Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 9. Lovesick 2/1.

- Szeretnék meggondolatlanul cselekedni – bukott ki belőlem félénken, miután nem csak nevét tudtam mantrázni megállás nélkül.

- Mára épp elég butaságot csináltál. Nem gondolod?

Kicsit hátrébb húzta a fejét, de túlságosan nem távolodott el, s ezt használtam ki, hogy újabb ostobaságot kövessek el aznap. Ajkaihoz hajoltam, hogy végre számon érezhessem őket, ne csak a csuklóm belső felén. Félig lehunyt szemekkel közeledtem JongHyunhoz, akinek kézfeje remegve pihent tarkómon. Éreztem forró sóhaját a számon cikázni, éppen úgy kapkodta levegőjét, ahogy én próbáltam oxigénhez jutni minden egyes szívdobbanásom pillanatában.

- Mit... csinálsz...? – zihálta félszegen.

- Egy butaságot – szuszogtam aléltan, egyre jobban meg akartam csókolni.

- Pihenned kéne inkább – hátrált apránként, de teljesen nem tudott elhúzódni tőlem tartásának köszönhetően.

- Lehet. De mostanában nem tudom betartani a szabályokat. – Feljebb csúsztattam tenyeremet mellkasán, s meg sem álltam bársonyos tincseiig.

- JiHye – suttogta elhalón. – JiHye... ne csináld... – nézte esdeklő pillantásomat. – Ha ezt most elkezdjük, mindkettőnk nagy bajba kerül – próbálkozott észérvekkel meggyőzni, hogy megállítson.

- Ennél nagyobba, mint amiben vagyok? – ellenkeztem akarata ellen. – Ha már börtönben kell élnem, kényszerítve bizonyos dolgokra, akkor inkább megszegem a szabályokat a börtönőrömmel.

- Son kisasszony... kérem... legyen észnél... – győzködött halkan. – Csak azért szeretné ezt, mert el van keseredve. Higgye el, a kisasszony jobbat érdemel nálam.

Gyengéden megragadta nyakán pihenő karomat, majd elhúzva testéről, két keze közé fogta jobb kezemet és a balt is hozzá emelte. Lejjebb hajolt kézfejeimhez, majd apró csókot hintett a bőrömre. A szívem hatalmasat dobbant a bordáim között eme tettétől, s éreztem, ezzel csak még nagyobb hatással lesz rám a jövőben. Felrémlett bennem utolsó mondata, amivel saját magát véleményezte, elszorult a torkom. Jobb tenyeremet meleg arcára simítottam, így ösztönöztem a szemkontaktusra. Ragyogtak lélektükrei, hiába volt szomorú a hangulata.

- Miért mondtad az előbb, hogy jobbat érdemlek nálad? – idéztem fel korábbi megjegyzését.

- Talán nem így van? Gondolja csak végig a kisasszony. A kisasszony egy politikus lánya, művelt és finom nő, aki száz férfit kaphat minden ujjára. Én csak egy egyszerű testőr vagyok, aki annak szentelte az életét, hogy embereket óv meg a bajtól. Mit adhatnék én a kisasszonynak, amije nincs meg? – kényszeredett mosolyra húzta ajkait, amit én egy visszafogott görbülettel viszonoztam fejemet ingatva.

- Sokkal többet, mint száz férfi. Száz férfi nem adná értem az életét, de te igen. Te adnád, még ha csak kötelességből is. Ők ellenben csak a vagyonomat és az általam kivívott pozíciójukat féltenék. Az életemet vennék, ha azzal feljebb juthatnak a ranglétrán. Te nem. Te képes lennél meghalni, hogy én élhessek – cirógattam meg bőrét gyengéden, mire újabb mély sóhaj szaladt ki ajkai között.

- Kisasszony... – sütötte le szemeit kissé szégyenlősen.

- Mi a baj? – húzódtam közelebb hozzá, majd állán megtámasztva kezemet, emeltem fel fejét, hogy tekintetünk ismét találkozhasson. – Talán nem így van? Nem halnál meg értem? – néztem mélyen tündöklő lélektükreibe, melyek csillagokat megszégyenítően ragyogtak rám.

- Pontosan így van – súgta bőrömre. – Ahogy a kisasszony elmondta. Az életemet adnám a kisasszonyért, bármikor. – Tekintete megbabonázott, örvényként húzott magába szempárja, s csak még jobban úgy éreztem, szükségem van a testőrömre.

- Akkor kérlek, többé ne legyél ilyen véleménnyel magadról. Ne becsméreld magad, kérlek.

- Ahogy a kisasszony óhajtja – bólintott tenyerem alatt.

- Ez a kérés az óhajomtól teljesen független. Amit kérek és amit szeretnék, merőben különbözik egymástól – jegyeztem meg mosolyogva.

- Hogyan? Mire gondol a kisasszony? – pislogott parányikat meglepettségében.

- A kérésemet hallottad az előbb – bólintott válaszul. – Az óhajom pedig – sóhajtottam fel némiképp tanácstalanul. – Amit szeretnék az, hogy ne láss bennem egy elkényeztetett fruskát – néztem könnyes szemekkel JongHyun szemébe.

- Higgye el a kisasszony, már rég nem így látom a kisasszonyt – pironkodott gyermekien.

- Hanem? – kíváncsiskodtam bátortalanul. – Minek látsz, JongHyun?

- Egy~

Azonban felelni már nem tudott, ajtókopogtatás szakította félbe a párbeszédünket. Míg nem fejtette ki a gondolatát, nem akartam ajtót nyitni, de JongHyun számára ez volt a megváltás. Kimentette magát a válaszadás alól. Felkelt mellőlem, udvariasan meghajolt előttem, aztán a térelválasztóhoz ballagott. Résnyire tárta a falapot, nem feledte el, hogy milyen állapotban talált rám. Hallottam, ahogy vált néhány szót Haruval, aztán becsukta az ajtót és visszalépdelt hozzám.

- Vendége van a kisasszonynak – dőlt meg illően.

- Oh, kicsoda? – pislogtam nagyokat.

- A vőlegénye, Lee TaeMin érkezett a kisasszonyhoz – reagálta halkan, mintha ezernyi gombostű szántana végig torkán szavaitól.

- Értem – pihegtem csalódottan. – Akkor illene fogadnom is őt – motyogtam az orrom alatt.

- Gondolom – hajtotta le a fejét. – Vagy kimenthetem a kisasszonyt, ha úgy kívánja, gyengélkedéseire hivatkozva.

- Nem szükséges. Lemegyek. Fogadom az úrfit – vettem nagy levegőt, majd lecsúsztatva vállaimról JongHyun zakóját, a testőrömhöz araszoltam és átnyújtottam a ruhaneműt. – Köszönöm a figyelmességed.

- Kérem, rendelkezzen velem a kisasszony – fogta ujjai közé a zakót, mikor kézfejünk összeért, gyengédséggel telve simogatta meg ujjhegyével kézfejemet, s a pillantásunk összefonódott.

- Hálásan köszönöm – döntöttem meg fejemet JongHyun előtt, majd felegyenesedvén a fürdőszobám felé indultam; hátamon éreztem JongHyun áhítatos szembogarait, ahogy újra és újra végigméri alakomat.

Az ajtóhoz érve még egyszer hátra fordultam. Mozdulatlanul állt a szobám közepén, ujjai között szorongatva a matériát. Megállás nélkül nézett végig rajtam, s ezt felhasználva fordultam teljes testtel felé. Elvörösödött, amit én csak egy halk kuncogással viszonoztam. Sikerült zavarba hoznom, bármennyire is mutatta magát mindig kimértnek és távolságtartónak. Most nem volt más, mint egy kamasz. Egy félénk gyerkőc.

Megtámaszkodtam az ajtófélfán, majd lazán összefontam karjaimat a mellkasom előtt, ezzel még kihívóbbá téve melleimet. Beharaptam alsó ajkamat, miközben végigsiklott tekintetem JongHyun alkatán. Mindig feszes tartásában volt valami hanyag, mélybarna szempárja melegséget és megértést árasztott, karjai oltalmazón lógtak teste mellett. Még így is tökéletesnek láttam, annak ellenére, hogy nem ugyanaz volt a származásunk. Úgy éreztem, képes lennék leélni mellette egy életet. Biztonságban.

- Engedelmével – hajolt meg, megszakítva a szemkontaktust. – Az ajtó előtt leszek, míg elkészül a kisasszony.

- Igen – pihegtem elhalón.

Széles hátán elrévedezve néztem, ahogy kisétál a szobámból, s becsukja maga mögött az ajtót. Össze kellett szednem magam mielőbb, hogy TaeMin elé járhassak, elvégre látogatóba érkezett hozzám. Gondoltam, hogy csak a szokásos kötelező köröket futja le, amiket feltétlenül meg kell tennie, aztán az esküvőig már túl sokat úgysem találkozunk. Utána pedig nemes egyszerűséggel kerüljük egymást.

JongHyun távozása után kerestem egy alkalmas ruhát, amivel takarni tudtam a sebeket a csuklómon, majd leengedve tincseimet, némi smink felkenése után elhagytam a szobámat. Napok óta először. JongHyun az ajtóm előtt állt, szobrokat megszégyenítő tökéletességgel, majd meglátva engem, parányit biccentett. Ösztönösen elmosolyodtam. Bólintottam én is egy egészen aprót, aztán egy mély sóhajt követően a lépcső felé vettem az irányt. JongHyunnal a hátam mögött. Megnyugtatott a közelsége. Erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

A társalkodóban már ott ücsörgött a kellemetlenkedő vőlegényem, mintha már az egész Son Rezidencia az övé lenne, úgy pöffeszkedett a kanapén. Piszkálgatta a porcelánokat az üvegasztalon, aztán megbirizgálta a terítő anyagát is, végül elégedetlenkedőn felsóhajtott és a pamlag mögötti kandallóhoz baktatott. A képeket kezdte nézegetni, s ekkor éreztem alkalmasnak, hogy köszöntsem.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattam, Lee TaeMin – léptem át a boltív alatt, JongHyun megállt a hall oldalán. – Mit tehetek önért? – álltam meg néhány lépésre tőle.

- A hogyléte felől szeretnék érdeklődni – fogdosta a kandallón lévő mütyüröket. – Hogy’ érzi magát, Son JiHye? – sandított rám kicsinyesen.

- Köszönöm kérdését, jól vagyok. Kicsit gyengélkedtem mostanában – feleltem kimérten.

- Hallottam, hogy nincs jól az utóbbi napokban.

- Csakugyan? – döntöttem oldalra a fejemet.

- Igen – fújtatott, miközben zsebre dugta a kezeit. – Az apám érdeklődött az ön apjánál, tőle tudom a híreket.

- Értem. Tehát nem maga volt az, akit érdekelt az állapotom.

- Ön sem zavartatta magát, hogy értesítsen – fordult felém féloldalasan. – Elvégre a menyasszonyom volna – szűrte fogai között. – Illő lenne legalább egy telefont megejtenie betegeskedéséről, vagy üzennie egyik szolgálójával.

- Ahogyan illő lett volna az is, hogy ön keres meg telefonon, ugyanezen okból kifolyólag.

- Várja már az esküvőt? – váltott témát kissé idegesen.

- Ugyan miért érdekli ennyire? Hisz’ magának ez csak egy kötelezettség, ahogyan nekem is az. Apáink rendezték, mi csak teljesítjük a parancsokat. Nemde?

- Elképzelhető. De azért nem ártana, ha éreznénk is egymás iránt valamit, vagy kegyed nem így gondolja? – húzta ki jobb kezét a zsebéből, hogy egy látszólagos porszemet vegyen mérce alá ujjaival.

- Érzek – vetettem oda könnyelműen.

- Megosztaná ezt velem? – emelte rám szempárját kicsinyesen. – Szeretném tudni, miként érez irántam.

- Megvetem. Egy arrogáns és kegyetlen férfinek gondolom, aki csak kihasználja a nőket. Nincsenek érzései, azt sem tudja, mi fán teremnek az érzelmek. Soha nem volt még szerelmes, soha nem szenvedett, és nem tudja, milyen áldozatot hozni.

- Gondolom, csak ezt látja – szakította félbe hosszas monológomat. – Noha, nem jár messze az igazságtól. De kegyed sem akkora főnyeremény, mint ahogyan azt az apja képzeli. Elvégre egy gazdag politikus egyetlen lánya, nem szenved hiányt semmiben, nem nélkülözött, nem tudja értékelni a pénzt sem, annyi van. Csak egy elkényeztetett nő, akinek szórakozás az élet.

- Akkor tökéletesen kiegészítjük egymást – durrogtam mérgemben, megtartva némi nőiességet is.

- Nos, ha már tisztáztuk az érzéseket, nincs más hátra, mint az esküvő – közölte tényként, a puszta gondolattól is borzongani kezdett minden porcikám.

- Szerencsére nagyobb lesz a híre, mint a keletje, s csak jól kell szerepelnünk a riporterek előtt – kekeckedtem. – Remélem, a szebbik modorát hozza magával, elvégre legalább egy csóknak el kellene csattannia közöttünk – kulcsoltam össze karjaimat a mellkasom előtt.

- Csak nehogy az legyen a vége, hogy egy következőért esdekel majd – gúnyolódott öntelt vigyorral az arcán, hirtelen kedvem támadt felképelni egy váratlan pillanatban, de JongHyun felbukkanása megakadályozott benne.

- Elnézését kérem a zavarásért, Son kisasszony – hajolt meg mellettem, majd felegyenesedvén a vőlegényemre nézett. – Bocsásson meg Lee Úrfi, hogy megzavarom önöket, de a kisasszonyt keresik telefonon. Fontosnak tűnik a hívás. – Nem is foglalkoztam vele, hogy Haru szokta az ilyen üzeneteket átadni, meghajoltam TaeMin előtt, majd a hallban lévő telefonos asztalkához tipegtem.

- Hogyan? – pislogtam nagyokat, ahogy az érintetlen készüléket mustráltam. – JongHyun? – szólítottam meg, ahogy mögém ért.

- Gondoltam, inkább kimentem a kisasszonyt, mielőtt újabb sértés áldozatává válik – felelte megértőn. – Remélem, nem bánja a dolgot a kisasszony – sütötte le szemeit.

- Köszönöm, hogy kimentettél – reagáltam mosolyogva. – Ha tovább kellett volna hallgatnom azt a ficsúrt, megbolondultam volna.

- Szeretne kimozdulni a kisasszony? – tette fel halkan.

- Kimozdulni? – pilláztam rá meglepetten s egyben csodálkozva. – Mire gondolsz, JongHyun?

- Gondoltam, szívesen levegőzne a kisasszony. A kertben – mutatott a hátsó kijárat felé.

- Igen, egy kis friss levegő biztosan jót tenne – intéztem hozzá egy félszeg mosolyt.

- Akkor erre tessék, Son kisasszony – engedett előre.

- Csatlakozhatnék? – érkezett a kérdés a társalkodóból, ahol TaeMin ácsorgott várakozón.

- Talán újra sértegetni szeretne? – néztem rá bosszúsan, mire csak egy mosolyt kaptam válaszul.

- Ön sem volt éppen a legkedvesebb formájában, ha meg nem sértem. De inkább beszélgessünk kicsit.

- Legyen – fújtattam, noha egyetlen porcikám sem vágyott TaeMin társaságára, ám JongHyunét annál inkább szerettem volna élvezni.

- Esetleg megihatnánk egy csésze teát – javasolta, amit kétkedve ugyan, de elfogadtam, nekem is jól esett volna egy meleg innivaló.
- Haru? – szóltam az oszlopot támasztó szobalányomhoz, s már sietett is elém, hogy újabb kérésemet teljesítse.

- Parancsoljon, JiHye kisasszony – hajolt meg.

- Teázni szeretnénk TaeMin-shivel, kérlek, hozz nekünk levendula-teát és némi kekszet hozzá.

- Igenis, JiHye kisasszony – pukedlizett, aztán el is tűnt a lengőajtó mögött.

- Menjünk – indultam meg egyenesen a kert felé, nyomomban a testőrömmel és a vőlegényemmel.