Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 5. True or False...

Ahogy JongHyun hazafelé hajtott, fejemben megállás nélkül annak a nőnek a szavai zakatoltak. Egy merő hazugságnak éreztem az egész eddigi életemet, mintha nem is én lennék Son JiHye, hanem valaki teljesen más. Nem akartam felfogni azokat a mondatokat, az apám szájából akartam hallani mindent. Tudni akartam végre, mi is történt valójában az anyámmal.

A házhoz érve JongHyun leállította a motort, de nem szállt ki azonnal. Kérdőn-idegesen néztem a visszapillantó tükröt, mire a tekintetünk találkozott. Furcsán megértő volt a szempárja, s már szóra nyitottam volna a számat, amikor hátra fordult és rám nézett. Meglepődtem a váratlan cselekedetétől.

- Jobban vagy már? – szólalt meg alig hallhatóan.

- Miért ez a hangnem? – értetlenkedtem balgán.

- Te kezdted. Ott a parkban, mikor el kellett menekülnöd – felelt halvány mosollyal ajkain, s csak ekkor vettem észre igazán, mennyire vonzó, mikor felfelé ívelő görbület pihen ajkain.

- Oh – nyeltem egy nagyot döbbenetemben. – Valóban – sütöttem le szemeimet zavartan.

- De nem válaszoltál a kérdésre. Jobban vagy? – ismételte.

- Azt hiszem – dünnyögtem keserűen, magam sem hittem el a saját szavaimat.

- Szeretnél bemenni a házba, vagy inkább elvigyelek máshova? – tette fel megértőn.

- Máshova? – kaptam fel a fejemet, gyorsan rebegtetve pilláimat. – Hova? Hova akarsz vinni?

- Ahol megnyugodhatsz – jegyezte meg. – De ha tényleg jól vagy, akkor kinyitom a kaput, kisegítelek az autóból a bejáratnál, és~

- Menjünk – törtem meg sietve a gondolatmenetét.

- Hová? – biccentette oldalra a fejét kétértelmű válaszomtól.

- Oda. Arra a másik helyre – dünnyögtem ujjaim között szorongatva a táskámat. – Nem tudnék most itt maradni. Ezek között a hazug falak között. Kérlek, JongHyun, vigyél el innen. – Erőlködve próbáltam visszatartani minden könnyemet, nem szerettem volna, ha a testőröm ebben az állapotban lát.

- Ahogy parancsolod – hallottam meg nyugtató hangját, majd a bőr súrlódását hallva tudtam, hogy visszafordult a kormánykerékhez.

A motor felbőgött, a szemem sarkából láttam, amikor elhajtunk a ház elől, amit idáig otthonomnak hívtam. Az elmúlt évek során egyre kevésbé éreztem annak a Son Rezidenciát, de mióta találkoztam ezzel a nővel a parkban, csak arra tudtam gondolni, hogy ahogyan az életem, úgy ez a ház is csak egy hazugság. Meredten bámultam az elsuhanó épületeket, ahogy kifelé haladunk a városból, nem számított hová megyünk, csak minél távolabb kerüljek az ármánytól és minden ártó szándéktól.

Közel háromnegyed órás autókázás után megálltunk. JongHyun óvatosan leparkolt a G90-essel, majd leállította a motort és elhagyta a járművet. Kíváncsian fürkésztem az ismeretlen környéket a sötétített ablaküvegen keresztül, mikor JongHyun a hátsó ajtó mellett termett, s kinyitotta azt. Nagyot nyeltem, a széllel hozott virágillatot hosszan lélegeztem be, s automatikusan csúsztattam tenyeremet JongHyun méretes mancsába. Ahogy mindig, most is melegséget árasztott bársonyos bőre.

- Hol vagyunk? – kérdeztem félve, miközben elhagytam a minilimuzint.

- Biztonságban. Egy olyan helyen, ahol megnyugodhatsz – felelt biztatón mosolyogva. – Gyere - ösztönzött az indulásra egy parányi fejmozdítással.

- Uhm – sóhajtottam fel, majd fülem mögé tűrve tincseimet, követtem JongHyunt a vadidegen környezetben.

Noha, ismeretlen utcán találtam magam, mégis kevésbé volt idegen, mint eddig a saját házam. Kellemes és varázslatos helyre hozott a testőröm, ahol tényleg esélyem van némi megnyugvásra. Egy fabetétes kapuhoz érve JongHyun a farzsebébe nyúlt, majd előhúzva egy kisebb fémcsomót, a zárba dugta az egyik kissé megkopott ezüstös kulcsot. A tekintetünk találkozott. Amikor lenyomta a kilincset, másik kezét ajkaihoz emelte és mosolyogva csendre intett.

- Cssh. Csendesen. Nehogy meghallják, hogy itt vagyunk – suttogta a lehető leghalkabban.

- Kik? – pihegtem.

- Csak gyere utánam, de vigyázz, hova lépsz – intett óva.

- JongHyun-ah?! Te vagy az?! – érkezett a szemközti helyiségből egy idősebb női hang. – Hazajöttél ilyen korán, JongHyun-ah? Miért nem felelsz, JongHyun-ah? Rakoncátlan gyerek vagy még mindig!

- Eomeoni – hajolt meg mélyen, ahogy megjelent egy alacsony testalkatú hölgy, kezeit törölgetve egy konyharuhával.

- Miért nem válaszoltál, mikor kérdeztelek? – tette csípőre karjait. – Gyere, ebédelj meg! – intette magához, mire JongHyun felemelkedvén rám nézett, aztán a hölgyre vezette szempárját.

- Eomeoni, nem vagyok egyedül.

- Hah? – fordult hátra, majd rám siklott vizslató tekintete. – Ki ez a finom hölgy, JongHyun-ah? Kit hoztál haza? – mérte végig alakomat, aztán megint a testőrömön állapodott meg barátságos pillantásával.

- Ő itt Son JiHye. Son ShinWoo politikus lánya – mutatott rám.

- Ajumma, elnézését kérem a hívatlan érkezésem miatt. Kérem, bocsássa meg az udvariatlanságomat! – hajoltam meg a lehető legmélyebben, s úgy vártam választ az idős hölgytől.

- Ejh, lányom, nem kell ez a hajlongás, nem olyan családból származunk – tette apró kezét vállamra, majd lassan végigsimítva gerincem mentén, kért a kiegyenesedésre. – Gyertek beljebb mind a ketten – noszogatott.

- Nem szeretnék zavarni, Ajumma! – mentegetőztem, mielőtt még tényleg kellemetlenséget okoznék JongHyunnak és a vendéglátó asszonynak.

- Van elég hely még egy terítéknek – mosolygott rám, mikor félfordulatot véve állt meg a konyhában. – Egyetek egy jót, aztán továbbállhattok.

- Javíthatatlan vagy, Eomeoni – kuncogta maga elé JongHyun, ahogy tenyere a derekamra simult. – Gyere, ha már olyan szépen kértek – biccentett az étkező irányába.

Lassan lépdeltem a faberakásokon, vigyázva, nehogy letapossak egy nyíló virágot, vagy zöldnövényt. Ínycsiklandó illatok terjengtek a levegőben, a kövezetre lépve megálltam. Szinte tátott szájjal bámultam a házat, ahová JongHyun hozott. A nappalinak kinevezett rész egy szinttel lejjebb volt tőlünk, mintha a földdel kellene eggyé válnunk, hogy megértsük a másik lényét. A világoszöld színben pompázó helyiségben a vendéglátóm serénykedett halkan dudorászva, JongHyun pedig parányi mosollyal a száján figyelte őt.

- Igazán kedves hölgy az édesanyád, JongHyun – szakítottam ki a merengéséből.

- Eomeoni nem az édesanyám – pillantott rám ugyanazzal a mosollyal. – Ő nevelt fel, ez igaz, neki köszönhetek mindent, amim van, ezért is vagyok olyan hálás neki, amiért fiaként tekint rám a mai napig.

- Hogyan? – értetlenkedtem JongHyun szavait feldolgozva. – Hogy’ érted, hogy nem ő az édesanyád?

- Úgy, ahogy mondtam, JiHye. Eomeoni talált rám egy árvaház kapujában. Magához vett és felnevelt. Szegénységben és szerénységben ugyan, de szeretetben nőhettem fel, s amink van, azt ő teremtette elő. Míg élek, hálás leszek neki, amiért nem hagyott az utcán nevelkedni, és elhozott az árvaháztól.

- Sajnálom, JongHyun – sütöttem le szemeimet.

- Ugyan mit? – nevetett fel halkan. – Mit sajnálsz, JiHye?

- Sajnálom, hogy nem ismerheted az édesanyádat – mormoltam magam elé.

- Látod? Sokkal több közös dolog van bennünk, mint azt gondoltad volna az elején.

- Meglehet – mosolyodtam el, ahogy felemeltem a fejemet és JongHyun pillantásába vesztem. – JongHyun?

- Hm? Mi az? – lépett közelebb hozzám.

- Noszogatni kell titeket, hogy asztalhoz üljetek?! - vágta félbe a beszélgetésünket JongHyun anyja. - Ejnye, fiam, nem erre neveltelek! – csapta össze tenyereit.

- Máris megyünk, Eomeoni! – vágta magát derékszögbe, majd megragadva a csuklómat, húzni kezdett az étkező irányába.

- A kézmosás hol marad, Kim JongHyun?! – A konyharuhával ütötte hátba kissé a testőrömet, aki erre harsány nevetésben tört ki. – Aztán tessék illően hellyel kínálni a vendégünket! Gyere, lányom, gyere beljebb – hívogatott közelebb az asztalhoz.

- Hálásan köszönöm a kedvességét, Ajumma – dőltem meg illően.

- EunKyung. A nevem Lee EunKyung – felelte kedvesen mosolyogva.

- Köszönöm. Lee asszony – tiszteltem meg újfent.

- Mi finomat főztél, Eomeoni? – lépdelt vissza az étkezőbe JongHyun, miközben gyermekien szimatolt a levegőben terjengő illatok után.

- Amivel jól is laksz! – zárta rövidre a beszélgetést EunKyung asszony. – Lefogadom, hogy mióta elköltöztél tőlem, nem is eszel rendesen. Csak azokat a fránya chipseket rágod naphosszat meg tasakos tésztákkal tömöd magad. Igazam van? – nézett szúrós szemekkel a testőrömre, aki miután kihúzta nekem a széket, helyet foglalt velem szemben. – Halljuk, Kim JongHyun! Igazam van, vagy igazam van?

- Neked mindig igazad van, Eomeoni! – nevetett fel, amikor nyakára fonta karjait és lejjebb húzta EunKyung asszonyt, hogy egy hatalmas puszival jutalmazhassa kedvességét. – Te is eszel velünk, Eomeoni?

- Majd eszek, ha végeztetek – legyintett könnyedén.

- Kérem, Ajumma, egyen velünk. Ha már felborítottam a napját, kérem, legalább az evésről ne mondjon le miattam, akkor inkább én nem eszek – keltem fel a székről, de EunKyung asszony megállított, mikor tenyereit a vállaimra csúsztatta.

Elvette jobb kezét, s vállam helyett arcomra csúsztatta a tenyerét. Törődéssel telve cirógatta meg a bőrömet, ahogyan azt egy édesanya tenné a helyében. Elhomályosodott előttem a hölgy arca, alsó ajkamat beharapva néztem parányi ráncokkal körülölelt szempárját, melyből áradt a megértés és az anyaiság. Szégyelltem magam, amiért idejöttem, bár fogalmam sem volt róla, hogy JongHyun ilyen helyre készül hozni. Azonban EunKyung asszony szemében cseppet sem látszott a megvetés vagy a keserűség.

- Soha nem szabad elfelednünk, miként értünk el az utunk végéhez. Az úthoz, mely lehet bátorsággal és kedvességgel kikövezve, de lehet megannyi küzdelemmel is. A lényeg az, hogy eljussunk az út végéhez, s úgy érezzük odaérve, boldogok vagyunk.

- Ajumma? – pityeregtem elveszve csillogó szembogaraiban.

- Nincs semmi baj, kedvesem. Nem kell sírnod, itt nem bánt senki, még ha úgy is érzed odabent – tette másik kezét mellkasomra. – Ha most úgy érzed, hogy egyedül vagy a világgal szemben, akkor bízz a szívedben, gyermekem, s meglátod, soha nem leszel már egyedül. Bárhová is sodorjon téged az élet, itt mindig otthonra találsz majd. – Parányi puszit hintett a homlokomra, majd még egyszer a szemembe nézett. – Egyél jól és sokat! – cirógatta meg arcbőrömet, aztán JongHyunra nézett. – Rád bízom a kislányt, JongHyun-ah! Ügyelj rá, hogy eleget egyen, és te is lakj jól! – intézte hozzá szavait. – Lepihenek kicsit.

- Köszönöm, Eomeoni! – JongHyun felpattant a székről, majd szorosan magához ölelte EunKyung asszonyt, aztán egészen a szobájáig kísérte. – Pihend ki magad, sokat fáradoztál értem.

Szótlanul néztem kettejük jelenetét, s ekkor értettem meg, hogy ami legbelül fáj az, hogy nekem nem adatott meg az anyai szeretet. JongHyun hiába volt árva, mégis szeretetben és megértésben nőtt fel. Mindig tárt karokkal várta őt haza EunKyung asszony, s mindig oltalmat nyújtott számára a legnagyobb bánatában. Ahogy néztem, miként sétál vissza az asztalhoz, útnak eredtek a könnyeim. Csak egy fekete homályt láttam magam előtt, majd puha tenyereket éreztem meg testemre siklani.

- Nem szeretnél enni valamit? – suttogta mélyen búgó hangon.

- Nem vagyok éhes – ráztam a fejemet, s közben igyekeztem minden könnyemet letörölni.

- Pedig Eomeoninál nincs jobb szakács a világon. Egyél pár falatot, aztán visszaviszlek a villához.

- Hm – szuszogtam. – Vissza a börtönömbe – jegyeztem meg alig hallhatóan, miközben ujjaim közé fogtam az evőpálcikákat.

- Nem muszáj, hogy a börtönöd legyen – reagálta, ahogy ő is a pálcikáit szorította ujjai közé. – Azért lehetne sokkal rosszabb életed.

- Ezt hogy’ érted, JongHyun? – szegeztem neki a kérdést. – Szerinted nekem nem lehet olyan rossz a sorsom, mert én gazdagságban nőttem fel? Szerinted én nem lehetek magányos vagy éppen szomorú? Nekem nem fájhat odabent semmi? – Ledobtam az evőeszközöket a szalvétára, majd felkeltem az asztaltól.

- Ne húzd fel magad, JiHye – követve a példámat emelkedett fel ő is.

- Szeretnék hazamenni. Most – kulcsoltam össze karjaimat a mellkasom előtt dacosan és sértődötten. – Vigyél. Khm. Vigyen haza most rögtön! – utasítottam ellenkezést nem tűrő hangon, még arra sem voltam hajlandó, hogy ránézzek közben.

- Ahogy kívánja a kisasszony – dőlt meg kissé. – Erre parancsoljon! – mutatott a kijárat felé, majd sebbel-lobbal meg is indultam a kijárat felé.

JongHyun szorosan lépdelve mögöttem kísért ki a kapuhoz, de mielőtt még odaértünk volna, megragadta a bal karomat és megfordított a tengelyem körül. Épp készültem, hogy rendre teremtem az illetlenkedő testőrömet egyetlen biztos pofonnal, amikor torkomon akadt a saját levegőm. Szinte felforrt köztünk a levegő, ahogy fölém magasodott, ujjai feszesen markolták alkaromat, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, mélybarna szempárja szikrákat szórt felém. Megbénított eme cselekedete. Hirtelen nem tudtam, miként is reagálhatnék a tettére, mikor ő törte meg a némaságot.

- Tudja, egy pillanatig kezdtem azt hinni, hogy a kisasszony más, mint a többi örökös, akikre vigyáznom kellett. De rá kellett jönnöm, hogy semmiben sem különbözik tőlük. Ugyanolyan elkényeztetett kis fruska.

- Fogalma sincs róla, hogy milyen is vagyok valójában – szűrtem fogaim között elkeseredetten, tovább mélyítve a szemkontaktust. – De nem is akarom, hogy bármikor is többet tudjon rólam, vagy megismerjen. És most azonnal vigyen vissza a Son Rezidenciára! – utasítottam egy erős nő látszatát keltve, de legbelül kocsonyaként remegtem JongHyun szorítása alatt.

- Nem kell megismernem ahhoz, hogy tudjam, milyen nő valójában. Engedelmével. – Ezzel elvette kezét a karomról, majd kinyitva a kaput, előre engedett.

- JongHyun-ah?! El sem köszönsz? – kiáltott utánunk EunKyung asszony, mire a testőröm felsóhajtott, s lassan megfordult.

- Ne haragudj, Eomeoni – dőlt meg finoman, majd felegyenesedve folytatta. – Közbe jött valami a kisasszonynak. Hamar jövök megint – puszilta meg homlokát, aztán egy hosszú ölelés múltán kilépett a kapun és az autóhoz kísért.

- Óvatosan vezess, fiam – intézte hozzá aggódó szavait.

Sietve beszálltam a járműbe, amikor JongHyun kinyitotta az ajtót, majd rá sem nézve adtam újabb utasítást az indulásra, ahogy kezei közé szorította a kormányt. A motor felbőgött, mi pedig elszáguldottunk arról a helyről. Kínzó fájdalom járta át a testemet, amiért így viselkedett velem a testőröm. Néhány röpke pillanatra kezdtem azt hinni, hogy tényleg kezdi azt látni, amit YongGuk látott bennem egykoron. A nőt, aki rabszolgaként éli minden napját, annak ellenére, hogy mindene megvan s fényűző életet is élhetne. De nem. Tévedtem. Hatalmasat csalódtam JongHyunban, csak most éreztem igazán: elárultak. Egy merő hazugság az életem...