Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 8. Please... Save me...

*** A rész olvasásához ajánlott dal, mely igazán megihlette ezt a fejezetet: Feel the light ***

Nagyjából két hét telt el, mióta találkoztam azzal a nővel ott a parkban. Amikor aznap délután hazaért az apám, tüstént szembesítettem a tényekkel, és természetesen kérdőre vontam a hazugságok miatt. Ahogy az várható volt, nehezményezte a dolgokat, s csak ellenszenvet váltottam ki belőle a kérdéseimmel. Semmire nem volt hajlandó válaszolni, pusztán arra az egy kérdésemre, mikor az anyámról faggattam. Azt az egyet ismerte el, de minden mást tagadott, vagy éppen balgaságnak ítélt. Balgaság, amit egy megkeseredett nő mondana. De sokkal rosszabb volt, ami utána következett... most éreztem csak igazán börtönben magam. Rabság...

(...)

- Mégis miért kellett neked odamenned, hah? – üvöltötte el magát. – Talán nincs meg mindened? Talán nem intézem el a sorsodat, mióta az a cafka eldobott magától? Akár az utcára is kerülhettél volna! – ripakodott rám gondolkodás nélkül.

- Ahbeoji, kérem. Válaszoljon a kérdésemre! – próbáltam erős nő látszatát kelteni, de felesleges volt minden próbálkozásom.

- Neked nincs jogod felemelni a hangodat velem szemben! Ostoba gyerek vagy még mindig! Hát ezért taníttattalak? Hogy ilyeneket művelj a hátam mögött?! – kiáltozta kifordulva önmagából.

- Ahbeoji, tudnom kell az igazat. Értse meg, Ahbeoji! – kértem könnyeimmel küszködve.

- Nincs jogodban, hogy kérj tőlem bármit is! Főleg nem megértést! A bocsánatomat kérhetnéd, de nem vagy méltó rá, hogy megtegyem!

- Ahbeoji. Én~

- Elég! Nem akarom ezt tovább hallgatni! Szégyent hoztál rám. A családodra! A vőlegényedre!

- A vőlegényem... – szűrtem fogaim között elégedetlenül.

- Elhallgass, szemtelen gyerek! – ordított rám ismét. – Lee TaeMin a biztosítékod, hogy ne keveredj többé szégyenbe!

- Inkább Ahbeoji biztosítéka az én esküvőm – mormogtam lekicsinylőn és megvetve az apám kijelentését, minek eredményeként apám tenyere landolt az arcomon.

- Tűnj a szobádba! Elég kárt okoztál ma már! Eredj! – ütötte földhöz a sétálóbotját, amire támaszkodott minden lépésekor, hogy ezzel is nyomatékosíthassa fölényét és akaratát felettem.

- Értettem – hajoltam meg folyton nyelve a sós nedvességet, majd eleget téve a kérésének, a szobámba vonultam.

(...)

Az eltelt két hétben szobafogságra ítélt az apám, a tudta és az engedélye nélkül sehová nem mehettem, JongHyunnak pedig a nap huszonnégy órájában mellettem kellett lennie. Egyedül voltam. A szenvedéseimmel. Vártam a csodára a falak között, amiről tudtam, hogy soha nem fog már eljönni. S persze az apám a munkából való kimaradásomat gyengélkedéseimre hivatkozva oldotta meg. Még TaeMint sem engedte a közelembe, de ez volt az egyetlen parancs, aminek örülni tudtam. Ki akartam szabadulni, s mikor nem a párnáim között zokogtam, azon küszködtem, miként törhetnék ki a láthatatlan rácsok közül.

De mindig ugyanazt az utat láttam a menekülésre. A fürdőbe vánszorogtam az újabb fogságban töltött reggelemen, majd lassan megengedtem a kádat vízzel. Ledobtam a köntösömet, egy szál fehérneműben álltam a hideg kövön, s vártam, hogy a kád lassacskán megteljen, ujjaim között szorongatva a szobából áthozott levélbontó kést.

Foszlányokban hallottam, ahogy valaki a nevemen szólongat - gondoltam, hogy esetleg Haru lesz a reggelivel –, de még így sem voltam hajlandó reagálni rá. Amit a fejembe vettem, azt ezúttal véghez is akartam vinni. Bármi áron. A kulcshoz nyúltam, hogy bezárkózhassak a kicsiny helyiségbe, amikor egy fekete, hegyes cipőorr bukkant elő és megakadályozott ténykedéseimben. Vigyázva hátrébb tolt, aztán beljebb merészkedett.

- Son kisasszony? – forgatta körbe a fejét, felmérve a terepet körülöttem, míg végül megállt jobb kezem ujjain a vizslató szempár. – Mire készül a kisasszony?

- Hagyj magamra – dünnyögtem elkeseredetten, üveges szemekkel meredtem magam elé.

- Miért tennék ilyet? – közelebb lépett, és kihámozta kezemből az éles pengéjű levélbontót. – Nem foglak magadra hagyni ebben az állapotban – súgta halkan jobb fülembe.

- Épp megzavartál valamiben – mormoltam változatlan tekintettel. – Add azt vissza – emeltem fel remegve bal kezemet, hogy visszaszerezhessem a megmentést hozó tárgyat.

- Sajnos vonakodok eleget tenni a kisasszony kérésének.

- Hagyj magamra, azt mondtam – motyogtam fáradtan, s inkább a vízbe fulladás mellett tettem le voksomat, ha már a vagdalkozás esélytelennek látszott, így már léptem is el tőle, hogy a kádat vehessem célba.

- Nem hagylak egyedül. Ilyen állapotban biztosan nem.

A kés koppant a kövön, s a következő lélegzetvételemkor erős karok kaptak fel a hideg járólapról, aztán cipeltek át a melegebb helyiségbe. Óvatosan ültetett az ágy szélére, majd leguggolva elém, keresni kezdte a tekintetemet. Homályosan láttam magam előtt JongHyun arcát, csupán parfümjének mámorító illatáról tudtam őt tökéletesen beazonosítani. Aggódó pillantásokkal fürkészte minden vonásomat, végül óvatosan felemelte jobb kezét és gyengéden megcirógatta a bőrömet. Rabul ejtett a pillanat varázsa.

Megbabonázva ültem JongHyunnal szemben, aki szótlanul simogatta az arcomat, s apránként araszolt egyre közelebb hozzám. Letérdelt előttem, de kezét még mindig nem engedte maga mellé. A szemembe nézett. Mélyen. Áthatóan. Szűnni nem akaróan. Végül leküzdötte azt a kicsiny távolságot testeink között, mellkasával az enyémhez simult. Újra végignézett rajtam, majd gyors mozdulatokkal megszabadult egyenruhájának zakójától és vállaimra tapogatta a melegséget nyújtó anyagot, mielőtt megfázhattam volna.

Homlokommal vállgödrére zuhantam, esetlen volt minden mozdulatom, senki másra nem számíthattam ezekben a percekben, egyedül a testőrömre. Felötlött bennem a gondolat, hogy ha már a testőröm, akkor egyúttal minden kérésemet teljesítenie kell. Nagy erőt véve magamon emeltem fel a fejemet és JongHyunra néztem. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és szóra nyitottam a számat.

- Kérem a kést. - Szemhéjaim nehezen mozdultak, olyannyira kezdtem tudatomon kívül lenni kétségbeesésem okán.

- Nincs rá szükséged, JiHye – suttogta válaszul.

- Kérem vissza a kést – dünnyögtem kicsit bátrabban, de nem voltam elég meggyőző.

- Nincs rá szükséged – ismételte tökéletes higgadtsággal, viszont én nem tudtam tovább kontrollálni az érzéseimet.

- Honnan tudhatnád, hogy mire van szükségem?! – fakadtam ki könnyes hangon, JongHyun egy másodpercre meghőkölt. – Fogalmad sincs, mit kellett átélnem az elmúlt két hétben! Rabszolga vagyok a saját otthonomban! Fogalmad sincs, ez milyen érzés! – Újfent eluralkodott rajtam a fájdalom, a sós nedvesség nemes egyszerűséggel tört utat magának.

- JiHye, nyugodj meg, kérlek – csitítgatott halkan. – Szépen kérlek. Nyugodj meg. Bármennyire is szenvedsz, nem lehet megoldás a gondjaidra a penge. Hidd el – nyugtatgatott.

- Akkor ments meg! – kiáltottam fel szenvedőn, majd kezeimet számhoz emeltem.

- JiHye... – sóhajtott fel nevemmel sírógörcseim közepette.

- Ments meg, JongHyun! – zokogtam elkeseredetten, s lecsúsztam az ágyról a szőnyegre. Összehúztam magam, hogy köddé válhassak abban a momentumban.

- Könyörgöm, JiHye, ne tedd ezt velem. – JongHyun hangja megremegett, mindkét kezét átfonta a testemen és felhúzott a földről. – Kérlek, JiHye, ne csináld – ismételte karjaiba véve.

Rongybabaként zuhantam JongHyun tagjaiba, aki combjaira ültetve próbált a lehető leggyengédebben és leggyorsabban megnyugtatni. De hiábavalónak tűnt minden próbálkozása. Nem tudtam úrrá lenni a szenvedéseimen, kilátástalannak ítéltem az életemet, amiből nem vezethetett ki más út az öngyilkosságon kívül. Ám még ebben a próbatételemben is megakadályozott a testőröm.

- Segíts rajtam, JongHyun... – megkapaszkodtam a nyakában, és inggallérjába engedtem minden könnyemet. – Ments meg, JongHyun... Ments ki innen... Szabadíts meg a szenvedéseimtől... – könyörögtem elcsuklón, remélve, hogy ő maga foszt meg minden kínomtól, és tényleg szabaddá tesz végre. – Kérlek...

- Ne mondj ilyeneket, JiHye, szépen kérlek – húzott feljebb combjain, majd újabb és újabb puszikat hintett zilált tincseimre, miközben féltőn karolt át és szorított magához.

- Végezz velem... könyörgöm... Szabadítsd ki a lelkem... – kapaszkodtam testébe végső mentsvárként, a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon.

- Ne kérj ilyet, mert nem tudom megtenni. Nem tudnálak bántani, JiHye – zihálta hajamba, s megéreztem egy forró cseppet arccsontomra pottyanni.

- Te sírsz? – néztem fel rá könnyes szemekkel, mikor tudatosult bennem a testőröm reakciója.

- Mégis mit kellene tennem, mikor ilyeneket mondasz nekem, hah? – fojtotta el a kibuggyanni készülő sós nedvességet. – Talán nevetnem kéne, mert ilyet kérsz tőlem, de nem tudok nevetni a szenvedésed láttán.

Bal kezét felemelte és arcomra csúsztatta puha mancsát. Hüvelykujjával törölgette le a könnyeimet, rémülten járatta szembogarait tekintetemben. Beharaptam alsó ajkamat, hogy úrrá lehessek végre az érzéseimen, és figyelhessek JongHyunra. Remegve emeltem fel jobb kezemet, először csak ujjbegyeimmel érintettem bőrét, ösztönösen fúrta arcát tenyerembe. Mélyet sóhajtott. Beleremegtem lélegzetvételébe.

- Szépen kérlek, ne mondj többé ilyet – suttogta csendesen. – Ne kérd, hogy végezzek veled, mert nem tudnám megtenni. Soha. Azért vagyok itt, hogy védjem az életedet, nem pedig, hogy megfosszalak tőle. Mondd el, hogy mit tegyek? Mit kell tennem, hogy jobban legyél?

- Szeretném, ha végre vége lenne... – pihegtem még kissé rekedtes hangon. – Nem bírom tovább, JongHyun... Nem megy... Képtelen vagyok...

- Még egy kicsit tarts ki, JiHye, könyörgöm. Találunk megoldást – biztatott szüntelenül, ám mégis feleslegesnek tartottam mindet.

- Erre csak egy megoldás van – motyogtam, miközben combomra ejtettem kezemet, s ekkor tűnt fel a testőrömnek, hogy nem ez volt a legelső próbálkozásom az elmúlt két hétben.

- Mit tettél magaddal? – nézett le csuklómra, majd ujjai közé szorította felsértett tagomat. – Mikor csináltad? – nézett egyszer a szemembe, egyszer pedig a bőrömön lévő hegekre, amik közül a legújabb alig volt két napos.

- Nem tudom. Egy ideje próbálkozom, de rájöttem, a villa hegye nem éppen a legalkalmasabb erre a dologra. Csak felszíni sérülést tudok okozni, az pedig nem elég – mormoltam csüggedten. – Így lett a penge.

- JiHye – dünnyögte, s lassan felemelte jobb kezemet.

Kicsit lehajtotta fejét, majd ajkait végighúzta a sebhelyeken, míg végül parányi csókokat igyekezett lehelni ugyanoda. Minden egyes érintése pillanatában megremegtem. Nem állítottam meg ténykedéseiben, hagytam, hogy ösztönösen cselekedjen, s vigaszt nyújtson nekem. Kis ideig még puszilgatta a csuklóm belső részét, aztán megállt és megint rám emelte mélybarna lélektükreit.

Résnyire tárt ajkai csak még vonzóbbá tették arcát, szinte már könyörögtem magamban az újabb érintésekért, de karom helyett a számon akartam érezni a csókjait. Fogaim közé szorítottam alsó ajkamat, hogy elfojthassam a vágyat. Megbabonázott és rabul ejtett mindenével. Azt hittem, hogy YongGuk után soha nem leszek képes már szeretni, de ahogy ott szipogtam JongHyun ölében, egyre kevésbé éreztem így. Ahogy rám nézett azokkal a gyémántokkal szemgödrében.

Vigyázva letett az öléből, majd a fürdőmbe sietett. Hallottam a zörejeket, ahogy valami után kutat, majd egy kisebb fehér dobozzal a kezében tért vissza hozzám. Némán ült le mellém, kinyitotta a dobozt, amiben némi fertőtlenítő és kötszer pihent. Kivette belőle az oldatot, egy keveset felitatott belőle az egyik vattakoronggal, majd sebeimre helyezte óvatosan. Felszisszentem, de az ő ajkai között is kicsúszott egy-egy pisszenés. Miután lekezelte őket a szerrel, gézlapokat és ragtapaszokat simogatott rájuk. Szótlanul tűrtem minden cselekedetét, olyan volt, mintha mindig is ezt csinálta volna, mikor bajba kerültek a védelmezettjei.

Még egyszer leellenőrizte a munkáját, majd nyugtázva elégedettségét, visszavitte a fürdőbe a dobozkát és visszaült mellém. Csak néztem, ahogy mozog a mellkasa, a fehér ing kiemelte férfias és erős alakját, a nyakkendője finoman simult testére, még így zakó nélkül is tökéletes volt a külseje. Megfogtam a ruhadarabot, hogy visszaadhassam a tulajdonosának, de szinte rögvest megállította kezemet, ahogy felemeltem tagomat.

- Maradjon inkább még, nem szeretném, ha megbetegednél – húzta vissza mellkasom elé a mámorító aromával telt matériát.

- Hm – dünnyögtem magam elé, hosszan belélegeztem parfümjének illatát, a testemet megszállta egy pillanatra a nyugalom.

- Ne csinálj ilyet többé... – mormolta, ahogy elsöpört arcomból néhány kóbor tincset, majd ujjbegyeit végigvezette állam ívén, s nyakszirtemen pihentette meg tenyerét.

- Uhm...

A következő pillanatban újra ölébe húzott, jobb kezét derekamra csúsztatta, a balt pedig tincseim közé fúrta, s homlokával megtámasztotta az én homlokomat. Mindkettőnkből ugyanakkor szakadt fel egy nehézkes sóhaj. Számára nehéz volt a tudat, hogy így lát, s számomra bonyolult volt nem szeretnem őt. Bármennyire is ellenszenves volt a kapcsolatunk elején, az utóbbi két hétben Haruval egyetemben ő viselte gondomat. Ételt tuszkolt belém esténként, lefektetett, karjaiban vitt egyik helyiségből a másikba, mikor végleg elhagytam magam a nap végére. Most pedig a testemen lévő sebeket igyekezett ápolni. Gondoskodott egy elkényeztetett fruskáról.

- JongHyun? – pihegtem elhalón.

- Hm? Mi az? Mit szeretnél? – szuszogta kissé lehunyt szemekkel.

- Szeretnék meggondolatlanul cselekedni – bukott ki belőlem félénken, miután nem csak nevét tudtam mantrázni megállás nélkül.

- Mára épp elég butaságot csináltál. Nem gondolod?

Kicsit hátrébb húzta a fejét, de túlságosan nem távolodott el, s ezt használtam ki, hogy újabb ostobaságot kövessek el. Ajkaihoz hajoltam, hogy végre érezhessem őket...