfőnök börtönbe akarta csukni, de szerencsére sikerült meggyőznöm egy kimerítő telefonbeszélgetés után, hogy nálunk jó kezekben lesz. Szeretném, ha te vennéd a szárnyaid alá a fiút.

- És mi lesz JiWonnal? Vele még nem vagyok teljesen kész. Nála épp a terápia közepén tartunk. És YongHwa vagy WonShik? Nem inkább férfi terapeuta kellene ennek a fiúnak? – kínálok fel több lehetőséget másik kolléga választására.

- WonShiknek még dolga van SangHyukkal. A jelentése szerint legalábbis, és elkezdte a terápiát azzal a TaeMin fiúval is. YongHwa pedig a két hete bekerült leánykánkkal küzd harciasan. Szó szerint. Szinte a székhez kell kötözni, hogy ne kaparja ki a szemét. – Halkan felkuncog gondolata végén. – Jobb szeretném, ha te mutatnád meg neki az új esélyt.

- Ahogy kívánja, Kang igazgató – hajtom meg fejemet előtte, majd újfent ránézve egy biztató mosollyal találom magam szemben.

- Említetted, hogy JiWonnal a terápia közepén tartotok. – Bólintok válaszul. – És NamJoon? Régóta lakója már az otthonunknak. Nála nincs semmi változás?

A szívem a torkomba ugrik, ahogy NamJoonról kérdez. Tudom, hogy ha elmondom neki az igazat, miszerint készen áll kilépni a kapunkon, hogy egy új életet kezdjen, akkor az igazgató jóváhagyása után, el is kell hagynia ezt az otthont. S ezzel együtt engem is. Elhagy... A mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, és csak arra az édes mosolyra tudok koncentrálni.

Végül sikerül feleszmélnem, majd meghajolva Kang igazgató előtt, visszasétálok az asztalhoz és felmarkolva a jegyzeteimet, távozom a helyiségből. Ahogy becsukom az ajtót a hátam mögött, azonnal olvasni kezdem a paksamétákat, s rálelve JungKook aktájára, megrökönyödök. A rendőrfőnök cseppet sincs jó véleménnyel a fiúról, és egyetlen hiba után a börtön vár rá. Csupán egyetlen esély és a fiúnak lehet, hogy végleg vége. Túl nagy teher kerül a nyakamba, s ha nem birkózom meg vele, akkor JungKook sorsába kerül.

Fel sem emelem a fejemet, amikor lelépek az első lépcsőfokon, teljesen belemerülök az akta soraiba. Ösztönösen pakolom a lábaimat egymás után, míg végül a második és első emelet közötti fordulóban egy feszes mellkasba gyalogolok. Hirtelen kapom fel a fejemet a váratlan találkozástól, NamJoon mandulaszemei köszöntenek viszont. Azzal a bizonyos görbülettel telt ajkain.

- NamJoon? – pihegem nevét. – Mi járatban errefelé? – forgatom körbe a fejemet, a terápiás beszélgetéseken kívül nem igazán jönnek ebbe a szárnyba a pártfogoltjaink.

- Téged kereslek – feleli alig hallhatóan.

- Engem? – rebegtetem pilláimat meglepetten. – De miért?

- Szeretnék beszélni veled. – Közelebb lép hozzám, álla súrolja homlokomat, forró lélegzetvételeibe beleremeg mindenem, ahogy megérzem őket nyakszirtemen táncolni.

- Miről? – nyelek egy nagyot lányos zavaromban, hiába én vagyok az idősebb, mégis képes belőlem kislányos reakciókat kiváltani egyetlen pillantásával.

- Az álmaimról... – kezd bele félénken. – Amit a reggeli kávénál említettem neked.

- Igen? Figyelek? – húzódom szorosan hozzá, megrészegít férfias parfümjének mámorító aromája.

- Szeretném, ha~...

NamJoon azonban nem tudja folytatni, mert egy őrületes kiáltásra figyelünk fel mindketten, ami a földszint irányából érkezik. Automatikusan iramodunk meg lefelé, aztán a legalsó szintre érve, NamJoon veszi kézbe a dolgokat. A biztonsági szolgálat egyik tagjai orrnyergét szorítva térdel a földön, a másik pedig próbál beavatkozni. NamJoon szinte fellök, hogy megvédjen egy arcomba irányuló ütéstől, ami a legújabb jövevényünkhöz tartozik. Döbbenten lépek hátrébb, ahogy NamJoon még egyet taszajt rajtam és nekiesik a fiatalabb srácnak, hogy segíthessen az idősebb biztonsági őrnek. Megragadja a támadónk csuklóit, könnyűszerrel kitekeri mindkét kezét, aztán két fordulat múltán háta mögé szegezi végtagjait. A fiú felnyüszít a fájdalom pillanatában, mire összeakad a tekintetünk. Az a bosszús szempár...