Chained Up (VIXX) - 3. fejezet

A megbeszélés. Nos. Szóval. Az úgy volt, hogy~. Oké! Nem kerülgetem a forró kását.

Kim koordinátor minden változtatásról beszámolt, és a fiúkkal egyetemben meg is vitatta azokat a változtatásokat. Bár egyik-másikuk vonakodott ettől az új koncepciótól, de azért rábeszélhetőek voltak a végén. Mondanom se kell, hogy ki volt a leginkább visszahúzódó a ruhákat tekintve, de Kim koordinátor hajthatatlan jellemmel rendelkezik. Amit a fejébe vesz, azt bizony véghez is viszi. Minden esetben. A fiúk pedig kissé kimerültek és fáradtak voltak már az ellenkezéshez, így a megbeszélés végére véglegesítve lett a koncepció.

Kezdődhetett minden, ami nem a fiúkon múlt. Ők szorgosan járták a stúdiót, és elkészítették az albumhoz a koreográfiákat, Kim koordinátor vezénylésével pedig mi megvalósítottuk az elképzeléseket. Frizura, smink és ruha. Öhm. Igen. A ruhák. Már csak a terveket nézve is eleget pironkodtam, hát, még amikor méretre is szabtuk őket.

Hiába készítettem fel magam lelkiekben mindenre, amire kell, mégse voltam eléggé az, hogy úgy mondjam. Nem edzettem kellő mennyiséget, bár nem tudom, hogyan tehettem volna meg ezt az egészet. Kim koordinátor megkért, hogy vegyek részt néhány táncpróbán, hogy lássuk, mégis mennyire lesz megoldható az öltönyben mozgás. A stúdióba is be kellett kukkantanom. Igaz, azt már inkább szívességből tettem. Addig győzködött az én imádnivaló maknae-m, amíg természetesen be nem adtam a derekamat. No, meg Shiki is elég rendesen a pártját fogta, tudtam, hogy mire megy ki a játék. Azért örültem is neki, mert legalább ennyivel is több időt tölthetünk együtt.

Összesen háromszor voltam velük a stúdióban, amikor felvették az albumot, abból kétszer hallhattam mindenki előtt a visszatérésként választott dalukat, harmadik ott jártamkor pedig egy igencsak forrónak mondható dalt véglegesítettek. Mindhárom esetben tartanom kellett magam, hogy ne váljak cseppfolyós halmazállapotúvá, és úgynevezett normális keretek között tudjam elviselni a felvételeket.

Hát, nem volt könnyű dolgom, mert Shiki egy kicsit se segített, sőt, inkább csak még jobban megnehezítette. Mindenki maga elé bámult, vagy épp becsukta a szemét, amikor a saját részét vették fel, vagy esetleg a másikat nézte mosolyogva, Shiki meg engem fürkészett azokkal az átható szemeivel. Ugye?! Maradjon észnél az, aki tud, amikor valaki így néz rá egy üvegfal mögül. Nagyokat kellett sóhajtoznom, hogy kibírjam, és ne rontsak rájuk, aztán pedig~. Öhm. Elkalandoztam. Tehát.

A stúdiófelvételeket követően a táncpróbákat kellett végignéznem néhányszor. Az aztán kimondottan kibírhatatlan. Nem, nem azért, mert a srácok, olyan nagyon bénák lennének! Épp ellenkezőleg! Minden koreojuk erőteljes és szenvedélyes. Tökéletesen tükrözi a dalszöveget. Addig még nem volt bajom, amíg nem a teljeset kellett végigülnöm alkalomadtán. Addig még kaptam levegőt. Addig. De utána...

Ettől a koreotól kimelegszik az ember (meg az ember lánya is) rendesen. Ők is kimelegedtek a harmadik után. Itt jött el az a pillanat, hogy ismét szerettem volna köddé válni, és eltűnni. Mostanában sűrűn fordult velem elő ilyen. Mi történik, ha valaki kimelegszik? Elmondom. Ledobja a felesleges cuccokat. A srácok is megtették. Majdhogynem tökéletesen egy időben landolt mellettem hat pulcsi meg egy sapka.

Gondoltam, amíg gyakorolnak, addig én elfoglalom magam, és összehajtogatom a ruháikat, legalább ennyivel is hasznossá teszem magam. Nos, nem jött össze a dolog. Én akartam, tényleg! Becsületszóra össze akartam pakolni a fiúk gönceit, de képtelen voltam rá. Valahányszor nekiálltam, hogy akkor most megcsinálom, annyiszor szólt rám Shiki, hogy ne a ruháikkal foglalkozzak, hanem azzal, amiért leküldtek hozzájuk. Ergo, nézzem őket, és ne törődjek mással. KösszShikieznagyonrendesdologvolttőled!

A pólók vagy ujjatlanok voltak, vagy a tánc következtében felcsúsztak a vállaikra, és a derékrésznél is rövidebbek a megszokottnál. Igen! Kivillantak azok a dolgok, amiknek ki kellett villannia. Táblás csoki. Táblás csokik mindenhol! Azt se tudtam, hogy’ nyeldessem a kicsurgó nyálamat, amit már nem tudtam letörölni a pulcsim ujjával, mert szétázott. Gondoltam, hogy menekülőre veszem majd, de nem jártam sikerrel. Kim koordinátor is rám parancsolt, és a fiúk is akartak még tesztelni. Hiába mondtam a főnökömnek, hogy minden rendben lesz a ruhákkal, mert tudnak benne mozogni a srácok, ő persze akadékoskodott. Nézzem és nézzem, egész nap!

Addig kisebb volt a baj, amíg csak a hétköznapi ruháikban láttam őket táncolni. Addig. De amikor elképzeltem Shikit az egyik öltönyben. Huh. Össze kellett szorítanom a combjaimat, és levezetésként a körmeimet mélyesztgettem a bőrömbe. Azt hittem, hogy görcsöt kapnak az ujjaim a szám végére, a combjaim meg vörös foltoktól hemzsegtek. És Ravi még nem volt minden képzelgésem! Kim koordinátor ugyanis kitalálta, hogy a hat fiú közül az egyik a szokottnál is kihívóbbra veszi a figuráját. Kitalálhatjátok, hogy ki volt az! De én tudtam már a legelején, hogy ki lesz az az egyik fiú.

Ravi után Őt is felöltöztettem gondolatban egy másik szerelésbe. Az, hogy fulladni kezdtem a következő pillanatban, amikor tekergette a csípőjét, enyhe kifejezés! Ott akartam meghalni, hogy véget vessek minden kérdezősködésnek. A saját nyálamba fulladtam kis híján bele! Nem győztem magyarázkodni, hogy mitől és mit nyeltem félre, mire sikerült valamiféle mondvacsinált indokkal elhessegetnem őket magamtól. Nem volt egyszerű. Shiki után Leo és Hyuk volt az, aki nagyon megrémült a fuldoklásom láttán. Shikit még értettem is, ahogyan a leader is felfogta, no, meg Hyuk is tudta, miért aggodalmaskodik ennyire. Ahogyan a többi srác tisztában volt azzal, hogy Hyukie miért ugrott felém. Hiszen mindenki előtt Ummának szólított, és én ezt meg is szoktam idővel, és szerettem is, ha így hív.

De azt már kevésbé értettem én is és Ravi is, hogy Leo miért tette. Noha nem csak WonShik ült döbbenten mellettem, hanem Hyuk és HackYeon is. Mindhármukat letaglózta Leo idegessége. Soha eddig még nem fordult elő ilyen. Persze nem is fuldoklottam előttük, de volt, hogy belerúgtam valamibe, és akkor is ők hárman voltak az elsők, akik kaptak utánam. Viszont TaekWoon egyetlen esetben se mozdult. Most mégis megijedt. De talán még jobban is, mint mindenki más. Egy rémült Oroszlán guggolt velem szemben, akit most készült a vadász lelőni, és trófeaként a falára aggatni kitömött példányként. Egyedül érezte magát ez az Oroszlán a falkájában, és én voltam a vadász, aki prédaként nézett rá. Nem értettem a viselkedését... Hiszen megbeszéltük már egyszer régen. Tisztáztuk, pontosabban szólva Ő tisztázta velem, hogy köztünk szó se lehet több munkánál és barátságnál... Semmi több...

* * *

A helyszínek rendben. A ruhák készen vannak. A srácok szintén megvannak. Jöhet a forgatás.

Semmit nem aludtam az előző napokban az idegességem miatt, és most úgy érzem magam, mint egy zombi. Muszáj lesz valahogy ébren maradnom ezeken a napokon, amíg felvesszük a klipet és minden mást, amit kitalálnak, mert nem kéne egy-egy horkantással megzavarnom a munkát. Azt hiszem, hogy beköltözöm a kávé mellé, és egész nap azt fogom nyelni.

Az egyik sarkot ki is nézem magam, és oda be is vackolok, ott elleszek egész nap. Meg a következőkben is. Mindent jól látok és hallok, plusz ugrásra készen is állok. Már csak ki kell bírnom ezt a néhány napot. Menni fog! Talán jobban, mint a teaser-fotózás. Talán. Erős vagyok! Megbeszéltük Shikivel, hogy most nem fogja húzni az agyamat a kamerák túloldaláról, és nem fog olyan szituációba se keverni, hogy hideg zuhanyt kelljen hirtelen vennem.

- HANA, GYERE, SEGÍTS A FIÚK HAJÁVAL! – ó, de jó lesz nekem.

- Igen, máris! – ellököm magam a faltól, és a hívó hang tulajdonosához sietek – Kinek kell segítenem? – pillázok nagyokat.

- Ravi és Leo, a többieket én megcsinálom!

...és ezzel a mondattal otthagy! Képes itt hagyni velük. Velük! VELÜK!!! Veszek egy nagy levegőt, meg lenyelem az összes gombócot, ami hirtelen összegyűlt a két név hallatán. Remegve ballagok előrébb az egyik székhez. Mivel törölköző takarja az illető fejét, így fogalmam sincs róla, hogy ki bujkálhat alatta. A másik meg üresen ácsorog mellettem, így aztán ötletem se lehet. Fújtatok még egyet, és reménykedem a legjobbakban. Abban, hogy Shiki fog a székben ücsörögni a lepel alatt, és vele kezdhetem el az igazítást.

Óvatosan lehúzom az anyagot, majd fel se nézve hajtogatni kezdem a nedves matériát. Ledobom az asztal melletti szekrényre, és csak utána fordulok a tükör felé. Fortuna rohadtul nem bírja a képemet! Ez most végleg bebizonyosodott a számomra! Egyenesen rühelli a puszta jelenlétemet is, és ezért cseszik ki velem ott, ahol csak tud! Fohászkodhatom a sírig, akkor se sikerül. Hiába rimánkodtam idáig Shikiért, persze, hogy nem ő ficereg itt a fotelban.

Egy macska szempár bénít meg teljesen, és vonzza magára a tekintetemet. A szőke fürtök, ahogy belelógnak a szemébe, még mámorítóbbá és még titokzatosabbá teszik. Még vonzóbbá. Még kihívóbbá. Mééé~g. Nyelek még egy óriási méretűt, az ökölbe szorult kezeimet megpróbálom picit ellazítani, és összekaparni magam emberi állapotba.

- Öhm. Úgy. Úgy látszik, hogy akkor ezt most én fogom csinálni – motyogom a tükörképét bámulva.

- Nekem nem gond egyáltalán – egy apró mosoly jelenik meg a szája sarkában.

- Köszönöm – biccentek egy picit, és nekilátok azoknak a szőke tincseknek.

- Én is köszönöm, HaNa-yah.

- Mit? – pislogok nagyokat, azt se tudom, merre van előre.

Reszketve bújtatom az ujjaimat TaekWoon hajába, újabb mély lélegzetvétel szakad fel belőlem. Puha. Nagyon puha. Selymes. Észrevétlenül túrok bele a hajába újra és újra, még több élvezetben részesülve. Furcsa melegséggel telik meg a testem, ahogy tincsei között játszadozom. Nem csak a mélybarna szempárja mámorító, de még a haja is lök rajtam egyet a bódulatban. Még mélyebbre zuhanok.

Önkívületlen állapotban rendezgetem a fürtjeit, és húzom tovább és tovább az időt. De a boldog részegségből hirtelen észhez térek. Vagyis nem teljesen. Igazából. Szerintem elaludtam meló közben. Eddig is melegség járta végig a testemet, és felfűtött minden mozdulatom, de most egy bizonyos helyen jobban érzem azt a melegséget. Valaki a bal lábamon pihenteti a tenyerét. Érzem.

Pillázok néhány sort magam elé, majd végre sikerül lenéznem az említett felületre. Nem képzelem! Tényleg ott heverészik egy tenyér a térdhajlatomnál. Leo tenyere! Nem szorítja, de nem is lóg mellette. Fogja. De ha csak fogná! A hüvelykujja egyszer-egyszer megmoccan, és az én térdem annyiszor bele is remeg picit. A döbbenetemből Shiki székbe érkezése szakít ki. Szerencsére elég hangos, hogy feleszméljek, és TaekWoon is levegye rólam a kezét.

Kicsit még összeborzolom a haját, aztán illedelmesen meghajolok, és Ravihoz araszolok. Mosolyogva nézi az arcomat, én is elmosolyodom. Édes. Annyira nagyon édes! Én meg...? Mit művelek? Szó nélkül hagyom, hogy fogdossa valaki a lábamat, aki nem a kedvesem! Jó, nem fogdosta, de nem is csaptam rá a kezére, amikor észrevettem, hogy ott van!

- Mégis igaz a pletyka? – kérdezi szélesedett vigyorral, miközben a tükör felé fordul a székkel.

- Pletyka? Milyen pletyka?

- Azt mondták, hogy te fogod megcsinálni a hajamat.

- Ja, hogy az a pletyka. Csak, ha nem feltétlenül baj.

- Egy kicsit se – a tükörbe néz, én is belenézek, a tekintetünk találkozik.

Mosolyogva fúrom az ujjaimat a fekete tincsekbe, és szusszantok egy nagyot a pillanatnyi boldogságomban. Szinte el se kezdem a dolgomat, amikor egy tenyér landol a jobb combomon, majd egy gondolattal később egy másik a balon. Nyelek egyet. Egy pillanatra megremeg a kezem, és kiejtem a kezemből a waxot, amivel épp rendre szabályoznék néhány kósza tincset. Persze TaekWoon azonnal ugrik a dobozkáért, és akaratlanul észreveszi a lábamon Shiki tenyerét.

Egymásra nézünk. Én ijedten, az Ő tekintete azonban egy kicsit sem az. De még nem is meglepett. Egyáltalán nem az. Inkább nevezném haragosnak, de nem olyan. Féltékeny? Komolyan? TaekWoon féltékeny?!?! KIZÁRT!

- Parancsolj, HaNa! – a kezembe nyomja a tartót, és el is sétál mellőlünk.

- HaNa? – Shiki mindkét térdemre rászorít, hirtelen fordulok a tükör irányába.

- Hah? Mi az?

- Jól vagy?

- Szerinted most megharagudott rám?

- Rád? Miért? Adtál okot rá?

- Nem tudom, hogy adtam-e, de eddig még soha nem nézett így rám. Meg ritkán is hív a keresztnevemen. Mindig becézni szokott.

- Akkor igen.

- Igen, mi?

- Haragszik rád.

- De én nem~

- Tudom. Nem akarod, hogy mérges legyen rád, mert úgy érzed, hogy azzal még távolabb kerülsz tőle, igaz? – piciket bólogatok a tökéletes kérdésre – Nem úgy mérges, ahogy azt te hiszed.

- Gondolod?

- Nyugodj meg, HaNa – egy csalódottabb mosoly ül ki az ajkaira.

Mindkét kezemet a vállaira teszem. Egyszerre sóhajtunk fel. Hiába próbálkozunk, nem sikerül. Én nem tudom elengedni, ő pedig hiába küzd minden nap, képtelen elfelejtetni velem. Pedig mindketten szeretnénk. Mert jó páros vagyunk együtt. Az első naptól fogva jól megértjük egymást. Shiki mindig mellettem van, bármikor számíthatok rá. Ha Ő nem lett volna mellettem a munkám elején, akkor nem éltem volna túl egy napot sem. De akkor miért nem sikerül beleszeretnem? Miért nem tudom úgy szeretni, ahogy Leot? Pedig annyira küzd. És most még bezavar ez az egész cécó Leoval. De mégis miért teszi ezt? Miért?!?!

Beharangozó - Heartquake

A blog linkje:

http://got7shesamonster.blogspot.hu/

A történetről:

Sem a múltjukat, sem pedig a jövőjüket nem ismerik. Csak a jelent tudják. Azt, amit tenniük kell. Parancsra. Nincs kiszállás. Nincs ellenvetés. Ha nem teljesítik a parancsot, akkor nem élik meg a holnapot. Nincs család, nincsenek barátok. Csak a Banda. De a Sors még mindig kiszámíthatatlan. Egyszer minden titokra fény derül, egyszer mindenki megismeri a múltját.

A szereplőkről:

YiEun

Végrehajtó. Nem ismeri a múltját, azt sem tudja, valójában mennyi idős. Csak foltokra emlékszik az életéből, de azok is kezdenek elhalványulni

Mark

Tolvaj. YiEunhöz hasonlóan nincs múltja, bár jóval többet tud, mint amit elárul. YiEunt a saját életénél is jobban félti.

JB

Vezér vagy vezető, olykor Végrehajtó. Kíméletlen és kegyetlen, de a zord és kemény külső valójában érző lelket takar.

LeeLee

Szemtanú. Rosszkor volt rossz helyen.

MinGi

Célpont. De nőt és gyereket soha... Akkor mégis hogyan?

BamBam

Mesterlövész. Gyors és pontos. Soha nem hibázik. Életekről dönt az utolsó másodpercben.

...a további szereplőket a blogon ismerheted meg...

Chained Up (VIXX) - 2. fejezet

Egész lényemben remegek Shiki teste alatt. Forró és perzselő minden érintése, az eszemet veszi a csókjaival. A hátába mélyesztem a körmeimet, és végigkarcolom a bőrét. A csókba nyögünk mindketten. Még közelebb préseli a testét az enyémhez, egy újabb nyögést hallatok. Bal kezét végigvezeti a combom külső részén, majd a belsőt is tüzes simításokkal tarkítja. Összerezzenek, újra a vállaiba vájom a körmeimet.

Jobb kezét a tincseim közé bújtatja, az én ujjaim is megtalálják bársonyos haját. Megmarkolom, és még lejjebb húzom. Vad és követelőző. Forró és szenvedélyes. Mielőtt még teljesen elveszítenénk a kontrollt magunk felett, megszólal az ajtócsengő. Hirtelen szakítja el kényeztető ajkait a számtól, és néz mélyen a szemembe. Feljebb emelkedik rólam egy picit.

- Azt hiszem, hogy ezt most ki kell nyitnom. – párnái közé fogja alsó ajkamat, majd elengedi.

- Ühüm – lihegem félájultan, feljebb húzza rajtam a vizes törölközőt, ellöki magát, aztán ő is magára kap egy pólót.

- Gyorsan elzavarom őket.

- Addig felöltözöm. – felülök az ágyon, Shiki mosolyogva fordul vissza az ajtóból.

- Legközelebb nem menekülsz – reagál a válaszomra, majd a második csengetésre végül a bejárati ajtóhoz siet.

Sietve felkelek az ágyról, a komódhoz iparkodom, és előkotrok tiszta fehérneműt. Magamra aggatom őket, majd a hálószoba ajtajához osonok. Észrevétlenül becsukom, de még hallom, ahogy a többi srác épp számon kéri a rappert, hogy miért volt bezárva az ajtó, ha egyszer mindenki itthon hagyta a kulcsát. Remélem, hogy nem buktunk le túlzottan. Oké, hogy egyesek tudnak rólunk, de nem mindenki.

Óvatosan kopogtatnak az ajtón, egy pillanatra megijedek a hangtól, elfeledkeztem a kintiekről. Túl sokan nem kopogtathatnak ezen a falapon. Shikinek nem szokása, csak beront, ahogy kell. A bandából csak ketten tudnak kettőnkről, közülük lehet valaki. Nyelek egy nagyot, és résnyire kitárom az ajtót. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el azonnal ezt az arcot látva.

- Umma...? – suttogja.

- Mi a baj, Nyuszkó?

- Bejöhetek? Szeretnék beszélni veled.

- Egy másodperc.

- Hyuk? – hallok meg egy túlontúl ismerős hangot – Te meg kivel sutyorogsz? – basszus! Nem tudhatja meg, hogy itt vagyok.

- Appa?! Nem. Én. Izé. Senkivel. Nem. Nem sutyorgok.

- Valakinek kell bent lennie, ha te itt vagy kint. Vagy újabban az ajtók lettek a barátaid?

- Nem, Hyung. Csak. Mehetünk? Kész van mindenki?

- SangHyuk? Jól érzed magad?

- Persze! Mehetünk?

- Ti? – WonShik érkezik meg a felmentő seregként, egy szikla gördül le a mellkasomról – Beengednétek a szobámba? Felvennék egy tiszta pólót.

A falhoz lapulok gyorsan, és a lehető legkisebbre próbálom összehúzni magam. Minél észrevétlenebb akarok maradni. Nem most kéne lebuknunk a comeback előtt pár nappal. Ráadásul lesz még egy koncepció, amihez szintén asszisztálnom kell, és egy kicsit nagyobb falat lesz, mint ez a japán mini album. Egyikhez se jönne jól a lebukás.

Nyílik a térelválasztó, és beslisszol rajta a csapat rappere. Egymásra nézünk, majd egy gondolattal később be is csukja a háta mögött az ajtót, és hozzám lépdel. Megfogja a kezeimet, a mellkasa finoman az enyémhez simul. Megnyugszom.

- A kulcsod megvan, ugye? – kérdezi halkan.

- Igen, meg. A táskámban.

- Helyes. Akkor majd zárj be, ha elmentünk. És ha lehet, akkor most ne tegyél rendet, és ne is mosogass el. A múltkor is feltűnt az illetékeseknek, és alig bírtam kimagyarázni a dolgokat. Szerencsére Hyung segített megint.

- Jó. – mormolom az orrom alatt – Csak nem bírtam nézni már.

- Meló után úgyis meg kell csinálnunk.

- De szinte minden nap kivagytok. Hogy’ lenne energiátok még erre is?

- Akkor is kellett, hogy legyen, amikor te nem voltál ennyire az életem része – felkuncog, majd ad egy puszit a számra. – De most már tényleg mennem kell. A végén keresztbe lenyelnek.

- Úgyis találkozunk nem sokára – felelem.

- Igen, de ilyen közel nem nagyon mehetek hozzád. A legnagyobb bánatomra.

- Shiki. Téged nem várnak? – elengedem a kezeit, és átkulcsolom a nyakát, egy kicsit hozzá bújok még – Bár nem túlzottan örülök a dolognak, de hát ez van.

- HaNa. Most úgy csinálsz, mintha erről az egészről egyedül én tehetnék. Te gabalyodtál belém majdnem egy éve. – súgja a fülemhez hajolva, lágyan fogai közé szorítja a fülcimpámat, aztán elengedi.

- Te voltál túl kedves hozzám – vágok vissza, még közelebb húzom magamhoz.

- Mert úgy láttam, hogy szükséged van egy barátra. – hosszan végigsimít a hátamon.

- De nem csak azt kaptam.

- Kellett neked ezt csinálnod – kuncogja a fülembe. – Ha nem lettél volna ilyen elveszett, akkor nem is dédelgettelek volna ennyire.

- Ezt most úgy mondod, mintha megbántad volna – mormolom a mellkasába temetve az arcomat.

- Nem a megbánásról van szó. De pontosan tudom, hogy mi zajlott benned annak idején. És még mindig zajlik is.

- Tudom.

- Minden tőlem telhetőt megteszek, HaNa, de azért neked is el kell engedned~

- Tudom, Shiki, tudom. Ne haragudj!

- Nem haragszom, HaNa! Dehogyis! – kicsit eltol magától, homlokát megtámasztja a homlokomon –Mennem kell, nagyon morognak ezek odakint.

- Hallom. – lefejtem a nyakáról ólomnehézségű karjaimat, és útjára engedem.

- Nem sokára találkozunk.

- Igen.

Még egy utolsó csókot nyom a számra, megszorongatja a testemet búcsúzóul, aztán előkap egy pólót a szekrényből, és semmivé lesz. Újfent az ajtóhoz lopakodom, és megvárom, amíg mindannyian elhagyják a lakást. Nem tudom, hogy meddig tudom még megúszni ezt a dolgot, de lassan egyre nehezebb lesz. Nem akarok lebukni, de jó lenne, ha tudnának rólunk. De mégsem! Mert akkor Neki is tudnia kell róla. Nem akarom, hogy megtudja! Azt semmiféleképpen nem akarom! Ő semmi esetre se szerezhet tudomást rólam és Raviról! Még csak az kéne!

Eljövök az ajtótól, körbenézek a szobában, felkapom a dísznövény mögé rejtett táskámat, és előhalászom belőle a lakáskulcsot. Összekapom a maradék holmimat; a mázlim az, hogy most egyikük sem akart a fürdőben szépítkezni, különben már itt toporzékolna mindenki az ajtó előtt.

Végre mindenemet összeszedem, és a ruháim is felkerülnek a testemre. A hónom alá csapom a táskámat, és a nappaliba csoszogok. És itt jön az a pillanat, amikor szeretnék köddé válni, vagy láthatatlanná. Vagy csak ne lenne itt az, aki itt áll tőlem három lépésnyire. Meredten bámul rám, megbénít ezzel a tekintetével.

- HaNa-yah? – szólal meg némaságom okozója.

- Öhm. Öhm. – nyelek egy nagyot. – Ééén. Én csak. Én izé.

- Igen? – közelebb lépdel hozzám. – Hogy’ kerülsz ide, HaNa?

- Öhm. – most mi a francot mondjak neki? MIT?!?!

- Az előbb jöttél? Elkerültük egymást?

- Öhm. Ig-gen. Az előbb. Az előbb jöttem épp.

- Aham. Hyung adott neked kulcsot?

- Öhm. O-olyasmi... – motyogom reszketve, még közelebb sétál hozzám.

- Furcsa. Ha az előbb jöttél, akkor miért nem futottunk össze? Nincs két perce, hogy elindultunk.

- Én... én csak.

- HaNa?

- Mi az? – remegős hangok törnek fel belőlem.

- Mit titkolsz előlem? Miért vagy itt?

* * *

A japán mini album megjelentetéséig csak néhány napunk volt hátra. A fiúk egész nap dolgoztak, velem együtt. Még a szokottnál is kevesebb időt tudtunk együtt tölteni Shikivel. Próbáltunk legalább két perc magányt kiszorítani magunknak, de szinte képtelenség volt összehozni. Viszont eredményes lett ez a koncepció. Lehengerlőek lettek a srácok. Amikor nem figyeltem magamra, a nyálamat is le kellett törölnöm a képemről, annyira elragadt a fantáziám.

Nos, a lebukás. Azzal a bizonyos illetővel. Bármennyire nem akartam, hogy ő is megtudja, természetesen éppen Neki kellett visszajönnie a dormba, mert a szobájában hagyott valamit. Viszont a kérdésére már nem válaszoltam. Elrohantam. Azóta pedig még jobban kerüli a társaságomat. Megsértettem, és teljes mértékig érthető a haragja. Válasz nélkül hagytam. Pedig akkor ott úgy tűnt, mintha végre Ő is közeledni akarna hozzám... végre?!

Shikinek mindent elmondtam, és megegyeztünk, hogy egy ideig felfüggesztjük ezeket a titkos légyottokat. Nem akartam belekeverni Hakyeont sem. És főleg nem szerettem volna, ha Hyukie is részesévé válik még jobban ezeknek a titkolózásoknak. A munkára kell koncentrálnunk mindkettőnknek. De leginkább Ravinak kell. A pihenésre is szüksége van, és attól nem akarom őt megfosztani azzal, hogy állandóan a nyakára járok. Na, jó, ezt soha nem mondta volna, mert szeretett volna több időt velem tölteni, de erre egy cseppnyi lehetőségünk se látszott. A comeback a nyakunkon volt.

Kim koordinátor pedig ragaszkodott egy kicsit vadabb stílushoz. Vagyis, hogy a koordinátor szavaival éljek, ezúttal a srácok szexis oldalát akarja bemutatni a visszatérő albummal. Szexis? Azt hittem, hogy az ütő megáll bennem, amikor megláttam a ruhákat. A frizurákról már nem is teszek említést! Szexis?! Ha ez a szexis, akkor minek nevezné a Hyde-ot? Na, és a Voodoot?! Azok is szexisek voltak!!! DE még mennyire! Fel se merem idézni azt a két időszakot, pedig akkor még nem is voltam a Jelly tagja! De így. Most?!

Ez egy pusztító koncepció lesz mindenki számára. És nekem ehhez kell asszisztálnom. Már csak azt nem tudom, hogy előre írassak fel az orvosommal szívnyugtató gyógyszert vagy látogassam meg minden nap egy új adagért, amíg tart a promotálás. Mert ehhez arra lesz szükség!

- Na, mondasz valamit nekünk, Umma? – imádott Nyuszkóm veti magát a nyakamba, és bele is bújik azzal a lendülettel.

- Mondani? Mit szeretnél hallani, Nyuszkó?

- Milyen lesz az új koncepciónk?

- Hogyaz? Az? Hát... khm. Kim koordinátor elmondása szerint most a szexis oldalaitokat akarja hangsúlyozni ezzel az albummal.

- De nekünk csak olyanunk van, Umma!

- Adok én neked szexis oldalt, gyerek! – oldalba bököm, mire hangosan felnevet.

- Nem mondasz semmilyen kulisszatitkot nekünk, HaNa-yah?

- Mire vagy kíváncsi, TaekWoon-shi? – igyekszem minden idegességemet lenyelni, amíg válaszolok a kérdésére.

- Csak a szokásos. Stílus? Frizura? És egyebek.

- Hát... khm... ahogy elnézem. Hm. Öltönyben is kell majd feszítenetek. No, meg a láncok se maradhatnak el.

- Érdekesnek ígérkezik.

- Az nem kifejezés. – motyogom pirosló arccal.

- Csak egy példát mondj, HaNa-yah.

- Úgy néz ki, hogy ezúttal szőke fürtjeid lesznek, TaekWoon-shi.

- Szőke? Mennyire?

- Eléggé. De a kölyök is szöszi lesz – pillantok a legfiatalabbra, aki szélesebb vigyorra húzza a száját. – Bár Hyukienak picit igazítunk is, viszont neked megmarad ez a hajstílus.

- Na, elég a fecsegésből – Shiki csapja össze a tenyereit, azt hiszem, hogy túlságosan belemerültem a beszélgetésbe.

WonShik kérésére mindenki felemelkedik a helyéről, és átcaplatunk a tárgyalóba, ahol pontosítunk mindent az új koncepcióval kapcsolatban. Minden lényeges és lényegtelen információt megbeszélünk. Alig bírom megállni, hogy ne nézzek olykor Leora vagy épp Shikire. Egy-egy kósza pillantást én is kapok a rappertől, viszont az Aranytorkú is megtalálja az én vizslató szempáromat. Túl sokszor, túl hosszú időre. Mi a bánat van most? Nem. Nem erről volt szó! Arról volt szó, hogy Ő meg én szóba se jöhet! De most...? Most mégis mi történik...?

Chained Up (VIXX) - 1. fejezet

Ritkák voltak azok a pillanatok, amikor idegesen vettem fel a mobilomat. Az ilyen momentumok közé tartozott minden olyan hívás, amikor egy állás miatt kerestek. Akkor se volt másként, amikor a Jellytől hívtak fel. Próbáltam kimérten és nyugodtan beleszólni, és közben nem elájulni. Rövidre fogtuk a beszélgetést, engem választottak. Vettem egy nagy levegőt, megköszöntem a lehetőséget, aztán búcsút is vettünk egymástól.

Nem volt sok tennivalóm, csak csomagolnom kellett. Az Ügynökséghez közel találtam egy kicsinél is kisebb lakást, éppen elfért benne egyetlen ember. A lakbér tűrhető volt, szerencsére sikerült összespórolnom egy kevés pénzt, ami fedezte is az első havi bérletet. A rezsi pedig elenyésző a tulaj szerint, főleg akkor, ha jóformán otthon se leszek. Ez várható is volt a részemről, hiszen kezdőként biztos voltam benne, hogy éjjel-nappal a Jelly falain belül fogom tengetni az időm nagy részét. Maximum aludni meg átöltözni fogok hazajárni. Így is volt.

A csomagolás után hívtam egy taxit, ami elvitt a kicsinyke otthonomhoz, leraktam a bőröndömet a hálónak is kinevezett nappaliban, és már futottam is vissza az autóhoz. A sofőr volt olyan kedves, hogy megvárt, így nem kellett egy újabbat leintenem. A Jellyhez fuvaroztattam magam.

Nem is tudom, hogy mikor éreztem magam utoljára olyan feszültnek, mint azon az első napon. A recepción kedvesen útba igazítottak, és elterelgettek a megfelelő helyre. Az Idolok koordinátoraihoz. Tudniillik az állás, amit kaptam egy segéd-koordinátori meló volt. Gyakornoki, ha úgy tetszik; miközben együtt dolgozol egy adott Idol koordinátorával, és leveszel a válláról némi terhet. Élveztem, mert soha nem lehet benne két egyforma nap.

Habár azt egyetlen szóval se mondta a hölgyike, aki interjúztatott, hogy mégis kikkel kell nekem együtt dolgoznom majd. Bandával vagy szóló énekessel. Mert azért nem mindegy! Ha előre tudom, hogy mi lesz a dolog vége, akkor soha az életben nem vágok bele ebbe a melóba, és messziről elkerülöm ezt a szakmát. Ugyan utólag belegondolva... Hmm...

Egész testemben reszkettem, ahogy haladtam ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Egyre kisebbnek éreztem az egyébként is szűk folyosót, mintha kinőttem volna a teret. Megálltam az ajtó előtt, összeszedtem minden bátorságomat, és még egy nagyobb adag oxigént juttattam le a tüdőmbe. Lehunytam a szememet, miközben felemeltem a karomat, hogy udvariasan bekopogtassak.

De a falapnak furcsán tompa hangja volt, vagyis inkább néma maradt. Ráadásul a szokottnál is puhább, és még annál is melegebb a tapintása. Kinyitottam a szememet az ismeretlen érzésre, a pupillám összeszűkült a rám törő döbbenettől. Nyeltem egy nagyot, és végignéztem az előttem ácsorgó alakon. Jól láthatóan, természetesen. Nem lopva, ahogy azt ilyen esetekben szokás, és azt a normális emberek csinálják. Még a fejem is lekövette a testet, ami egy karnyújtásnyinál is kevesebb távolságra volt tőlem.

Eleinte csak mosolyogva pislogott rám, nem értvén, miért nem szólalok meg végre, és egyáltalán miért épp az ő mellkasát használtam kopogtatóként. Miután sikerült feleszmélnem a kezdeti sokkból, és végre hangokat is tudtam kiengedni a számon, üdvözöltem.

- Én Yoo HaNa vagyok, és Kim koordinátorhoz jöttem. – egy meghajlással zártam a mondatomat, majd sietve fel is emelkedtem – Bocsánat, hogy az előbb~

- Kim koordinátor épp kiszaladt – szakította félbe a bocsánatkérésemet mély hangján –, tudok esetleg segíteni valamiben?

Az előttem álldogáló fekete hajú félisten mélybarna szempárjába néztem. Segíteni? Igazából örültem volna neki, ha segít nekem, de még én magam se tudtam, hogy mégis miben tudna nekem segíteni a koordinátorok munkáját illetően egy Idol. Első nap, a koordinátor sehol, ellenben itt áll velem szemben egy félisten – ha nem egy egész –, aki épp felajánlja, hogy szívesen segít. Megint lenyeltem a torkomban növekvő gombócomat, és hosszan kifújtam a mély sóhajomat.

- Ez az első napom, és fogalmam sincs, hogy mit kellene most tennem. Kim koordinátor mondta, hogy itt keressem, majd ő útba igazít, és elmond mindent.

- Oh – felkuncogott –, te lennél az a lány, akiről Kim koordinátor beszél reggel óta. – a vállamra fogott, és lassan beljebb húzott a krémszínben pompázó helyiségbe – Gyere, ismerd meg a csapatot!

- Rendben. És köszönöm szépen! – újra meghajoltam.

Az idegen a vállamat fogva – a lehető leggyengédebben – tessékelt előrébb, egészen a terem közepéig. Öt másik sráchoz. Srác? Kicsit finom voltam. Öt másik félistenhez. Leesett az állam, ahogy végigvezettem a pillantásomat a kanapén és környékén ücsörgőkön. Bármennyire is reménykedtem, hogy nem bandát kapok ennél a cégnél, mégis azt nyertem. Tulajdonképpen a jelenleg legaktívabb bandát. És talán még az egyetlen is, aki aktívnak számított akkoriban.

Megálltam előttük, feljebb húztam a táskát a vállamon; a korábban bekísérő Idol a többiekhez lépdelt, és velük együtt rám figyelt. Mélyen meghajoltam a fiúk előtt, hogy ezzel is kifejezhessem a tiszteletem feléjük, aztán amikor újfent felmagasodtam, már Kim koordinátor mögöttem szobrozott.

- Na, srácok, ő lenne HaNa, aki a mai naptól fog velünk dolgozni. Vagyis inkább veletek. Kérlek, legyetek türelmesek HaNával, még kezdő ebben a szakmában, és egynél több Idollal soha nem dolgozott egyszerre. Ne faljátok fel már az első nap!

- Nem kell aggódnod, Kim koordinátor! – reagált elsőként a csapat egyetlen bronzosabb bőrű tagja, és közelebb is sétált hozzám. – Én Cha HackYeon vagyok, a csapat leadere – megállt előttem, majd picit biccentett üdvözlésként.

- Örülök a találkozásnak, Yoo HaNa a nevem! – megint meghajoltam. – Remélem, hogy sikeresen fogunk a jövőben együtt dolgozni!

A leader apró mosolyra húzta a száját, visszabandukolt a helyére, majd Kim koordinátor vette a kezébe az irányítást, és sorjában bemutatta a többi tagot. A leader után az ajtónyitót ismertem meg, HongBin személyében. A nevük ismerős volt már a Kpop világából, és arcokat is tudtam csatolni hozzájuk, de így testközelből egészen más volt minden.

Valamennyire közvetlenek voltak mindannyian, és sokat is mosolyogtak rám. Kivéve egyetlen egy tagot. Nem igazán közeledett, és kezdett azonnal ismerkedni – persze ez a többiekről se volt elmondható abban a pillanatban –, viszont valamennyire bátrabban viszonyultak hozzám. A mosolygás pedig valahogy szintén elmaradt. Épp csak valamit görbült felfelé a kissé telt száj, de szinte végig pókerarccal ült vagy beszélt. Bíztam benne, hogy ez a zárkózottság nem kimondottan az én személyemnek szól, hanem alapjáraton is így viselkedik mindenkivel. A fiúkat kivéve.

A leaderrel nagyon is jól megértették egymást, illetve még a csapat legfiatalabb tagja is sokat sündörgött körülötte. A maknae volt az egyik a bandából, akit első látásra a szívembe zártam. Könnyű dolga volt velem, mert csak mosolygott egyfolytában, miközben olyan arcot vágott, mintha csak egy nyuszi kuporogna a fűben, és onnan figyelné boldogan a körülötte zajló világot.

Kim koordinátor a bemutatást követően karon fogott, és távoztunk a szobából. Amit nem igazán tudtam beazonosítani, hogy mégis milyen célt szolgálhat valójában. Talán a kisebb összejöveteleket szokták itt tartani.

Egyenesen átvonszolt a koordinátori irodába, ahol majd a napjaim nagy részében leszek, és igyekszem eleget tenni a létező összes elvárásnak. Nem volt túlságosan sok ember az irodában, velem és Kim koordinátorral együtt éppen kitettük a féltucatot. Viszont amilyen pici volt a létszám, olyan kedves természettel áldotta meg a sors a kollégáimat. Rögvest befogadtak, és máris elláttak mindenféle jó tanáccsal, amivel az új alkalmazottakat szokás a legelső találkozáskor.

Akkor még egyáltalán nem bántam, hogy elfogadtam ezt az állást, sőt, kifejezetten örültem neki. A legjobb volt. Egy remek banda, nagyszerű koordinátorokkal, plusz még néhány másik kolléga is. Nem is kívánhattam volna ennél jobb melót.

Az első nap végén hullaként estem haza, és ruhástul zuhantam is rá a kanapéra. A háttámláról lehúztam az összehajtogatott takarót, és a fejemre csúsztattam. Ennyi volt, ami az erőmből akkor tellett. Le se csuktam a szememet, és már húztam is a lóbőrt. Egészen másnap reggelig.

Hiába voltam zombihoz hasonló állapotban előző este, és kicsit kényelmetlen a heverő, kipihenten keltem fel reggel, és alig vártam, hogy végre beérjek az Ügynökségre. Ledöntöttem az ébresztő koffeinomat, felmarkoltam a táskát, és már robogtam is a Jellyhez. Tele elszántsággal és tele munkakedvvel. Nálam vigyorgóbb embert nem nagyon lehetett látni az utcán.

Aznap reggel is a koordinátori irodában kezdtem, de elsőként érkeztem meg a céghez a kollégáim közül. Kim koordinátor asztala mellett kaptam egy sajátot, ami azért picit apróbb méretű az övénél. Lepakoltam a holmimat a székre, és átslisszoltam az ő standjához. Egy dosszién megakadt a szemem. Gyorsan körbenéztem a falak között, nehogy valaki észrevegyen a kíváncsiskodásom közepette; biztonságosnak ítéltem a helyzetet, így a dossziéra fogtam. A banda visszatérésével kapcsolatos anyagok bújtak meg a mappában, miszerint frizura és stílus lehetőségek, egyszóval az új koncepció. Mosolyogva pörgettem végig a lapokat, és feledkeztem bele a böngészésbe. Itt rontottam el a dolgot.

Torokköszörülés zökkentett ki a fürkészésből, és hirtelen felkaptam a fejemet a hangra. Azóta sem tudom kiverni az elmémből azt a macskás szempárt. Ahogy megbénított akkor. Ahogy magába rántott. Elvesztem. Örökre. Akkor szerettem bele abba a szempárba... és a hozzá tartozó Idolba. Ami azóta sem szűnt meg egyetlen szívdobbanásnyi időre sem.

* * *

Reggel fél nyolc, és nekem ébrednem kell. Vagyis kellene. De két gyengéden ölelő kar nem szeretné, amit én szeretnék. Pontosabban szólva én se szívesen hagyom itt őt, de nekem dolgoznom kell. Nem mintha neki nem kellene. De mindig is szeretett lustálkodni, ezt az elmúlt egy évben megtapasztaltam.

Picit fészkelődöm a karjaiban, és közelebb bújok hozzá még arra az öt percre, ami hátra van a második szundiig. Egyszerre sóhajtunk fel a következő pillanatban. Szórványosnak mondhatóak az ilyen reggelek, amikor valakinek a karjában ébredek fel, de néha sikerül nem egyedül elaludnom, és nem magányosan felkelnem. Megemelem a fejemet, és a testemet ölelő arcára nézek. Ösztönösen mosolyodom el. Kicsit még nehéz elhinnem a dolgokat. Persze biztos könnyebb lenne, ha nem lenne titok minden másodperc, amit kettesben töltünk.

Feljebb emelem a fejemet, és az arcáról a mellkasára vándorol a tekintetem. Kibujtatom a kezemet a nehézkes anyag alól, és a bal kulcscsontjára simítom a tenyeremet. Mutató ujjammal lekövetem a vonalait, és meg sem állok a feliratig, ami mellkasát díszíti. Felsóhajtok. Végigrajzolom a mintát a bőrén, halkan kuncog az érintéseim nyomán, az utolsó pillanatban a derekamra szorít, és a vállamba mélyeszti a fogait. Felsikkantok az érzéstől.

- Te! Ez fájt! – duzzogok mosolyogva.

- Ne csiklandozz, és akkor nem foglak harapdálni – reagál vigyorogva.

- Inkább elmegyek zuhanyozni.

- Megyek veled – duruzsolja a fülembe bizsergető hangon.

- Nem. Nem jössz velem sehova, mert akkor még egy óra múlva se leszünk kész, viszont rohadtul el fogunk késni mindketten. Te még könnyen kidumálod magad a menedzsernél, de nekem nincs olyan egyszerű dolgom – megpuszilom az arcát engesztelésül.

- Na~, HaNa. Jó leszek – visszahúz a puszi után, nehogy felkelhessek mellőle, és erősen magához szorít.

- Nem. Nem leszel az, te pergőnyelvűek gyöngye!

- Soha nem akarod, hogy elkísérjelek, pedig már egy párszor megkértelek rá.

- Így is majdnem egy órát állsz a vízsugár alatt, ha még együtt is mennénk, félő lenne, hogy ki se jövünk alóla.

- Az még jobb lenne! – belebújik a nyakamba, és apró puszit nyom a bőrömre.

- Kim WonShik! Fogd vissza magad! – lefejtem magamról a karjait, és kimászok végre az ágyból.

Sóvárgó kiskutyaként néz utánam, és figyeli, ahogy összeszedem az előző este levetett ruháimat, majd a fürdőbe ballagok. A résnyire tárt ajtón keresztül még hallom, ahogy kikecmereg az ágyból, és szinte átvetődik mindenen, hogy utolérjen. De késő. Bezárkózom a fürdőszobába, és nem jut be hozzám. Az kéne még! Így is iparkodnom kell, ha nem akarok utolsó utániként berobbanni a megbeszélésre.

Beállok a zuhany alá, és gyorsan letusolok; minél kevesebb vizet használva, minél kevesebb időt elpazarolva. Az odáig rendben van, hogy felkaptam a ruháimat, és magammal hoztam, de tiszta fehérneműt nem bányásztam elő a rejtekhelyről. Kénytelen vagyok egy szál pendelyben visszaslattyogni a hálóba, és előkotorni a komód legalsó fiókjának bal sarkából egy tiszta bugyit meg zoknit.

Becsavarom magam a falatnyi törölközőbe, ami éppen elfed bizonyos részeket, és fordítom is el a kulcsot a zárban. Félig még vizes vagyok, a hajam is kicsit ázott, és még néhány vízcsepp azért végiggördül rajtam. A párából kilépve lecövekelek. Illetve nem tudok tovább menni. Shiki komolyan gondolta, hogy velem akar tusolni, mert a kezében szorongatja a ruháit, amit mára szánt, de közben haragosan próbál pislogni rám. De nem túlzottan jár sikerrel.

Kiejti az ujjai közül a ruháit, és egyetlen hatalmas lépéssel letudja a kettőnk közötti kisebb távolságot. Elkapja a derekamat, és magához ránt. Mosolyogva szuszog egy rövid ideig; szólni szeretnék, de belém fojtja a gondolataimat. Vad hévvel, vágytól megrészegülve tapad a számra, és csókol meg szenvedélyesen. Még közelebb húz magához. Nedves mellkasom meztelen mellkasához feszül, elengedem a textília szélét, és átkulcsolom a nyakát. Viszonzom a csókját; ujjaim világosbarna tincseit markolják gyengéden, másik kezemmel pedig fedetlen hátát karmolászom, és préselem még közelebb magamhoz.

Az anyag lassan siklik le rólam, és csusszan egyre lejjebb kettőnk között. Bal kezével végigsimít a gerincem mentén, tovább segítve a matériát a föld felé; jobb kezével az oldalamon játszadozik, majd a fenekemre vezeti a tenyerét. Még erősebben simul hozzám, már lángol az egész teste; biztos vagyok benne, hogy a mai napot késéssel kezdjük... mindketten. Megkapaszkodom a nyakában, és az ágyig bukdácsolunk, miközben a forró csók fokozatosan mélyül el. Az ágynak dönt, és fölém magasodik.

Késtél...

Sokszor képzeltem el, mikor és hogyan fogunk találkozni. Egyáltalán miként szólítsalak majd meg azon a napon. A napon, amikor mélybarna tekinteted végre rám emeled, és abban a pillanatban nem lesz nálam boldogabb.

Bonyolultabbnál bonyolultabb mondatokkal próbáltam megfogalmazni magamban, melyekkel egyáltalán méltó leszek illetni Téged. Hiszen egy Angyalhoz nem szokás csak úgy meggondolatlanul dobálni a szavakat. Lehet, hogy mégsem Angyal vagy? Ha nem Földre szállt Angyal, akkor csakis Csillag lehetsz. Ember biztosan nem. Ahhoz túl tökéletes vagy.

Egy Tökéletes Csillag. Miért ne lennél tökéletes? Nekem az vagy! Vitatkozhatnánk a hibáidról, szerinted miért nem vagy az, de engem nem érdekelnek. De igen, látom őket. Azonban más látni őket és nem foglalkozva velük ezzel elfogadni őket; és más dolog látni a hibákat és folyton azt emlegetni. Tőlem ne várd, hogy emlékeztesselek rájuk, vagy épp megkérjelek rá, miként javíts rajtuk. Nem fogom megtenni. Mert nem érdekelnek. Azokkal együtt vagy Tökéletes, és én épp ilyen Tökéletesnek szeretlek!

...gondoltam, ezzel a kis monológgal mindent elmondhatok majd Neked, a nagy pillanatkor. Életem legszebb napján. De mégis hiábavaló volt minden igyekezetem. Mert Te elém álltál, gyémántként csillogó szempárod rátalált az én homályos tekintetemre, s azzal mindent elfeledtettél velem. Csak mosolyogtál a zavarodottságomon. Kerestem a szavakat magamban szüntelenül, míg végül csak egyetlen szót tudtam átpréselni kiszáradttá vált ajkaimon.

- Késtél...

De ahelyett, hogy hátat fordítottál volna nekem, továbbra is mosolyogtál. Kedvesen, megértően. Még közelebb léptél; karjaidat a derekam köré fontad, a homlokomat ösztönösen hajtottam puha vállgödrödbe.

- Feltartottak. – súgtad olyan halkan, hogy csak én halljam.

Reszketve emeltem fel a karjaimat, és Beléd karoltam. Nem szóltál többet, és én is elnémultam az ölelésedben. Mégis mindent elmondtunk egymásnak. Egyetlen szóval...

Ismertető - I want you back

A blog linkje:
http://shawoliwantyouback.blogspot.hu/

A történetről:

Park EunSang a közeledő esküvőjét szervezi lelkesen; hosszas gondolkodás és mérlegelés után úgy dönt, hogy végre vőlegényéhez költözik; és még a házasság előtt elkezdik a közös életüket. Találkozik régen látott barátnőivel is ebben a kis városban, és újra felelevenednek a régi és egyben gyerekkori emlékek.
De a múlt utoléri EunSangot. Egy régi ígéret még mindig nem felejtődött el, és az Ígéret úgy jó, ha azt megtartják. Vajon képes lesz EunSang mindent feláldozni ezért az Ígéretért? A fogadalma örökre szólt...

A szereplőkről:

Park EunSang

Az esküvőjére készül, bár néha még nem biztos az érzéseiben. Szeret és viszont szeretik, így nem látja akadályát a házasságnak. De egy találkozás minden tervét felborítja, és a régen eltemetett érzések felszínre törnek... amik annyira nem is gyermekiek már.

Kim SooJin

EunSang barátnője, nővéreként szereti a lányt. Gyerekkorukban ismerkedtek meg, és azóta is tartják a kapcsolatot; a távolság nem állta útjukat. Személyesen rég találkoztak, és az is ritkaság számba ment, de elektronikus úton igyekeztek tartani a kapcsolatot. Azonban még SooJin sem tud mindent EunSang múltját illetően.

Lee SonHa

EunSang és SooJin barátnője, bár olyan régóta nem ismerik egymást, mint a két idősebb. Nővéreiként szereti a lányokat, és minden lehetőséget megragad, hogy akár csak egy kevés időt is velük töltsön. Ahogyan SooJin sem, úgy SonHa sem ismeri EunSang minden titkát.

Jung TaekWoon

EunSang vőlegénye. Tehetséges zeneszerző, aki alig várja, hogy végre elérkezzen az esküvő napja. Nincsenek titkai a lány előtt, és úgy hiszi, hogy EunSang is mindenbe beavatta őt, őszinte kapcsolatban élik a mindennapjaikat.

...a további szereplőket a blogon ismerheted meg.

A karjaidban megpihenni

         - Tárt karokkal várlak - mondtad játékosan, de legbelül érezted te is, amit én éreztem.

         - Már futok is - feleltem mosolyogva, és gondolatban tényleg rohanni kezdtem Hozzád.

         Hozzád. Te, aki több vagy nekem, mint egy egyszerű Barát. Egy Barát a bajban. Nem. Még annál is több. Egy Támasz. Egy Támasz a nehéz időkben. Nem. Még annál is több. Tudom már, mi vagy nekem.

         Egy Társ. Egy Társ az Élet rögös útjain. Fogod a kezem, és itt vagy mellettem. Te vagy az, akiben megkapaszkodom, és így újra talpra állhatok. De ismét elesek. Térdre bukok, majd a karjaimra csuklom. Te itt vagy mellettem.

         A derekamra szorítasz, némán letérdelsz mellém, és az arcomhoz hajolsz.

         - Segítek neked - suttogod lágy hangon a fülembe, tele megértéssel és szeretettel.

         - Köszönöm - motyogom erőtlen válaszomat.

         - Nem kell - súgod ismét a fülembe.

         Szorítasz egyet a derekamon, és lassan felállsz. De karjaid nem eresztenek. Húznak magaddal. A vállaidba kapaszkodom; érzem, hogy erős vagyok. Újra erőt adsz nekem. Talpra állok, és tovább megyek, miközben fogom a kezed. Együtt sétálunk. Egymás mellett, kéz a kézben.

         Az eső elmúlik, szivárvány ragyog fel a délutáni Égen. Egyszerre lassítunk a lépteinken, majd állunk is meg a fényjelenség alatt. Szemedbe nézek, s te az én tekintetembe mélyedsz. Mosolygunk. Boldogan. Erősen. Együtt.

         Közelebb lépsz hozzám, én is lépek feléd. Karjaid gyengéden átfonják a derekamat, én átkulcsolom ismét a vállaidat. Fejemet a mellkasodra hajtom. Hallom nyugodt szívverésedet, felsóhajtok. Érzem, hogy erős vagyok...

         ...de a karjaidban megpihenni mégis oly' jó...