(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 1. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

- Ó, Byun BaekHyun! Hogy csapódna rá a vécédeszka teteje a legnemesebbik tagodra, amikor legközelebb hív a természet! – magamban fortyogva fordulok át a másik oldalamra, hogy visszaaludhassak, ami egyre feleslegesebbnek néz ki.

Ha így indul a reggelem, bele sem merek gondolni a hátralévő részébe, meg úgy az egész hétbe sem. Kellett nekem beleegyeznem, hogy ideköltözzön ez a kölyök röpke fél évvel ezelőtt. Még JongHyunnak sem adtam be a derekamat, amikor ezzel kezdett nyúzni két éve az évfordulónkat követően. Végre független voltam, és egy kicsit sem akartam szabadulni ettől az érzéstől. Bár bevallom, jó lenne minden éjjel ugyanaz a személy mellett álomba zuhanni és reggel mosolyogva felébredni. Mosolyogva, mi? Hát, persze!

Abban az esetben mindenki mosolyogva kelne fel, ha nem lenne egy öccse, akit történetesen Byun BaekHyunnak hívnak... és a hangokból ítélve valószínűleg késésben van. Mint mindig! Csak azt tudnám, hogy miért nem lehet előbb felkelni ahhoz, hogy normálisan elkészüljön? Miért kell az alvókat is felverni?! Egyszer még megcsapkodom. Egy szív alakú szeneslapáttal! Csak úgy nővéri alapon, kifejezve természetesen az iránta érzett szeretetemet.

Morogva mászok ki a meleg takaróm alól, aztán tekerem valahogy magam köré a köntösömet, hogy végre előcsoszogjak a hálómból. Hajnalok hajnalán. Reggel hét óra huszonkettő perckor. Még vígan aludhatnék, mert csak tizenegyre kell becaplatnom a nyelvstúdióba, hogy összeszedjem a heti anyagaimat meg átfussam a heti diákok neveit, de nem. Én ébren vagyok, mert a drága kisöcsém gondoskodott az ébresztésemről úgy, hogy meg sem kértem rá! Milyen kedves már tőle.

Annyira elszámolta magát a srác, hogy majdnem fellök, amikor elrobog mellettem a táskájával; ha nagyobbat taszítana rajtam, akkor már aludhatnék is tovább, mert az ágyig meg sem állnék. Vajon ha a következő elsuhanásakor kitenném a lábam, egyenesen pofára esne, vagy csak egy szentségeléssel egybekötve botladozna előrébb pár lépést? Ki kéne próbálni; de ismerem magam, hogy nem vagyok ennyire szemét a tulajdon testvéremmel, sőt, vele ellentétben én vagyok annyira jó fej, hogy ha vinné előre a lendület egy orra esés felé, még elkapnám a karját.

Ez majdnem meg is történik, nem kellek én ahhoz az eséshez. BaekHyun ügyes gyerek, megoldja magától a dolgot. A saját bokája árulja el, mert a harmadik futólépésnél sikerül összeakasztania őket és kis híján orra is bukik előttem. De szép is lenne: végre egy pasi, aki a lábaim előtt hever. Ah! Szép álomkép.

- Vigyázz, még a végén eltaknyolsz! – ragadom meg a bal felkarját, mielőtt még tényleg baja esne.

- Kösz’, Noona! – pillant rám hálás szemmel és kissé fújtatva is.

- Mondd, Byun BaekHyun – elengedem a karját, a sajátjaimat összefonom a mellkasom előtt és az ajtófélfának dőlök. – Lesz olyan reggel, amikor nem vered fel az egész házat, hogy te időben beérj a suliba?

- Miért? Felkeltettelek? – bamba kifejezéssel teszi fel az egyébként értelmetlen kérdését, amitől hirtelen felmenne bennem a pumpa, pusztán az álmosságom az, ami megmenti őt egy erősebb párnával csapkodástól.

- Szerinted?! – morgok rá végül, legalább kicsit észhez térítem ezzel.

- Bocs’ – vállat von és nyom egy hátraarcot nekem. – Megint nem szólt az ébresztőóra, úgyhogy sikeresen elaludtam.

- Az ébresztőóra? – gúnyos hangok törnek fel belőlem.

- Az – bólint, miközben valami szendvicsnek álcázott kenyér-felvágott-zöldség kombót hajít be a táskája aljára.

- Mégis milyen ébresztőóra, Öcskös?! – kidüllednek a szemeim, ennyire hülye azért még én sem vagyok. – Az, amelyikben három hónapja nem cseréltél elemet és le van merülve, vagy inkább az, amelyiket nekem adtad, mert nem tudtad használni?

- Öhm – egy másodpercre megfagy, majd mintha mi sem történt volna, pakol tovább és iparkodik is az előtérbe dolga végeztével.

- Hé! Nem felejtettél el valamit?! – hallom, ahogy koppan a táska a földön, fújtat még egyet, aztán lábait kapkodva rohan vissza hozzám, hogy megöleljen és egy hatalmas puszival búcsúzzon el tőlem a mai napra.

Sóhajtok még egyet, majd ellököm magam az ajtófélfától és az előtérbe csoszogok, hogy bezárjam BaekHyun után a lakást. Nem mintha bármikor is fenyegetne a veszély, hogy kirabolnak minket, mert ebbe a lakásba csak egyetlen betörő szokott beugrani, de neki meg van kulcsa a házhoz, amikor csak kedve tartja, akkor jön-megy.

Még szinte el sem fordítom a kulcsot a zárban, amikor a másik oldalt valaki veszettül rángatni kezdi a kilincset. Nem vagyok egy félős típus, de azért vannak pillanatok, amikor még én is frászt tudok kapni. Na, ez is egy olyan pillanat. Az első kezembe akadó tárgyat kapom fel, ami... egy fél pár cipő. Magas sarkú. Na, ez aztán az önvédelmi fegyver! Újra lenyomódik a kilincs, bennem pedig a létező összes vér megfagy. Piciket kopogtat a falapon, bebocsátást kérve.

- KI VAGY?! – kiáltom el magam a sokadik halk kopogtatásra, mire abbamarad.

- Jinnie?! – ismerős nagyon ez a hang, mintha hallottam volna már valahol ezt a dallamot.

- É-én... – dadogom válaszul. – És te?

- Jinnie, én vagyok az – kuncogással egybekötve érkezik a felelet, ráadásul ez még a hangnál is megszokottabb.

Leengedem végre a karomat, amiben a cipőmet szorongatom, majd az ajtó kukucskálójához lépek, hogy szemügyre vehessem a váratlan vendégemet. Abban a másodpercben hullik ki a kezemből a lábbeli és akad a torkomban a levegőm is, ahogy végignézek a kint várakozón. A kulcs után kezdek matatni, ami valamiért folyton arrébb mászik, megnehezítve ezzel a dolgomat. Végül – mintegy három perces keresgélés után – csak megtalálom a zárat és vele együtt a kulcsot is, egy biztos mozdulattal fordítom el azt a zárban. Ajtó nyílik, én pedig belezuhanok az állítólagos betörőm karjaiba.

- Minden rendben, Jagiya? – erősebben fonja át hosszú végtagjait a derekamon, majd beljebb is lép velem együtt a lakásba.

- Ühüm – dünnyögöm a vállgödrébe bújva, még szorosabban fonom át a nyakát.

- Nem úgy nézel ki, mint aki tényleg jól van – hosszan végigsimít a hátamon, halkan felsóhajtok a gyengéd érintésétől.

- Tényleg jól vagyok – mormolom nyakszirtjébe, lassan szívom magamba cédrusos illatát, hogy megszálljon végre a várt nyugalom. – Csak megijedtem.

- Mitől? Azt hitted, hogy betörő? – mosolyogja kérdését, miközben két ujja közé fogja az államat és maga felé fordítja az arcomat. – Attól féltél? – aggodalom csillog mélybarna lélektükreiben, egyszerűen leblokkolok ettől a szempártól.

- Ühüm – bólogatok piciket, mire egy orra adott puszival leszek gazdagabb. – Nem mondtad, hogy átjössz, ezért nem is vártalak ilyen korán – mormolom, jobb kezemmel igyekszem összébb húzni a köntösömet, mielőtt még teljesen szétbomlana JongHyun előtt.

- Meg akartalak lepni, bár ahogy elnézem, te is épp erre készültél – lopva végignéz rajtam, egy perverz vigyor telepszik az arcára, ahogy megakad vizslató pillantásával a majdnem kivillanó melleimnél, hirtelen vörösödöm bele ebbe a tekintetbe.

- Yah! – vállon csapom, de szinte teljesen felesleges az ellenállásom, mert mindketten tudjuk, hogy amikor magunk vagyunk, akkor mi sül ki egy-egy perverz mosolyból. – Tulok vagy még mindig!

- Tudom – súgja bizsergető hangon ajkaimra.

Egy lendülettel bevágja a félig nyitva maradt ajtót; ahogy a tok érintkezik a zárnyelvvel, úgy hajol még közelebb az arcomhoz és szünteti meg a létező összes távolságot ajkaink között. A térdeim azonnal bemondják az unalmast, elgyengülök a negédes mámortól, ami bársonyos és kissé telt párnáiból árad. Annyira elalélok az édes becézgetéseitől, hogy már csak egyetlen dolog tűnik fel. A köntösöm eltűnt rólam, egy szál bugyiban fekszem az ágyon, JongHyun viszont teljes testtel magasodik fölém és egyre hevesebb csókcsatát vívunk.

Azt hiszem, hogy mégis jobb volt korábban felkelni, mert így legalább van időm másra is. Khm. Igen. Minden bizonnyal megérte, hogy az öcsém hajnalban kivert az ágyból – még ha csak tudat alatt is tette –, mert igencsak lemaradtam volna egy ilyen élményről. Végképp belefeledkezem JongHyun csókjaiba és gyengédségébe. Hiába kaptunk össze egy kicsit tegnap délután, engedek neki és magamnak is. Túl könnyen tudok megbocsátani annak, akit szeretek. Főleg ha az a valaki éppen JongHyun.

* * * BaekHyun POV * * *

Ha a kapuban nem botlok bele Hyungba, ahogy szaladok kifelé, hogy elérjem azt a rohadt buszt, akkor most azon fújhatnám ki magam, de helyette mehetek gyalog a suliba. Így most már tuti a késés az első óráról. De jó! DongHae Sunbae leveszi a fejemet az ismételt mulasztás miatt, aztán meg mehetek JungSoo Igazgatóhoz újabb raportra a sokadik késésem számon kérése végett. Azt meg már tényleg nem magyarázom ki Noonánál.

Feljebb rántom a táskát a vállamon és igyekszem megszaporázni a lépteimet, hogy legalább ne az egészről maradjak le, csak a feléről. Akkor talán megúszom egy óra utáni fejmosással és nem kell JungSoo Igazgatóhoz vándorolnom a nap végén. Már egy elégedett mosoly kúszik az arcomra, amikor hirtelen parkol le mellém egy ismerős autó, mire megtorpanok és egyenesen a sofőrre vándorol a szemem.

- Pattanj be! – nyílik a hozzám közelebbi ajtó, tátott szájjal meresztgetem a pupilláimat.

- Hyung? – bukik ki belőlem kivártatva, mire megragadom a fémet.

- Szállj már be, különben tényleg elkésel!

- De hogy’ kerülsz ide? – értetlenkedek, végül csak beülök abba a nyamvadt járgányba.

- Épp kikanyarodtam a kisutcából, amikor megláttalak rongyolni a járdán, így inkább irányt váltottam, és utánad jöttem – ezzel nyom egy nagyobb gázfröccsöt, mire a motor felbőg, mi pedig száguldani kezdünk a reggeli forgalomban.

- Köszönöm, Hyung, hogy segítesz. Megint – mormolom az orrom alatt utolsó szavamat, mire elveszi jobb kezét a sebváltóról és vállon vereget válaszul.

Azt hiszem, ha Hyung nincs, akkor már rég kicsaptak volna az egyetemről a sorozatos késéseimnek köszönhetően. Még egyet hálásan biccentek Krisre, utána pedig az utat bámulom tovább én is. Az alig tizenhat percnyi útidő alatt átrágjuk magunkat a közelmúlton. Boldogan számol be a párkapcsolatáról, ami a mai napig tart közte és a kávézóban megismert pincérlány között. Azt hiszem, hogy HaNeulnak hívják, de ebből a szempontból lényegtelen is.

Van még időnk felidézni néhány vadabb házibulit is, amit az elmúlt fél évben tartottunk Noona lakásán, persze az ő utólagos engedélyével, mert ha előre kértem volna meg rá, akkor tuti, hogy fuccsba ment volna minden partink. De ha arra toppan be, hogy már javában tart a buli, akkor sokkal előzékenyebb és ő is felszabadultabban kezd bulizni.

Egy kicsit hiányzik ez az időszak, akkor Hyunggal is többet találkoztunk, de így, hogy végleg elváltak az útjaink, a bandánk is kissé megsínylette. A régi csapatból már csak SeHun maradt mellettem, köszönhető ez magának a sulinak is. A többiek vagy lemorzsolódtak, vagy szimplán végeztek az egyetemen. Oh, igen... és még egy valaki SeHunon kívül. Hárman maradtunk.

- Légy jó, Hyunnie! – fordul felém, amikor leparkol, azonnal ránézek. – Mondd meg a többi srácnak, hogy ügyeljen magára és ne nekem kelljen mindenkit kihúznom állandóan a bajból!

- Úgy lesz, Hyung! – viszonzom a széles vigyort, ami ajkaira kúszott korábbi intelmeitől.

- Menj, még van időd reggelizni is! Üdvözlöm a Pónit!

Egy másodpercre megrökönyödöm a gúnynevet hallva, de pontosan tudom, hogy kinek szólt ez a figyelmeztetés. Bólintok még egy utolsót, aztán kiszállok a kényelmes sportautóból és a vállamra dobom a batyumat. Mosolyogva nézem, ahogy Kris megpróbál elhajtani a parkolóból, de nehézkesen sikerül elmenekülnie, túl feltűnő és túl sokan kedvelik. Még mindig.

Zsebre dugom a kezeimet, fordulok egyet és célba veszem a suli főbejáratát, amin lassanként szállingóznak be a többiek is. Épp csak lépek hármat, amikor egy hosszú kar kanyarodik a vállamra és egy mellkas nyomódik a bal lapockámhoz. Szusszantva elmosolyodok, minden reggel ugyanez a köszöntés, jó lenne, ha végre kitalálna valamit ez a kölyök. Lehet, hogy magasabb nálam egy fejjel, de még mindig én vagyok kettőnk közül az idősebb.

- Na, mi van? Nehéz volt az éjszakád, hogy rám kell támaszkodnod? – vetem oda félvállról, mire csak halkan felkuncog.

- Veled ellentétben, én most tanulással töltöttem az időmet, nem pedig a neten lógtam és idióta filmeket töltöttem le, Hyung.

Már épp vágnék vissza egy frappáns válasszal SeHun megjegyzésére, amikor újabb diáktársam verődik hozzánk és érkezik meg a másik oldalamra. Most légy okos Byun BaekHyun! Most kellene valami odaillőt mondanod, ami mondjuk nem merül ki egy „Jó reggelt”-ben. Aham. Ha az olyan könnyen menne a közelében. Érzem, hogy ez a nap is a kelleténél hosszabb lesz... csak úgy, mint az összes többi.

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - Prológus

Szokták volt mondani, hogy az emberre – vagy éppen a lányára – bárhol és bármikor rátalálhat a szerelem. Csupán egyetlen jól időzített pillanat is elég hozzá, hogy villámcsapásként száguldjon végig az érzés a találkozáskor. Végérvényes és Visszavonhatatlan lesz. Teljesen felesleges küzdeni ellene, mert ami megtörtént, az megtörtént. Azon már Földi Erő nem segít, hogy elmúljon.

Pontosan tudom, hogy létezik ilyen, mert a saját bőrömön tapasztaltam meg. Azonban nem én voltam az egyetlen, akit váratlanul talált el Ámor Nyila és ott csapott le, ahol soha nem számított rá. Én sem. Ő sem. Kiváltképp pedig Ők nem. Egyikünk sem számolt az Igaz Szerelem felbukkanásával. Az Igaz Szerelem akkor jön, amikor jönnie kell.

Ismerek valakit, akit egy koreográfia tanulásának kellős közepén talált el az a bizonyos nyílvessző. Tudok olyanról is, akit például egy új bakancs vásárlásakor hozott össze a Sors Élete Párjával... és itt volnék én is példának. Nem. Nem én vagyok a táncos, és nem én vettem azt a szóban forgó lábbelit sem. Engem egy egyszerű nyelvtanulás alatt ért olyan kiszámíthatatlanul. Éppen az angol nyelvtan szépségeibe – vagy inkább mélységeibe – ástam magam, amikor megtörtént a Visszafordíthatatlan. Végérvényesen.

Azóta sem tudom eldönteni, hogy a kiejtése volt-e, amivel elvarázsolt, vagy a mélybarna szempárja húzott magába a pillanat hevében, vagy az Egész Lénye tette meg a kellő hatást. Talán az utolsó elméletem lesz a megfelelő magyarázat rá. Az is lehet, hogy minden Együtt. Attól a pillanattól fogva pedig nem létezett többé más...

Most mégsem a saját történetemet szándékozom elmesélni, hogyan is esett meg velem az a bizonyos Igaz Szerelem, bár vélhetőleg lesznek kisebb kitekintések engem illetően is, hiszen mindig boldogan emlékezem vissza arra a napra, mert azóta is úgy él bennem, mintha tegnap lett volna.

Akiről ez a mese szól, nem az említett táncos és nem is a vásárló. Hozzám közelálló személyek ugyan mindketten, és elmesélhetném az ő találkozásaikat is az Igaz Szerelemmel, azonban mégsem mellettük döntöttem. Miért? Tényleg kíváncsi vagy rá? Épp a kiszámíthatatlansága miatt.

Mert annyira váratlanul érte mindkettejüket. Amikor rájuk lelt az a nyílvessző, akkor fogadták el a tulajdon érzéseiket is. Noha, mások szemében kilógnak, mások szemében elítélendő lenne, ők annak ellenére vállalták. A kapcsolatukat, s vele együtt önmagukat is... Ezzel megtanítva mindenki mást: Hogyan legyünk önmagunk. Hogyan találjuk meg a saját Fekete Gyöngyünket.

~~~

...további részek itt érhetőek el:

Előzetes / Szereplők

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.
12. [16+]
13.
14.
15.
16.
Epilógus

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - Előzetes / Szereplők

Byun BaeJin / Jinnie, Noona ('28)

BaekHyun nővére. Nyelvtanárként tengeti mindennapjait és tartja fent a parányi lakást, amin imádott öccsével osztozik. JongHyunnal boldog párkapcsolatban élnek, ebből adódóan hisz az Igaz Szerelemben, akkor is, ha néha nem minden zökkenőmentes.

Byun BaekHyun / Hyunnie, Öcskös ('24)

BaeJin öccse, imádja a nővérét, gyerekkorukban rengeteg időt töltöttek együtt. Úgy döntött, hogy az egyetem mellett megpróbálkozik a felnőtté válással is, azonban nem tudta fent tartani magát, így nővéréhez költözött. Mindig mindent megbeszélnek egymással, azonban van egyetlen dolog, amiről még maga BaeJin sem tud, csupán legjobb barátjával tudta ezt megosztani egy közlékenyebb állapotában.

Lu Han / Lulu ('26)

BaeJin újdonsült tanítványa, aki igyekszik elsajátítani a koreai nyelv savát-borsát, valamint az angol nyelvvel is barátkozik. Keresi a helyét a világban, kezdetben nagyon zárkózott BaeJinnel is, nehezen nyílik meg az embereknek.

Oh SeHun / Hunnie ('22)

BaekHyun csoporttársa és egyben legjobb barátja is. Kedveli a nővérét, jól kijönnek egymással. BaekHyun titkát hűen őrzi. Lu Han felbukkanása fenekestül felfordítja az egyébként nyugodt és kiegyensúlyozott életét.

Park ChanYeol / Yeollie, Füli ('23)

BaekHyun és SeHun csoporttársa. Mindig vigyorog, semmi és senki nem tudja letörölni a mosolyt az arcáról. Egyedül BaeJintől fogadja el az extrém becézést, mindenki másra szikrázó pillantásokat vet, ha a füleivel hozakodnak elő. Párkapcsolatokat illetően nem bővelkedik túl sokban, valahogy mindig mellé fog a lányok terén...

Egyéb szereplők, akik a történet folyamán még feltűnnek:

Kim JongHyun / Jongie, Tulok ('26)

BaeJin barátja, műsorvezetőként tevékenykedik a rádióban. Öccseként szereti kedvese testvérét, és igyekszik is támogatni a fiút az elképzeléseiben.

Lee TaeMin / TaeMin-ah, Kölyök ('23)

MinMin párja, egy tánciskolában találkoztak és kerültek lassanként közelebb egymáshoz. Ritkán találkozik kedvese barátnőivel, de az együtt töltött időt mindig nevetéssel töltik.

Park MinMin / Minnie ('23)

TaeMin barátnője, fülig bele van zúgva a srácba az első tánciskolában töltött nap óta. Mindene a zene és a tánc... és persze TaeMin is. Nővéreként imádja BaeJint, húgaként rajong a fiatalabbik lányért.

Nam MinGi / Gigi ('20)

KiBum barátnője, a két idősebb lányt nővéreiként szereti. Fiús külsővel és természettel áldotta meg a sors, de ez soha nem akadályozta meg a kapcsolatteremtésben. Saját párkapcsolatát még ő maga is alig hiszi el, de igyekszik megbarátkozni a gondolattal, hogy kedvese modellként tevékenykedik a mindennapjaikban.

Kim KiBum / Bummie, Key ('25)

Divatmodell, musicalszínész. Rajong barátnőjéért, cseppet sem zavarja a lány fiús külseje, sőt, ha tehetné minden idejüket kettesben töltenék, de munkája miatt nehezen összeegyeztethetőek a találkozásaik, viszont az együtt töltött perceket igyekeznek aktívan eltölteni. Kedveli a másik két lányt és kedveseiket is, párkapcsolati tanácsokat egyaránt szívesen oszt.

Tökéletes Boldogság Rabságában (SHINee JongHyun)

Egyre türelmetlenebb voltam. Láttam, ahogy landol a gépmadár, aztán lassan nyílik az ajtó, majd felbukkannak az utasok. Ösztönösen keresni kezdtelek a tekintetemmel, ahogy minden alkalommal, valahányszor hazatérsz és én is ott lehetek abban a pillanatban. A türelmem elvesztésével együtt gyűlt egyre nagyobb tömeg körém, mindenki ugyanarra várt. A kedvencére. Vagyis majdnem mindenki. Engem kivéve.

Én is vártam valakire, ez igaz. Nevezhetném Őt a kedvencemnek, de nem fedné a teljes valóságot. Hiszen nem az vagy a számomra. Legalábbis már egy ideje másként hívlak. Magamban a létező legkedvesebb szavakkal becézlek, mindenki más előtt viszont a keresztneveden szólítalak én is. Elég, ha én tudom, miként becézlek, s elég, ha azt csak Te hallod.

A zsivaj megnőtt körülöttem, kattogni kezdtek a gépek, amikor feltűnt az első kísérőtök. Majd sorban a többi ember, Ti pedig elvesztetek közöttük. Viszont most mégsem tudtál annyira elbújni előlem, ahogyan más esetekkor tetted. Hogyan is tehetted volna meg abban a világos öltözékben? Kék. Ezer szín között is szemet szúr ez az árnyalat, a tekintetem automatikusan vándorol rá bárhol is legyek. Miért lett volna ez most másként? Ráadásul Te viselted azokat a színeket.

A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, amikor átléptél az üvegajtón. Arcodból csak a szemedet nem fedte álca, minden mást eltakartál. A térdeim megremegtek, amikor megláttam mélybarna szempárodat, ahogy kikandikált a fehér anyagok közül.

Sietve löktem félre mindenkit, nem tudtam tovább visszafogni magam. Elszakadt a cérna. Annyiszor tűntem már el az emberek között és figyeltelek közben a távolból, hogy nem bírtam tovább türtőztetni magam. Tudatni akartam mindenkivel. Elegem lett a titkolózásból, ami lassanként majdnem felemésztett már minket. De kiváltképp engem. Szabadon akartalak szeretni végre. Azt akartam, hogy végre felnyíljon az emberek szeme. Azt akartam, hogy mindenki megtudja végre: Hozzád tartozom. Vállalni akartam végre minden érzelmet, amit Te váltottál ki belőlem. Nem akartam tovább megbújni egy nickname mögé és nem akartam tovább, hogy a Világ előtt csak dalokkal kommunikáljunk. Kockáztatni akartam. Mindent kockára tettem. Az egész kapcsolatunkat. Sajnálom, de nem bírtam tovább.

A lábaim vittek előre, noha a szívem hajtott legbelül. Hozzád rohantam és ebben senki nem tudott megállítani, bármennyire is próbálkozott vele. A karjaidba akartam zuhanni. Testemmel a tiédhez nyomódni, és többé soha el nem engedni.

Egy pillanatra megtorpantál, amikor megláttál szaladni Feléd, a szatyor váratlanul hullott ki ujjaid közül, a telefont az utolsó másodpercben sikerült a farzsebedbe csúsztatnod. A másodperc tört része választott el Tőled. Testem a testedhez csapódott, karjaim a nyakad körül landoltak, fejem a vállgödrödbe temettem.

Védelmezőn fontad át hosszú és erős végtagjaidat a derekamon, arcodat belefúrtad a nyakszirtembe, még közelebb préseltél magadhoz. Mámorító illatoddal azonnal megtelt a tüdőm, ahogy a következő momentumban végre levegőt tudtam venni, a Mennyországnál is szebb helyen találtam magam. Az Örök Menedékemben.

Hiába igyekeztek elszakítani Tőled a kísérőitek, nem hagytad. A fejedet rázva ismételgetted: Velem van, Hozzám tartozik. Még inkább lüktetni kezdett a mellkasom, szinte szétfeszítette a bordáimat a saját szívverésem. Szorosabban kulcsoltam át a nyakadat, a kibuggyanni készülő könnyeimet pedig megpróbáltam pulóvered gallérjába rejteni. Csak bukdácsolni voltunk képesek, ahogy kapaszkodtunk a másik testébe, de végül sikerült kijutnunk a váróteremből a szabad Ég alá. Szabadnak éreztem magam. Hosszú idő óta először szabad voltam.

Karjaid még mindig védelmezőn szorítottak a testedhez, fogságban voltam, én mégis tökéletes szabadságnak éreztem. A Tökéletes Boldogság Rabságába taszítottál, és többé nem akartam kijutni ebből a börtönből. Örökké Hozzád akartam tartozni és akartam, hogy ezt végre mindenki tudja. 

Appa, Oppa, Unnie és Én (Super Junior - Yesung, Leeteuk, EunHyuk)

Appa.

Appa mindig csinált nekem finom reggelit, bármit kérhettem, ő elkészítette. Koboldpudingot. Farkasfinomságot vagy éppen Tündérsüteményt. Amit csak kívántam, Appa megcsinálta nekem. Oppa és Unnie mindig kinevette őt, csak én voltam az, aki mindig megöleltem érte. Mindig üresen adtam vissza Appának a tányért, egyetlen morzsát sem hagytam rajta. A jól megérdemelt puszimat is megkaptam érte minden alkalommal. Appa minden este mesét olvasott nekem, aztán betakargatott, Unnie-val és Oppával együtt pedig adtak egy-egy jó éjt puszit, hogy a legszebbeket álmodjam.

Appa nagyon szeretett engem.

Unnie.

Unnie mindig kiválasztotta a ruháimat. Megfésülte a hajamat és egy hercegnőt varázsolt belőlem minden reggel. Kivasalta az ünneplőmet, levágta a szemembe lógó tincseket vagy éppen két fonatba kötötte őket. Unnie mindig figyelt a külsőmre és mindig megdicsért, amikor kész lettem. De Unnie mindig azt mondta, hogy nem a külső számít, hanem a belső szépség, mert hiába vagyunk kívül hercegnők, ha belül rosszabbak vagyunk még egy boszorkánynál is.

Unnie nagyon szeretett engem.

Oppa.

Oppa mindig feladta rám a kabátomat és Appával együtt leellenőrizték a táskámat. Oppa minden nap felszállt velem a buszra és elkísért az iskolába. De Oppa nem csak iskolába vitt. Együtt mentünk Állatkertbe vagy Vidámparkba, ahová néha Appa és Unnie is jött. Sőt, egyszer még Unnie legjobb barátja is csatlakozott. Nem értettem, hogy Unnie és Haehae Oppa miért ölelgetik egymást és néha miért ad Unnie szájára puszit. Azt mondták, ha nagy leszek, elmondják. Oppa a Vidámparkban mindig vett nekem vattacukrot, amivel összekentem magam és este fürdéskor Appa morgott, mert a ruhámba is beleragadt. Oppa azt felelte, hogy ruhát tudunk venni százat, de ilyen élményeket csak egyet, aztán az arcomba fújt egy adagot az eper illatú habfürdőmből.

Oppa nagyon szeretett engem.

* * *

Appa már nem készít nekem reggelit egy ideje, ahogyan Oppa nem kísér el az iskolába és Unnie sem fonja két copfba a hajamat. Már nem vagyok kislány és már nem kellenek a mesék sem. A jó éjt puszik idővel elfogytak, egyre kevesebbet aludtam otthon és lassanként a ruháimat is magam kezdtem vasalni. De Appa, Oppa és Unnie még mindig szeret. Az nem változott, ugyanolyan maradt. Oppa minden reggel felhív, mielőtt munkába megyek. Unnie az ebédidőben keres és érdeklődik a napom felől. Appa még mindig szeret gondolatban betakargatni esténként és megkérdezi, hogyan telt a napom. A szeretetük nem változott.

Appa még mindig nagyon szeret.

Unnie még mindig nagyon szeret.

Oppa még mindig nagyon szeret.

* * *

Appa rég készített nekem reggelit, de a mai nap más, mint a többi. A mai különleges, azt mondta, amikor végigsimított az arcomon és megpuszilta a homlokomat. Bármit kérhetek reggelire, készséggel elkészíti nekem. Nem volt étvágyam, hiába szeretett volna sok finomsággal meglepni, csak egy vajas pirítóst tudtam letuszkolni a torkomon. Appa azt mondta, hogy akkor is ennem kell, ha ideges vagyok, mert nem szeretné, ha bajom esne ezen a különleges napon. Szót fogadtam.

Unnie régóta nem vasalta ki egy ruhámat sem és nem fésülte ki a hajamat. Ma viszont az összes ráncot Unnie simította el a földig érő szoknyámról, ahogyan a kontyba kötött tincseim közé is ő bújtatott egy pici kék színű csatot, hogy megtartsa a fejdíszt rajta. A sminkemet is megigazította, egyszerű és mégis tökéletes maszkot kent fel az arcomra. Hagytam, hadd válassza ki a színeket, azt mondta, ezen a napon nekem kell a legszebbnek lennem. Szót fogadtam.

Oppa már régóta nem kísér el sehova sem, mindenhova magam megyek. Ma mégis fogja mindkét kezemet és mélyen a szemembe néz. Mosolyogva figyeli a vonásaimat, egy könnycsepp bújik meg bal szemének sarkában. Óvatosan kihámozom az ujjaimat markos tenyeréből és mielőtt még útnak indulna a sós nedvesség, letörlöm azt. Felsóhajtunk. Azt mondta, ma ő akar elkísérni egészen a rövidke sétám végéig. Szót fogadok.

Elengedi a másik kezemet is, végül puha mancsait az arcomra csúsztatja. Lágyan megcirógatja a bőrömet, ajkaira lassanként felfelé ívelő görbület kúszik, azonban mélybarna tekintete homályos, én mégis így is belemerülök macskás lélektükreibe.

Újabb puha és melegséget árasztó tenyeret érzek meg a bal vállamon, ami gyengéden rászorít a testemre, egy andalító illattal együtt érkezik meg Appa is mögém, majd kisvártatva jobb vállamra is bársonyos tenyér simul, mely szintén lágyan markol rám. Újabb sóhaj szakad fel belőlem, ahogy végignézek rajtuk.

Elsőként Oppa pillantásába veszem kis időre, majd Appa felé fordulok, hogy az ő tekintetéből is erőt meríthessek az utolsó másodpercekre, végül Unnie lélektükreibe fulladok néhány szívdobbanásnyi időre. Lassan fordítanak meg és kerülök háttal Oppának.

Két tenyerét óvatosan végigvezeti a hátamon, itt-ott elsimítja a nem létező gyűrődéseket a ruhámon, végül a fátylamat is rendbe teszi. Appa és Unnie egyszerre emeli fel a hozzám közelebbi karját, majd rejti el arcomat a kissé átlátszó anyag mögé. Egy utolsó mély lélegzetvétel szakad fel belőlünk, mielőtt még útnak indulunk.

Reszketve szorítom a fehér rózsákból álló parányi csokromat a lépteim során, a mindent elválasztó küszöb előtt megtorpanok. Még kell egy kis idő, hogy végleg elszakadhassak tőlük. Elsőként Appához fordulok és remegve ölelem magamhoz, majd Unnie karjaiba bújok pár másodpercre, végül Oppához tipegek egy utolsó biztató ölelésért.

- Minden rendben lesz, elkísérlek a végéig – súgja lágy hangon a fülembe, majd lefejti rólam oltalmazó karjait.

- Te vagy a legszebb menyasszony – simít végig fedetlen felkaromon Unnie is, szavaitól könnyek szöknek a szemembe, amiket igyekszek gyorsan lenyelni.

- Tudom, jó kezekben leszel, de tudd, mi mindig hazavárunk – szorítja meg még egyszer a vállamat Appa is.

- Szeretlek Titeket – motyogom könnyeimmel küszködve, melyek ezúttal már a határtalan boldogságomnak köszönhetőek.

Appa és Unnie bólint egymásnak, majd átlépnek a nagyterembe és elindulnak a végcél felé. Oppa mellém lép, nyom egy apró puszit az arcomra, végül mi is követjük őket. Erősen kapaszkodom Oppa bal karjába, a végső lépteimet mellette teszem meg, hogy újakat kezdhessek a Választottam oldalán...

Appa mindig szeretni fog.

Oppa mindig szeretni fog.

Unnie mindig szeretni fog.

...és én is Örökké szeretni fogom a Bátyáimat.

Forever with you (B.A.P.) - 1. fejezet

Mintha csak tegnap lett volna, amikor először átléptem a TS főbejáratán. Kocsonyaként remegtem, azt sem tudtam, hogy merre menjek, vagy éppen kit keressek. Csak álltam bambán az előtér közepén, tökéletesen elveszve a Világban. Kezdőnek éreztem magam, bár csupán máshoz voltam szokva. Egy kicsit nagyobb nyüzsgéshez, itt túlságosan csendesnek tűnt minden. Még a mellettem elrohanó stylist is, aki éppen az egyik lánybandával vitatkozott egy új kollekció kapcsán. Idővel hozzászoktam az efféle látványhoz, így csak egy félszeg mosollyal reagáltam a látottakra. Nálunk ez mindennapos volt annak idején, sőt, volt olyan délelőtt, amikor hiányoltam az ilyen jeleneteket.

Vettem egy nagy levegőt, de még mindig képtelen voltam megmozdulni. Annyira más volt minden ezen a helyen. Tényleg úgy festhettem ott, mint egy kezdő asszisztens vagy egy gyakornok. Mielőtt még végleg kétségbeestem volna egy puha kézfej szorított a jobb vállamra. Egy pillanatra összerezzentem. A blézerem anyagán keresztül is éreztem, mennyire meleg az ismeretlen tenyér, engem is feltöltött melegséggel. Még kissé ijedten fordultam a tenyér tulajdonosa felé; az addig csukott szám résnyire tártam és azzal együtt belefulladtam a sötétbarna lélektükrökbe. Éreztem, hogy az első nyálcseppem indul el a szám sarkából, így sietve becsuktam inkább, és lenyeltem a felesleget is. Nem lehettem valami szép látvány akkor.

Azóta is mindig emlékeztet az első találkozásunkra és nem múlik el nap, hogy ne piszkálna vele. Visszaél a barátságunkkal, ami egyáltalán nem szép dolog. Persze, könnyű dolog a kisebbet bántani, noha mégis én vagyok az idősebb, de akkor sem szép dolog a másikat a régmúlttal cikizni. Megtörtént, és én szeretném végre elfelejteni. De ez a kedves lélek nem éppen vevő a dologra, így el kell viselnem azóta is a játékait, amitől természetesen mindenkinek sokkal jobb lesz a kedve. Azt hiszem, hogy máris megérte annak idején ott szobroznom az előtérben és ütődöttként bámulni magam elé. Ő pedig a megmentő szerepében tündökölhet attól fogva.

A két év alatt szoros barátságot tudtam kialakítani a hat fiúval, amiért nagyon hálás is vagyok. Hiszen néha jól jön valaki, akinek lehet dühöngeni, vagy éppen megosztani vele az örömödet, vagy minden mást. Ugyan az igazsághoz azért az hozzátartozik, hogy korántsem indult olyan nagyon jól a kapcsolatom a csapattal. A leginkább miattam nem volt zökkenőmentes ez a része a munkámnak, és ez a korábbi tapasztalataimnak volt köszönhető. Távolságot akartam tartani, nem belebonyolódni komolyabb dolgokba, mert a múltból adódóan tudtam, hogy mivel járhat.

Aztán ahogy lassanként kezdtem megismerni őket és ők is engem, úgy sikerült leküzdenem a szakadékot közöttünk, és kerültünk napról napra egyre közelebb egymáshoz. Mindegyikükhöz. Hat teljesen különböző személyiség, miközben volt egyetlen dolog, ami tökéletesen összekovácsolta őket. Egy igazi csapattá, akik családtagként tekintenek a másikra. Idővel én is a család része lettem, afféle nővérkéjük a srácoknak.

Hozzám jöttek, ha bármi gondjuk volt, vagy a menedzserüket – aki mellesleg az én közvetlen főnököm volt – nem tudták esetleg elérni az egyéb elfoglaltságai miatt, illetve én voltam az, aki a menedzserüknek a segítségére volt minden pillanatban. Egyre több időt töltöttünk együtt és fokozatosan engedtek magukhoz közelebb. Ahogyan én is őket. Kedveltem őket és ők is engem, bár az egyikük irányába egy kicsit jobban is kezdtem húzni, mint kellett vagy éppen szabadott volna.

Noha a bandából elsőként HimChannal találkoztam, mégsem ő volt az, aki a legjobban a szívemhez nőtt az együtt töltött idő során. Jól megértettük egymást, és ha bármi gondom adódott, mindig hozzá mentem kiönteni a lelkemet. Olyan jól értette a női lélek rejtelmeit, néha még meg is kérdőjeleztem magamban, hogy valóban a férfiak táborát erősíti-e.

Hiába voltam idősebb mindegyik tagnál, soha nem éreztettem ezt egyikükkel sem, mert egytől egyig felnéztem rájuk és mélységes tisztelettel hódoltam a munkáik előtt. Alkalmanként volt, hogy kicsúszott a számon egy-egy Oppa, de jobb szerettem a keresztnevükön hívni őket. JunHongnak viszont jól esett ez a megszólítás, mert így idősebbnek érezhette magát. Én pedig igyekeztem mindig a kedvében járni. Neki is és a másik öt srácnak is.

JunHong eleinte kissé zárkózott és félénk volt a közelemben, de ahogy a többiek nyitni kezdtek felém, úgy a maknae is engedett, míg végül teljesen a szívembe nem zártam őt. Öcsémként. JunHong volt az első a csapatból, aki noonázni kezdett, és nem volt hajlandó tovább a keresztnevemen szólítani. Örültem neki, mert így még bensőségesebb tudott lenni a viszonyunk, és tényleg testvéremként szerettem már a végén. Lassanként a többiek is átvették JunHong szokását és a végén ők is csak noonaként szólítottak meg.

JunHong rajtam kívül a legjobban JongUphoz kötődött mindig is és ez meg is maradt a későbbiek során. Kettejük tánctudása az, ami engem lenyűgözött az első próbatermi látogatásomkor. Egyedi és utánozhatatlan stílust birtokolnak mindketten. A freestyle-ban verhetetlen a maknae-line, és szerencsére ezt kamatoztathatják a koreográfiák alkalmával is. JongUp és én, hát, nem mondom, hogy tűz és víz, mert az túlságosan erős kifejezés lenne. Talán egy kicsit rosszul érezte magát eleinte, hogy rajta kívül JunHong mással is megbeszélte a gondjait. De aztán az Angyalunk is megnyílt, és megtanulta megosztani velünk a gondjait. Mosolyogva. Végtelen türelemmel rendelkezik, bár néha már látom rajta, hogy igencsak a határait feszegetik olykor.

A munka miatt a leggyorsabban YoungJae-vel kerültem a legszorosabb kapcsolatba, hiszen ő az, aki mindig segít megszervezni a csapat életét, összeegyeztetve a leader által összeállított menetrenddel. Egyedül kevés lettem volna összefésülni a dolgokat, YoungJae pedig készséggel állt a rendelkezésemre. Annak ellenére, hogy együtt véglegesítettük a napokat, ő a leglustább tag a csapatban. Szeret sokáig lustálkodni, olykor ágyúval sem lehet onnan kirobbantani. Szervezőzseni és elektronikai megszállott, így félve engedjük el egy-egy kiruccanás esetén egyedül várost nézni, mert ha betéved egy szaküzletbe, akkor nincs ember, aki kirángassa a boltból.

Ahogy JunHongnak megvan a csapaton belül a főbizalmasa – engem leszámítva –, úgy YoungJae-nek is van egy lelki szemeteskukája, bár elég ronda szóhasználat, de mégis kézenfekvő. Ugyan nem csak lelki szemetesláda, hanem a legjobb barátja. Pff. Barát? Nem szépítem. DaeHyun az, aki érzelmileg a legközelebb áll YoungJae-hez, és mindent meg tudnak egymással beszélni. DaeHyun csendes és visszahúzódó típus, de azért néha nála is van, hogy sikerül levetkőznie a gátlásait és elengedi magát. Na, meg persze a sajttorta minden mennyiségben nála végzi. A személyisége mellett az énekhangja varázsolt el. Egyszerűen hibátlan hangszínnel rendelkezik, ami nem mellesleg még egyedi is. Azonban DaeHyun nem csak YoungJae-nek nyújt olykor érzelmi támaszt, alkalmanként én is az ő segítségére szorulok, az optimizmusát igénybe véve.

Picur után a másik tag, aki hamar belopta magát a szívembe, HimChan volt. Talán az első találkozásunk miatt, talán a végtelen törődése és szeretete miatt, talán pusztán a tekintete miatt. Ő volt az én megmentőm annak idején és ő az, aki azóta is henceg a dologgal. HimChan egyszer-egyszer megnehezíti a dolgunkat, mert látszatra teljesen értetlen, pedig tudom, hogy tudja, mit akarunk kihozni a tervekből. Most vagy ennyire szereti a hülyét tenni, és ezzel több figyelmet kisajtolni belőlünk, vagy valóban ilyen személyiség. Én inkább az előbbire szavaznék. Pontosan tudja, hogy mikor mi zajlik a háttérben.

HimChan sem marad ki a sorból, ami a támaszokat illeti, ugyanis ő az a fél, aki a leaderrel áll szorosabb kapcsolatban. Korukból adódóan is és a gyakornoksági idejüket tekintve is. A Vezető. A csapat feje és karizmája. YongGuk engedélye nélkül senki nem tehet semmit a tagok közül. Komoly és határozott, szinte megkérdőjelezhetetlen. De ha ezt a rideg külsőt egy képzeletbeli véső segítségével lehámozzuk, akkor igen is egy kedves és lágyszívű srácra bukkanunk a pajzs alatt. Ezt az énjét viszont szerette titkolni mindenki elől, én meg szerettem csak ezt látni benne. Talán még túlságosan is kedveltem a kedves és szerető YongGukot.

A leader volt az, akivel nehézkesen tört meg mindig is a jég, munkában kérlelhetetlen és hajthatatlan volt, a többit pedig maximum HimChannal osztotta meg. Ahogyan én is a fiatalabbat kerestem meg támaszomnak. Aztán valami lassanként megváltozott bennem.

Mind a hat srácot egyformán szeretem, mindegyiküknek igyekszem ugyanannyi figyelmet szentelni, de van, hogy hiba csúszik a számításaimba és esetenként valamelyikük többet kap. Általában JunHong nyeri meg a többletet, vagy éppen harcolja ki magának. Amiért pedig nekem kell szembeszegülnöm a másik öt taggal, és meggyőznöm őket az ellenkezőjéről, mint amit állítanak. Nehéz ennyi felé húzni és igazságosan szeretni, míg végül az lesz az eredménye, hogy vagy egyikükhöz sem húzol, vagy csupán egyet tüntetsz ki vele.

Bármennyire is tiltott volt az egyik tag felé én is jobban húzni kezdtem érzelmi szinten. Egyre több időt szerettem volna a társaságában tölteni, néha csak az övében, megfeledkezve a többi félről. A visszaütője azonban ennek a dolognak az lett, hogy a későbbiekben mérhetetlen zavar lett úrrá rajtam, és képtelen lettem egyetlen értelmes mondatot is kinyögni mellette. Tudtam, eljött a vég.

A történelem hamarosan megismétli önmagát, természetesen ezúttal is az én káromra. Nem akartam még egyszer feladni a családomat; nem akartam újabb Ügynökséget keresni és váltani, majd ismételten beilleszkedni az idegen helyre, aztán kialakítani a szükséges légkört az Idolokkal. Nem vágytam újabb magyarázatadásokra, hogy mit és miért teszek. Maradni szerettem volna, megállapodni az utolsó helyemen. De közben lüktetett a mellkasom és alig bírtam levegőt venni, amiért nem lehetek az ő társa. Választanom kellett. Újfent. Karrier vagy Boldogság? Végül hosszas rágódás után döntöttem.

* * *

Ha megkérdeznék tőlem, hogy mik a kedvenc napjaim, akkor azt mondanám, hogy azok, amit a fiúk szabadnapnak kapnak. Ritka, sőt nagyon kevés az ilyen nap az életükben, de néha sikerül betuszkolni a rengeteg tennivaló közé egyetlen egyet. Ezeket imádom a legjobban a kezdetektől fogva, mert ilyenkor a srácok végre önmaguk lehetnek. Nem kell a rosszfiús énjüket magukra erőltetni, ahogyan nyugodtan dühönghetnek azok is, akiknek nem szokása az efféle viselkedés. Mindenki az lehet, aki valójában.

Ahogy minden szabadnapunkkor, úgy most is sikerült egy elég tartalmas programot összeszerveznünk, hála YoungJae és az én közbenjárásomnak. Ő tudta, hogy mit csinálnának szívesen a srácok, én pedig a menedzsert addig nyüstöltem, amíg belement, hogy most is nélküle szaladgáljanak a srácaink. A felvállalt testőrségem elég volt biztosítéknak. Na, meg persze ott van a hátunk mögött néhány erőslegény is, aki ugyanerre volt hivatott.

- Noona, éhes vagyok! – a nyakamban landol szeretett kisöcsém hosszú túrázásunk megkoronázásaként, én pedig majdnem összerogyok alatta, de csak egy halk nyüszítéssel egybekötve reagálok az érkezésére, a többi fájdalmamat pedig igyekszem titkolni még előtte is.

- És? Szeretnél enni valamit, Picur?  - nyöszörgöm JunHong alatt halvány mosollyal, mire csak még jobban rám nehezedik.

- Gondoltam rá.

- Megkérdezzük a többieket is, jó? – pillantok hátrafelé, hogy farkasszemet nézhessek a kölyökkel, mire egy széles vigyorba ütközik a tekintetem. – Mi van? – pillázok nagyokat.

- Ha nemet mondok, akkor is megkérdezed őket, nem?

- De igen.

- Akkor minek kérdezted?

- Csak. Azért, hogy fontosnak érezhesd magad, Picúr.

- Gonosz vagy, Noona! – morogja a nyakamba, majd a következő pillanatban bele is fúrja az orrát.

Megkapaszkodom JunHong karjaiban és úgy próbálok lassanként haladni előre, bár elég nehézkes minden léptem. Nem elég, hogy alig érek a mellkasáig a kölyöknek, még azért súlya is van, ami nem kevés. Elbotladozunk egy közeli fakerítésig, ami valójában egy hangulatos étteremhez tartozik. Annak a bejáratát öleli körbe, egész pontosan; abban a pillanatban felcsillan a szemem, ahogy meglátom háromlépésnyire a táblát a napi kínálattal felfirkálva. JunHong karjaira szorítok, mire kibújik a vállgödrömből és megtámasztja az állát.

- Jajangmyeon jó lesz vacsorára? – érdeklődöm a tetszését illetőleg.

- Hah? – nyel egyet és az ő tekintete is felragyog a késő délutáni napsütésben.

- Az a mai menü. Ugye jó lesz vacsorának? – biccentek a tábla felé, aztán JunHong pillantása is leköveti a bólintásom ívét.

- Noona! – elkiáltja magát, aminek az én baloldali dobhártyám nem feltétlenül tud örülni.

- Ez igazán jól esett, Picur – mormogom az orrom alatt, és próbálok némi életet lehelni a sérült területbe.

Végre megszabadulok pillesúlyától, ahogy leveszi a nyakamból a karját, fordul egyet a tengelye körül és egyenesen JongUphoz rohan. Karon ragadja, aztán a következő pillanatban már rángatni kezdi az étterem bejárata felé. Én csak szoborként állok, de azért erőteljes vigyor telepszik az arcomra a két legfiatalabb tagot látva. Epekedve néznek rám, amikor megállnak előttem, csípőre pakolom a kacsóimat. Egyszer JongUpra pillantok, egyszer pedig JunHongon vezetem végig kérdő tekintetemet.

- Ne engem akarjatok meggyőzni – szólalok meg végül a két esdeklőt látva.

- Hanem? – csodálkozik JongUp, mire összenéznek.

- A stratégiai kérdésekben még mindig nem én döntök. Abban Appa a kompetens – ezúttal YongGuk felé bólintok egy egészen aprót.

A másodperc tört része alatt tűnnek el előlem és futnak egészen a leaderig. Hosszú percek helyett csupán két mondattal meggyőzik a táplálkozási rituálé fontosságáról, és már mind a hat fiú felém közelít magabiztosan. Akkor ez eldöntetett. Egy hálás mosollyal köszönöm meg YongGuknak a figyelmességét, majd miután mindannyian engem terelgetnek be a kiskapun, valamiféle nagyobb asztal után kezdek kutatni.

Még végig sem pásztázom a lehetőségeket, amikor egy idősebb hölgy siet hozzánk, aztán mutat is egy sarokba kihelyezett nagyobb asztalra. Nyolc ember kényelmesen elfér körülötte, éppen megfelelő lesz nekünk. Udvariasan megköszönjük a néni segítségét, aztán el is araszolunk a helyünkre. A legbelső széket JongUp veszi birtokba, közvetlenül mellé pedig a maknae kerül. Aki áhítozó kiskutya szemekkel pillázik rám, hogy ezúttal is mellé üljek. Engedek neki, mert akkor sose laknánk jól és indulnánk haza a végén. Leülök JunHong mellé, majd a következő pillanatban már húzódik is ki a mellettem lévő szék YongGuk által.

Ösztönösen kapaszkodom meg az asztal sarkában, amikor megérzem a közelségét. Túlságosan is közel kerültünk egymáshoz egy asztalnál. A létező összes energiámmal próbálom leplezni a zavaromat, de nagyon nehezen jön össze. Leaderünkkel szemben HimChan foglalja el a helyét, mellé YoungJae telepszik, végül DaeHyun foglalja el a hetedik széket, JunHonggal szemben. A nyolcadikra pedig a kabátjainkat halmozzuk. Akkor már csak meg kellene enni a napi kínálatot, ami most még nehezebbnek látszik, mint eddig bármikor. Jó lenne nem belefulladni az ebédbe és egészben hazaindulni.

Forever with you (B.A.P.) - Prológus

Sok mindent szerettem volna csinálni az életemben. Kislányként rengeteg álmom volt „Mi leszek, ha nagy leszek?” címen, végül, ahogy cseperedtem, úgy hagytak el a gyermeki képzelgések, és lettek inkább már céljaim. Egyre komolyabb szándékaim, mit is akarok kezdeni az életemmel. Karriert, barátokat, otthont és családot. Karrier terén nem voltam túlzottan földhöz ragadt, úgymond. Valahol, ahol jól érzem magam. Egy olyan közegben, ahol kedvelek és viszont kedvelnek.

Bőven kipróbáltam magam különböző pozíciókban, míg végleg megtaláltam a helyem. Ugyan, soha nem is gondoltam, hogy éppen ebben a Világban fogom magam a legjobban érezni. Hiszen az Idolok élete nem csak játék és mese, de én mégis egy Tündérmesében éreztem magam. Egy hatalmas Családra leltem a munkám során és ezt semmi pénzért nem akartam feladni többé.

Ráadásul idővel rám talált az a bizonyos nagy Ő is, bár annak az Ő-nek erről halványlila fogalma sem volt. Nem voltam elég bátor hozzá, hogy valaha is megmondjam Neki. Pedig kellett volna, és nem várni az utolsó utáni pillanatot, amikor már túl késő hozzá... mert egyszer mindenkinek lejár az ideje, és elveszíti az esélyét. Talán, ha egy kicsit bátrabb vagyok, akkor nem mulasztom el a lehetőségemet a Boldogságra. Talán...?

A nagy Ő és az én utam végül mégsem keresztezte egymást. Már nem volt alkalmunk azzal, hogy külön Céghez kerültünk. Pontosabban szólva én kerültem el egy másik Ügynökséghez, mert nem tudtam megfelelően a munkámra koncentrálni tovább. Így inkább elszakadtam a Családomtól és megpróbáltam a hátam mögött hagyni mindent. A nagy Ő-t is.

Azóta is ott vagyok és lehet, ezúttal maradok is. Véglegesen. De a jövő kiszámíthatatlan, a Tegnapon kívül semmi sem biztos. A Holnapunk a legkevésbé az, mert nem mindenkinek adatik meg egy új Holnap, hogy mindent újrakezdhessen; hogy felülkerekedjen a korábbi hibáin azért, hogy ne kövesse el még egyszer ugyanazokat.

Mégis honnan tudom ezt? Te soha nem gondolkodtál még azon, vajon lesz-e holnapod? Ami azt illeti, én igen. Rengeteget. Talán többet is, mint kellett volna. És van még valami: biztosan tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg az a bizonyos Holnap...

~~~

...további részek itt érhetőek el:

Előzetes / Szereplők
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13. [16+]
14.
15.
Epilógus