HÁROMEZER *3*

Először is nagyon szépen köszönöm Mindenkinek, aki rendszeres látogatója ennek az oldalnak! Külön kiemelném Imádott Húgaimat és Csigusz Dongsaenget, akik még több bátorítást adnak nekem a folytatásért! Köszönöm minden Idetévedőnek és a Többi Olvasónak is, akik ellátogatnak alkalmanként. Egytől Egyig. Neked is és Neked is. Őszintén köszönöm! Soha nem gondoltam, hogy ilyen hamar ekkora látogatottsága lesz ennek a gyűjtőblognak. Mérhetetlenül hálás vagyok minden megtekintésért, bárhogyan is talált erre az oldalra. Azért pedig, hogy megpróbáljam kifejezni a hálámat Nektek, egy kis „játékra” szeretnélek invitálni Benneteket. De lehet, inkább egy kis Ajándékra. Tőlem Nektek.

Most Te lehetsz az, aki Álmodhat, Te lehetsz az Álmodó. Kedvenc UB-del vagy akár párosoddal / párosaiddal. Ha szívesen olvasnál valamit a kedvencedről, de nem találsz ínyedre valót, és esetleg még képességet is látsz bennem arra, hogy megírjam, akkor bátran keress fel! Sokan csak nem merik leírni, pedig lenne hozzá tehetsége, vagy éppen nem tud jól fogalmazni, akkor most élhet az alkalommal! Lehet One Shot, de akár néhány fejezetes Minifiction is. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak és olyat kiadni a kezemből, ami elégedettséggel tölti el az Álmodót. Csupán egyet kérek attól, aki szeretne Álmot kérni tőlem, és az nem más, mint a Türelem.

Ahogy azt az oldalon is látjátok, itt is több Minifiction fut egyszerre egy időben, illetve vannak még különálló történetek is, amik szintén időigényesek. Nem tudom, hogy lesz-e egyáltalán érdeklődő erre a dologra, amennyiben igen, úgy megpróbálom maximum három napon belül teljesíteni a kérést. Ez nagyban függ attól is, hogy mennyire ismerem az adott Idolt illetve a témától is, valamint a választott "műfajtól". Egy drámát nehezebb megalkotni, mint egy romantikus Egypercest. Nyitott vagyok elég sok mindenre, de azért horrort és krimit ne nagyon „rendeljetek”, ha mód van rá. Nem vagyok híve és nem is próbáltam még ki magam benne, ezért nem szeretném a Te kérésed alapján megmérettetni magam. De ha mindenképpen azt szeretnél, akkor beszélhetünk akár a dologról.

Keressetek bátran! Vagy ennek a bejegyzésnek a Megjegyzéseinél kérjetek vagy külön az Álomcsacsogóban! Hiszen tudjátok: „Nincs szebb ember annál, aki mer álmodni!”

언니

Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 4. fejezet

* * * JongHyun POV * * *

Nem szeretem senkivel sem a bolondját járatni, nem vagyok olyan típusú ember, aki ezt bármikor is élvezte volna. A pletykákat is megszoktam idővel, amit eleinte még viccesnek is találtam. De a sokadik utáni már tényleg SOK volt. Nem szeretem, hogy állandóan új helyre költözünk, valahol már szeretnék huzamosabb ideig megmaradni, nem csak pár hónapig. A mostani költözéskor reméltem, hogy ez meg is történik, esetleg ez lesz az utolsó az elkövetkező tíz évre. A társasház is hangulatos és még a lakók is kedvesnek bizonyultak. Főleg az a bizonyos lány.

Ugyan korántsem terveztem, hogy az első nap máris összebarátkozom bárkivel is a házban, meg akartam húzni magam, de amikor beállított a cuccolás utáni másnap reggel, hogy visszaadja a pengetőmet, valahogy meggondoltam magam. Kissé szétszórt jellemmel megáldott lány, viszont a határtalan kedvessége egy ismeretlennel szemben mégis lenyűgözővé teszik. Gondoltam, vele érdemes lenne jobban megismerkedni az első alkalomtól fogva, talán vele még akár könnyebben is alakulhatnak dolgok. Azonban a buszozás utáni elejtett megjegyzése felülírta ezeket a terveimet.

Miután meghajol, én is elköszönök JiHyetől, bár csak egy szolidabb megdőléssel, mert félek, megbántanám, ha a beszéddel próbálkoznék. Jobb a békesség mindkettőnk érdekében. Egy lélegzetvételnyi időre még találkozik a pillantásunk, igyekszem elfojtani a haragomat, de sosem voltam arról híres, hogy titkoljam az érzéseimet. Dühödten indulok el a szemközti utca felé, hogy beszerezzem KiBum rendelését.

Nem is értem, hogy miért nekem kell ezt megtennem, ha úgyis egész nap a városban tekereg. Tudja, hogy mit akar venni, miből milyen minőségűt, erre engem ugráltat. Azt sem tudom, hogy azt, amit említett a telefonban, egyáltalán lehet-e kapni ebben a körzetben és ebben a kisboltban.

Illedelmesen köszönök az üzletbe lépve, aztán a sorok közé vetem magam. Persze pont abból a típusból nincs egy darab sem, de még valami hasonszőrűre sem bukkanok a többi között. Ha felhívom, akkor kioktat, hogy rossz boltba jöttem, aztán bevágja a durcát és megint én engesztelhetem ki őt, mert képtelen magának beszerezni a kívánalmait. Csak a gondom van vele, amióta csak ismerem. Bár néha jó, hogy van, mert addig sem vagyok magányos, és persze szeretem vele tengetni a napjaimat.

Közel háromnegyedórát vacakolok a válogatással, de hiába kérdezget az eladó, nem kérem a segítségét. Az ötvenkettedik percben lekapom azt a dobozt, aminek az összetevői a leginkább megfelelnek KiBum elvárásainak. Ha jó lesz, akkor jó lesz, ha meg nem, akkor így járt. Majd vesz magának hajfestéket, én ugyan nem fogok még egyszer küszködni vele, mert őkelmének nem felel meg az, amit a fodrász kenne a hajára. Egy teljes órám ment el arra, hogy KiBumnak megvegyem a kencéjét, de legalább addig megfeledkezhettem az afférunkról. Miért is hittem én azt, hogy JiHye nem fogja pontosan ugyanazt gondolni, amit mindenki más? Valóban kedves teremtés, és igazán jó lett volna közelebbről is megismerni egy kicsit.

Majdhogynem egy újabb órát töltök a kóricálásommal, miközben a napokban történteket emésztgetem magamban. Csalódottan vánszorgok fel a lépcsőn, ahogy hazaérek, szinte máris utálok itt lakni. Ha egy elkezdi az elmélkedéseket, akkor abban hamar követi a többi ember is. Holnaptól kezdhetek megint másik lakás után kajtatni.

- Megjöttem – mormolom, amikor belépek a lakásba, lerugdalom magamról a cipőmet és a kabátot is csak a földre dobom.

- Tudom, hogy félig még dobozból öltözünk meg azokban is lakunk, de igazán tarthatnál némi rendet magad körül! – durrogva terem mellettem KiBum, semmi kedvem a zsörtölődéseihez.

- Békén hagynál? – morgom, amikor elsétálok mellette. – Itt a hajfestéked! – ledobom a konyhapultra a dobozt és megyek is tovább a saját rezidenciámba.

- Ugye állatkísérletektől mentest vettél? Csak természetes anyagokat tartalmaz, ugye? Nincs benne semmi erős vegyszer, vagy amire allergiás vagyok, ugye? Figyeltél rá, Hyung? – hallom, amit kérdez, de egyszerűen energiám sincs válaszolni neki.

- Te is tudsz olvasni! Nézd meg, mi van a dobozra írva! – ezzel bevágom magam mögött az ajtót és az ágynak dőlök.

- Mi bajod van, hah? – robban be kopogás nélkül, majd mellém is vetődik.

- Hagyj békén – morgom a párnámba temetett arccal. – Fáradt vagyok. Aludni akarok és az nem fog menni, ha itt lihegsz a nyakamba.

- Ne morogj, még mindig inkább ember vagy, mint kiskutya. Kitaláltam valamit! – finoman vállon csap, hogy nézzek rá, mire ez meg is történik.

Kis híján belefulladok a következő levegővételembe. KiBum soha nem volt százas, erről mindig is meg voltam győződve, de ahogy idősebb, úgy lesz egyre hülyébb is. Ennél nagyobb baromsággal elő sem állhatott volna. Lakásavató. Ellenben valamiért belém bújik a kisördög. Lehet, hogy annyira nem is rossz ötlet. Talán kapóra is jöhet majd az én nem éppen legkedvesebb játékomhoz. Legyen!

* * * JiHye POV * * *

- Te belezúgtál az új srácba! – jelenti ki határozottan MiNam, hirtelen akad a torkomban a levegőm.

Azonban nem csak nekem sikerül teljesen elnémulnom, hanem még RinAh-nak is megakad a következő szusszanat, ahogy TaeMin is döbbenten pislog ránk. Mielőtt még reagálhatnék MiNam – ostobának egyáltalán nem biztos, hogy mondható – kijelentésére, a csengő éles hangja vág végig a lakáson. Mégis ki a franc az ilyenkor és mit akar? Hozzám nem szokás becsengetni.

Összenézzünk a második csengőszót is hallva, ami tudatosítja mindannyiunkban, hogy nem a képzeletünk szórakozik velünk, tényleg van valaki az ajtó előtt és bebocsátásra vár. MiNamra nézek.

- Erre még visszatérünk, mert nincs igazad! – fordulok egyet és az ajtóhoz megyek.

- Mert pont úgy nézel ki, mint akivel nem szokott ilyesmi történni! – félvállról veti még utánam kedvesen incselkedő szavait, amit csak egy szemforgatással rendezek le.

Kukucskáló híján nem marad más választásom, azonnal ajtót kell nyitnom, ha tudni akarom, mégis ki csengetett. Elfordítom a kulcsot a zárban, aztán a kilincsre markolva tárom is ki a vaskos térelválasztót. Ismételten mély döbbenet telepszik rám, szinte csak a levegőt tudom kapkodni döbbenetemben. Annyira nem sikerül tartanom a központi aggyal a kapcsolatot, hogy még köszönni sem köszönök. Csak állok földbe gyökerezett lábakkal és a pupilláimat meresztgetem a folyosón álldogálókra.

- JiHye, jól mondom? – töri meg a csendet az alig magasabb srác, még mindig csak pupillázok.

- Reggel óta csak nem felejtetted el – böki oldalba őt JongHyun, a hangja az egyetlen, ami valamennyire észhez térít. – Bocs’, KiBum néha elég bunkó tud lenni – veregeti vállon vigyorogva, ezzel bennem akasztva még egyszer a levegővételt.

- Miért is vagyok bunkó, Hyung? – csípőre tett kezekkel kérdezi, miközben végigvezeti macskás szemét JongHyun alakján.

- Öhm. S-seg. Khm. Segíthetek? – sikerül végre átpréselnem a szavakat a számon, mindketten rám néznek.

Egyszerre húzódik széles mosolyra a szájuk, az én arcom pedig abban a másodpercben ölt mélyvörös árnyalatot. Csak pislogni vagyok képes újfent, nagyon nem jó dolog, hogy ha nem megy velük a normális kommunikáció. Nem kéne ennél is cikibb helyzetbe kerülni, ráadásul JongHyuntól sem ártana bocsánatot kérnem. Amit még mindig nem értek, mivel is bántottam meg, de jobb lenne, ha nem haragudna rám a semmiért.

- Mivel most költöztünk ide, nem nagyon ismerjük a környéket – kezd bele a macskás szempár tulajdonosa, aki továbbra sem méltóztatott rendesen bemutatkozni. – Gondolom, te egy kicsit régebb óta laksz itt, és talán van néhány ötleted, hogyan szoktak az emberek errefelé lazítani.

- La-lazítani? – hebegem értetlenül.

- Azt. Tudod? Kiengedni a fáradt gőzt, szórakozni egy jó klubban, vagy csak meginni egy pohár löttyöt valahol. Tudsz ilyen helyet? Akár több is szóba kerülhet.

- Hát. Khm. Az. Az a helyzet, hogy én.

- Mondtam neked, hogy nem néz ki olyan lánynak – duruzsolja szavait KiBum fülébe, miközben szeme sarkából rám pillant.

- Miért? Mégis milyen lánynak nézek én ki? – összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, nem igazán tetszik ez a megjegyzése az újdonsült lakónak.

- Hát. Tudod? Olyan. Hm. Hogy is mondjam – vakargatni kezdi a tarkóját zavarában, amitől csak még jobban felmegy bennem a pumpa, és ezt már a lányok is érzékelik a háttérben.

- Milyen? – morgom összeráncolt szemöldökkel. – Attól, mert nem éppen úgy nézek ki, mint a földszinten lakó Miss Yongsan, és nem teszem közszemlére a tagjaimat, ráadásul még kedves is vagyok egy vadidegennel, mert visszaadom a kacatját, amit elhagyott előző éjjel, még normális vagyok! Mellesleg pedig nem egy helyet tudok, ahol lazulhat az ember! – az ajtó szélére fogok idegesen. – Ha megbocsátotok, most dolgom van!

- Akkor nem árulod el azokat a helyeket? – állítja meg tenyerével a lendülő ajtót JongHyun.

Idegesen fújtatok magam elé, miközben igyekszem megtartani a nőiességemet és nem elküldeni őket a legmelegebb éghajlatok egyikére. A két lány egyszerre közelít felém, majd míg RinAh a jobb vállamra fog, addig MiNam a jobb csuklómra fonja ujjait. Nyelek egy nagyot és vele együtt a kibukni készülő gondolataimat is leküldöm a gyomromba.

- Estére összeszedek párat – szólalok meg kisvártatva, de nem éppen a legkedvesebb hangnememben.

- Nem lehetne, hogy most írod fel azokat a címeket?

- KiBum. Az előbb mondta, hogy dolga van, és nekünk is akad bőven tennivalónk még, ha este tényleg azt szeretnéd csinálni, amit terveztünk – sutyorogja a fülébe megint.

- Igaz – sóhajt fel kissé csalódottan, egy mosolyt ereszt meg JongHyunnak, majd ismét rám emeli macskaszempárját. – Köszönöm a segítséget, JiHye! – dől meg picit. – Akkor várunk majd a címekkel! Menjünk, Hyung!

Ujjbegyeivel óvatosan végigsimít JongHyun alkarján, majd megfogja a kezét és távoznak is a lakás elől. Furcsa érzéssel a mellkasomban hagynak magamra, legalábbis félig-meddig magamra. Hiszen nem vagyok egyedül, de valahogy mégis úgy érzem magam most. Még egy mély levegővétellel egybekötve csukom be az ajtót, aztán a kanapéhoz csoszogok és egy lendülettel levágódom a bútorra.

A két lány abban a másodpercben fog a térdeimre, ahogy landolok az ülőalkalmatosságon, aggódva pislognak fel rám. Összeakad a tekintetünk TaeMinnel, még az ő lélektükrei is ugyanarról árulkodnak, mint a lányoké.

- Tetszik neked, mi? – szakítja meg félperces szemkontaktusunkat MiNam, hirtelen nézek rá.

- Mi?! Nem! Dehogy! Egy kicsit sem! – ellenkezem hasztalanul.

- Unnie...?! – mormolja az orra alatt RinAh is. – Valld be, hogy igazunk van! Belezúgtál JongHyunba. Igaz?

- Vagy inkább a másik srác a nyertes? – érdeklődik MiNam.

- Nem. Vagyis nem KiBum. Vele most beszéltem először.

- Akkor JongHyun – biccent RinAh elégedetten.

- De nem zúgtam bele, értsétek már meg! – fakadok ki kissé elcsukló hangon, ezúttal nem megy olyan jól a füllentés, mint általában szokott.

- Unnie. Süt rólad, hogy odáig meg vissza vagy ezért a srácért! – kacag fel RinAh és egy arcsimogatással zárja észrevételét.

- Egy kicsit hangosabban, ha kérhetem, Yoo néni nem hallotta az egyesben!

- Miért is baj, hogy JiHye belezúgott az egyik srácba?

- Talán nem ismered Unnie pasi ízlését? – pislog a bátyjára MiNam, én csak újfent a szemeimet forgatom a megjegyzés hallatán.

- Engem még mindig jobban érdekelnek a nők, mint téged, Hugi – vigyorogja elégedetten.

- Mégis milyen nőkről beszélsz, TaeMin-ah?! – emelkedik fel előlem RinAh és férjéhez tipeg.

- Na, hál’ istennek! Már hiányzott a házastársi perpatvar. Szóljatok, ha végeztetek! – MiNam lekuporodik mellém és átölel.

Mielőtt még azonban RinAh féltékenységi jelenetet rendezne a parányi kis lakásban, TaeMin egyetlen biztos módszerrel száműzi a fejéből a képzelgéseit, miszerint pontosan tudja, hogy az ő életében csak egy bizonyos Nőnek van helye, az pedig maga RinAh. Egy szenvedélyes és forró csókban forrnak össze hosszú percekre, én meg arra az időre belebújok MiNam oltalmazó karjaiba.

Nem akarom elhinni, hogy tényleg megint beleestem ugyanabba a hibába. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ennyire képtelen vagyok jól választani és mindig olyat szemelek ki, aki lehetőleg foglalt, de minimum a másik csapatban játszik.

Miután RinAh elszakad a férjétől, visszaballag hozzánk, majd a karfára kuporodva fonja át a másik oldalról a testemet. TaeMin a kisasztalhoz sétál és leteszi magát arra, szék hiányában. Tényleg nem tudom, mi lenne velem a lányok nélkül, hogyan vészelném át a balul elsült dolgokat. Mert valahányszor pofára esem a pasikkal, mindig ők kanalaznak össze a legvégén. EunHyuk elkezdi, de a két lányé a munka oroszlánrésze.

- Én még mindig amondó vagyok, hogy rosszul ítélitek meg a srácokat – szólal meg halkan TaeMin.

- Merthogymiértis? – rebegteti hosszú pilláit RinAh.

- Mert szerintem közel sincs köztük semmi, csak egy nagyon jó és őszinte barátság.

- Pff! – fakad ki a fiatal feleség. – Mert az őszinte barátok így viselkednek egymással, mint ők?! Hagyjuk már, TaeMin-ah! Ezt te sem gondolhatod komolyan! Rájuk van írva.

- Micsoda? Azért azok, mert együtt jöttek át vagy éppen reggel mindketten köntösben voltak? Ne beszélj butaságokat, Yeoboya! Szerintem maximum testvérek.
- Na, ki ne találd már! – kiált fel MiNam is. – Inkább segíts megvigasztalni Unnie-t, mert vélhetőleg megint olyan pasiba sikerült belehabarodnia, aki láthatólag a másik csapatban játszik és ráadásul még foglalt is!

Ez kellett nekem. Újra a csengő szakítja félbe a mélyen szántó diskurzusunkat, esküszöm, olyan lett ez a lakás, mint egy átjáróház. Egész hónapban nem jönnek hozzám ennyien, mint ma délután. Nagyon remélem, hogy nem Yoo néni baktatott fel az emeletre, hogy számon kérjen, mert hangosabban beszélgettem a húgaimmal. Újfent én vagyok az, aki az ajtóhoz ballag, hogy fogadhassa a kint várakozót.

- I-igen?! - motyogom kitágult pupillákkal, szerintem Murphy elhatározta, hogy nagyon megszív@t ma.

- JiHye. Bocsánat, hogy zavarok! - hajol meg elnézését kifejezve. - Tudod, még mindig kicsit nagy a káosz a lakásunkban és azt szeretném megkérdezni, hogy esetleg kölcsönkérhetném a hajvasalódat?

- Hah? - bukik ki belőlem az értelmes és tömör válaszom.

Forever with you (B.A.P.) - 3. fejezet

Miután megegyezünk a Leaderrel, hogy majd én hozom JunHong kabátját, a srácok után indul, hogy rendbe tegye a banda egy részét. Még egyszer elköszönök a vendéglátós nénitől, aki egészen az étterem alacsony kerítéséig kísér. Mosolyogva simogatja meg a hátamat az itt töltött időnket meghálálva, én csak mélyen hajlongani tudok előtte, annyira meglep a közvetlensége és a kedvessége.

Sietve pakolom a lábaimat a staffosok és a csapat után, hogy újult erővel vághassak én is bele a délután hátralévő részébe. Egy picit elfáradtam már a mai napra, de igyekszem leplezni a srácok és mindenki más előtt is. Kezd sok lenni már ez a hajtás és tudom, hogy holnaptól még több vár majd ránk. Folytonos egyeztetés velük és a menedzserrel, a stylistokkal és a stúdióval. Egy teljes album kiadása rengeteg energiát igényel, pontosan tudom, hogy a srácok mit vállalnak most ezzel magukra.

A maknae line állandó jelleggel fog a koreográfiákon dolgozni a táncosokkal, YongGuk pedig éjt nappallá téve fog dalszövegeket írni, aztán pedig összehangolják, hogy abból valami eladható is kisüljön. A megfeszített tempó most különösen igaz lesz mindenkire, ők pedig csak még inkább hajtani fogják saját magukat is. Ahogy pedig magamat ismerem, én is éppen ugyanezt fogom tenni. Mert nem akarok nekik problémát okozni és persze csalódást sem, amiért esetleg az én felkészületlenségem vagy fáradtságom miatt nem tudják tartani az ütemtervet.

Ha pedig jól hallottam, akkor hamarosan egy nagyobb turnéra is indul a csapat, ami azt jelenti, hogy vélhetőleg én is csatlakozom majd hozzájuk. Remek. Semmi kedvem egy ekkora banzájhoz, mert ez eddig tényleg kimaradt az életemből, sikerült mindig úgy intéznem mindent, hogy a nálam tapasztaltabbak menjenek az előző banda esetén is. Szerencsémre. De most nincs más. Az egyetlen sikeresebb banda most egy kis szünetet kapott, így csak a fiaink vannak. Nincs más választásom, meg kell mutatnom, hogy mire is vagyok képes. Mindenki bízik bennem, főleg a hat tag. Miattuk kell a legtöbbnél is többet nyújtanom. Önmarcangolásom és mélyen szántó elmélkedéseim közben siklik egy meleg tenyér jobb vállamra és szorítja is meg gyengéden.

- Minden rendben, Noona? – szakít ki végleg DaeHyun hangja a mélázásomból.

- Persze – húzom egy kényszeredett mosolyra a számat, miközben rá nézek. – Csak elgondolkoztam.

- Miről?

- A holnapról, meg a holnaputániról és az utáni dolgokról. Úgy mindenről.

- Aham. Szóval már megint aggodalmaskodsz, Noona? – mosolyogja észrevételét és még egyet szorít a vállamon. – Neked az soha nem jó, ha idegeskedsz olyan miatt, ami még meg sem történt – állít meg sétánk közben, majd szembe fordít magával és mélyen a szemembe néz. – Ne rágd magad feleslegesen addig, amíg nem tartasz ott, ahol kell.

- Miért álltatok meg? – verődik hozzánk a másik énekes, kérdőn pislog egyszer rám, egyszer pedig DaeHyunra. – Baj van?

- Nincs – felelem, bár a válaszom egyáltalán nem tűnik elég hihetőnek.

- Nekünk úgysem tudsz hazudni, Noona – DaeHyun tökéletesen a vesémbe lát, egy nyitott könyv vagyok előtte.

- Hát, azt én is látom – sóhajtom továbbra is erőltetetten mosolyogva. – Ne is foglalkozzatok velem! Gyertek, menjünk inkább, mert a végén itt hagynak mindhármunkat!

- Hé, ti ott! – ebben a pillanatban kiált felénk HimChan is, szinte még ki sem mondtam a szavaimat. – Siessetek, rengeteg még a látnivaló! – sürgettet.

- Mondtam – nevetek fel alig hallhatóan, a két énekes pedig csak a fejét rázza.

Mielőtt még azonban a többiek után erednénk, magamhoz ölelem őket. Elsőként DaeHyun derekát karolom át és bújok is bele kicsit az oltalmazó végtagok alá, aztán YoungJae ölelésében lelek némi nyugalomra. Irigylem ezt a két fiút, de csak egy egészen hangyányit. Mert ők legalább itt vannak egymásnak. Mindig számíthatnak a másikra és mindig is egymás támaszai lesznek. Hiszen összetartoznak.

Igaza van DaeHyunnak, és tudom, hogy YoungJae is pontosan ugyanezt gondolja. Mert totálisan feleslegesen aggódok olyan miatt, ami még meg sem történt és még igencsak távol van. Most kell kihasználnom az együtt töltött perceket, mert hosszú ideig nem lesz ilyenre lehetőségünk. Lassan elengedem YoungJae derekát, majd közre fog a két dalos pacsirta, és úgy iparkodunk a többiekhez. Nevetve csapódunk hozzájuk, végre sikerül megfeledkeznem a gondjainkról és csak a pozitív dolgoknak tudok most élni. Az egymás elgáncsolásával próbálkozás pedig igencsak gyermeki hangulatot teremtett közöttünk.

Mosolyogva nyomok egy-egy puszit az énekeseink arcára, elégedetten vigyorognak, aztán egyszerre viszonozzák az én szeretetemet. Összeszorított szemekkel élvezem a hosszan tartó puszit, szinte máris hiányoznak, ahogy eltávolodnak tőlem.

- Noona! Én is kérek! – nyakamba ugrik JunHong, szinte ezzel engem a földre taszítva, de szerencsére megtart a másik két tag, így megúszom az elvágódást.

- De már kaptál, amikor aludtál, Picúr – elengedem YoungJae derekát és JunHong testére vezetem.

- De én most is akarok! – ellenkezik, lassan kibújik a nyakamból és legörbített szájjal pislog rám, miközben egy sértődött ötévest próbál utánozni.

- Az előbb kaptál te is puszit is meg ölelést is – emlékeztetem az étteremben történtekre, de hatástalannak bizonyul.

- Na~! Noona~~~!

- JunHong – igyekszem szigorú „szülőként” viselkedni előtte, de egyre nehézkesebben megy, mert tudja, hogy hamar ellágyulok, amikor így néz rám.

- Noona~~~! Kérlek – motyogja.

- Rossz vagy, ugye tudod? – eddig bírom tartani magam, szélesedik a visszaszorított mosolyom, amit persze a maknae rögvest ki is szúr.

- Akkor megkapom? – vigyorog teljes elégedettséggel.

- Most az egyszer, de be kell osztanod! – teremtem le mosolyogva, amiről tudja, hogy csak látszatfenyegetés, mert két perc múlva úgyis ugyanúgy megölelném és megpuszilnám, ha kérné.

Lehajol hozzám, hogy behajthassa a pusziját, közben pedig egy kicsit a testéhez is szorít. Boldogan araszol arrébb, még inkább kihúzza magát, de fel sem eszmélek és már egy újabb kiscserkész áll előttem, hogy hasonló bánásmódban részesüljön. Aprókat pillázok JongUpra, aztán végül őt is megszeretgetem picit és arrébb terelgetem. HimChan is türelmesen kivárja a sorát, ő is magához ölelget egy picit jobban, mint a többiek, megpusziljuk egymást, majd a másik négy sráchoz ballag.

A Leaderre siklik a tekintetem, aki zsebre tett kézzel álldogál és cipőjének az orrával a kavicsokat piszkálgatja, amíg mindenki megkapja az ölelését. Hülyén venné ki magát nagyon a felvigyázók előtt, ha őt nem ölelgetném meg, úgyhogy muszáj leszek tenni valamit, hogy ne fogjanak gyanút. Legalábbis az én részemről. Remegő térdekkel indulok meg YongGukhoz, elé érve csak alkarjaira fogok idegességemben, majd picit megemelkedem és egy alig érzékelhető puszit adok arcára.

Azonnal magával ránt az illata, a mellkasom hirtelen válik szűkössé, a szívem fékevesztett dübörgésbe kezd az érzéstől. Mintha a Mennyországban tipegnék a felhőkön. Lassan visszaereszkedem, elveszem a kezeimet karjairól és a többieket célzom be ismét. Azonban alig lépek kettőt, hosszú és erős ujjak fonják át jobb csuklómat, lágyan rászorít. Félve fordulok hátra, YongGuk hálás pillantásába botlom tekintetemmel. Még hevesebben kezd zakatolni a szívem, a torkomba csúszik. Melegséget árasztanak csokiszín szemei és egy parányi mosollyal köszöni meg a tettemet. Még inkább remegni kezd a lábam, nagyokat nyeldesve húzom ki a csuklómat ujjai közül, veszek egy nagy levegőt, majd végleg megerőltetem magam és célirányosan lépdelek a többi csapattaghoz.

* * *

Bőven besötétedik, mire visszaindulunk a dormhoz. Erőtlenül vágódtunk be az autóba és ültünk végig szótlanul. A két dalosmadár egymás mellé fészkelte magát, fejüket a másik vállára és fejére hajtották, úgy pihenték ki a nap fáradalmait. HimChan az anyósülésre huppant a sofőrünk mellé, JongUp a két énekes mellé vackolta be magát, fülessel a fülében. Jómagam szokásomhoz híven JunHong mellé kerültem, mert persze ott a helyem, viszont ismét a Vezetőnk került a másik oldalamra. Ez korántsem megszokott. Általában ő az, aki elöl ül, és HimChan az, aki a másik oldalamat foglalja el.

A sofőr egy kicsit feltekeri a hangerőt, hogy hátul is jobban uralma alá tudjon venni minket a nyugtató dallam, szinte mindenkit elbódít kicsit. Még én is megadom magam a hanghullámoknak. JunHong feje újfent a vállamra kerül, nem szólok, hagyom megpihenni.

Vigyázva lerugdalom magamról a cipőmet, aztán még annál is óvatosabban húzom fel a lábaimat. Összefonom előttük a karjaimat, az állammal pedig megtámasztom a térdeimet. Megkönnyebbülten szusszantok fel, JunHong is teljes kényelembe helyezi magát a vállamon, csendesen szendereg. A szemhéjaim végképp megadják magukat, csukott szemekkel hallgatom tovább a zenét. Szinte már félálomba kerülök a kocsi finom rázkódásától és az altató hanghullámoktól, amikor észrevétlenül siklik végig egy tenyérszerű a hátamon.

Összerezzenek az érzéstől, viszont a szemeimet nem nyitom ki azonnal. Ha álom volt, akkor tovább akarom álmodni, de ha csak a valóságban képzelgek, akkor inkább aludni szeretnék tovább. Újra és újra leköveti gerincem vonalát, egyre határozottabban érzem ezt a tenyeret és a hozzátartozó melegséget. Félve nyitom ki a szemeimet, kis ideig a lábujjaimat vizsgálom, aztán egy újabb simogatás következtében oldalra pillantok. A pillantásom összefonódik YongGuk mélybarna lélektükreivel, rám mosolyog. Úgy. Nehézkesen tuszkolom le a növekvő gombócot a nyelőcsövemen, kissé pironkodva fordítom el róla a tekintetem és bámulom tovább inkább a lábfejeimet. Hiába néztünk össze, nem hagyja abba. Tovább simogatja a hátamat, feltölt a teste melegével. Újra elnehezülnek a szemhéjaim, csukott szemmel élvezem tovább YongGuk törődését. Amikor azonban megállunk, a simogatás abbamarad, YongGuk keze pedig eltűnik a hátamról. Furcsa.

Hullafáradtan esünk be a dorm ajtaján, a cuccok sorban koppannak a földön, arra nincs senkinek sem ereje, hogy legalább a kabátját eltegye. De még a cipők is egymás hegyén-hátán végzik. Utolsóként lépünk be YongGukkal a lakásba, ő az egyedüli, aki úgy, ahogy rendet hagy maga után, míg a többiek betámadják a kanapét és azzal együtt a távirányító megszerzéséért is komoly harc veszi kezdetét.

Szusszantok egyet, az elém táruló rendetlenséget túl sokáig nem tudom elviselni, így inkább sietve összepakolok a srácok után, majd én is áttelepszem a nappaliba, hogy búcsút vehessek mára a srácoktól. Kezd tényleg hosszú lenni a mai nap meg a hét is, de nem akarom, hogy ezt bármelyikük is észrevegye.

- Gyere, Noona! – nyújtja felém hosszú karjait JunHong, kérlelőn néz rám.

- Nekem mennem kellene, elég későre jár.

- Nem lehetne, hogy egy kicsit maradj még? – vált át egyenesen könyörgővé a nézése.

- Ne kezdd el, szépen kérlek – motyogom esdeklően, nagyon nem lesz jó, ha JunHong marasztalásba kezd. – Tényleg késő van már.

- A kedvedért játszok a janggun – ül egy lendülettel a maknae mellé HimChan is és ezzel együtt szegődik társául.

- Na, ez már zsarolás, fiúk!

- Na, ne kéresd már magad ennyire, Noona! – harmadikként YoungJae fordul ellenem, tenyerével a kanapé egy szabad szegletét paskolja, engem hellyel kínálva ezzel.

- Legyen! – morgom mosolyogva. – De csak egy nagyon kicsit, rendben?!

- Éljen! – JunHong összecsapja a tenyereit örömében, a vigyora levakarhatatlan.

Elcaplatok a felajánlott helyre, bevackolom magam, de szinte még el sem helyezkedem kényelmesen, amikor a maknae feje az ölemben landol, ő maga pedig birtokba veszi az egész kanapét, lábait JongUp combjaira pakolja, elégedetten felsóhajt. Csak kényelmesen. Egyik kezemmel megtámasztom a fejemet, miközben felkönyökölök a kanapé háttámlájára, a másikkal JunHong tincseit kezdem játékosan tekergetni. HimChan ígéretéhez elszalad a hangszerért, majd visszaérve leül a szőnyegre és bele is kezd a dobolásba. Mivel YoungJae időközben a konyhába ballagott némi harapnivaló után kutatva, így ismét YongGuk kerül mellém, kihasználva az üres helyet. Rögvest elmosolyodik, mikor meglátja az ujjaimat JunHong fürtjei között.

- Mi az? – pislogok a leaderre, aki még mindig csak mosolyog.

- Csak irigylem a maknae-t.

- Miért? – kérdezem értetlenkedve.

- Szeretnél a helyemben lenni, igaz, Hyung? – emeli tekintetét az idősebbre komiszul vigyorogva az emlegetett fél.

- Te csak húzd meg magad, Dongsaeng!

- Az egyszer biztos, hogy a maknae-nak nagyon is jó dolga van – jegyzi meg az orra alatt DaeHyun és végignéz rajtunk. – Túlságosan is jó dolga van.

- Akkor ideje lesz, ha változtatunk ezen! – YoungJae vetődik ránk, majd felemelkedve rángatni kezdi JunHongot.

Hamar követik tetteiben YoungJae-t a többiek is, egyedül YongGuk marad pártatlan és inkább nem avatkozik közbe. Mellettem marad a kanapén, és most már együtt nézzük a földön birkózó csapattagokat. Egyre jobban nyúzzák a legfiatalabbat, amit nem bírok már nevetés nélkül megállni. Sajnálnom kellene, de nem tudom. Most egy kicsit hagyom, hadd kínozzák meg őt az idősebbek.

Bele sem merülök a játék látványába, amikor melegséggel töltődik fel a testem egy ponton. Furcsán ismerős ez a melegség. Pontosan olyan, mint az autóban éreztem YongGuk mellett ücsörögve. Most is a Leader kuporog mellettem. Szóra nyitom a számat, de mielőtt még az első hang távozhatna a torkomból, JunHong zuhan rám.

- Noona! Ments meg!

- Gyere csak vissza! – kapja el a lábát HimChan és már rángatja is vissza a földre. – Még nincs vége! Most kezdünk csak belemelegedni!

- De nekem már elég volt! – nyöszörgi a legfiatalabb. – Feladom! Győztetek!

- Ne bántsátok szegényt – kelek kisvártatva a védelmére, de hasztalannak látszik. – Legalább egy kis időt hagyjatok neki!

- Lejárt! – YoungJae-val közösen kapja el JongUp a lábát a menekülőnek, majd azzal együtt végleg visszarántják a földre.

Pontosan ott folytatják, ahol abbahagyták. Ők legalábbis. Sóhajtok még egyet, aztán felkelek a kanapéról és a mosdóba sétálok némi felfrissülésben reménykedve. Plusz talán egy kevés hideg víz is segíthet, hogy csillapodjon a vérmérsékletem. Érzem, hogy lángol mindenem, pedig nem most ért hozzám a Vezetőnk.  Ráadásul nem ártana tényleg indulóra fognom, mert a végén itt ragadok, ami nem lenne túlzottan kifizetődő. Hosszú percek telnek el, mire visszaérek, már mindenki a kanapén gubbaszt és a világító dobozt bámulja. YongGukot kivéve. A tompa lámpafény elárulja, hogy a HimChannal közös szobájukba vonult.

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 2. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Hiába kapunk össze minden héten ugyanazért, képtelen vagyok neheztelni JongHyunra akár egy óránál tovább. Talán még addig sem tart ki a dolog. Elég csak a szemembe néznie vagy éppen rám mosolyognia. Mindig a legbiztosabb módszert választja, hogy beadjam a derekamat. Nem! De majdnem... tulajdonképpen nincs messze az igazságtól. Átölel. Nemes egyszerűséggel csak magához ölel, és minden gondon túl vagyunk. Még azon is, amin lassan fél éve vitatkozunk.

Persze minden alkalommal megegyezünk, hogy jegeljük a témát még egy kis ideig, elvégre ráérünk még a dologgal. Aztán meg szó szót követ, míg végül odáig fajul a vitatkozásunk, hogy elkérem a kulcsait, ő pedig elrobog a lakásból miután levágta a fémcsomót az asztalra.

A tegnapi nap is pontosan így történt. Civakodtunk, mire én bevágtam a durcát, ő meg elrongyolt. Viszont a kulcsait nem dobta vissza. Azt nem tudom egyedül, hogy mégis miért küldöm el minduntalan, mikor tudom, hogy abban a pillanatban kezd hiányozni, ahogy bevágódik a háta mögött a bejárati ajtó. De az is lehet, hogy még annyi idő sem telik el. Viszont az úgynevezett béküléseink annál szenvedélyesebbek.

A mellkasom lüktet a bordáim között, szinte már az ájulás szélére sodródom a mámortól. JongHyun csak csókol, simogat és halkan szuszog a fülembe, mindenem beleremeg a közelségébe. Számtalanszor voltunk már ebben a helyzetben és még annál is mélyebbekben, de az utóbbi időben valami megváltozott köztünk. De az is lehet, hogy csak nálam vagy éppen csak nála. Mintha bármelyik pillanatban vége szakadhatna. Mintha bármelyik pillanatban elveszíthetnénk a másikat. Vagy pedig én kezdek egyre jobban ragaszkodni hozzá, de az is megeshet, hogy ő az, aki nehezebben viseli már az egyedül töltött perceket.

Szorosabban fonom át a nyakán a karjaimat, miközben még lejjebb húzom magamhoz. Még közelebb akarom érezni magamhoz, hiába magasodik már teljes testtel fölém. A falatnyi fehérneműm, ami eddig takart egy bizonyos részen, semmivé lesz, ahogyan JongHyunról is lassanként elfogynak a feleslegesnek ítélt ruhadarabok. Már nem is emlékszem, hogy miért is vesztem össze vele előző nap, csak azt tudom, hogy ettől az érzéstől soha nem akarok szabadulni...

~ ~ ~

- Igyekezz már egy kicsit! – sürgetem JongHyunt, miközben a ruháit dobálom az ágyra, amik a földön végezték röpke három órával ezelőtt.

- Mintha nem késnél el minden alkalommal a suliból – jegyzi meg vigyorogva, amit nehézkesen tudok a sietségemben tolerálni.

- Vagy összekapod magad kettő másodperc alatt, vagy itt hagylak és megyek egyedül! – morgom, majd ezzel együtt hátat is fordítok neki és a fürdőbe iparkodom, hogy emberibb külsőt varázsoljak magamra.

- Jinnie – toppan be fél perccel később, majd belepuszil a nyakamba, amikor a fekete fürtjeimet egyetlen copfba fogom, megremegek az érzéstől és a mosdó szélében keresek hirtelen kapaszkodót.

- El fogok késni – lihegem magam elé a márványt markolva, érzem, ahogy a szemhéjaim elnehezülnek puha ajkainak folytonos kényeztetéseitől.

- Nem fogsz – sóhajtja egy érzékenyebb pontomra, tenyerei csípőmön pihennek, egyetlen halk nyöszörgést csal ki belőlem ezzel a mozdulattal. – Még bőven van időd és egyébként is elviszlek – mormogja a fülembe minden egyes szavát, a térdeim válaszolnak helyettem.

- JongHyun –perdülök egyet és már a karjaiban is találom magam.

- Sajnálom a tegnapi napot, Jagiya – súgja ajkaimra hajolva, majd egy lassú és mély csókba invitál, hogy azzal pecsételje meg bocsánatkérő szavait.

- Nem haragszom – pihegem párnáira elválásunkkor, miközben lazítok kissé a szorításomon, de nem veszem le a végtagjaimat feszes nyakáról.

- Tudom, de akkor is szeretnék bocsánatot kérni. Nem szeretek vitatkozni veled, Jinnie, de egyszerűen – elhallgat, s fogai közé szorítja alsó ajkát, mielőtt kibuknának belőle a további szavak.

- Egyszerűen, mi? – pislogok rá nagyokat értetlenségemben.

- Csak egyszerűen szeretném veled tölteni minden szabad percemet. Nem csak egy-egy éjszakát meg néhány délelőttöt akarok melletted, Jinnie, hanem minden mást is – néz mélyen a szemembe, megszűnök létezni ettől a tekintettől.

Nagyot sóhajtok a szavai hallatán. Annyiszor beszéltük már meg ezt a dolgot, annyiszor rágtuk már át magunkat ezen a témán, és mindig ugyanoda lyukadtunk ki. De ahogy most ezekbe a mélybarna íriszekbe nézek, kicsit elbizonytalanodom. Jó egy bizonyos szintig független lenni és nem alkalmazkodni senkihez sem, viszont vannak pillanatok, amikor a magány sokkal erősebb.

Elveszem jobb karomat a nyakából és tenyeremet arccsontjára csúsztatom. Lágyan megcirógatom puha és meleg bőrét, parányi mosolyra húzza kissé telt ajkait, miközben egy nehézkes levegővétel szökik át rajtuk. Nem tudom nem viszonozni, követem a görbületet és a sóhajt is. Megbabonázva merülök JongHyun lélektükreibe, csak állok előtte és ujjbegyeimmel bársonyos bőrét simogatom.

- JongHyun, én – szólalok meg kisvártatva, de szinte azonnal el is hallgattat.

- Tudom. Ha már így kezded, akkor akár el is felejthetem, igaz? – süti le szemeit csalódottságában.

- Jagi – mosolygom, homlokomat az övéhez nyomom. – Térjünk vissza rá egy kicsit később, jó?

- Mindig ezt mondod – mormogja az orra alatt. – Aztán amikor újra felhozom kettőnk között ezt a témát, csak veszekedés lesz a vége. Te elzavarsz, én meg ledobom a kulcsokat az asztalra.

- Most nem is dobtad le – jegyzem meg az apró észrevételt, hátha JongHyun szájára is valamiféle mosolyt tudok csalni, de nem nagyon járok sikerrel. – Visszatérünk rá, oké? Pár nap múlva, jó?

- Megígéred? – megcsillannak az íriszek a pillanatnyi boldogságtól, egyetlen határozott bólintással reagálok a kérdésre.

- Mehetünk? – elveszem bal karomat a nyakáról, fedetlen mellkasán vezetem végig a tenyeremet és a derekánál állok meg.

- Még azért veszek egy pólót – kuncogja, aztán nyom egy apró puszit az orromra és kirobog a fürdőből.

Mosolyogva nézek utána, majd lassanként sikerül észhez térnem és én is visszacaplatok a hálóba. Egy újabb szenvedélyes és forró csókkal tapasztja össze párnáit az enyémmel, amikor elé kerülök, megint csak lábremegéssel tudok elsőként reagálni az érzéstől. Ha ez nem fog változni sürgősen, akkor hamarosan járókeretre lesz szükségem JongHyun társaságában.

Nehézkesen válunk el egymástól, nem sok híja van, hogy újfent az ágyban kössünk ki – ezúttal nekem köszönhetően –, de az utolsó utáni pillanatban ujjai segítségével szakítja el ajkait tőlem. Elégedetten mosolyogva indul meg az előtérbe. Csak tudnám, hogyan töröljem le a képéről ezt az önelégült vigyort ilyenkor. Mert pontosan tudja, hogy ha így cselekszik, akkor bármire kapható vagyok. Még akár arra is. Tulok. Mindig is az volt és az is marad. Az én Tulokom.

Az órámra pillantok, egy erősebb szentségelés után iparkodom JongHyun után, aki velem ellentétben már útra készen ácsorog a bejárati ajtó kilincsét markolva.

- Te ezt most direkt csináltad, igaz? – morgok rá, ahogy belebújok a bal cipőmbe, majd a jobbal kezdek viaskodni, de nehezen sikerül a magas sarkúban egyensúlyozva.

- Korántsem – boldogan mosolyogva guggol le elém, fél térdre ereszkedik és egyetlen gyengéd mozdulattal segíti fel a lábbelimet. – Így – sóhajtja felemelkedve, lassan végigvezeti ujjait a lábszáramon.

- Most ez egy kissé bizarr jelenet volt – nyeldesem a gombócaimat.

- Mert feladtam rád a cipődet? – fordít egyet a kulcson és azzal a lendülettel nyitja is a térelválasztót. – Gyere inkább, mert aztán nem lesz időnk rendesen elköszönni egymástól.

Illedelmesen kiterelget a lakásból, bezárja az ajtót, majd összefonja az ujjainkat és útnak is indulunk a nyelvstúdióba. Szótlanul tipegek JongHyun mellett egészen az autóig, magamban a korábbi cipőproblémán agyalva. Mindig is udvarias volt, amióta csak ismerjük egymást, de amikor ilyeneket művel, valahogy furcsa érzés lesz úrrá rajtam. És ez a parányi figyelmesség most csak egy dologra enged következtetni, de nagyon remélem, hogy nem arra, amire gyanakszom. Azért azzal tényleg bőven ráérünk még! Egészen a nyelviskoláig tart a hallgatásom, csak hümmögök magam elé, amit JongHyun is egyre jobban érzékel.

- Jól érzed magad, Jagiya? – fogja meg bal kezemet és az ujjaimra szorít, amikor leparkol.

- Ühüm.

- Jagiya, valami baj van. Nem szoktál ilyen lenni. Mi lett veled? – csak a fejemet rázom, a válaszadástól szerencsére JongHyun telefoncsörgése ment meg.

Mivel a rádióból keresik, így tudom, hogy legalább fél órás beszélgetésbe kezd, ezért csak egy gyors puszit nyomok a szájára és már ugrom is ki mellőle. Döbbenten néz utánam, de sokáig nem várakoztathatja a hívó felet, int még egy utolsót, a fülébe teszi a headsetjét és már el is hajt. Szusszantva fordulok egyet és én is belekezdek a mai napba. Egy kicsit hanyagolnom kell a történteket most. Muszáj lesz.

A recepcióra érve összeszedem az anyagaimat, átfutok a diákjaim eheti nevein, de egy ismeretlenen meg is akad a tekintetem. Megszoktam már a külföldi tanulókat, de amikor egy esetleges ázsiai jelentkezik az egyik szomszédos országból, mindig megdobban a mellkasom. Valamiért velük jobban szeretek külön is foglalkozni, mert van valami a dialektusukban, ami izgatottsággal tölt fel. Alig várom, hogy végre személyesen is találkozzunk. A különórákért pedig most kiváltképp tudnék lelkesedni.

* * * BaekHyun POV * * *

SeHun vigyorogva veszi el a nyakamból hosszú végtagját, majd engedi is maga mellé azt, amikor ChanYeol csatlakozik harmadikként hozzánk. Abban a pillanatban elveszettnek érzem magam, ahogy nem érzem legjobb barátom közelségét; idegességemben csak magam elé tudok bámulni, pedig illendő lenne végre megszólalni így egy perc némaság után.

- Akkor belevághatunk egy újabb kemény hétbe? – szólal meg elsőként ChanYeol széles mosollyal ajkain, amit én már csak egy határozatlan biccentéssel tudok lereagálni. – Mit csináltál vele? Megnémítottad? – pillant a mellettem oszlopnak beolvadni kívánó SeHunra.

- Én ugyan semmit – von vállat, aztán lök is egy finomabbat az én vállamon, engem ezzel kezdeményezésre buzdítva.

- Öhm. Nem. Tényleg. Csak. Hm. Menjünk – feljebb húzom a táskát a hátamon, aztán megszaporázom a lépteimet, hogy némi időt nyerjek magamnak a normális kommunikációra.

Egy másodpercre hátra fordulok, a társaim nem követnek azonnal, csak egymás arcát fürkészik némi megértésben reménykedve. Ezt most elcsesztem, de rendesen! Lassan vége a félévnek és aztán megy mindenki a szélrózsa minden irányába. Végleg szétesik a bandánk, mert mindenkit vár a nagybetűs ÉLET, viszont addig nem ártana valamit tenni annak érdekében, hogy ne mindenkitől kelljen elszakadnom.

A terembe érve levágom a táskát a padomra és a mosdóba vonulok, hogy összekaparjak némi bátorságot. Legalább ma nem kéne szótlanul gubbasztanom azon a négy órán, amit mellette töltök. Az ebédidő meg nem éppen arra való, hogy megtárgyaljunk bizonyos dolgokat. Egyáltalán azt sem tudom, hogy miként álljak elé. A lányokkal sem ment soha, akkor miért épp ChanYeollal menne?! Oké, én vagyok az idősebb, de az jelen pillanatban fabatkát sem ér. Egyszerűen képtelen vagyok a kezdeményezésre vele szemben.

- Mi szállt meg, hah? – bukkan fel önmarcangolásom közepette SeHun és azzal együtt tol is be a legszélső fülkébe.

- Mi van?! Mi az, hogy mi szállt meg?

- Na, ne tettesd itt a hülyegyereket, mert nem áll jól! Miért nem válaszoltál, ha már kérdezett, hah? Megkukultál vagy mi?

- Válaszoltam – motyogom érthetetlenül.

- Ja, mert a bólogatást annak veszed meg a hebegést. Az aztán nagy válaszadás, öregem! Mi a franc lesz veled, ha megjelenik, hm? Miért nem tudsz olyankor megszólalni? Így nem lesz jó vége.

- Te tudod a legjobban, hogy miért nem tudok beszélni vele! – mordulok rá, ha már egyszer kiszedte belőlem a titkomat.

- Nem fogok kerítőnőt játszani köztetek, azt most mondom!

- Nem is kell – mormogom.

- Akkor állj a sarkadra, Byun BaekHyun, és csinálj végre valamit! – szorítja meg erősebben a vállamat, tekintete ellenkezést nem tűrően villog rám.

- Mégis mit kellene csinálnom szerinted? – fakadok ki idegesen, de azonnal el is csendesít, ahogy meghallja a mosdóajtó nyikorgását.

- Kérd meg, hogy segítsen felkészülni a vizsgádra – tanácsolja kisvártatva, ahogy újfent magunk maradunk.

- Öhm. Az bajos lesz – húzódik kényszeredett vigyorra a szám.

- Mert? Miért lenne bajos? Mások is tanulnak együtt. Ti miért ne tehetnétek meg?

- Igen, SeHun, tanulnak. De osztályelsőként kissé hülyén venné ki magát, ha én kérném ChanYeol segítségét, nemde?

- Kellett neked ilyen rohadt jó tanulónak lenned! – szuszogja ő is egy gúnyos mosollyal egybekötve. – Akkor nincs több ötletem.

- Nekem sincs.

- Na, jó! – mély levegőt vesz, majd hosszan kifújja, rám néz.

- Most meg mi van? – pislogok.

- Most az egyszer segítek neked, mert tudom, hogy mennyire töketlen tudsz mellette lenni!  - emeli fel mutatóujját fenyegetve - ChanYeolnak vannak nehézségei a valószínűség-számításban, igaz?

- Vannak – biccentek.

- Laboron meg együtt vagytok úgyis, nem? – ismét biccentek egy határozatlant a helyes ténymegállapítást hallva. – Akkor ezt a kettőt fogjuk kihasználni – veregeti meg a vállamat.

- Hogymivan?!

Egyetlen hosszú levegővétellel küldöm el SeHunt a legmelegebb éghajlatokra, amit persze vigyorogva hallgat végig. El sem jut a tudatáig a szitkozódásom, majd a mondandóm közepette még egyszer megpaskolja a vállamat, zsebre dugja a kezeit és magamra hagy.

Egy rakás szerencsétlenségként állok a fülkében, egyedül a csengőszó az, ami képes észhez téríteni. Feleszmélvén egészen a teremig rohanok, majd beesve a padomig araszolok törpejárásban, mielőtt még egy kréta csapódna a lapockáimnak DongHae Sunbae jóvoltából a késés miatt. SeHun arcán még mindig elégedett vigyor ül, csak én vagyok teljesen megrémülve. Nem lesz az jó, ha a kezébe veszi a dolgokat... nagyon nem.

Forbidden (SHINee JongHyun) [+18]

Ha nem szereted az ilyesfajta történeteket, akkor inkább ne is olvasd tovább a sorokat, bár nem tudhatsz mindent és én sem fogok mindent elárulni. Valamire magadtól kell rájönnöd, hogy teljes képet kaphass erről az apró meséről, aminek főszereplői ezúttal nem szerelmesek... legalábbis nem éppen gondolják annak magukat. Kivéve az egyiküket.

Amióta az eszüket tudják, minden pillanatot együtt töltenek, nincs részük szemernyi magányban sem, mert nem ismerik annak az érzését. Nem tudták azt sem, eszik-e vagy isszák, ahogyan a szó fogalmával sem voltak soha tisztában. Minden éjjel egymás mellett aludtak el és ébredtek is fel másnap reggel. Nem volt semmi, mi elszakíthatta volna őket. Képtelenek voltak ráunni a másikra. Nem érezték szükségét a barátoknak sem, hiszen ott voltak egymásnak. Mindig.

A fiú mindig vigaszt és oltalmat nyújtott a lánynak. A lány viszonzásul bármilyen turpisságra hajlandó volt, néha még a desszertjét is elfelezte vele hálája jeleként. Pontosan úgy, ahogy azt egy ilyen kapcsolatban mindenki elvárja. Hiszen ettől lesznek összetartóak.

Azonban a gyermekévek tovaszálltak, s nem maradt más, csak a fiú és a lány. Pontosabban egy férfi és egy nő, akik az egész életüket egymás mellett élték és soha nem fordult meg a fejükben még az elválás gondolata sem. Ellenben a lányt egyre gyakrabban kezdte uralma alá venni az elszakadás gondolata, amihez folyton társult egy ismeretlen érzés. Egyiket sem értette. Csak azt tudta, hogy minden érintés már másként hat rá egy ideje... ettől a gondolattól pedig már a puszta létezés is fájdalommal töltötte el. Mert az egyik szülte a másikat.

Mégis kik ők? A lány, én vagyok. És a fiú...?

* * *

- Hahó! Álomszuszék, ébresztő! – puszilta meg a nyakam felső részét, mire hirtelen felpattantak a szemeim és egy lendülettel hátat fordítottam neki.

- Hagyjál! – durrogtam a párnámba és feljebb húztam magamon a takarót.

- Ébresztő, nyuszika – kezdte lehúzni a fejemről a súlyos matériát, amit csak egy hangos morgással reagáltam le. – Na, ne legyél már ilyen! Kelj fel! Reggelizzünk meg, aztán csináljunk valamit együtt! – noszogatott szüntelenül mélyen duruzsoló hangján, amibe lassanként remegett bele az egész testem.

- Egyedül is tudsz enni és különben sem vagyok éhes! – mormoltam az arcomat a párnába fúrva.

- Lassan egy hónapja mondogatod ezt!

- Mert annyira gyengeelméjű vagy, hogy képtelen vagy felfogni – duzzogtam.

- Elég volt! Hagyd abba! – egy lendülettel beugrott mellém, beférkőzött a takaróm alá és magához ölelt. – Mi bajod van? Miért nem akarsz velem lenni, hah? Megbántottalak?

- Nem – mormogtam, miközben megpróbáltam nem magamba szívni a bódító illatát, ami állandóan körüllengte, s ennek köszönhetően nem tudott elrejtőzni előlem sehol sem.

- Gyere elő, szépen kérlek – újabb puszit kaptam, ezúttal a paplan alól kilátszó barna hajamra.

- Minek? Nem kellek én a te evésedhez! – gúnyolódtam.

- Menstruálsz, hogy ennyire nem lehet veled beszélni? – fakadt ki, határozottabban szorított a testéhez, majd egy gondolat múltán lazított az ölelésén.

- Menj a francba! Nem menstruálok! – szabadulni akartam a védelmező karok alól, de erősebbnek bizonyult nálam, így hamar feladtam a küzdelmet.

- Yeonnie – sóhajtott fel becenevemmel. – Mi bajod van, hm? – súgta a fülemhez hajolva, hirtelen áram száguldott végig a gerincem mentén, az eddig görcsben lévő testem elernyedt.

Fejemet ösztönösen fúrtam nyakszirtjébe és azzal együtt szívtam magamba cédrusos illatát. Karjaim akaratlanul fonódtak köré, ujjaimmal megkapaszkodtam széles hátában és még közelebb préseltem magam hozzá. Lábaimat átkulcsoltam az övéivel, szinte elvesztem az ölelésében. Kicsit lazított a szorításán, de csak annyira, hogy jobb kezével újra és újra végigsimíthasson a hátamon, bal karjával továbbra is feszesen tartott.

- Szeretsz engem, JongHyun? – mormoltam a nyakába.

- Persze, hogy szeretlek. Mindig is szerettelek és foglak is. De miért kérdezed? – mindig forró ajkai arccsontomra simultak, belőlem pedig egy finom remegést váltott ki ez a mozdulat.

- De hogyan szeretsz? – kérdeztem még jobban belebújva a nyakszirtjébe.

- Ahogy te engem.

- Az nem lehet – ráztam ellenkezve a fejemet. – Te nem úgy szeretsz engem. Tudom!

Mielőtt még kibuggyant volna az első könnyem a saját gondolatomtól, kibújtam JongHyun nyakából, levettem róla a karjaimat, lábaimmal is szabaddá tettem, majd kimásztam a takaró alól és a fürdőbe vonultam. Ledobáltam a pizsamámat és egyenesen beálltam a zuhany alá, hogy száműzzem a fejemből a képzelgéseimet és a szívemből is minden ismeretlent.

Szinte még be sem léptem a kabinba és meg sem nyitottam a csapot, lendült az ajtó és JongHyun toppant a parányi helyiségbe. Rám pedig a frászt hozva a váratlan megjelenésével.

- Te megvesztél?! – kiáltottam el magam, majd a zuhanyrózsával próbáltam meg eltakarni azon részeimet, amiket nem állt szándékomban JongHyunnak mutogatni.

- Most meg mi van? – nézett rám bambán, aminek köszönhetően még jobban zavarba hozott.

- Szerinted?! – visítottam, majd hirtelen hátat fordítottam neki. – Menj már ki, a fenébe is! Nem látod, hogy zuhanyozok?! – inkább elzártam a vizet, mert totál feleslegesen ácsorogtam a semmitmondó gőzben.

- Yeonnie?

- Menj már ki! – kiabáltam újra, miközben a szemközti csempére tapadtam teljes testtel. – Nem hallod?! Eredj már!

Nem hallottam az ajtó csukódását, ahogyan JongHyun sem volt hajlandó már válaszolni. Viszont bármennyire is bizonytalan voltam, nem néztem a hátam mögé. Vártam. Nem tudom meddig, csak azt vettem észre, hogy egyre jobban fázom, és már ráz a hideg is. A didergésem pedig egyáltalán nem segítette elő a szokatlan gondolataim száműzését sem, főleg úgy, hogy csupán egyetlen dologra vágytam visszafoghatatlanul.

A kabinajtó halkan kinyílt, majd nem sokkal később puha anyag ért a hátamhoz és két meleg tenyér landolt a vállaimon. Egyetlen mámorító illattal egybekötve. A körmeimet a csempébe vájtam, a térdeim megcsuklottak, az összes erőmre szükségem volt, hogy egyáltalán magamnál maradjak a jelen helyzetben. Lehajtottam a fejemet és a lefolyó pazar látványába merültem.

- Megfázol – súgta olyan gyengéden, ahogy csak nekem szokott suttogni, amikor rosszat álmodok. – Bújj ide – fogta meg felkarjaimat és elhúzott a hűvös csempétől.

- Meztelen vagyok – mormogtam az orrom alatt, mire könnyedén perdített rajtam egyet és már a karjai között találtam magam.

- Yeonnie. Nincs olyan porcikád, amit ne ismernék rajtad betéve. Csukott szemmel is meg tudom mutatni, hol van anyajegyed vagy éppen forradás a bőrödön. Különben is láttalak már nem egyszer pucéran – kuncogta elégedetten.

- Ja, utoljára nyolc évesen rontottál rám, mert nem volt jobb dolgod, amíg én fürödtem – morogtam a mellkasába temetve az arcomat, s teljesen lefegyverezve.

- Először is, tíz múltál, és nem azért, mert nem volt jobb dolgom, hanem mert veled akartam lenni. Másodszor pedig tizenhét évesen is láttalak pontosan ugyanígy, és akkor is éppen ennyire gyönyörű voltál, mint most – lehajolt az arcomhoz, forró lélegzete végigbizsergette a nyakamat, mélyet sóhajtottam.

- Mert perverz kukkoló vagy még mindig – tereltem vicces téma felé a számomra kényes párbeszédet, de nem úgy tűnt, mintha JongHyun annyira nevetni akarna.

- Yeonnie – lihegte búgó hangon a fülembe, érezhetően remegtem meg a szavaitól.

Tenyereivel végigsimított a hátamon, a semminél is kisebb távolságot ezzel együtt tudta le, majd bal kezét a fenekemre csúsztatta, érzékien belemarkolt. Egyetlen halk nyöszörgéssel tudtam reagálni az érintésére. Jobb kezének mutató és hüvelykujjával állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, hogy tekintetünk találkozhasson. Megbénított ezzel a pillantásával. Beszippantott a mélybarna örvény és nem engedett többé a felszínre.

Hüvelykujját végighúzta alsó ajkamon, önkéntelenül nyalta meg nyelvével a sajátjait és visszafogottan felsóhajtott. Összerezzentem a kábulattól, amit árasztott, mellkasán pihenő tenyereim feljebb siklottak testén, fekete pólójának vállrészében kerestem biztos kapaszkodót. Rettegtem és vágytam. Tudtam, hogy nem helyes. Nem lehet helyes, bármire is készül, és hiába is akarnám, hogy megtegye.

- Mit csinálsz? – szuszogtam alig hallhatóan.

- Nem tudom – felelt búgó hangján és még közelebb hajolt ajkaival az enyémekhez, majd bezárta a pillanatnyi távolságot párnáink között.

A másodperc tört része alatt találtam magam JongHyunhoz simulni, ahogy haladtunk vissza a közös szobánkba. Karjaimat nyaka köré fontam szorosan, lábaimat összekulcsoltam keskeny derekán, ajkai őrjítően kényeztették az enyémeket, mindenébe beleszédültem. Puhán landoltam egy gondolattal később, JongHyun pedig felemelkedett rólam. De csak annyi időre, hogy megszabaduljon a fekete pólótól és farmerját is félig lerugdalhassa.

Újra rám nehezedett. Meztelen mellkasa az én kissé nedves mellkasomhoz ért, a szívverésem szétfeszítette a bordáimat, de nem csak az én szegycsontom lüktetett veszettül. Az övé sem volt éppen a legnyugodtabb. Bal tenyerét az arcomra simította és mélyen a szemembe nézett. Tudta, hogy soha senkivel nem kerültem közelebbi viszonyba, egyetlen csóknál tovább még senkivel sem jutottam. Ahogyan ő sem esett át a tűzkeresztségen. Reszketett, de mégsem annyira, ahogy én remegtem alatta. Egyszerre akartam és nem akartam.

- Mit csinálunk? – kérdeztem elcsukló hangon, a derekába mélyesztettem az ujjaimat.

- Nem tudom – reagált őszintén. – Tényleg. Nem tudom, Yeonnie, hogy mit csinálunk. Azt tudom, hogy most ez így jó.

- De ezt nem is lenne szabad, JongHyun – motyogtam könnyeimmel küszködve.

- Éppen ezért annyira izgalmas – lihegte ajkaimra hajolva, majd azzal meg is szüntette a távolságot.

Mélyen csókolt, nyelve átcsúszott a számba, s heves párbajba kezdett az én vörös izmommal. Nem tudtam tiltakozni, túlságosan mámorító volt. A csókba nyögtem, combjaimat feljebb emeltem kissé, hogy egy bizonyos ponton megérezzem őt. Újabb nyögést váltott ki belőlem, amit egy határozott lökéssel viszonzott. A lábaim közötti dudort még határozottabban éreztem, a körmeimet vájtam JongHyun derekába, minek köszönhetően most ő nyögött fel hangosabban.

Bal kezével lágyan végigsimított a testemen, csípőmhöz érve picit megkarmolászta a hasam alsó részét, majd karját a testem és a takaró közé csúsztatta. Még közelebb húzott magához, belőlem pedig egy újabb nyögést csalt ki ezzel a mozdulattal.

Újra és újra finoman lökött egyet ágyékával felém, miközben másik keze gyengéden cirógatott és feltérképezte az összes érzékeny pontomat. Megremegtem. Folytonosan. Végképp elveszítettem a határokat a realitás és a szabályok földjén, egyedül JongHyunra tudtam koncentrálni. Jobb keze lassanként siklott egyre lejjebb rajtam, míg végül elérte belső combomat. Összerezzentem az ismeretlen vágytól, hirtelen markoltam meg barna tincseit és mélyesztettem még jobban körmeimet a bőrébe. Felmorrant, de nem hagyta abba. Tovább cirógatott, egyre beljebb és beljebb haladva érzékeny pontom felé.

Jobb kezemmel elkaptam a csuklóját és megszorítottam, amikor megéreztem két ujjbegyét ott garázdálkodni. Megállítottam a folytatásban. Reszketve markoltam erős csuklóját, érzékien elszakította ajkait az enyémektől és rám nézett.

- Mi a baj? – lihegte vágytól fűtött hangon, megint áram száguldott végig a testemen.

- Félek – motyogtam elveszve a barna örvényben, ami lélektükreiben csillogott.

- Vigyázni fogok rád. Megígérem. Úgy, ahogy csak én tudok rád vigyázni.

- De~

- JJONG! YEONNIE!

Hirtelen kaptuk a fejünket az ajtónk irányába. Tudtuk, hogy innentől alig fél percünk van, hogy felöltözzünk és útra készek legyünk. Ha már kiáltanak értünk, akkor az azt jelenti, hogy vagy elkéstünk valahonnan vagy éppen nem csináltunk meg valamit. Már csak azt nem tudtuk, hogy éppen melyik eset áll fent. Viszont azt igen, hogy ha nagyon gyorsan nem hagyjuk ezt abba, akkor komoly bajba kerülünk, és azt nem tesszük ki az ablakba, amit kapunk érte.

Még fel sem eszméltem, amikor JongHyun már teljesen felöltözve állt az ajtóban, én meg békaként terültem el az ágyamon. Aztán a következő másodpercben már a törölközőmbe bugyolált be és terelgetett vissza a fürdőbe, ő pedig a földszintre sietett, hogy mentse a még esetleges menthetőt.

Egyre nagyobb lett a fejemben a zűrzavar és ezzel egyenesen arányosan nőtt a szívemben lévő is. Ahogy ott álltam a zuhanykabinban és hagytam, hogy a forró víz beborítson mindenütt, egyfolytában felrémlett bennem az, ami alig két perccel ezelőtt történt. JongHyun. A szavai. A csókjai. Az érintései. A vágy, ami a szemében táncolt és minden sóhaja, amit a nyakamba engedett. A nedves csempe volt az egyetlen, ahol meg tudtam kapaszkodni, mielőtt összeestem volna a képzelgéseimtől.

* * *

Majdnem egy teljes hónap telt az ominózus eset óta. Ott és úgy próbáltam kerülni JongHyunt, ahogy csak tudtam és képes voltam rá, de nagyon nehéz dolgom volt. Bár néha úgy tűnt, ő is éppen ezért küzd. Én ne fussak össze vele, ő pedig ne botoljon belém. Ez egészen addig ment, amíg el nem jött a nap vége. Az éjszaka, amit mindig együtt töltöttünk. Amióta csak ismertük egymást és nem volt egy sem, amit külön aludtunk volna. Hiába volt emeletes ágyunk, mindig is az én ágyamban húztuk össze magunkat, mert a hideg falak között még akkor is melegíthettük egymást.

Azonban már legalább húsz napja nem aludtunk a másik mellett, mindenki a saját ágyában próbálta álomra hajtani a fejét. Nekem kevésbé ment a dolog, mert folyton kerestem az ölelő karokat és a melegséget, ami a testéből áradt. Hiába szorítottam magamhoz a kedvenc plüssállatomat, nem éreztem ugyanazt a biztonságot. Nem bírtam tovább, a huszonötödik napon már a könnyeimmel küszködtem. Markoltam a Wolfy becenévre hallgató játékot és abba igyekeztem rejteni minden egyes sós nedvességet, ami az arcomon gördült végig.

- Yeonnie? – hallottam meg a hátam mögött JongHyun aggódó hangját, de nem fordultam felé.

- Alszom – hazudtam, folytonosan nyeldesve az érzelmi jeleket, belebújtam a játékba és a párnába.

- Ne hazudj – fogott a vállamra és gyengéden megszorította.

- Hagyj aludni – mormoltam elrejtve egyre jobban mindenemet.

- Yeonnie. Hallom, hogy sírsz. Tudod, hogy mindig észreveszem, nem tudod elrejteni őket előlem.

- ... – nem reagáltam, csak szipogtam párat, hogy azért se legyen igaza.

- A fenébe is, Yeonnie! – bekúszott mellém és azzal együtt a takaróm alá is bevackolta magát, pontosan úgy, ahogy régen tette, még AZ előtt. – Mi a baj, hm? – húzott magához és szorosan átkarolta a testemet.

- Semmi – dünnyögtem összegabalyodva.

- Yeonnie. Nem szoktál csak úgy pityeregni, de most tudom, hogy sírsz. Hallom és érzem.

- Nincs semmi bajom – makacskodtam.

- Yeonnie! Mi bajod van, hah? – kérdezte ingerültebben.

- Az, hogy hiányzol! – fakadtam ki könnyes hangon. – Hogy nem tudok nélküled aludni! Hiányzik, hogy megölelj! Hogy beszélj hozzám! Hogy mellettem légy! Hiányzik az, hogy megérints és megcsókolj!

- Yeonnie...? – döbbenet költözött a hangjába, én pedig elszégyelltem magam, mert nem tartottam kordában az indulataimat.

- Felejtsd el, amit mondtam – ezzel hevesen tiltakozni kezdtem az ölelése ellen és megpróbáltam kiszabadulni mellőle, hogy elmenekülhessek.

- Várj! – könnyű szerrel fordított a pozíciónkon egyet és került ezáltal tökéletesen fölém.

Egész testével rám nehezedett. Csuklóimat a fejem mellé szegezte, lábaival az én lábaim közé férkőzött, homlokával megtámasztotta az én homlokomat. Rabságba taszított és valamiért nem akartam szabadulni ebből a börtönből. Nagyot nyeltem, a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, felrémlett bennem, hogy egyszer már voltunk hasonló helyzetben, de nem a párnacsatánknak köszönhetően.

- Engedj el – könyörögtem, miközben legbelül azért imádkoztam, hogy ne kegyelmezzen nekem.

- Nem engedlek – közölte tényként, majd ellazította bal kezét és arcomra tette. – Nem akarlak elengedni most.

- Akkor mit akarsz? – motyogtam elcsukló hangon, de közben mégsem akartam tudni a választ.

- Szeretsz engem, Yeonnie? – suttogta mélyen a szemembe nézve, ujjbegyei finoman játszadoztak a bőrömön.

- Miért kérdezed? – értetlenkedtem.

- Válaszolj. Csak felelj egy egyszerű kérdésre. Szeretsz engem?

- Igen – mormoltam összeszorított fogakkal.

- Hogyan szeretsz? – elengedte a másik csuklómat is, amit automatikusan a nyakára vezetett, szabaddá vált karját pedig derekam alá csúsztatta és magához vont.

- Ahogy te engem – feljebb emelkedett kissé, megtámaszkodott másik alkarján.

- Lehetetlen – kitágult a pupillám a válaszától, de kérdezni már nem volt esélyem, mert abban a pillanatban folytatta is. – Szeretlek, Yeonnie, és tudom, hogy te is. Tudom, hogy jobban, mint kellene vagy, mint szabad lenne. Érzem, Yeonnie. Elárulod saját magad.

- JongHyun...? – motyogtam levegő után kapkodva, de arcomon lévő ujjaival egy sóhaj múltán el is némított.

- Én is elárulom magam. Mindig. Mert nem tudom titkolni, hogyan is érzek irántad, Yeonnie. Yeobo – hirtelen akadt a torkomban egy túlméretes gombóc a becézését hallva. – Szeretlek, Yeobo. Úgy, ahogy csak én tudlak téged szeretni.

Nem tudtam többet szólni, hiába is szerettem volna. JongHyun megakadályozott benne. Ajkaival némított el és fojtotta belém a szavakat, amik elő sem tudtak törni. Csókolt. Úgy, ahogy csak ő volt képes rá. Cirógatott. Úgy, ahogy csak ő tudott ott érinteni, hogy visszafogott remegést csaljon ki belőlem. Szeretett. Úgy, ahogy csak ő tud szeretni.

Mindkét karomat nyaka köré fontam és azzal együtt lehúztam magamhoz, hogy még jobban érezzem őt. Most nem dübörgött egyikünk mellkasa sem, helyette pontosan ugyanarra az ütemre vert a szívünk. Hibátlanul, mintha csak egy jól begyakorolt koreográfia lenne. A testem görcsössége és menekülni vágyásom szertefoszlott. Nem hagyott mást maga után, csupán a vágyat. Az elemésztő és csillapíthatatlan vágyat.

Arcomon pihenő tenyerét végigvezette oldalamon, egészen a combomig haladt, lángra gyújtva minden érzékszervemet, ami érte kiáltott szüntelenül. Derekam alatt heverő karjával még szorosabban húzott magához, jobb combjával érzékeny pontomnál kezdett finoman mozogni. Az édes és gyengéd csókba nyögtem, ami lassanként váltott egyre hevesebbé, majd nem sokkal később már szenvedélyesen téptük egymás száját és engedtük, hogy magával sodorjanak az érzéseink.

A pizsamám leheletvékony anyagként hullott le rólam, ahogyan JongHyunról is másodpercek alatt tűnt el minden felesleges ruhadarab. Meztelenül feküdt felettem és én éppen úgy hevertem alatta. Testem minden négyzetcentiméterét gyengéd érintésekkel halmozta el, ajkai édesen és egyben szenvedélyesen kényeztettek mindenhol. Szólnom sem kellett, pontosan tudta, hogy mire vágyom.

Jobb keze egyre sűrűbben kalandozott el belső combjaimon, ahogyan érzékeny pontomon is egyre határozottabban húzta végig két ujját. Eleinte összerezzentem, de a kényeztető csókjai hamar feledtették velem, mi zajlik odalent, és az annál élvezetesebb lesz, minél jobban elengedem magam. Reszketve kerestem meg JongHyun duzzadó merevségét, zavaromat azonnal megérezte és a fülemhez hajolt.

- Yeobo – súgta bizsergető hangján. – Majd én irányítok. Te csak élvezd. Yeobo – csókolta meg lágyan a fülem mögötti érzékeny részt.

- Csak nem akarom, hogy~ - pihegtem vörösen izzó arccal, de egy újabb mély csókkal szakította félbe a monológomat.

- Mondtam. Vigyázok rád, úgy, ahogy csak én tudok rád vigyázni, és úgy szeretlek, ahogy csak én tudlak.

Még egy utolsó mély csókba invitált, miközben kezemet elvette merev tagjáról és helyette a lapockáira vezette a karomat. Érzékeny pontomnál cirógató keze fokozatosan férkőzött egyre beljebb testembe. Először csak egy ujj, hangosan nyögtem fel az érzéstől. Várt egy picit, finoman mozgott bennem, majd mikor már kezdtem megszokni az érzést, egy második csúszott be, aztán pedig kisvártatva egy harmadikat éreztem meg mozogni a testemben.

Alsó ajkamba haraptam a pillanatnyi fájdalomtól, ami lassanként enyhült hüvelykujja ügyes játékának és mámorító csókjainak köszönhetően. Teljesen átadtam magam JongHyunnak és az iránta érzett vágyamnak. A Szerelmünknek. Egyre hangosabban nyögdécseltem mozdulatai nyomán, míg végül csípőmet is ringatni kezdtem alatta. Lágyan és még több élvezetben reménykedve.

- Yeobo – suttogott újra a fülembe, kéjesen nyögtem fel hangjától. – Szeretlek, Yeobo.

- Szeretlek – lihegtem, ujjait a legóvatosabban húzta ki belőlem.

- Vigyázni fogok rád és olyan gyengéd leszek, amennyire csak akarod – helyezkedni kezdett felettem, megkapaszkodtam a testében.

- Köszönöm – pihegtem, majd egy határozatlan bólintással adtam tudomására, készen állok, történjék bármi is.

Bal kezével bejáratomhoz igazította magát, jobb kezének ujjait összekulcsolta az én ujjaimmal, majd a fejem mellé emelte karjainkat. Feljebb húztam mindkét lábamat. Egyetlen határozott, de mégis óvatos mozdulattal hatolt belém. Mélyről jövően nyögtem fel, ahogy megéreztem magamban, ujjainkra szorítottam. Várt néhány pillanatot, majd nagyon lassan kezdett mozogni felettem és lökni ágyékával felém.

* * *

Mi történt azóta?

Minden éjjel együtt alszunk el és minden éjszakán mámorban úszunk. Egymást ölelve vagy éppen kényeztetve. Amelyikre éppen vágyunk és szükségünk van. Még mindig egy szobában alszunk, ez nem változott. Ahogyan egy ágyban is alszunk, mert nem tudunk meglenni a másik nélkül. Még mindig Ő az, aki megnyugtat, aki vigaszt nyújt...és én vagyok az, aki bármire kapható ezért cserébe és a desszertemet is megosztom vele.

Mégis mi változott?

Sok minden. Többek között az, hogy elhagytuk azt a helyet, ahol eddig éltünk. Nem nézték volna jó szemmel, hiába is magyarázkodtunk volna, így inkább olyan helyet kerestünk, ahol senki nem ismer minket. Szakítottunk a régi életünkkel és egy teljesen újat kezdtünk távol az emberi bántásoktól. Szeretni akartuk egymást. Örökké.

Hogy kik vagyunk?

Én vagyok a lány, aki beleszeretett egy fiúba, akivel egész életét töltötte. A fiú az, aki mindig védelmezett és úgy szeretett, ahogy csak ő képes rá a világon. Rajongva. Féltve. Gyermekien. Férfiasan. Éppen melyikre van szükségem. S mit kér cserébe? Semmit. Csupán azt, hogy szeressem úgy, ahogy csak én tudom őt szeretni. Rajongva. Féltve. Kislányosan. Anyáskodóan. Éppen mire vágyik. Én vagyok az a lány, aki beleszeretett a Bátyjába, s a Bátyja viszont szerette...

Nem hiszed?

Én sem... pedig így történt, de mégsem. Az a része valóban igaz, hogy beleszerettem abba a kisfiúba, akivel az egész életemet töltöttem. Az is igaz, hogy viszont szeretett. Úgy, ahogy csak ő tudott és képes rá, s én vagyok rá képes. Valóban a bátyám lenne? Talán. Hiszen a szüleink házasságot kötöttek egykoron, mi mégsem vagyunk testvérek. Egy idősek vagyunk, ez tény, ugyanaz az anyánk és az apánk, de mégsem...

Hogy hol a titok?

Olvass a sorok között, s rájössz, hogy mindent végig pontosan tudtál, mert minden teljesen egyértelmű volt...