Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - Epilógus

Egy kis lakásnak mindig is megvoltak és meg is vannak az előnyei, ahogyan a hátrányai is. Előnynek számít például a fenntartási költsége és az, hogy maximum egy óra alatt palotát lehet varázsolni belőle egy szimpla porszívózással. Ellenben a hátránya az, hogy egy nagyobb és ezzel együtt kényelmesebb ágy már nem igen fér el, ha bepréseltünk korábban egy kicsiny kanapét. A helyhiány igen hátrányos tud lenni olykor. Mint például most is.

Ritkán ébredek fel fájó háttal, de most valahogy a szokottnál is jobban zsibbad mindenem. Arról nem beszélve, hogy soha eddig még nem volt ennyire kemény a matrac. De leesni meg nem szokásom, annyira béna azért nem vagyok. Akkor vajon miért is vagyok én a földön, meglehetősen hiányos öltözékben? Mellesleg pedig... mégis ki a franc matat a konyhámban?!

Rémülten ülök fel a földön, magam köré tekerve a heverőről lerántott paplanomat, majd megdörzsölve a szemeimet, körbeforgatom a fejemet a hangok forrása után kutatva. Egyértelműen a konyha felől jönnek a csörömpölések, de ahogy kitisztul végre a látásom, kis híján hanyatt vágódom a látványtól. A zajokból ítélve eddig is tudtam, hogy nem magam vagyok, viszont mindenre számítottam, csak erre nem. Most vagy nagyon bevertem a fejemet, mikor leestem a pamlagról vagy meghaltam és a Mennyországban vagyok. Vagy valami egészen más van a háttérben?

- Mit szeretnél a tojáshoz? Tea? Kávé? Gyümölcslé? – érkezik felém egy halk kérdészápor, az én szívem pedig veszett lüktetésbe kezd a bordáim között.

- Öhm – méretes gombócot tuszkolok le a nyelőcsövemen, túlságosan is valósághű a hang dallamossága.

- Még mindig alszol, Jagiya? – felém fordul, és lágy mosolyra húzza ajkát.

- To-tojáshoz? Meg. Meg... Jagiya? – pislogok rá balgán, feldolgozhatatlan minden szava és minden más is, ami hozzá kapcsolódik.

- Igen, az – kuncogja visszafogottan, majd megint fordul egyet és lehúzza a tűzhelyről az edényt és ismét velem szemben támasztja meg a pultot. – Csináltam tojást reggelire. Mit szeretnél inni hozzá, Jagi?

- JongHyun? – sóhajtok fel nevével, mire ellöki magát a bútortól és lassan hozzám ballag.

- Azt hitted, hogy már nem találsz itt reggel? – bal tenyerét arcomra csúsztatja, miközben leguggol elém, elsimít egy kósza tincset, hogy szabaddá tegye ott is a bőrömet. – Azt hitted?

- C-csak. Én csak – hebegem zavarodottan, ahogy elveszek csillogó mélybarna szempárjában.

- Miért hagytalak volna magadra egy ilyen éjszaka után, hm? – a lágy mosoly továbbra is száján pihen, engem is halvány mosolygásra késztet a görbület. – Akkor tényleg nagyon félreismerhettél.

- De te mondtad, hogy csak egy kalandot keresel – motyogom felidézve az erdőben történteket.

- Akkor és ott azt kellett mondanom, JiHye. Az is a játék része volt. De ez már nem az – ujjbegyeivel gyengéden megcirógatja az arcomat, majd közelebb hajol és parányi csókkal illeti a homlokomat. – Ha kell, még ezerszer kérek ezért bocsánatot tőled. Viszont, ami múlt éjjel történt köztünk, az korántsem játék volt.

- A múlt éjjel? – pihegem teljesen belevörösödve az emlékekbe.

- Ugye nem felejtetted el, hogy mi történt az éjjel? – egy másodpercre rémültté válik a pillantása, ezzel egyenes arányban pedig az én vörösségem a végletekig fokozódik.

- Nem igazán lennék rá képes – sütöm le szemeimet mélységes zavaromban, jobb kezemmel feljebb húzom magamon a leplet, hogy eltakarjam fedetlen részeimet.

- Este nem voltál ennyire szemérmes – súgja a fülemhez hajolva, visszafogott nyüszítés szakad fel belőlem, ahogy végigbizsergeti testemet a hangja. – JiHye – homlokával nekidől az én homlokomnak, forró lehelete cikázik az arcomon, minden porcikám beleremeg a közelségébe.

- Hm? – motyogom csukott szemekkel.

- Nézz rám – édes hangon kérlel a szemkontaktusra, képtelen vagyok nem teljesíteni a vágyát, így lassan megemelem szemhéjaimat, hogy tekintetünk találkozhasson. – Ugye nem gondoltad meg magad az estét illetően?

- Mármint?

- Mármint. Amiket mondtunk egymásnak. Ugye nem vonod vissza egyiket sem? – orrával játékosan megpiszkálja az én orromat, apró csókot hint kiszáradt ajkaimra.

- Miért? Miket mondtam neked? – jó lenne, ha tudnám, mire céloz, mert egyelőre még azt sem tudom elhinni, hogy itt van velem.

- Megkértél, hogy maradjak itt reggelig, legyek melletted, mikor felébredsz. Aztán azt is kérted még félálomban, hogy az első hóesést együtt nézzük meg...és volt még egy dolog, ami elhagyta a csepp szádat.

Villámként suhan végig minden szava az elmémen, tényleg nagyon megszédíthetett, ha ilyeneket képes voltam kérni tőle. Vajon mi lehet az a dolog, amire utalni szeretne? Miket mondtam neki? Mit? Mennyit ittam én az este? Vagy ennyire elvette a józan eszemet és a mámor habos tengerén úszva rázúdítottam egy masszív szeretetrohamot?

- Unnie?! – egyszerre kapjuk a fejünket az ajtó irányába, amikor az váratlanul kivágódik. – Unnie?! – nyel egy nagyot MiNam, mikor tudatosulnak benne a látottak. – Ennyire rosszkor jöttem? Azt hiszem, ideje lesz visszaszoknod, hogy bezárod az ajtót – elmosolyodik a megjegyzése végén.

- Jagiya? – pillant rám értetlenül lebukásom tárgya, hirtelen azt sem tudom, mitévő legyek.

- Öhm. J-JongHyun, bemutatom neked MiNamot, a kisebbik húgomat. MiNam, ő itt JongHyun. A szomszédom – hadarok el egy gyors bemutatást, mire a szomszédom felpattan mellőlem és a fiatalabbik húgomhoz ballag.

- Nagyon örülök, Kim JongHyun! – az asztal mögül lopva figyelem, ahogy újdonsült – és vélhetőleg már az is marad – barátom bemutatkozik a húgomnak, majd mosolyogva meghajolnak egymás előtt.

- Hyung?!

Na, ez hiányzott még! Komolyan KiBum is idevergődött a lakásom elé? Mi van itt ma? Össznépi ismerkedési est vagy mi a bánat?! JongHyun némileg zavarban vakarja meg a tarkóját, majd átvéve az irányítást, bemutatja a húgomat és az öccsét egymásnak. Ajaj! Ez a mozdulat ezúttal mindent elárul. MiNam nem szokott tétovázni, ha üdvözlésről vagy esetleg kézfogásról van szó. Ám most mégsem tűnik annyira határozottnak, mint eddig bármikor.

Hallani már nem hallom, hogy mi zajlik a bejárati ajtónál, viszont JongHyun mosolyából ítélve elég pozitív lehet. MiNam egyetlen szó nélkül int egyet felém, majd perdül meg is a tengelye körül és KiBummal együtt távozik a lakásomból. Mélyet szusszantva hajtja be a térelválasztót a vendégem, aztán a felső reteszt is ráhúzza, miután elfordította a kulcsot a zárban.

- Azt hiszem, hogy ma már nem nagyon fog zavarni a húgod – ismételten leguggol elém egy féloldalas mosolyt villantva rám, majd ahogy lassanként közelebb hajol arcomhoz, úgy nyom vissza fekvő helyzetbe.

- Mi lesz a reggelivel? – zihálom ajkaink közé, túlzottan megvadít a közelségével.

- Később – ezzel megszünteti a maradék távolságot kettőnk között, egyetlen forró és szerelemmel teli csókban egyesülünk. – Szeretlek, Ha JiHye – sóhajtja másodpercnyi elválásunkkor, ellenben reagálni sincs időm, mert újra ajkait érzem az enyémeken kalandozni, amik szüntelen kényeztetésbe kezdtek.

...Szeret. Szeretem. Érzem. Minden porcikámban érzem, hogy komolyan gondolt mindent az előző éjjel. Ahogyan én is pontosan tudtam, hogy mit mondok neki. Az együtt töltött reggelt. A hóesést... és az utolsó szavamat, ami elhagyta a számat, mikor fejemet a mellkasára hajtottam és varázslatos álomba csöppentem, pedig nem volt más, csak egy Srác a Szomszédból.

Szeretlek...

NYOLCEZER *3*

       

Csak pörög és pörög rendületlenül az a „fránya” számláló, ami immáron elérte a Nyolcezres értéket. Még mindig nem tudom, hogyan és miként lehetséges ez, főleg alig három hét leforgása alatt. Gyors. Túl gyors. Vagy én vagyok lassú a feldolgozásban? Hm. Nem tudom. Mindenesetre... Köszönöm! Minden egyes (és kettes) Olvasónak, Csendesnek és Hangosnak egyaránt, Idetévedőnek, Velem Álmodónak és a többieknek. Hihetetlenek vagytok! Komolyan! *-*

Azonban, mint minden ilyen mérföldkő meglépése során, úgy most sem mehetek el szó nélkül az én Örök Támaszaim mellett. Akik ha nincsenek, talán én magam sem válok „sikeres” írópalántává. Talán idővel vagy egy mélyebb pontom következtében fel is adom ezt a Szenvedélyt, amit csupán Nekik köszönhetek. Ha Ők nincsenek mellettem, akkor nincs is, mi egyáltalán hajtson... noha, nem csak három mosolyról van szó, mikor Írásra adom a fejem, de mégis ez a Három Csodás Mosoly az, ami miatt egyáltalán nekifogtam és folytatom is mindig, bármilyen akadály is kerül elém.

Egy szó, mint száz, mert így is sokat vartyogok... Köszönöm az én Imádva Imádott Húgaimnak: MinYoungnak, KeyGiCatnek és Csigusz Dongsaengnek! Köszönöm, hogy az életem részei vagytok! Köszönöm, hogy lehetek Nektek! Köszönöm, hogy beengedtetek az Életetekbe és itt álltok mellettem a legrosszabb napjaimkor is! Mindig és mindent köszönök és még annál is többet, hálás vagyok Minden Veletek Töltött Pillanatért, legyen az akár egyetlen másodperc vagy egy teljes nap. Örökké Imádlak Titeket!

Na, de ennyit a kis ömlengésemről, amivel fárasztottam a Többi Csendes és Hangos Olvasót! A lényeg! Mindenkinek hálás vagyok, aki valamilyen úton-módon bekukucskál / bekukucskált az Oldalra és akár mazsolázott belőle, akár átfutott rajta, akár bármi más. Köszönöm!

Ami pedig következik, azt tudjátok mindannyian! Kérés és kérés tömkelege. Bátran! Nem harapok, ezt tanúsíthatják a Húgaim is, így nyugodtan keressetek, ha Álmot szeretnétek. A lehetőségek adottak!

Millió meg egy Ölelés Nektek!

* 대단히 감사합니다 * ^-^ 

언니

Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 8. fejezet [16+]

- Hm, lehet, hogy fura kérés lesz, de szeretném.

- Hah? M-mit szeretnél te éntőlem? – úgy pislogok JongHyunra, mint egy pocok a lisztben.

- Legyél nagyon csinos – suttogja alig hallhatóan, aztán sarkon fordul és szinte a lakásáig rohan, majd el is tűnik az ajtó mögött.

Csinos. Csinos?! Komolyan ezt kérte tőlem? Menten elszáll az agyam ettől a manustól! Egy rakat meleg hapsi közé készülök este és az egyiküknek az a legfontosabb, hogy én rittyentsem ki magam! Hülye vagyok én?! Az! Egy oltári nagy barom vagyok, mert nem tudom nem teljesíteni JongHyun kérését. Ahhoz túlságosan is tetszik... mindene.

Akkor hajrá, Ha JiHye, rajtad a Világ szeme! Ki kell csípned úgy magad, hogy még egy meleg pasi is elbizonytalanodjon. Aham. Mert az olyan könnyen megy nekem... hosszú lesz ez a négy óra készülődés a buliig, az ziher.

Tulajdonképpen hamarabb végeztem, mint amivel számoltam. Noha, hagy némi kivetnivalót maga után az öltözékem, amit sikerült kiválasztanom. Nem hiszem, hogy a legjobb viselet a melegítő nadrág lesz egy kinyúlt pólóval, annál azért egy kopottabb farmer célszerűbb. Viszont nem tudom azt mondani rá, hogy csinos. Egyáltalán nem az. Teljesen hétköznapi, nincs benne semmi lenyűgöző vagy éppen figyelemfelkeltő. Márpedig JongHyun nem véletlenül emelhette ki, hogy csinos legyek. Aish! Miért is kellett nekem ebbe belemennem egyáltalán?! Minek akarok tetszeni neki, ha egyszer biztosan tudom, hogy foglalt? Vagy mégsem lenne az? Nem! Foglalt! KiBum párja!

Nem véletlenül végeztem én alig fél óra alatt a keresgéléssel. Korántsem értem el azt az eredményt, amit szerettem volna, de akkor mégis mit vegyek fel? Nagyot fújtatva esek neki újra a szekrénynek, a ruháim egy része a földön végzi gyűrötten, szinte az egész bútort kipakolom, hogy valami használhatóra leljek. Majd’ egy órás kutatás után, a szekrény bal hátsó sarkából sikerül előkotornom egy barna papírdobozt, amin kissé meglátszik az idő vasfoga.

Összevont szemöldökkel húzom kijjebb a dobozt, majd néhány forgatás után a tetejére pillantva elolvasom a fekete filccel felfirkált szöveget. Szexis cuccok randi esetére. Ezt semmiképpen nem én írhattam, tuti, hogy RinAh keze van a dologban! Legalább öt éve, hogy itt heverhet ez a doboz, mert mióta beköltöztem, azóta nem is akadt a kezem ügyébe.

Mélyet sóhajtva állok fel a földről a kicsiny tárolóval a kezemben és a kanapé karfájának dőlök. Leveszem a papírtetőt és a lábaim mellé dobom, majd fordulok egyet és minden benne lelhető darabot kiszórok belőle. Falatnyinál falatnyibb darabok hullanak egymás hátára, az én pupillám egyre inkább szűkül össze a felsők és nadrágok láttán. Egyszer még kinyírom ezt a csajt, az biztos! Mégis mikor gondolta, hogy én ezekbe a göncökbe bármikor is hajlandó leszek belebújni?!

Azonban egy blúzon és egy rövidnadrágon mégis megakad a tekintetem két mérgelődés között. Széjjel túrom az amúgy sem elhanyagolható méretű kupacot és kiemelem azt a két cuccot, majd visszaaraszolok a szekrény tükörrel borított ajtajához és magam elé tartva őket, felmérem a lehetőséget. Hosszas mérlegelés után elégedetten szusszantok egyet. RinAh-nak mindig is volt ízlése, mind a ruhák, mind a férfiak terén, miért épp most ne lenne? Okkal tehette félre ezeket a darabokat, mert valóban szexis mind. Ha meg a kedves vendéglátóm azt szeretné, hogy csinos legyek, akkor miért ne spékelhetném meg azzal, hogy kissé kihívóbb öltözékbe bújok?

A forró zuhany után újfent a szekrény előtt ácsorogva nézek végig magamon, immáron belebújva abba a bizonyos felső-nadrág kombóba. Már csak egy megfelelő cipő kéne. Ehhez a szereléshez a sportcipő igen alkalmatlan lenne, a papucs és szandál szintén kilőve. Akkor nem marad más, ha szexis külső, akkor hozzáillő lábbeli. Tűsarkú. Még szerencse, hogy abból is van egy tartalék, amit képtelen voltam otthagyni a boltban, mert szerelem volt első látásra.

Némi smink felkenése – és a meglehetősen magas sarkat képviselő cipellő felapplikálása – után az ajtóhoz tipegek, még kicsit koordinálatlanok a mozdulataim, de sikerül nem eltaknyolnom a bejárati ajtónál, így talán a szomszéd lakásban sem fog hasonló történni. Legalábbis nagyon remélem, mert elég hülyén venné ki magát a dolog, ha épp JongHyun előtt fogok padlót.

Egy újabb ideges lélegzetvétellel egybekötve fogok a kilincsre, majd tárom is fel a nyikorgó térelválasztót és hagyom teljesen üresen a lakásomat. Nagyon lassan lépdelek a folyosón, ezzel is némi időt nyerve saját magamnak, plusz a mozdulataimat is tudom uralni addig is, míg meg nem jelenik az a bizony egyed, aki miatt ilyen cuccba préseltem magam. A bejárathoz érve egy utolsót szusszantok, majd a kopogtatás helyett inkább a csengőre nyomok, azzal előbb tudathatom az ittlétemet. Alig két perc ácsorgás után mozdul a vaspánt és nyílik az ajtó, ezúttal KiBumhoz van szerencsém.

- Igen? – rebegteti pilláit némileg meglepődve, lehet, túlságosan is merészre sikeredett a mai kollekcióm, így nem várhatom el, hogy egyből megismerjem.

- Öhm. JiHye vagyok – tűröm a fülem mögé tincseimet, ahogy zavarodottan lehajtom a fejemet.

- Oh! JiHye! Persze! – nevet fel halkan. – Ne haragudj, nem ismertelek meg elsőre! Gyere csak! – ezzel oldalaz egyet és szélesebbre nyitja az ajtót, hogy beengedjen a lakásukba.

- Köszönöm szépen, KiBum! – dőlök meg kicsit, majd beljebb merészkedem az otthonába.

Azonnal kellemes illat csapja meg az orromat, ahogy becsukódik a hátam mögött a térelválasztó, ösztönösen szippantok egy nagyobbat a szantálfa aromájából, ami ellepi az egész helyiséget. Szinte lehorgonyzok az előtérben, annyira magával ragad a mámorító illat, beborít teljesen. Csupán KiBum gyengéd érintése zökkent vissza a valóságba, mikor meleg tenyerét lapockáim közé simítja.

- Bocsánat! – hajolok meg ismét, miközben próbálok megszabadulni a cipőmtől.

- Hagyd csak a cipőt magadon! Úgyis összejárják még a többiek is a járólapot meg az egész lakást. Inkább gyere, a buli egy kicsit beljebb van!

Pontosan akkor dübörög fel a zene, mikor KiBum száját elhagyja a végszó, egy pillanatra összerezzenek az éles hangtól, végül egy visszafogott fejbólintással reagálok a házigazda intelmére. A blúzomat lefelé húzogatva araszolok KiBum mögött, aki két elhadart mondattal letudja a körbevezetést és már a bárnak titulált konyhapultnál áll, éppen valamilyen alkoholszerűt tölt egy felespohárba.

- Egészségedre! – vigyorogva nyújtja felém a löttyöt, amire néhány szívdobbanásnyi ideig csak bámulok, aztán megértve a célzást, elveszem a poharat. – Fenékig! – kacsint egyet, aztán el is tűnik a tömegben.

- Fenékig – motyogom az átlátszó párlatot mustrálva, jó lenne tudni, hogy mégis mit akar a szervezetembe juttatni, mert nem szeretnék másnap reggel félájultan magamhoz térni egy kietlen árokparton.

Vállat rántva hörpintem le egy szuszra az erős ízű nedűt, ami végigkaristolja a torkomat, kis híján belefulladok KiBum vendéglátásába. Azonban pár erőteljesebb köhintéssel később már újfent normálisan lélegzem, plusz az előttem lévő dohányzóasztalon ácsingózó üdítők egyike is a segítségemre siet. Mázlim van, mert a köszöntő ital nem volt annyira ütős, hogy egyből fejbe kólintson, így bátrabban nézhetek neki az estének.

Tovább tipegek a nappali felé, döbbenetemre nem én vagyok az egyetlen női vendég ezen a lakásavatón, mert többed-magammal képviseltetem a gyengébbik nemet. Most akkor mégsem egy melegbuliba csöppentem? Vagy annyi női ismerősük van, mint nekem hímnemű? Vagy mi?

Egészen a hatalmas, fehér színben pompázó kanapéig bukdácsolok az emberseregben, a térdeimmel nekiütközöm a bútornak, az utolsó pillanatban sikerül megtámasztanom magam az ujjaimmal, hogy ne zuhanjak rá fejjel előre. Csodával határos módon senki nem veszi észre a bénázásomat, így mit sem törődve emelem fel a fejemet, hogy tekintetemmel megkeressem a másik házigazdát.

Lehetséges, hogy valami mágnes van JongHyunba rejtve, mert automatikusan siklik rá a pillantásom, ahogy pásztázni kezdem a vendégsereget. Az egyszemélyes fotelban ücsörög, élvezve a zenét és a társaságot, kiváltképp a nőket, egymás szavába vágva mesélik az izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket. Akaratlanul mosolyodom el a csillogó szembogarait nézve, egyre biztosabb leszek a saját sejtéseimben. Túlságosan tökéletes és én túlságosan bele vagyok zúgva. Túlontúl... és túlzottan foglalt.

A combommal az ülőalkalmatosságnak dőlve figyelem minden rezdülését, egyszerűen leragadok rajta, és ha más hasznom nem is lesz ebből a partiból, legalább elbújva csodálhatom őt. Valamiért még ennyivel is képes vagyok beérni és talán elfogadni a tényt, hogy ebben az életben pár nélkül maradok. Sebaj! Addig, míg JongHyun a szomszédom, nem tud foglalkoztatni, mert minden alkalommal különleges látványban fogok részesülni, valahányszor elsétálunk egymás mellett a lépcsőházban.

- JiHye? – szakít ki elmélkedésemből egy feltűnően ismerős és mélyen búgó, bizsergető hang. – Te vagy az? – jobb vállamra csúszik egy melegséget árasztó tenyér és finoman a testemre fog.

- Hogy’? T-tessék? – pillázok nagyokat, mikor tudatosul bennem, kivel is állok szemben. – Oh. Én csak. Én. Szóval. Én csak.

- Köszönöm – súgja a fülembe, a hangja végigbizsergeti a nyakam fedetlen pontjait és mindenem beleremeg az érzésbe.

- Szívesen – suttogom lehunyt szemmel, elbódít az őt körülvevő cédrusos-citrusos parfüm illata, ami felér egy véget nem érő mágiával.

- Van kedved táncolni? – lassan végigvezeti jobb kezét az oldalamon és csípőmön zárja az útját, majd nem sokkal később bal tenyere is ott végzi és elhúz a kanapétól.

- Ühüm – pihegem önkívületlenül, voltaképpen azt tehetne velem jelen pillanatban, amit csak szeretne, mert egyetlen mély mámorba taszított az egész lényével.

A táncparkettnek kinevezett részig vánszorgunk a dülöngélő emberek között, egyre jobban húz a testéhez, mellkasom az övéhez nyomódik az utolsó másodpercben, fejemet önkéntelen hajtom vállgödrére, karjaim ugyanekkor feszes nyaka köré kulcsolódnak. Úszom az árral, nem törődve semmi mással. Csak JongHyunnal és a közelségével.

A zene fokozatosan elhalkul és már csak arra eszmélek fel, hogy egy kicsit hűvösebb helyiségben vagyok, a hátam valami hideghez passzírozódik, szemből viszont melegség borul rám és forró ajkak simítják észveszejtően az enyémeket. Nem tudom, hogy mi történik most ebben a másodpercben, de átadom magam az élvezetnek és viszonzom a csókot a gyengéd érintésekkel együtt.

A felsőm lassanként bomlik szét, majd csúszik is lejjebb jobb vállamon, aztán pedig a bal oldalon indul el lefelé. Egymás szájából kapkodva a levegőt válunk szét, de csak annyi időre, hogy teljesen kibújjak a blúzból és ő is megszabaduljon a szürke matériától. Újfent a csempének lökődöm, amit egy visszafogott nyögéssel nyugtázok, azonban egy váratlan pillanatban mégis visszatérek a valóságba és ujjaim segítségével elszakadok a partneremtől.

- J-jong... Hyun...? – zihálom nevét, ahogy végigvezetem rajta ködös szempáromat, a blúz után kezdek matatni.

- Mi az? Mi a baj? – közelít újra, hogy ezúttal lüktető nyakamat vegye ostrom alá.

- Ezt itt és most kell befejeznünk – teszem reszkető bal kezemet JongHyun dübörgő mellkasára és lassan eltolom magamtól, a jobbal a felsőmet szorítom veszettül. – Nem lehet – lihegem félájultan, túl nagy hatással van rám mindene.

- Miért ne lehetne? Elvégre független vagy, nem? – féloldalas görbület kúszik kissé telt ajkaira, rögvest belepirulok ebbe a pillantásba és mosolyba.

- Én igen, de te nem vagy az egy cseppet sem – jegyzem meg csalódottan.

- Miért ne lennék független? – kuncogja.

- KiBum miatt – mormolom az orrom alatt a fájdalmas tényt.

- Mi köze van kettőnkhöz KiBumnak? – értetlenség ül ki az arcára, de én meg azt nem értem, hogy ő mit nem ért az én kijelentésemen.

- Nagyon is sok köze van hozzánk – tudatosítom benne a megváltoztathatatlant.

- Már megbocsáss, JiHye, de az öcsémnek koránt sincs semmi köze az én magánéletemhez – közli megkérdőjelezhetetlenül.

- Hogy’ jön ide az öcséd? – ezúttal én bámulok rá balgán.

- Te hoztad fel alig két perccel korábban – neveti el magát, amivel csak még nagyobb lesz a káosz a fejemben.

- Én?! Azt sem tudtam eddig, hogy van egy öcséd! Akkor hogy’ hozhattam fel témaként? – hebegek zavarodottan.

- Az imént mondtad, hogy KiBum miatt nem lehet köztünk semmi – dönti oldalra picit a fejét, nagyokat pislogok rá.

- Igen, ezt mondtam, de hogy’ kapcsolódik KiBum az öcsédhez? – nagyon gyengeelméjű lehetek, ha nem tudok értelmezni dolgokat, vagy pedig JongHyun vette el a maradék józan eszemet.

- KiBum nem a szeretőm, hanem az öcsém.

- He?! – dülled ki a szemem a hallottakra, tuti, hogy bevertem a fejemet valamikor.

- Mondom. KiBum a kisöcsém, nem pedig a szeretőm. Mi olyan érthetetlen ezen? – mosolyog.

- Nem lehet. Az képtelenség! – fejemet rázva szórom hitetlenségtől duzzadó szavaimat felé, miközben az ajtókilincset igyekszem megkeresni. – Ezt most csak azért mondod, hogy megkaphasd, amit akarsz! Nem megyek bele a játékba, velem nem fogod megcsalni KiBumot! Nem!

- Hyung?! – az emlegetett fél töri ránk az ajtót, úgy látszik, túl hangosan kiabáltam. – Mi a fene folyik itt? – mér végig mindkettőnket macskás szempárjával.

- Bocsánat, KiBum! Nem tudom, hogy mi ütött belém! Biztosan az alkohol az oka!

- Minek? Miért? Mit csináltatok? – újra végigvezeti rajtam tekintetét, majd egy visszafogott mosoly rajzolódik ki ajkain. – Megzavartam valamit? – pillant JongHyunra, aztán megint rám.

- Nem kifejezetten, mert JiHye fújt visszavonulót – vakarja meg a tarkóját az idősebb, én csak egy nagyot tudok nyelni, miközben már visszafelé húzom az anyagot a vállaimon.

- Megint túl vad voltál, Hyung? Vagy túl rámenős? Esetleg mégsem te kellenél JiHyének, hanem valaki más? – incselkedik megállás nélkül, amit JongHyun egy vállra mért ütéssel tolerál.

- Fejezd be! Ha tudni akarod, JiHyének az a baja, hogy én megcsallak téged vele.

- Engem?! – éktelen nyerítésbe fog a visszakérdezés után, a hasára csúszik mindkét tenyere és lassan összegubózik az ajtóban a rátörő röhögő görcstől.

- Ez most mit akar jelenteni? – pislogok összekuszált gondolatokkal.

- Azt, amit mondtam. KiBum az öcsém, bár néha inkább letagadnám, de sajna nekem ilyen testvér jutott. De azért bírom az idióta fejét – veregeti a hátát kuncogva.

- Jobb lesz, ha inkább megyek.

Sietve slisszolok el a kuporogva nevető KiBum mellett, az embereket taszigálva bukdácsolok az ajtóhoz, majd kilépve a folyosóra a lépcsőt célzom be. Az ötödik foknál levágom magam, arcomat a tenyereim közé temetem, a könnyeim pedig azzal a lendülettel útnak is indulnak. Egyszerűen nem tudom, hogy mit tegyek. Soha nem éreztem még magam ennyire tanácstalannak. Túl sok minden kavarog a fejemben, képtelen vagyok a helyére tenni a dolgokat. Ha JongHyunnak tényleg igaza van, akkor miért viselkedtek végig úgy, mintha egy párt alkotnának? Hiszen minden kis rezdülésük erre utalt minden esetben. Miért? Ha nem a másik nemet erősítik, akkor miért zúgtam bele? Nekem nem szokásom fülig beleesni normális beállítottságú férfiakba! Soha nem volt még ilyenre példa.

- JiHye? – gyengéd szorítást érzek meg a vállaimon, kapkodva törlöm le a sós nedvességet az arcomról, mielőtt még lebuknék az illető előtt.

- Mit akarsz? – dünnyögöm könnyes hangon, mert azok a fránya érzelmi jelek nem akarnak abbamaradni.

- Miért sírsz? – lekucorodik mellém, jobb karját átveti a vállamon és közelebb csúszik hozzám. – Mi a baj? Mi történt, hm? – súgja a lehető leghalkabban kérdését a fülembe, újfent végigszáguld rajtam a bizsergés.

- Te. Te és te. Egyedül te vagy a bajom – szipogom lehajtott fejjel.

- Nézz rám, kérlek – vigyázva nyúl az állam alá, majd némi erőszakkal maga felé fordítja a fejemet.

- Most örülsz? – nyelek le egy újabb adag nedvességet.

- Úgy nézek ki, mint aki örül, JiHye? – lágyan végigsimít államon hüvelykujjával, majd egész tenyerével megfogja az arcomat és a kibuggyanó könnyeket cirógatja le a bőrömről. – Szerinted így néz ki valaki, aki örül annak, ha sírni lát egy gyönyörű nőt, hm? – mélybarna szempárja rálel az én homályos tekintetemre, végképp elveszek szembogaraiban.

- Miért? – csupán egyetlen szót tudok ismételgetni szüntelenül, amire még én magam sem találtam választ. – Miért?

- Nem szeretek játszani senkivel sem, de mikor elejtetted azt a megjegyzést a buszmegállóban, nem tudtam visszafogni magam. Sajnálom, amit tettem, JiHye, de valahogy rá kellett vezesselek, hogy tévúton jársz engem és KiBumot illetően.

- Nem lett volna egyszerűbb közölnöd velem? – mormogom lesütött szemekkel.

- Akkor lehet, hogy még idáig sem jutunk el – ajkaimnál érzem forró leheletét cikázni, majd a következő momentumban már száját fedezem fel ugyanott.

Gyengéden és érzékien csókol, ezúttal nincs semmi vadság, csak lágyság. A szívem heves kalapálásba kezd az érzéstől, karjaim megint automatikusan ölelik körbe nyakát és a maradék távolságot is leküzdöm kettőnk között. Lassan mélyíti tovább a mámorító játékot, nyelvének hegyével érinti meg először alsó ajkamat, aztán a felsőt ízleli meg, míg végül bebocsátást kér a számba. Megadom magam a kérésének és szinkronban vele, hívom játékba vörös izmát.

Elveszi bal kezét az arcomról, combjaim alá nyúl, a másodperc töredékére összerezzenek a váratlan mozdulattól, de ajkainak kényeztetése hamar elfeledtetik velem a történést. Biztosabban kapaszkodom meg a nyakában, egy ügyes rántással felemel a lépcsőről és karjaiban tartva fordul egyet velem. Csókjaiba merülve haladunk előre, ügyet sem vetve arra, hogy mégis merre megyünk.

Egy ridegebb felülethez érve ismét összerándul a testem, érzem, ahogy bal kezével kutat valami után, majd elégedetten a csókba sóhajt, ahogy rálel. Újabb lökés, aztán egy másik. Ismerős illat és légkör vesz körbe, egy lélegzetvételnyi időre elválok JongHyuntól és körbenézek gyorsan. Lehet, nem ártott volna mégis összepakolnom? Ekkora rumliban akarok én bármit is egy Félistentől? Komolyan?

- Én. Hát. Én - hebegem.

- A rendetlenség érdekel most a legkevésbé – hirtelen tapasztja össze száját az enyémmel, vadul csókol és lépdelünk beljebb a lakásomban.

- Legalább. Egy. Kicsit – lihegem, mikor figyelmesen letesz a keskeny heverőre elválásunkkor, de meg sem akarja hallani.

- Nem érdekel, JiHye – vágytól fűtött hangon felel, miközben lerántja magáról a pólóját és fölém magasodva nyom a matracra.

Képtelen vagyok tovább ellenkezni, felnyögök, amikor picit rám nehezedik tüzes testével, lábaim ösztönösen ölelik körbe vékony derekát. Ujjaival lassan lefejti rólam a blúzt, majd megtalálva a szabad utat a nadrágom felé, abból kezd kihámozni. Az eszemet vesztem újfent tőle, készséggel állok rendelkezésére és hagyom magam végleg messzire sodródni vele.

Körmeim hátába mélyesztem, amikor fogaival karcolja végig nyakamat és domborulataimat, felmorran az érzéstől, de nem hagyja abba, még tovább szítja mindkettőnkben az elemésztő vágyat. A végletekig őrjít mindenével, nadrágjának korcájára fogva ráncigálom lejjebb testéről az anyagot, reszketve markolok félgömbjeibe, amit ismét egy mélyről jövő morgással viszonoz.

Észrevétlenül csúszunk le a kanapé mellé heves érintéseinknek köszönhetően, de mégsem tud egyikünket sem izgatni. Csak a másik kényeztetése és minden cselekedetének a legmegfelelőbb viszonzása. Semmivé válik a nadrágom és a blúz alatti rövid felsőm, egy szál fehérneműben fekszem alatta. Csillogó és egyben ködös tekintettel néz végig rajtam és egy boldog mosollyal jutalmaz lélektükreink ismételt találkozásakor.

- Gyönyörű vagy – suttogja, ahogy közelebb hajol hozzám, hogy egyetlen forró csókban egyesüljünk.

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 6. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

„Haver! Te nem vagy ép! Képes voltál elszalasztani egy ilyen lehetőséget? Te agybeteg! Hát nem vagy normális! Azt ne mondd, hogy mindent nekem kell intéznem, mert kiheréllek még egyszer kárpótlásul!”

Pompás. Így is totál káosz ül a fejemen, és SeHun nem túl szívhez szóló üzenete csak még többet taszajt az egyébként sem rózsás állapotomon. Ledobom magam mellé a mobilomat, de még ki sem csúszik az ujjaim közül, amikor veszett rezgésbe kezd bal combom mellett. Ha megint ez a gyökér keres, esküszöm, a legközelebbi találkozásunkkor addig püfölöm, amíg lélegzik. Orrnyergemet nyomkodva emelem a fülemhez a zajos kacatot, majd gondolkodás nélkül bele is szólok.

- Megkaptam az üzenetedet! Mit akarsz még? - jobb kezemmel tincseim közé fúrom az ujjaimat, de megdermedek a mozdulat közepén, amikor meghallom a hívó fél halk torokköszörülését.

- Khm. Jobban vagy? – szinte csak suttog a vonal másik oldalán, az én szívem heves dübörgésbe kezd ettől a dallamtól.

- Öhm. I-igen – motyogom kissé érthetetlenül, de szerencsére felfogja, hogy mit mondtam, így nem kell tovább ecsetelnem.

- Biztos, hogy jobban vagy? – egyre aggodalmasan cseng a mélyen búgó hangja, a bordáim között úgy lesz egyenes arányban szűkös a hely.

- Igen, jobban vagyok, nem kell aggódnod – próbálom minden erőmmel megnyugtatni, de legbelül érzem, hogy hasztalan minden igyekezetem.

- Tudom, hogy mikor akarok aggódni valaki miatt – felsóhajt, de ebben a lélegzetvételben túl sok érzés bújik meg, amit nem lehet egyszerű féltéssel megmagyarázni, sokkal több van benne, mint azt az ember elsőre gondolná. – BaekHyun?

- Hm? – lehunyom a szemeimet és elveszve a fantáziám tengerében hallgatom a lassú szuszogást.

- Miért rohantál el?

- Nem tudom – pihegem továbbra is csukott szemmel. – Úgy éreztem, el kell jönnöm. Nem akartam, hogy így láss.

- Miért?

- Mit miért? – nem értettem ChanYeol kérdését, hirtelen izzadtam le és azzal együtt ültem is fel az ágyamon.

- Miért nem akartad, hogy ilyen állapotban lássalak?

Egy méretes gombóc akad a torkomon az újabb kérdéstől, zavaromban alsó ajkamat kezdem harapdálni, míg másik kezemmel a hajamat túrom megállás nélkül, remélve, hogy némi időt nyerek és elfelejti, mit kérdezett. Pechemre nem akarja feladni, a harmadszori ismétlés már erőteljesebb az első kettőnél, nem tudok mentséget találni, így muszáj vagyok válaszolni. Valamit... de mégis mit?

- Nem válaszolsz? – csalódottság árad a szavaiból, lehet, hogy ezzel az időhúzással csak megbántottam.

- Szégyelltem magam – szűröm fogaim között.

- Hah? Mit mondtál?

- Szégyelltem magam előtted. Szégyelltem, hogy így látsz – dünnyögöm lehajtott fejjel, miközben egy nehézkes sóhaj távozik a tüdőmből.

- Ennyi együtt töltött év után úgy érzed, hogy van bármi szégyellnivalód előttem? – mosolygás üti meg a fülemet a mondata végén, akaratlanul görbül felfelé az én szám is. – Úgy érzed? Mikor volt példa bármikor is, hogy letoltalak volna, amiért szerencsétlen vagy, hah?

- Nem nagyon – dünnyögöm elfogadván az igazságot.

- Akkor miből gondoltad, hogy most is így lesz, hm? – belebizsereg mindenem a búgó dallamba, amire vált a hangja az utolsó szavánál.

- ChanYeol, én – nem tudom, hogy mit feleljek, tanácstalannak érzem magam.

- Régen elmúltak azok az idők, amikor még csalódást tudtál volna okozni. Nagyon régen. Többet soha ne menekülj el előlem, rendben?

A pupillám összeszűkül a hallottaktól, a telefonom azzal a lendülettel csúszik is ki az ujjaim közül. Fortuna farpofáját mutatja nekem, mert sikerül az egyetlen olyan résznél leejtenem ezt a nyamvadt mobilt, ahol nincs nyolc centi vastag, puha szőnyeg, csak a parketta. De fogalmam sincs, hogy miből csináltatta ezt annak idején a nővérem, mert, ahogy a készülék sarka koppan a földön, azzal együtt reped is be a kijelzőm, majd válik el a műanyagtól. Ilyen nincs! A térdeimre zuhanva próbálom menteni a menthetetlent, totál feleslegesen, mert már a sípszót sem hallom a hangszóróból. Reggelig üvöltözhetném ChanYeol nevét, hasztalanul.

* * * LuHan POV * * *

Pár pillanatig szobrozunk egymással szemben, majd ahogy átnézek válla felett, meglátom, hogy a busz, amivel hazajuthattam volna, százzal suhan el a főúton, a következőre pedig tizenhét percet várni kell. Vagy pedig megyek a két gyorsabb közül valamelyikkel, de az messzebb tesz le a nagynéném lakásától. Jó lenne eldönteni, hogy tovább ácsorgok-e a kávézó előtt, vagy végre fogom magam és tényleg hazamegyek. Hosszas mélázás után a hazaút mellett döntök, így egy újabb meghajlás után újfent megindulok a kiszemelt buszmegállóhoz. Nyomomban az ismeretlen idegennel...

A buszmegálló hamar előttem terem, persze könnyű úgy, ha szinte már gyorsgyaloglásban szedem a lábaimat és az olimpiai versenyzők is megirigyelnék ezt a tempót ebben a sportágban. Az ismeretlen idegent azonban nem látom, mikor egy másodpercre a hátam mögé nézek, talán csak én vagyok túl paranoiás és nem is követett senki sem. Fényes nappal egy ilyen környéken nem szokás az efféle viselkedés. Meg előbb találják meg a nőket, mint a magamfajtákat.

Feljebb húzom a táskát a vállamon, a kezeimet a következő momentumban a zsebembe csúsztatom, ahogy a menetrendet kezdem tanulmányozni. Tényleg egyszerűbb lesz a gyorsjáratot választanom, ha mielőbb haza akarok érni, hogy legyen energiám az anyagokra, amit a nyelvsuliban hozzám vágott az állítólagos tanárom. Aki nem mellesleg furcsa mód sokat vigyorgott az egész beszélgetés alatt. Legalábbis nekem az, felénk nem szokás ennyire rokonszenvesen viselkedni egy vadidegennel. Valamiért azonban mégis melegséggel töltött fel minden mosolya és az apró érintései. Talán lesz valaki a nagynénémen kívül, akit sikerül közelebb engednem. De lehet, hogy mégsem annyira kedves, mint amilyennek elsőre látszik. Túl sokszor égettem meg magam és nem akarok újabb hegeket.

Váratlan szorítás szakít ki a fájdalmas emlékek közül, mire elkapom a fejemet a tábláról és rémülten nézek a vállam felé, ahol egy hatalmas és egyben gondoskodó tenyér pihen. Kifejtem a kézfej alól a vállamat és hátrálok két lépést az idegentől. Míg én ijedten pislogok fel rá, addig ő mosolyogva és tele megértéssel fürkészi minden rezdülésemet.

- I-igen? – motyogom elcsukló hangon, jobb kezemmel a vállpántot markolom, bal kezemet védekezően emelem fel és lépek még hátrébb az idegentől.

- Megijesztettelek? – intézi felém a kérdést, hiába, mert egy mukkot nem értek még koreaiul.

- Öhm. Nem beszélek koreaiul – felelem kínai akcentussal, amitől szélesebben mosolyodik el, majd kezeivel kezd mutogatni minden irányba és ezzel kommunikációra késztetni mindkettőnket.

Ilyenkor örülök, hogy a nagyapám hallássérült és jelbeszéddel diskuráltunk minden alkalommal, de mit ér a tudás, ha a partner – láthatóan – inkompetens ilyen téren, így nem is érdemes belekezdenem. Önkéntelenül húzom görbületre a számat a zavara láttán, ahogy olykor megvakarja a tarkóját és ezzel együtt feltupírozza barna tincseit. Mélybarna szempárja csillog a délutáni napsütésben, rajzolt hatású ajkairól pedig egyetlen szívdobbanásnyi időre sem tűnik el a lágy és megértő görbület. Kedves és bizalmat ébresztő személyiség, a légynek sem tudna ártani egy olyan Valaki, aki ilyen lélektükröket birtokol. Érzem...

- Ezzel? – mutogat a közeledő busz irányába, amikor tudatosul benne, hogy a kapálódzása eredménytelen, én pedig követem a tekintetét és megkönnyebbülten szusszantok egyet.

- Igen – bólintok beleegyezően és a járdaszegélyig lépdelek.

- Jó – pihegi elégedetten, majd ellép egy kicsit, hogy maga elé engedjen.

- Köszönöm! – dőlök meg udvariasan, amit rögvest fogad, és a barátságos ismeretlen is finoman meghajol előttem.

Egymás után lépünk fel a monstrumra, aztán egy gyors feltérképezés után a hátsó szekciót veszem célba, az ajtóhoz érve megállok és a legközelebbi vaskorlátba markolok. Vagyis csak markolnék, ha a busz nem rántana egyet minden utason, ahogy elindul a felszállóhelytől, de az Égiek a kegyeikbe fogadtak, mert ahelyett, hogy orral előre lezúgnék a kétfokos lépcsőre, egy meleg tenyér és egy hozzá tartozó feszes kar ment meg az eséstől. A tekintetünk találkozik. Azonnal elveszek ebben a sötétszín íriszben és képes lennék mentőöv nélkül belefulladni.

- Jól vagy? – súgja mélyen a szemembe nézve, biccentek parányikat, a tenyér még mindig a kalapáló mellkasomon pihen, puha ujjbegyei a bőrömbe mélyednek, és ott érintenek meg, ahova eddig még csak egyetlen embernek sikerült elérnie. - Elengedlek – még mindig nem értem, hogy mit mond, de a pillantásából hibátlanul tudok olvasni, így a mellettem lévő kapaszkodóra fogok és határozottan megszorítom.

Lassan végigvezeti oldalirányban a kezét a mellkasomon, nehézkesen tolok le egy gombócot a nyelőcsövemen az érintésétől. Ő is bebiztosítja magát az össze-vissza mozgó járműn és egyetlen szó nélkül folytatjuk tovább az utunkat. Néha összenézünk, akkor egy biztató mosolyt küld felém, majd megint a külvilágot pásztázza csillogó szembogaraival. Kicsit bánom, hogy le kell szállnom, mert így magam maradok a hátralévő lépteim során... de talán hamarosan újra találkozunk. Talán még egyszer megment... talán.

Forever with you (B.A.P.) - 7. fejezet

A szomszédos étterem küszöbét elsőként lépem át, az ajtó feletti csengettyű dallama jelzi a pult mögött poharakat törölgető pincérlánynak, hogy vendég érkezett. Többedmagával. Természetesen elmaradhatatlan, hogy a létező összes szempár ránk szegeződjön, de szerencsénkre alig vannak a világossárga falakon belül, akik késődélutáni ebédet ejtenének meg, és még ők is inkább csak a tányérjukon lévő adagot vizslatják, így csak lopva pillantanak fel róla, hogy meglessék imádott kedvenceiket.

A pincérnő széles vigyorral az arcán fordul felénk, majd leteszi a konyharuhát, felkapja a pult végén heverő, mélybordó színben pompázó, puhakötések étlapok egy részét és egy parányi biccentéssel egybekötve vezet a szokásos asztalunkhoz. A leghátsók egyikéhez, ami tökéletesen elbújtatja a srácokat az avatatlan szemek elől. Minél észrevétlenebbül igyekszünk elfoglalni a helyeinket, majd a megkapott menük mögé rejtőznek a srácok a kíváncsi szemek elől, én pedig a tekintetemmel követem, ahogy a pincérnőnk visszabilleg a pulthoz és abban a momentumban igazít is egyet a domborulatain az egyenruhájával együtt, amikor beáll mögé.

- Ki mit szeretne enni? – szólalok meg, mikor újfent végignézek a kis csapaton, nekem egyedül nem jutott étlap, pontosabban szólva, inkább már nem volt kivel osztoznom.

- Pibimbap! – kiált fel JunHong egy nagy mosollyal, ezzel egyenes arányban megsüketítve a mellette fürkésző JongUpot. – De nagy adagot kérek szépen!

- Oh, igaz! Fejlődő szervezet! – nevetek halkan, mire rám nyújtja a nyelvét tettetett sértődöttségében, aztán bújik is vissza a menü mögé. – A többiek? – lassan vezetem végig a többi csapattagon a tekintetemet, mire mindannyian mormolni kezdik a felsorolt lehetőségeit.

Akaratlanul mosolyodom el HimChan arca láttán, ahogy számolja a kalóriákat, majd elégedetten felszusszant, hogy a választott étel még bőven belefér a mai keretbe. DaeHyun és YoungJae szintén vigyorogva beszéli meg, éppen ki fogyasztja el a megkívánt falatokat, holott mindketten tudják, hogy az adag feléhez érve cserélnek és a másik rendelését pusztítják tovább. YongGuk viszont HimChannal ellentétben nem az étlapot nézegeti feszült figyelemmel, hanem engem méricskélnek a mélybarna szembogarak.

Újra és újra összeakad a pillantásunk, én pedig minduntalan vörösödöm bele az átható tekintetbe. Mégis mikor lett ilyen hatással rám ez a szempár? Tudom, hogy volt egy pillanat, amikor közvetlenebb viszonyba kerültünk. Tudom, hogy a közelében mindig hevesebben lüktet a mellkasom. Tudom és érzem... ennyit számított az a néhány magányos pillanat ott a szobámban, mikor este átjött? Ennyit? Ha igen, akkor beleestem ugyanabba a hibába. Súlyos hibát követtem el és többé nem fogok tudni szabadulni tőle.

A mélyen szántó elmélkedésemből a pincérnő cipőjének hangos kopogtatása rángat ki, majd egy émelyítő parfüm csapja meg az orromat, természetesen azonnal elveszi azt a kevés étvágyamat is, ami eddig volt. A szemem sarkából rápillantok, önelégült vigyor ül az arcán, csillognak a szürke kontaktlencsék, ahogy a fiúkat méricskéli, míg végül megáll egyikükön. Komolyan? Tényleg jól érzékelem a dolgokat? Ugye most csak az Univerzum akar velem egy nagyon rossz tréfát űzni?

Egy torokköszörüléssel hozom tudtára, hogy nem kellene kocsányon csüngő szemmel vizslatnia a bandát, elvégre feléjük nem úgy mennek a dolgok, ahogy az a kicsi buksijában megszületik. Sok kell ahhoz, hogy bármelyik tag is komolyabb viszonyt kezdjen bárkivel is. Nagyon sok.

- Rendelhetnénk? – szólalok meg végre magabiztosan és persze azonnal elkapja a tekintetét az idáig figyelt srácról.

- Mit hozhatok? – a rágójával kérődzik a kérdés közben, lekicsinylően néz végig rajtam, mire csak a szemeimet tudom forgatni.

- Én kérnék szépen egy adag japchae-t és egy üveg szénsavmentes ásványvizet – az első eszembe jutó ételt mondom, a pincérnő pedig csak egy hangyányit biccent és vélhetőleg fel is firkálja a kért ételt a kezében tartott papírra. – Ti mit kértek? – mosolyogva nézek imádott Idoljaimra, akiknek már a nyál is összefutott a szájukban.

Sorban elmondják a kiválasztott ételeket, utolsóként YongGuk szájából hangzik el a kérés, a felszolgálónk pedig egyetlen fogkrémreklámmal megegyező vigyorral veszi tudomásul a rendelést. A mellkasom hirtelen szűkössé válik, amikor eltipeg az asztalunktól, kifejezetten nem tetszett, ahogy viselkedik. Tudom, hogy mind a hat srác szívdöglesztő külső birtokában van és persze azzal is tisztában vagyok, hogy idővel szükségük lesz a gyengébbik nem törődésére, de jelenleg én vagyok az, aki ezt a szerepet betölti az életükben. DaeHyun és YoungJae kivételével, természetesen. De akkor is bosszant a dolog. Arról nem beszélve, hogy imádott leaderem túlzottan is kedves volt ezzel a némberrel.

Míg várjuk az ételeket, én egyetlen szó nélkül hallgatom a társalgást, YongGuk ismerteti a többi fiúval a menetrendet, amire olykor csak egyetértően bólintok, mivel én is pontosan ezeket az utasításokat kaptam meg a menedzserüktől. Más esetben aktívan részt veszek az ilyen eszmecserékben, de most valahogy kedvem sincs megszólalni. Még az étvágyam is elment a korábbi közjátéktól, szívem szerint begubóznék egy sötétebb sarokba és soha nem bújnék onnan elő többé.

Mindig is talpra esett voltam és persze a munkában könyörtelen is, de a magánéletem felért egy kisebb káosszal minden esetben. Soha nem tudtam csak úgy egyszerűen beleszeretni valakibe, mert nekem mindig az elérhetetlen kellett és csak messziről figyeltem, ahogy éli a mindennapjait, amikor pedig a tettek mezejére kellett volna lépni, csigaházba bújtam inkább.

Jajangmyeon, Pibimbap, Pulgogi, Japchae, Takkalbi, Tteokbokki, Yukhoe (balról jobbra haladva)

Közel háromnegyed óra várakozás után mindenki elé kerül a gőzölgő finomság, óvatos és mosolygós mozdulattal, elém persze már cseppet sem így érkezik a tányér. Kis híján az ölemben végzi a forró, zöldséges tészta, de szerencsémre visszafogja magát a pincérnőnk és ügyel a saját cselekedeteire.

Szabályosan nekiesnek az ételeknek, csak én vagyok az, aki ismét a pálcikáival piszkálgatja az ínyencséget, küszködve nyelek egyet-egyet, cseppet sem esik most jól az evés. Még az ásványvizem is keserűnek hat, amikor hörpintek egy kortyot. A felszolgáló lány egyre gyakrabban tipeg el az asztalunk mellett, bennem egyre nagyobb ellenszenvet kiváltva, ahogy folyton végigméri a leader kissé görnyedő alakját, miközben falatozik. DaeHyun aggódó hangja rángat ki a szenvedéseimből.

- Noona? – szorítja meg gyengéden a falapon pihenő csuklómat, mire elkapom a fejemet a tányérról és DaeHyunra nézek.

- I-igen? Figyelek! Mit is kérdeztetek? – reménykedve pislogok, hogy nem zuhantam túl mélyre a gondolataimban és hamar visszacsöppenhetek a beszélgetésbe.

- Senki nem kérdezett semmit – suttogja halkan, azonban az aggodalom még mindig nem tűnt el a hangszínéből.

- Oh – csalódottan eszmélek fel, vészesen közel kerültem a lebukáshoz, így inkább leteszem az evőeszközömet, mielőtt még magától hullik ki az ujjaim közül.

- Elárulod, hogy mi a baj, vagy kezdjünk inkább találgatni? – ezúttal YongGuk intézi felém a szavait, bennem pedig az ütő is megáll.

Mégis hogyan tudnék válaszolni éppen neki erre a kérdésre? Hogyan is lennék képes elmondani, hogy felzaklatott, ahogy a pincérnő ránézett és ő fogadta a közeledését egyetlen mosollyal? Hogyan is tudnék nem kiborulni és féltékenységi jelenetet rendezni ettől a látványtól? Hiszen szinte már felkínálta magát akkor, mikor kihozta az ételeket, a mellei kis híján koppantak a poharak mellett, a bugyiját is majdnem be lehetett azonosítani, annyira felhúzta az egyenruha alsó részét. Hogyan?

- Csak elment az étvágyam – mormogom lesütött szemekkel, szinte mindenki meghőköl a választól, elsőként YoungJae veszi magához a kezdeményezést.

- Mitől? Te voltál az, aki azt hangoztatta az egész séta alatt, hogy majd’ éhen hal. Akkor most mi történt? Mi lett veled? Kaptál valami üzenetet az Ügynökségtől vagy otthonról? Mi lelt?

- Csak az iménti közjáték – dünnyögöm magam elé és megint az elém pakolt adagot veszem mérce alá. – Egy pár zöld szem meg némi szőkített, fenékig érő fürtök. Plusz egy kis bemutató, mégis mivel állok szemben – gondolkodás nélkül törnek fel belőlem a szavak, amiket a bandára zúdítok, persze még további döbbenetbe sodorva őket.

- Ja, hogy a pincérnő – emeli fel mutató ujját JongUp és az említett hölgy felé mutat vigyázva. – Személy szerint nálam nem jön be az effajta viselkedés. Nekem egy lány se kínálja fel ennyire magát.

- Nem idevaló lány, Noona, felesleges foglalkoznod vele – HimChan igyekszik megnyugtatni, azonban most hatástalannak bizonyul minden próbálkozása.

- Tényleg a pincérnő miatt lettél ilyen, Noona? – JunHong is csatlakozik végül a többiekhez, az ő hangja még inkább ijedten cseng, mint DaeHyuné volt a beszélgetés elején.

- Csak részben – újfent csak motyogva felelek. – Mindegy. Ne is foglalkozzatok velem. Inkább egyetek, mert a végén elkésünk a stúdióból és nem lesz betartva a szigorú menetrend, aztán mindent csak csúszással tudunk megcsinálni.

- Addig úgysem megyünk sehova, amíg nem válaszolsz – YongGuk igyekszik erővel kipréselni belőlem a választ, én pedig pontosan olyan határozottsággal próbálok meg ellenállni a szavainak.

- Hagyjuk – elcsuklik a hangom egy óvatlan pillanatban, így mielőtt még kiborulnék és zokogva az asztalt fejelgetném kétségbeesésemben, felállok az asztaltól. – Bocsássatok meg, mindjárt visszajövök! – udvariasan meghajolok, és már fordítok is hátat nekik, hogy becélozzam az illemhelyiséget.

Amint a biztonságot nyújtó falak között találom magam, abban másodpercben fordítom is el a kulcsot benne és támaszkodom meg a hátammal az ajtón. A könnyeim automatikusan útnak indulnak, hiába akarom visszafojtani az érzéseimet. Fáj. Nem tudom tagadni, fáj, ami történt. Nem rendezhetek jelenetet, mert nem vagyunk együtt. Nincs semmi közünk egymáshoz. Ő egy Idol, én meg egy menedzser-asszisztens vagyok, aki segít beosztani a rengeteg munkát és némi pihenést igyekszik beszúrni két hajtás közé.

Néhány pityergéssel töltött perc után ellököm magam a térelválasztótól és a bézsszínű mosdókagyló felé vezet az utam, hogy eltűntessem a nyomokat az arcomról, illetve a hideg víz talán alkalmas lesz arra is, hogy picit lehűtsem magam. Miután a csuklóimat is eláztattam a hűs folyadékkal és az arcomról is letörölgettem a fájdalmam jeleit, felszárítom a vízcseppeket és némi sminket is visszavarázsolok a bőrömre. A tincseimbe túrok, felrázom őket, majd egy utolsó pillantást vetek még a tükörképemre, mégsem lenne jó túlságosan ziláltan visszamenni az asztalhoz. Akkor végleg kiderül minden, amit idáig titkoltam a Csapat elől.

Újfent az ajtóhoz ballagok, majd egy kulcsfordítás múltán már kint is vagyok a rejtekből. Pechemre a félfordulatot követően sikerül egy mellkasba ütköznöm, de meglehetősen ismerős ez a mellkas. A reakció nem marad el. A szívem heves zakatolásba kezd a torkomban, a térdeim megremegnek, a bódító illatfelhő azonnal megszédít és egy álomba varázsol.

- YongGuk-shi – bukik ki belőlem alig hallhatóan, majd feleszmélvén a közelségétől, hátrálni kezdek, ellenben nem sokat tudok araszolni, pusztán egyetlen lépésnyire van tőlem a térelválasztó, szemben velem pedig YongGuk teste, ami lassanként zár csapdába. – Má-máris. Indulhatunk. Vissza – motyogom zavarban, de bennem akadnak a szavak, mikor puha tenyereit érzem meg a csípőmre csúszni.

- Nem ezért jöttem – súgja halkan, miközben erősebben szorít a derekamra, az én szívverésem is megkétszereződik.

- Ba-baj van? – pihegem egy nagyobb gombóc letuszkolása után.

- Nincs semmi baj – bal kezét elveszi a csípőmről és fejem mellett támaszkodik meg, jobb tenyerét pedig arcomra simítja és lágyan megcirógatja a bőrömet.

- Yo-Yong... Guk – ismét elcsuklik a hangom az érintéseitől.

Tiltakozni sincs lehetőségem, mert belém fojtja a szavakat. Ajkait tapasztja az enyémekre, gyengédséggel és törődéssel telve csókol meg, de tökéletesen érzem benne az elfojtott vágyat és a szenvedélyét is. Mindenem beleremeg a csókba, ösztönösen kulcsolom át feszes nyakát és húzom egy mozdulattal közelebb magamhoz. Belefeledkezem mindenébe. Szemhéjaim lecsukódnak a mámortól, ami elönti a testemet, ujjaim fekete hajába túrnak és még jobban ajkaimra vonom.

- Megnyugodtál? – súgja párnáink közé elválásunkkor, aprókat pillázok bársonyos párnáit mustrálva.

- Nem voltam ideges – zihálom kétségbe vonhatóan.

- Nem is azért kell megnyugodnod, mert ideges voltál – elmosolyodik, bennem pedig egyre több kérdés merül fel a megjegyzésétől.

- Hanem? Akkor miért kérdezted? – értetlenkedek.

- Nem gondolod, hogy elég kellemetlenül jött volna ki az asztalnál ugyanez a jelenet? – a bamba képem láttán szélesedik a görbület, ami ajkain ül. – Ha a többiek előtt teszem ugyanezt, akkor megostromolnak az idiótábbnál idiótább kérdéseikkel, plusz a nem kívánatos fotók miatt is magyarázkodhatnánk mindketten. Nem jobb, hogy itt tisztáztunk mindent?

- Ti-tisztáztunk? Mármint? Mit tisztáztunk? – hebegem zavarodottan.

- Láttam, amit láttam és tudom azt is, hogy kiborultál a pincérnő miatt. De feleslegesen tetted, Noona – mindkét kezét az arcomra csúsztatja, puha ujjbegyei érzéki simogatásba kezdenek a bőrömön. – Korántsem foglalkoztat úgy az a lány, mint te, Noona – érzem, ahogy az arcom lángol a suttogásától, elkapom a pillantásomat, nem tudok tovább a szemébe nézni. – SungYeon-ah? – a fülemhez hajolva becézget, egyetlen névvel illet mindig is, és tudja, hogy neki hallgatok erre a becézésre.

- Tessék? – továbbra is lesütött szemmel felelek.

- Nézz rám – megrázom a fejemet, bármennyire szeretné, nem tudom megtenni. – Kérlek – két ujjával állam alá nyúl, hüvelykujját végigvezeti alsó ajkamon, halk sóhaj szökik ki a számon. – Nézz a szemembe, SungYeon-ah – suttogja, nálam pedig eredményesnek bizonyul az óhaja. – Így már jobb – mosolyodik el, mikor újfent összeakad a tekintetünk.

- Neked lehetséges. De. De nekem nem – mormogom teljes vörösségben úszva. – Zavarba hozol.

- Örülök, ha ilyen reakciót váltok ki belőled, SungYeon-ah.

Ismét puha párnáit érzem meg az enyémeken landolni, és újfent képtelen vagyok ellenállni neki. Szükségem van erre a gyengédségre és erre a magabiztos leaderre, aki bármikor képes meggyőzni a téveszméimet illetően. A lágy csók fokozatosan erősödik és engedünk teret mindketten a saját érzéseinknek. Őrjítő. Mámorító. Bűnbe taszító minden mozzanata.

- Ideje lenne visszamennem, azt mondtam, csak a mosdóba jövök – sóhajtja ajkaink közé, majd egy újabb apró csókot nyom a számra.

- Vissza – bólogatok félájultan, alig bírom megtartani magam mellette. – Akkor. Akkor majd én megyek előre.

- Mindjárt jövök én is – mielőtt még megint elhajolnék tőle, egy utolsó csókot nyom a számra, majd fordul is és szívdobbanásommal később el is tűnik a szemközti ajtó mögött.

Mélyeket sóhajtva húzom lejjebb a felsőmet és igazítok egyet a nadrágomon is, ahogy igyekszem összeszedni magam, aztán végre engedelmeskednek a lábaim és visszaindulok a helyemre. A srácok elpusztították a rendeléseknek egy részét, már csak DaeHyun és YoungJae csipeget ezt-azt. Mosolyogva ülök vissza a székemre, minek köszönhetően az összes barna szempár rám téved, és egyszerre kezdi méricskélni a boldog vonásokat.

- Minden rendben, Noona? – JunHong érdeklődik elsőként az állapotomról, sötétszín lélektükreiből még mindig nem tűnt el a félelem.

- Igen, Picúr. Minden a legnagyobb rendben van – húzom biztató mosolyra a számat.

- Ami azt illeti, jobban is nézel ki, Noona – JongUp megjegyzésével természetesen mindenki egyet ért, csak én látszom egyre zavarodottabbnak.

- Kíváncsi lennék, hogy mi derített jobb kedvre.

- Elhallgass, Dongsaeng! – teremtem le DaeHyunt mosolyogva, a pimaszságnak is vannak határai.

- Yah! Noona! Te nem szoktál így hívni minket – görbíti le elkeseredetten telt ajkait.

- Ha nem hagyod abba a szemtelenkedést, akkor ezentúl így foglak hívni – könyökölök fel az asztalon.

- Kit és hogyan fogsz hívni, Noona? – YongGuk is visszaér köreinkbe, majd hanyagul leveti magát a helyére, hirtelen szeretnék némasági fogadalmat tenni ettől a tekintettől.

- Öhm. N-nem. Nem érdekes – hebegem.

- Noona épp DaeHyun Hyunggal vitatkozik, és közölte vele, hogy ha nem fogja vissza magát, akkor mostantól csak és kizárólag dongsaengnek fogja szólítani – JongUp világosítja fel a leadert a korábbi párbeszédről, amit egy széles mosollyal reagál le.

- Helyes – biccent magabiztosan. – Lassan ideje mennünk – az órájára pillant, aztán megint rám néz.

- Majd én rendezem a számlát! – felpattanok a székről és a pulthoz megyek, hogy ott fizessek inkább, ezzel is időt nyerve saját magamnak, hogy lenyugodjak.

Miután kiegyenlítem a fogyasztásunkat, csatlakozom a csapathoz és végre mosolyogva lépek ki az ajtón, közvetlenül YongGuk előtt, aki lassan végighúzza puha tenyerét a derekamon, egy másodpercre összefonja az ujjainkat, majd egy kacsintás után elengedi és HimChan mellé lép. Mosolyogva nézem az előttem ballagó leadert, a szemem sarkából még látom, ahogy a pincérnő álla – képletesen szólva – koppan a pult tetején ettől a kis közjátéktól, aztán kihúzva magam, lépkedek is szorosan a fiúk mögött.

Az Enyém. Egyedül az Enyém!

Röpke huszonöt perc alatt visszaérünk a stúdióba; míg a fiúk a szokásos felvevő irányába mennek, addig én a liftet célzom be, a fentebbi irodák egyikében kialakított kis kuckómban tudok dolgozni is, amíg rájuk várok. Jót fog tenni egy kis szervezés és egy kis előkészület a turnéra, mert lesz, mi elterelje a gondolataimat YongGukról és az érzéseimről. Még klipet is ki kell találnunk az illetékesekkel, nem beszélve a kollekciókról és a helyszínekről. Rengeteg a tennivaló. A fémszörnyeteghez érve mélyet sóhajtok, mikor ujjam a hívó gombra téved. Bármennyire is szeretnék, nem tudok megfeledkezni a mosdó előtt történtekről. Túlságosan is szédítő volt minden momentuma.

- Noona? – szorít egy meleg tenyér a bal vállamra, rám ezzel a szívbajt hozza az illető.

- Jesszus! Megijesztettél! – zihálok rémülten.

- Ne haragudj, Noona! – dől meg picit, de megállítom a hajlongásban. – Nem akartam.

- Semmi baj. Mit szeretnél, Channie? – döntöm oldalra a fejem.

- Beszélni veled.

- Velem? Mármint. Miről szeretnél beszélni? Az itteni iroda is megteszi?

- Nem itt. Valahol máshol – rázza a fejét, az fejemben ezzel együtt lesz mérhetetlen káosz.

- Miről van szó, Channie?

- Rólad és Hyungról – néz mélyen a szemembe, elakad minden szavam.

- T-tessék?

- Jól hallottad, Noona – bólint.

- Mi-miből gondolod, hogy én és YongGuk-shi. Szóval miért épp kettőnkről szeretnél beszélni?

- Túl jól ismerlek titeket és tudom, hogy milyen, mikor harcoltok a saját érzéseitekkel. Engedd, hogy segítsek, Noona – mindkét kezével a vállamra fog, megértően ragyognak rám szembogarai.

- De még én sem tudom, hogy mi van köztünk – lehajtom a fejemet és a padlószőnyeget mustrálom.

- Én tudom, Noona. Hidd el. Ahogyan azt is tudom, hogy Hyung hogyan is érez irántad. Már az első nap óta.

- HimChan? – emelem fel a fejemet a hallottakra.

- Az első naptól fogva vibrál köztetek a levegő.

- Jaj, Channie – motyogom a könnyeimmel küszködve, majd inkább közelebb lépek hozzá és szorosan átölelem a derekát.

Nehézkesen szakadok el pillanatnyi támaszomtól, de a munka mindkettőnket vár. Még egyszer rám mosolyog és csak aztán hagy magamra, amikor még egyszer megérkezik a lift a földszintre. Bármennyire is szeretném elhinni HimChan mondatait, gyötörnek a saját kétségeim. Hiszen, hogyan is lehetne köztünk bármi komoly is? Mindketten a munkának élünk és fontos a karrierünk. Viszont nekem YongGuk karrierje még a sajátomnál is fontosabb...