2016. április 28., csütörtök

He is my Doctor or not...? (SHINee JongHyun)

Hosszú napok, de lehet, hogy már inkább hetek óta tartó gondolkodás után végül meghoztam egy számomra rendkívül nehéz döntést. Hiszen senki nem meri bevallani magának, amikor már külső segítségre van szüksége a gondjai leküzdésében. Én sem gondoltam túlzottan erre a megoldásra, de nem maradt más választásom. Ha nem akartam, hogy belőlem gazdagodjanak meg a papír-zsebkendőt gyártó cégek és a recept nélkül beszerezhető vigyorogtatók gyártói, akkor tennem kellett valamit. Fogcsikorgatva ugyan, de döntöttem.
Kerestem valakit, aki segíthet megbirkózni azzal, amihez már kevésnek éreztem a saját és a barátok erejét. Pszichológust, aki mélyre ás a fejemben és esetleg némi kedélyjavító használatával helyre pofozhat. Kaptam nem egy nevet, kihez forduljak, ki mennyire tapasztalt és megértő, de egyiket sem szerettem volna választani. Olyan személyt akartam beengedni az életembe, aki semmit nem tud rólam. Csupán annyit, amennyit én felfedek magamból neki. Így felcsaptam a telefonkönyvet, megkerestem a kezelőorvosokat az említett címszó alatt, majd a kezembe vettem egy tollat, lecsuktam a szememet és ráböktem egy névre a két oldal közül. Fogalmam sem volt, hogy mégis milyen ember lehet, mert még említés szintjén sem merült fel a neve. Bajom nem lehet, legfeljebb keresek egy másikat ugyanezzel a módszerrel.
Felírtam egy cetlire a nevet és a telefonszámát, aztán másnap végre összekapartam magam és a maradék méltósságomat hátrahagyva fel is hívtam. Egy barátságos női hang köszöntött a vonal másik végén, a doktor asszisztensét véltem benne. Viszonylag hamar kaptam időpontot, azt hittem, hogy legalább három hétre előre be van táblázva, de nem így történt. Két napot kellett csupán várnom a személyes találkozóra. Viszont senkinek nem beszéltem erről a tervemről, még a legközelebbi barátaimat sem avattam be. Akik szerint koránt sincs szükségem ilyesféle kezelésre. Én pedig azt akartam, hogy látszódjon a változás... érezhető legyen minden téren valamiféle javulás.

* * *

Két nappal később elmentem a címre, amit a vélt asszisztens adott meg a telefonban. A környéket aránylag ismertem, így nagyjából be is tudtam tájolni a helyet. Nagyjából. Ellenben odaérve nem tudtam azonnal átlépni a kiskapun, ami elválasztott az utcától és a szabadságtól. Félelmemben megtorpantam. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de be kell, menjek abba az épületbe, ami inkább volt takaros kis ház, mintsem bármiféle „kezelőhelyiség”.
Az órámra pillantottam. Alig volt tíz percem a megbeszélt időpontig, pedig legalább fél órával korábban megérkeztem. Sokáig tanakodhattam, ha így elrepült felettem az idő. Erőt vettem magamon és a huszonhatodik ácsorgással töltött perc után lenyomtam a vaspántot. Idegesen pakoltam a lábaimat egymás után a bejárati ajtó felé, egyre kevesebb lett a távolság.
Gondolkodtam még egy kicsit, hogy csengessek vagy inkább kopogtassak, végül a kopogtatást választottam. Alig kettő perc múltán már nyílt is a vaskos térelválasztó és állt előttem egy fiatal hölgy, aki minden bizonnyal a kezelőorvos asszisztense. Mosolyogva nézett rám, önkéntelenül viszonoztam a görbületet. Hirtelen szállt meg a nyugalom, majd a kezét nyújtotta felém, én pedig készségesen el is fogadtam azt. Barátságos volt az első másodperctől fogva.

- Jó napot kívánok, Kim SoDam! – dőlt meg kissé előttem.
- Szép napot! Nam JiHye! – fogadtam a köszöntését.
- Örvendek, fáradjon be, hamarosan megérkezik a doktor úr is.
- Köszönöm szépen!

Lassan beljebb araszoltam a kellemes illatfelhőben úszó helyiségbe, egészen egy hófehér bőrkanapéig. Már épp letettem volna rá a fenekemet, amikor az asszisztens mosolyogva sétált egy másik ajtóhoz, majd fogott is rá a kilincsre. Rám nézett, én rémülten pislogtam rá. Azt hittem, hogy majd az előtérben kényelmesen megvárom az említett doktort és majd együtt megyünk be a vallatóba, de helyette nekem kellett előre mennem és odabent várnom rá.
Habozva biccentettem egyet és tipegtem el az ajtóig, ami szépen lassan tárult ki előttem. Gyengéden beterelgetett a kisebb helyiségbe. Újabb meglepetés ért, ahogy átléptem a küszöbön. A szokottnál is meghittebb és barátságosabb volt az egész környezet. Mindenféle orvosi holmira számítottam, tele szakkönyvekkel és ehhez hasonlókkal, de semmi ilyet nem fedeztem fel.
Ellenben volt egy nagyon is kényelmesnek ható kanapé, egy íróasztal a hozzá tartozó komfortos irodai székkel, zöld növényekkel, illatgyertyákkal és még egy gitár is felbukkant a látóteremben, ami az ablakkal szemközti sarokban díszelgett. Az orvosi szakkönyvek nem roskadoztak garmadával az egyetlen szekrény polcain, talán négy vagy öt volt, ami kimondottan annak számított. Helyette volt mindenféle kis porcelántárgy, afféle porfogók. Mintha nem is egy pszichiáternél lennék, hanem egy egyszerű ember nappalijában.
Az idegességem miatt még nem tudtam leülni a bőrgarnitúrára, inkább a szekrényhez battyogtam, ahogy egyedül maradtam, hogy megcsodálhassam azokat a bizonyos porfogókat és a körülöttük lévő illatgyertyákat. Először egy törékenyebb dísztárgy került az ujjaim közé, valamiféle figura, ami egy gitárt szorongatott a kezeiben. Egy zenebolond pszichiáter? Érdekes párosítás.
A következő mütyür megfogásakor egy finom illat kerített a hatalmába, valamelyik gyertya áraszthatta magából. Nagyot szippantottam a levegőből, hogy a tüdőm megteljen a zamattal és lassan sasszézni kezdtem a forrása felé. Egyre biztosabb lettem ebben az aromában, mert megmagyarázhatatlan okok miatt ragaszkodtam hozzá. Száz illat közül is felismerem a cédrust és a szantálfát, ezek pedig igencsak azok voltak. Mosolyogva emeltem fel a gyertyát és szagoltam meg, hogy még jobban megszálljon az aroma. Ebben a pillanatban zökkentett ki az állapotomból egy mélyen búgó hang.

- Meggyújthatjuk, ha attól jobban fogja érezni magát – egy óvatos súrlódás zárta a megjegyzést, én pedig összerezzentem mindkét hangtól.
- Öhm. Én csak.


Sietve visszatettem a gyertyát a helyére, perdültem egyet és lehajtott fejjel a heverőhöz iparkodtam. Levágódtam rá, aztán a legkisebbre húztam össze magam, mintha ott sem lennék. Csupán egy pár bakancsot érzékeltem magam előtt elhaladni, nem mertem felemelni a fejemet, hogy a tulajdonosára nézzek. Azonban egy újabb bódító illat csapta meg az orromat, ahogy elsétált előttem; feltűnően hasonlított a cédrus zamatához, de ezúttal némi citrussal is vegyült. Akaratlanul is az illatfelleg után néztem.
Egy szélesebb hátba botlott a tekintetem, amin egy nagyobb méretű szürke pulcsi pihent, ujjai gazdájának nyaka körül lazán összekötve, kék farmer tette hangsúlyossá lábait, tincseit egy halvány rózsaszínű baseball sapka alá rejtette. Szokatlan viselet egy pszichiáternek. Túlságosan is az. De ha az öltözéke nem lett volna elég, még szokatlanabb külsővel találtam magam szembe, ahogy megfordult, hogy letegye a határidőnaplóját az asztalára.
Fekete maszk takarta a fél arcát, csupán a szeme látszódott és néhány hosszabb tincs, ami a homlokára simult. Újabb döbbenet lett úrrá rajtam, amikor a tekintetünk találkozott. Szürkén csillogó szempárba botlottam, ami lassan végigmérte a didergő alakomat. Feljebb húzta mindkét karján a fehér pólójának ujjait, majd azzal a lendülettel a sapkától is megszabadult. Nem csak az a ruhadarab volt halvány rózsaszín, hanem a haja is hasonló árnyalatban pompázott. Hirtelen kételkedni kezdtem.
Hosszú ujjait tincsei közé fúrta, fellazította a lelapult szálakat, aztán a fekete matériától is megszabadult. Nagyot kellett nyelnem, aztán még egyet és még egyet. Egyre többet és többet. Nagyon sérült lehet az elmém, ha ez a Félisten egy agyturkász és annak szentelte az életét, hogy mások nyűgjeit hallgassa naphosszat. Mert mindennek el tudtam őt képzelni, csak éppen annak nem, amit valójában képviselt.
Ledobta a pulóverét a szék háttámlájára, ahogyan a maszk is a napló mellett végezte, majd egy könnyed mozdulattal helyet foglalt az ülőhelyen. Ismét rám emelte átható pillantását, én pedig egyre kisebbnek éreztem magam, de ugyanakkor nem akartam, hogy egy percre is levegye rólam ezt a szempárt. Bal kezével közelebb húzta magához a naplót, kinyitotta és keresni kezdett benne. Gondolom, hogy éppen az én nevemet és a megbeszélt időpontunkat.

- Nam JiHye, jól mondom? – szólalt meg lágyan búgó hangon, amibe az egész testem beleborzongott.
- I-igen – hebegtem félve.
- Bájos név – húzta finom mosolyra kissé telt ajkait, miközben ismét rám emelte kiskutyás szemeit. – Még nem mutatkoztam be – lassan felemelkedett a székből és kijjebb lépdelt, aztán az íróasztalnak dőlt hanyagul, mindezt zsebre dugott kezekkel. – Dr. Kim JongHyun – hajolt meg picit, majd újfent egyenesbe vágta magát. – Szeretném, ha kötetlen beszélgetés alakulna ki köztünk, így ha nem okoz gondot, akár hagyhatnánk is az udvariasabb stílust, JiHye.

Megint összerezzentem a saját nevemet hallva. Az ő szájából annyira másként hatott, mint másokéból, pedig nem egy ember mondta már ki a keresztnevemet. JongHyun hangján viszont annyira varázslatos volt ezt hallani. Nyugalom szállt meg. Egy mérhetetlen nyugalom. Szinte már hiányzott, hogy a nevemen szólítson, és még azzal is megelégedtem volna ott abban a percben, ha többet nem is mond. Csak a nevemet.
Ellökte magát az asztaltól és közelebb sétált hozzám, de mielőtt leült volna a heverő másik szegletébe, irányt váltott és a szekrényhez ballagott. Levette azt a gyertyát, amit én szorongattam korábban, felmarkolta a polc szélén pihenő gyújtót, aztán újfent az asztalához ment. Egy halk kattanás, majd lassan felfelé szálló füst. Valóban meggyújtotta a viaszdíszt.
Kis ideig még pakolászott az asztalán, aztán megint fordult és egy tányérszerű gyertyatartóval közeledett hozzám. Óvatos mozdulattal letette a parányi dohányzóasztalra, végül elhelyezkedett az orvosom is a kanapén. Némi távolságot hagyva kettőnk között, de azért nem túlságosan sokat. Talán alig egy karnyújtásnyira ült le, de lehet, hogy még annyi sem volt közöttük. A gyertyalángba néztem. Az illata azonnal megtette a hatását, szinte a rabjává váltam és már csak a finoman táncoló lángra tudtam koncentrálni.

- Mivel foglalkozol, JiHye? – hallottam meg a kérdést, mire csak elmosolyodtam, de a szememet továbbra sem vettem le a gyertyáról, ami a doktort nem kimondottan zavarta.
- Pedagógus vagyok – feleltem monoton hangon.
- Hol tanítasz? – a bőr súrlódása jelezte, hogy közelebb férkőzött hozzám, amit abban a másodpercben nem tudtam mire vélni, de inkább nem foglalkoztam vele, csak a gyertyalánggal.
- Általános iskolában.
- Mennyi idősek a gyerekek? – nagyon közel éreztem már magamhoz a dallamos és egyben bizsergető hangot, nem tudtam tovább a lángra figyelni, így JongHyunra néztem.
- Hét évesek – válaszoltam alig hallhatóan, elveszve a szürkés íriszben.
- Jól kijössz velük? – suttogta.
- Igen, nagyon. Szeretem mindegyik diákomat és azt hiszem, hogy ők is kedvelnek.
- Biztos vagyok benne – egy féloldalas mosoly kúszott az ajkaira a válaszomtól, önkéntelenül viszonoztam a görbületet. – Szülők?
- Velük is jó a kapcsolatom, mindent meg tudok beszélni velük, ami a diákjaimat érinti.
- Nem a gyerekek szüleire gondoltam – kuncogta. – A tieidre.
- Oh. Hogy az enyémek? Mármint? – húzódtam picit hátrébb, egy kissé kellemetlen témát talált meg második alkalomra.
- Mármint. Milyen velük a kapcsolatod? Meg tudod velük osztani a gondjaidat vagy nincs erre lehetőséged?
- Öhm. A szüleim. Nos, ők. Hát – zavaromban az ujjaimat kezdtem tördelni és piszkálni az ölemben pihenő táskámon lévő rojtokat.
- Nincs semmi baj, JiHye – jobb tenyerét a reszkető kézfejeimre simította és gyengéden rászorított. – Csak beszélgetünk. Ismerkedünk. Az édesanyád? – lágyan és megértően csengtek a szavai, amibe egy kevés dallamosság is került.
- Már nincs velem egy ideje – motyogtam lesütött szemekkel, miközben a kibuggyanni készülő könnyeimet próbáltam maradásra bírni a helyükön.
- Az édesapád? – újra határozottabban markolta meg a kezeimet, mégis tele volt törődéssel a szorítása.
- Elég messze élünk egymástól és csak telefonon tartjuk inkább már a kapcsolatot. Ritkán találkozunk.
- Miért?
- Nem tudom – vontam vállat, mert tényleg nem tudtam az okát.
- Barátok? – tért át ismét egy másik témakörre, ami már egy kicsit könnyedebb hangvételűnek hatott számomra.
- Akadnak szép számmal, bár nagyon keveseket engedek igazán közel magamhoz.
- Miért?

Az újabb „Miért?”-et hallva megemeltem a fejemet. Ismételten JongHyun átható pillantására leltem a másodperc tört része alatt. Egy hatalmas gombócot igyekeztem letuszkolni a torkomon, ami többé-kevésbé sikerült is. Azt a minimális távolságot, ami köztünk volt, egy gondolat múltán teljesen letudta.
Combja az enyémhez simult, mindkét tenyerét az én kézfejeimen marasztalta és gyengéden szorította ujjaival őket. Mélyen a szemembe nézett, úgy tűnt, mintha olvasni szeretne bennem, ha már nem akarok válaszolni egy újabb kérdésre. De mit is mondhattam volna egy vadidegennek, akivel most találkoztam először? Oké, éppen azzal a céllal érkeztem, hogy megkeressük a megoldást a gondjaimra, de én azt hittem, hogy eleinte csak a gyerekkorom lesz a téma meg esetleg a munkám. De mindjárt ennyire a mélyére ásni?

- Ez kontaktlencse? – bukott ki belőlem váratlanul, amitől még JongHyun is meglepődött.
- Igen, az – reagált kisvártatva, de a mosoly továbbra sem hagyott alább. – Te is hordasz? – járatta tekintetét az enyémben, mire fejrázással válaszoltam.
- És miért éppen szürke?
- Ehhez volt kedvem. De most akkor te teszel fel nekem kérdéseket vagy én neked? – halkan felnevetett a mondat végén, én pedig teljesen elvörösödtem.

Igaz! Neki kellene engem faggatnia és nem fordítva. Helyette én vagyok az, aki ostobaságokat kérdezgetek egyhuzamban, mintha nem lenne jobb dolgom. Melegség kezdte átjárni a testemet, ahogy a kezeimet fogta, nem csak a hangja miatt fogott el a nyugalom, hanem már a puszta jelenlétével is ugyanezt érte el. Szótlanul ültünk egymás szemébe merülve, míg végül azon kaptam magam, hogy már összekulcsoltuk az ujjainkat is. JongHyun pedig csak nézte az arcomat, egyáltalán nem gondolkodott azon, hogy elvegye a kezét az enyémtől, vagy egyáltalán ne hagyja összefonódva az ujjainkat.
Nem tudom, meddig merenghettünk egymásra, csupán egy halk sípszó jelezte az orvosomnak, hogy lejárt az időm. Mennem kell. Nehezemre esett az elszakadás. Hiába találkoztunk most először, úgy éreztem, hogy máris sokkal többet tud rólam, mint amennyit én elárultam neki. Lehet, hogy ezért is választotta éppen ezt a szakmát. Mert pontosan tudta az emberek panaszát.
Egy figyelmes kopogtatás okán sikerült végül elszakadnunk, én engedtem el JongHyun kezeit, majd emelkedtem is fel lassan a kanapéról. JongHyun még egy kis ideig nézte, ahogy az ajtóhoz tipegek, aztán ő is követte a példámat, bár ő az íróasztalához lépdelt. Újfent a kezébe kapta a tollát, maga felé fordította a naplóját, gyorsan lekörmölt néhány információt magának, végezetül rám pillantott.

- A holnapi napom be van táblázva, viszont a következőn van néhány szabad órám.
- Igen? – pislogtam értetlenül.
- Lenne kedved azt a néhány szabad órát velem tölteni, JiHye? – tette fel a kérdést, miközben a tollát idegesen kapcsolgatta.
- Mármint holnapután jöjjek vissza ide? Nem túl korai következő kezelésnek? Úgy értem, hogy nem szokás szünetet hagyni két beszélgetés között?
- Nem ide gondoltam – elmosolyodott, viszont mérhetetlen komolyság bújt meg a görbület mögött.
- Hanem hova? – hirtelen szökött fel a vérnyomásom az egekbe és kezdett hevesen lüktetni a mellkasom.
- Tudok egy jó kávézót. Beülhetnénk akár oda is, ha szereted a kávét. De ihatunk forró csokit is.
- Ez is a terápia része? – pihegtem alig hallhatóan.
- Nem – szélesedett a kezdeti görbület, letette az íróeszközt és hozzám ballagott. – Ennek semmi köze a terápiához, amire mellesleg neked egyáltalán nincs szükséged.
- Ezt ennyiből nem hinném, hogy meg lehet állapítani – mormoltam az orrom alatt, bizonyos gondolatok felidézése után.
- Elég ideje vagyok a szakmában, hogy tudjam, kinek és milyen terápiára van szüksége. Neked nem pszichiáterre van szükséged, hanem egyszerűen valakire, akivel meg tudod beszélni a gondjaidat.
- Ahhoz ott vannak a barátaim, mégsem sikerül~
- Nem barát kell bizonyos problémák áthidalásához – megfogta a jobb csuklómat és gyengéden megszorította. – De erre visszatérünk a kávézóban, és akkor kifejtem, hogy pontosan mire is gondoltam. Tehát?
- Tehát, mi?
- Van kedved eltölteni velem pár órát?
- Egyig tanítok, de utána szabad a délutánom.
- Remek. Akkor, kettőkor várlak. A címet elküldöm SMS-ben – bólintottam megértésül, majd kifordultam a helyiségből, és kis híján köszönés nélkül távoztam az úgynevezett rendelőből.


* * *

JongHyun még aznap este elküldte a kávézó címét SMS-ben, ahogy azt ígérte a találkozásunk végén. Tudtam, hogy melyiket ajánlotta és pontosan ugyanaz volt a véleményem, mint neki. Nagyon hangulatos kis hely, ahová mégis kevesen járnak. Talán ezért is annyira visszafogott maga az egész épület és minden más is körülötte és benne.
Idegesen vártam az újabb személyes találkát, ami már inkább hatott randinak, mintsem egy orvos-páciens közti találkozásnak. Sokáig morfondíroztam, hogy mégis miben kellene megjelennem előtte, végül mégis egy lazább öltözéket választottam. Nem akartam az iskolai kiskosztümömben elmenni, de túlzottan slamposan sem szándékoztam az utcára kimenni. Valami köztes kellett. Egy kényelmes farmerre és egy kicsit csinosabb pólóra esett a választásom, plusz még felmarkoltam a bőrkabátomat is az esetleges szél elleni védelem érdekében. Jobb a biztonság alapon.
Nem volt már sok időm hátra, iparkodnom kellett, ha nem akartam elkésni. Ezúttal inkább a gyorsabb odaérést választottam, mintsem az olcsóbbat. Taxiba szálltam és egyenesen a kávézóhoz vitettem magam. Udvariasan megköszöntem a fuvart, kifizettem a viteldíjat, aztán ki is szálltam az autóból. Azonnal keresni kezdtem JongHyunt a kiülős részben, amit egy alacsony fakerítéssel választottak le az utcáról, de sehol nem találtam rá. Talán én érkeztem korábban.
Fújtattam egy nagyot, miközben ismét tanácskozásba kezdtem magammal. Kint üljek le és kérjek addig valamit magamnak, amíg megérkezik, vagy inkább várjam meg pontosan azon a helyen, ahol éppen állok? Vagy jobb lenne, ha rögtön felhívnám? Nem tudtam eldönteni, mi lenne a legjobb, de sokáig nem is kellett viaskodnom magammal, mert ahogy a járókelőket figyeltem szokásomhoz híven, egy feltűnően ismerős alakot láttam meg nem messze. Ösztönösen mosolyodtam el a közeledő alak láttán.


Még inkább keltette egy hétköznapi srác látszatát, mintsem egy agyturkászét. Most is fekete maszk mögé bújt, ahogyan a haját is sapka takarta. A meleg idő viszont rövidnadrágba kényszerítette, de azért a szél ellen JongHyun is farmerkabát alá rejtőzött. Egyszerű és könnyű viselet egy kávéhoz vagy forró csokoládéhoz. Csak azt nem értettem, hogy miért érzem egyre jobban lángolni az arcomat, ahogy a távolság lassanként elfogy közöttünk. Zavaromban a fülem mögé simítottam a nem létező tincseimet és igyekeztem a földet mustrálni lehajtott fejjel.
Két kar fonódott a testem köré, amik egy pillanatra gazdája mellkasához szorítottak, aztán el is engedtek. Kővé dermedtem a meglepettségtől. Magához ölelt? Tényleg? Bárgyún magam elé pislogtam még, meresztgettem a pupilláimat JongHyun bakancsának orrát méricskélve, míg végül két tenyér simult a vállaimra. Felemeltem a fejemet. Ezúttal nem volt kontaktlencse, ami megváltoztatta a mélybarna íriszt és a fekete maszk is lekerült arról a tökéletes ajakpárról. Még varázslatosabb volt így ez a tekintet, mint az első találkozásunkkor és még hívogatóbb a szája.

- Sokat kellett várnod? – kérdezte mosolyogva, szinte már el is felejtettem, milyen hangja van és az milyen hatással van rám.
- Nem – viszonoztam a mosolyát, mielőtt még aggodalmaskodni kezdene. – Éppen előtted két perccel szálltam ki a taxiból. Öhm – nyeltem egyet, mert éreztem, hogy a tenyerei lassan lejjebb siklanak rajtam és a csípőmön zárják be útjukat.
- Igen? – csibészes mosolyra váltott a barátságos görbület, ami már inkább hatott kacérkodásnak jelen helyzetben. – Talán zavar? Ha esetleg kissé tolakodó voltam, akkor bocsánatot kérek érte, csak – hirtelen hallgatott el, aztán pirult is el kicsit pillanatnyi zavarában.
- Csak? – kérdeztem félve, mert még én sem voltam biztos, hogy valóban szeretném-e hallani a mondat folytatását.
- Csak nem akarok tolakodó lenni, mert tudom, hogy elsősorban az orvosodnak kell lennem. Ezért is kerestél fel. Viszont amikor megláttalak a rendelőben, már akkor tudtam, hogy semmi szükséged terápiára, és azt sem akartam, hogy csak ennyit tudjak rólad. Amit alig kilencven perc alatt kiszedek belőled.
- JongHyun? Mire akarsz kilyukadni? – mélyen a szemembe nézett, elvette a kezeit a csípőcsontomról és két tenyerét az arcomra simította.

Puha és meleg volt most is az érintése. Ahogy az első alkalommal is. Belesimultam az érintésébe, a szemhéjaim elnehezültek a gyengédségtől, ami bársonyos bőréből áradt. Remegve emeltem fel a karjaimat és kerestem meg JongHyun alkarjait. Megszorítottam őket, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont a viharos tengeren.
A szívem váratlanul hagyott ki egy ütemet, amikor forró párnákat éreztem a számra simulni, melyből pontosan ugyanaz a törődés és gyengédség áradt, mint a tenyerekből és az egész lényéből. Lágyan, szinte alig észrevehetően csókolt meg, érzékien ajkai közé fogta az én alsó ajkamat, aztán a felsőt is megízlelte, végül elvált tőlem. Homlokával megtámasztotta az én homlokomat, a tekintetünk összeakadt. Elvesztem a mélybarna óceánban és boldogan fulladtam is bele. Elmosolyodott.

- Szereted a forró csokit?
- Szeretem - pihegtem.
- Igyunk egy pohárral és beszéljük meg a terápia részleteit.
- Azt mondtad, hogy nincs rá szükségem.
- Nincs is.
- Akkor milyen részletekről van szó?
- Nem kezelésre van szükséged, hanem egy támaszra, és én akarok az a támasz lenni.
- Úgy véled, hogy rád van szükségem? - incselkedtem.
- Pontosan ezt a diagnózist sikerült felállítanom. Nincs más megoldás - huncutul beharapta alsó ajkát.
- Miért is vagy te ennyire biztos a dolgodban?
- Mert visszacsókoltál. És látom, hogy pontosan ott szeretnéd folytatni, ahol abbahagytuk.
- Hmm - én is a fogaim közé szorítottam alsó ajkamat, miközben kissé oldalra biccentettem a fejemet. - Először a forró csoki, aztán beszélhetünk a folytatásról, mint édesség.
- Vigyázz, mert szavadon foglak! - nevetett fel édesen.
- Csak rajta!

Ezzel még egy lágy csókkal jutalmazott, elvette a tenyereit az arcomról, magához ölelt, majd a derekamat átkarolva sétáltunk el a kávézó bejáratához és asztalt foglalva kikértünk egy-egy pohár forró csokoládét... hogy aztán azt elfogyasztva áttérhessünk a desszertünkre... valahol egészen máshol.

2016. április 17., vasárnap

Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 3. fejezet



- JongHyun. Kim JongHyun – nyújtja felém puhának látszó tenyerét várakozóan.
- Öhm – lenyelem a torkomban növekvő gombócomat, remegve emelem fel jobb kezemet, hogy fogadhassam a köszöntését. – JiHye. Ha JiHye – motyogom kissé érthetetlenül.
- Emlékszem – szorítja meg gyengéden az ujjaimat, ahogy kézfejem belesimul a tenyerébe, hirtelen áram száguld végig rajtam, amitől csak még vörösebb színt öltök magamra.
- Oh. I-igaz – pislogok zavarodottan, valami van ebben a srácban, hogy már tényleg képtelen vagyok normális kommunikációra a közelében. – Bocsánat. Kicsit fáradt vagyok, nem volt valami pihentető az éjszakám és a melóhelyen is kisebb káosz uralkodott reggel.
- Sajnálom az éjszakát – süti le kiskutyaszemeit, nekem pedig hirtelen szűkössé válik a mellkasom az arcát látva.
- Nem kell. Nem azért mondtam. Tényleg. Így jár az, aki nyitott ablaknál alszik, amikor a szomszédai beköltöznek – próbálom viccesre venni a beszélgetésünket, ami láthatóan sikerül is, mert végre megint rám néz egy félszeg mosollyal egybekötve.

Már csak azt nem tudom, hogy miért markolom még mindig a kezét, amikor rég el kellett volna engednem. Túl vagyunk a bemutatkozáson, illendő lenne visszaadnom a gazdájának a kezét. Noha JongHyun sem siet annyira, hogy megkapja a végtagját. Elkapom róla vizslató pillantásomat és a kézfejeinkre nézek. Hüvelykujjával lágyan megcirógatja a bőrömet, lazít a szorításán, majd visszacsúsztatja az ölembe a kezemet és a sajátját a combjára simítja.
Szótlanul ücsörögve folytatjuk tovább az utunkat – vélhetőleg mindketten hazafelé -; én az ablakon bámulok kifelé és igyekszem elfojtani a vörösségemet, ami visszaverődik az üvegről, JongHyun pedig a telefonjával babrál. Lassan ideje lenne leszállni, így finoman fészkelődni kezdek, de abban a másodpercben emeli a füléhez a készüléket és szól is bele.

- Mindjárt otthon vagyok. Miért? Tegnap én választottam, ma dönts te – halkan felkuncog. – Nézhetünk, persze. Mindegy, készíts be valamit, hogy utána arra már ne legyen gondunk. Vigyek valamit még haza? Jó. Megnézem. Nem tudom, hogy kapok-e pont olyat, de megteszek mindent. Oké. Otthon találkozunk! – mosolyogva nyomja ki a telefont, aztán nemes egyszerűséggel a zsebébe csúsztatja. – Te is itt szállsz le? – pillant rám, amikor mutatóujja a jelzőre simul.
- Ühm. Igen!  - felpattanok a helyemről, ezzel együtt szinte kilököm JongHyunt az ülésről.
- Én is – mosolyogja, majd ő is felemelkedik és kilép a közlekedőrészre.

Megkapaszkodom a legközelebbi korlátban és egy ügyes mozdulattal kifordulok JongHyun mellé. Vagyis csak majdnem ügyes mozdulattal, mert sikerül a magassarkúmban összeakasztani a lábaimat, így JongHyun mellkasán landolok félig. Illetve teljesen, mert a saját testi épségét kockáztatva kapott el szabadon lógó karjával, hogy engem mentsen meg az eséstől. Hála a sofőr hirtelen fékezésének a piros lámpánál.
Görcsös ujjakkal kapaszkodom JongHyun pólójába, fejem a vállgödrébe temetve pihen, az ő bal karja pedig az én derekamat tartja magabiztosan, miközben jobb karjával mindkettőnk súlyát igyekszik megtartani. Már csak ez hiányzott!  Soha többé nem veszem fel ezt a cipőt, az biztos!

- Megütötted magad? – súgja a fülemhez hajolva, még közelebb húz magához, nagyot nyelek bizsergető hangjától.
- Nem – mormolom pólójának gallérjába, egy mámorító illat kerít azonnal hatalmába, amitől lehetetlenség szabadulni.
- Kapaszkodj, mert indulunk – újra a derekamra szorít és a másik karjával is bebiztosít mindkettőnket, pusztán bólogatással tudok reagálni a halk intelmére.

Ösztönösen szorítok JongHyun pólójára, arcomat nyakszirtjébe fúrom egészen addig, amíg meg nem állunk ismét és végre le nem szállunk. Azt is csak JongHyun segítségével sikerül megtennem, a testemet felemelve lépdel le a két foknyi lépcsőről, aztán a lehető leggyengédebb mozdulattal tesz is le a földre, amikor elhalad mellőlünk a jármű.
Parányit sóhajtva vezeti végig karjait a derekamon, majd távolodik is el tőlem kissé. Azonban tenyerei még mindig a csípőmön pihennek, én pedig majdnem teljes testsúlyommal nehezedek még mindig rá. Az ujjaim nem eresztik a fehér matériát, amiből árad a kellemes cédrusos illat némi citrussal keverve. Folytonosan tuszkolom lefelé a gombócaimat a torkomon, meg kéne szólalni. Vagy legalább elengedni végre, hogy mehessen a dolgára.

- Szívesen álldogálnék még így, de még be kell ugranom egy helyre, mielőtt hazamegyek – ebben a másodpercben sikerül végül észhez térnem és engedelmeskednek az ujjaim.
- Oh. Persze! Ne haragudj! Én csak. Bocsánat. Tényleg. Én csak – mentegetőzöm szüntelenül, ahogy hátrálok JongHyuntól.
- Semmi baj. Komolyan. De most mennem kell.
- Persze-persze! Tudom. Vagyis gondolom, hogy várnak és nem is szeretnéd lekésni a közös programotokat! Egyébként nagyon jól mutattok együtt! – húzom barátságos mosolyra a számat, miközben finoman meghajolok.



Viszont ahogy felemelkedem JongHyun eddigi ismeretlen pillantásába botlom. Egy kissé haragosan villog rám a mélybarna írisz. Megbántottam? Rosszat szóltam volna? Nem szól semmit, csak megdől kissé és köszönés nélkül hagy magamra a megállóban. Kissé tátott szájjal bámulok utána hosszú percekig, a telefonom ütemes rezgése és egyben hangos rikácsolása ránt vissza a valóságba. Sietve kapom elő a mobilt a táskám aljáról és azzal a mozdulattal is kapom a fülemhez, rá sem nézve a kijelzőre.

- Ha JiHye! Tessék?
- Unnie? Én vagyok. RinAh.
- Oh. Szia, Hugi!
- Baj van? – mérhetetlen aggodalommal telik meg a hangja az enyémet hallva.
- Mi? Nem. Miért kérdezed?
- Csak furcsa a hangod. Biztos, hogy minden rendben?
- Aham. De miért kérdezed?
- Nem úgy vetted fel, ahogy szoktad és megijedtem, hogy történt valami.
- Csak nem néztem a kijelzőre, a telefonom meg nem hajlandó azon a csengőhangon megszólalni, amit beállítottam neked meg huginak. Ellenszegül az akaratomnak.
- Értem.
- Mindegy is! Mondd, miért hívtál?

Míg RinAh beszámolóját hallgatom a napjáról és a hetéről, addigra kényelmesen haza is baktatok, csak pakolom egyik lábamat a másik után és nézem a megfontolt lépteimet. Fárasztó a házasok élete, pláne, ha az ember férje tánctáborokat és tánciskolát vezet egyszerre, és persze mi vagyunk annyira figyelmesek vele, hogy a saját munkánk mellett még az övébe is besegítünk alkalmanként.
Mosolyogva araszolok a lépcsőházban, fel sem fogva a környezetemet és a mellettem elhaladó lakókat is alig tudom számon tartani. Túlságosan figyelek RinAh-ra és a szerelmi életére, ami néha már-már tényleg irigylésre méltó mindannyiunk által. Első szerelem. Hibátlan házasság, csak némi súrlódás akad, de mégis éppen ez tartja össze őket. Nagyot szusszantva tipegek el éppen az új lakóink bejárati ajtaja előtt, amire kivételesen felfigyelek. Nem RinAh-ra és a mondandójára koncentrálok, hanem a térelválasztóra. Lecövekelek.

-~nie?

Talán érdemes lenne bekopognom, hogy bocsánatot kérjek, bár úgy elég nehéz lenne, hogy nem tudom, miért kell megtennem. Arról nem beszélve, hogy nem is biztos, hogy JongHyun hazaért már. Hezitálásomat RinAh erősebb kiáltása szakítja félbe, minek köszönhetően egészen az én lakásomig rohanok, majd be is zárkózom a biztonságot nyújtó falak közé.
Egyetlen „Gyertek át MiNammal!” mondattal rendezem le a húgomat, aki nem teljesen érti, hogy mi szállt meg alig fél perce, végül beleegyezik. Nem tudom, hogy fogunk elférni mindhárman, de ezt muszáj megbeszélnem velük. Rettenetesen félek, hogy megint beleestem ugyanabba a hibába, és ha ez így van, akkor tényleg pszichiátriai kezelésre lesz szükségem most már.

* * *

- De mégis honnan tudod? – vigyorog boldogan az idősebbik lány, amiben hamar követi MiNam is.
- Mi az, hogy honnan tudom?! – pislogok értetlenül a lányokra.
- Mi az, hogy mi az? – teszi a csípőre kezeit RinAh, pupillája háromszorosára tágul.
- De most mit nem értetek azon, amit elmondtam? – kissé csalódottan vetődöm le végül a kanapéra a közel egy órája tartó eredménytelen beszélgetésünket megunva.
- De most honnan tudod, hogy azok? Mit láttál? Vagy ők maguk mondták? – záporoznak RinAh kérdései, de szemei tagadhatatlanul csillognak már csak a puszta gondolattól is, hogy igazam van.
- Nem mondtak semmit sem magukkal kapcsolatban, de ahogy viselkednek egymással, nem lehet más indok rá.
- Nem szeretnék beleszólni, de~
- Akkor ne szólj! – teremti le bátyját MiNam, belé is fojtva az összes gondolatát.
- Yah! Attól, hogy a húgom vagy, még nem kéne így beszélned velem, Lee MiNam! – böki vállon a nevezettet TaeMin.
- Ne veszekedjetek – mormolom az orrom alatt, miközben összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt.
- De most komolyan, Unnie. Honnan tudod ennyire biztosan? – néz rám kérdőn MiNam.
- Aish! – fújtatok egyet.

A mély sóhajommal egy időben kelek fel az ülőalkalmatosságról, perdülök egyet és egy lendülettel feljebb húzom a redőnyt. A szemközti lakás ajtajára mutatok.

-  Mondtam, hogy éjjel költöztek be, másnap reggel köntösben nyitottak ajtót, és amikor~
- MIVAN?! – visít fel RinAh, elránt az ablaktól és két kezével a vállaimra szorít. – Mi az, hogy köntösben nyitottak ajtót neked másnap reggel? Unnie?!
- Mit tudom én?! Amikor melóba indultam, találtam egy pengetőt a folyosón, és úgy gondoltam, hogy azt ők hagyhatták el. Becsengettem, kinyitották az ajtót és visszaadtam a cuccot.
- Na de köntösben?! – értetlenkedik még mindig RinAh.
- Otthon is ilyen nehéz a felfogása – pillantok TaeMinre – vagy neked előbb felfog dolgokat?
- Bizonyos dolgokat elsőre megért, de van amit már kevésbé – kuncogja elégedetten, majd érzékien fogai közé szorítja alsó párnáját és újdonsült feleségére néz.
- Ezért még kapni fogsz otthon, TaeMin-ah – mormogja az orra alatt teljes vörösségben úszva, ahogy férjét mustrálja.
- Na, ha megejtettük a szokásos házastársi perpatvart, akkor visszatérhetnénk a lényegre? – MiNam kukucskál ki ezúttal a folyosóra, hátha felbukkan a két lakó közül valamelyik.

RinAh duzzogva dobja le magát a kanapéra a testvéri összefogást követően, apró puszit nyomok az arcára, majd én is MiNam mögé araszolok ugyanazzal a céllal. Bármennyire is próbálunk leskelődni, egyik srác sem bukkan fel, ellenben az összes emeleti szomszéd igen. Kezdve Kang asszonnyal és egy újabb cserép virággal, amit nem régen szerezhetett be, a kikiáltott szépségkirálynőnkön keresztül, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag itt billegeti magát, egészen a zsörtölődős gondnokunkig. Azonban a titokzatos lakók egyike sem sétál el a közlekedőn.
Közel két órán át szobrozunk felváltva az ablakom alatt, de nem mutatja magát egyik bérlő sem. TaeMin fel-alá járkálva várja, hogy a kicsi felesége ráunjon a kémlelősdire, de arra várhat. Nem ismeri úgy RinAh-t, mint mi a húgával. RinAh bármeddig képes egy helyben rostokolni, hogy kiderítse azt, ami érdekli. Végül a Sors megszán mindkettőnket MiNam esedékes pihenője közben.

- Ő az – súgom RinAh fülébe, mire a másik húgom kapkodva kúszik mellénk, hogy szemügyre vegye az elhaladót.
- Ejha! – fakad ki az idősebb – Szép példány, Unnie! – TaeMin torokköszörüléssel jelzi, hogy még mindig itt tartózkodik, RinAh csak egy édes mosollyal felel a köhintésre. – De ez most melyik?
- J-Jong. Jong. JongHyun.
- Unnie? – tökéletes szinkronban csendül fel a két lány hangja, én pedig igyekszem a legkisebbre összehúzni magam.
- Mi az? – rebegtetem a pilláimat, érzem, hogy lassanként pirulok el ezeket a tekinteteket látva.
- Te belezúgtál az új srácba! – jelenti ki határozottan MiNam, hirtelen akad a torkomban a levegőm.

Azonban nem csak nekem sikerül teljesen elnémulnom, hanem még RinAh-nak is megakad a következő szusszanat, ahogyan TaeMin is döbbenten pislog ránk. Mielőtt még reagálhatnék MiNam - ostobának egyáltalán nem biztos, hogy mondható - kijelentésére, a csengő éles hangja vág végig a lakáson. Ki a franc az ilyenkor és mit akar egyáltalán?


Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 2. fejezet


Oké! Szerintem valaki erősen fejbe kólintott alig fél perccel ezelőtt, csakis ez lehet a magyarázat a látványra. Vagy pedig nem jó lakásba csengettem. De akkor hova lettek a maffiózók és miért egy félisten nyit nekem ajtót? Nedves, hidrogénszőke tincsekkel és egy szál köntösben, ami éppen nem bomlik le róla, annyira lazán kötötte meg magán.

- Ki csengetett, Hyung? – érkezik a kérdés a lakás egy távolabbi szegletéből.
- Azt én is szeretném tudni – kuncogja, miközben áthatóan a szemembe néz, én pedig tüdőbajosként zihálok előtte. – Szabad tudnom? – intézi hozzám szavait mélyen búgó hangján.
- Oh. Öhm. Én. Izé – most meg mi van? Miért nem tudok értelmesen kommunikálni?
- Igen, ez már az előbb is megvolt – halkan felnevet és egy könnyed mozdulattal ázott tincseibe fúrja hosszú ujjait, hogy kissé fellazítsa őket. – Van neved?
- Van – dünnyögöm kábultan.
- El is árulod vagy találgassak? – kicsit kijjebb lép a lakásból és jobb vállával az ajtófélfának támaszkodik.
- Öhm. Hye. Ha. Ji – ha már a pontos nevem kimondása is ilyen gondot okoz, akkor nagyon nagy sz@rban vagyok.
- Hm. Egész helyes név – lágy mosolyra húzza kissé telt ajkait, de ettől a görbülettől még egy jéghegy is leolvad. – Egy bizonyos Hye Ha Ji jött hozzánk – kiált befelé, aminek köszönhetően végre sikerül teljesen észhez térnem.
- Nem! – rázom meg a fejemet sietve. – Vagyis. Ha JiHye vagyok és ezt a folyosón találtam. Gondolom, a tiéd – a kezébe nyomom a háromszög alakú tárgyat és már hátrálok is.
- Oh! – szélesebb görbület telepszik ajkaira. – Azt hittem, végleg elveszett – hálásan szorítja ujjai közé a parányi valamit, majd finoman megdől előttem, ezzel tökéletes belátást enged a lenge anyag alá.

Most van az, hogy akkor nem kéne sem leragadni azon a fedetlen mellkason, sem pedig teljes vörösségben úszni az újdonsült lakó előtt. Aham. Ha az olyan nagyon könnyen menne. Ha JiHye! Csillapodj, az Ég Szerelmére! Ne bámuld már! Mondom, ne!

- Mit mondtál, Hyung, ki jött hozzánk? – a kérdés végén érkezik meg a másik srác hasonlóan hiányos öltözékben, aki nemes egyszerűséggel a nyakára fonja jobb karját, majd rám néz.
- Oh, igen! A vendégünk pontos neve Ha JiHye – csupán egyetlen lélegzetvételnyire találkozik újfent a pillantásunk, de abba még bele is szédülök. – Nézd! Megtalálta a pengetőmet! – mosolyogva emeli fel az általam visszaszolgáltatott kedvencet és a srácra néz.
- Na! De jó! – kikapja a kezéből a pengetőt, majd egy puszit nyom az arccsontjára.
- Fogd vissza magad – mormogja elégedetten és finoman meglöki a testét, mire én csak pislogni tudok, az újonnan idevetődött srác pedig vigyorogva bólint egyet és a vállára szorít, majd visszamegy a lakásba.
- Én. Én most akkor megyek – meghajolok kissé és azzal a lendülettel fordulok is a lépcső irányába.
- Öhm. Köszönöm – hallom meg a hátam mögött a hangját, lassan megfordulok.
- Tessék?
- Köszönöm, hogy visszaadtad a pengetőmet. Nagyon sokat jelent nekem. Biztos a cipekedés közben hagyhattam el, mert már reggel nem találtam magamon.
- A lényeg, hogy megkerült – ösztönösen húzom barátságos mosolyra a számat, mégis jó döntés volt visszaadni.
- Igen. Hála neked – féloldalas görbület jelenik meg párnáin, rajtam ismét szédülés lesz úrrá.
- Tényleg mennem kell – szorítom meg a táska vállpántját, sötétbarna szempárja automatikusan téved az ujjaimra.
- GYERE MÁR BE! A VÉGÉN MEGFÁZOL, AZTÁN MARADHATOK ITTHON ÁPOLNI TÉGED! – ordít fel ismét a társa, de arra nem méltóztatik, hogy kijöjjön a búvóhelyéről.
- Azt hiszem, hogy igaza van – vakarja meg kissé zavarban a tarkóját egy félszeg mosoly kíséretében.
- Igen – biccentek. – Öhm. Szép... napot...? – mormolom, ahogy visszaindul a lakásba, de megtorpan egy másodpercre és visszanéz rám.
- Köszönöm. Neked is JiHye! – kacsintással toldja meg jókívánságait, az én térdeim pedig megcsuklanak.

Megsemmisülök abban a másodpercben, ahogy becsukódik a bejárati ajtó. Még mindig markolom a táskám vállpántját, miközben megpróbálom felfogni a korábbi eseményeket. Többek között magát a két maffiózót, akik korántsem hasonlítanak még távolról sem rájuk, ellenben mérhetetlenül barátságos srácoknak inkább. A viselkedésükben sem lehet semmi kivetnivalót találni. Megszoktam már, hiszen. Basszus! Most már elkéstem. EunHyuknak pedig első dolga lesz helyre tenni a csúszás miatt. Nagyszerű.
A lábaimat kapkodva igyekszem lefelé a lépcsőn, az egyik kezemmel továbbra is a vállpántot szorítom, a másikkal pedig a korlátba kapaszkodom, nehogy összetörjem az arcomat. Egy rövid sprinttel lenne csak esélyem elérni a buszt, de azt ebben a cipőben el is felejthetem. Akkor nincs más választásom, le kell vennem a tűsarkút, ha futni szándékozom.
Az utolsó lépcsőfokról lelépve már rúgom is le magamról a lábbelit, aztán kapom fel a földről, hogy megvalósuljon az elképzelésem. Persze azzal a mozdulattal ütközöm is neki az egyik lakónknak. Hát kell ez még nekem így ma reggel!

- Hoppá-hoppá! – szorítja meg a felkarjaimat és ezzel együtt akadályoz is meg a borulástól. – JiHye?! – néz végig rajtam mosolyogva. – Hova sietsz ennyire?
- Dolgozni. Ne haragudj, nem akartalak fellökni, de tényleg rohanásban vagyok – mentegetőzöm és már bújok is ki a szorítása alól.
- Elviszlek.
- Hah? N-nem. Tényleg nem szükséges! Komolyan. Ha elengedsz, akkor még van esélyem, hogy felugorjak a buszra, mielőtt elindulna a megállóból.
- Mégis minek futnál, ha én is elvihetlek? – elengedi a bal karomat, ellép előlem és mellém kerül. – Gyere, még meleg a motor, indulhatunk is akár.
- Öhm – nagyot nyelek, majd én is végigvezetem saját magamon méricskélő pillantásomat és YongHwa alakját is gyorsan szemügyre veszem, miközben megpróbálok visszabújni a lábbelimbe. – Nem úgy nézel ki, mint aki éppen menni akarna, hanem aki most jött haza.
- Ez így is van – felnevet, majd egy picit határozottabban szorítja meg a jobb karomat és már húzni is kezd kifelé. – Viszont, amint mondtam, még meleg a motor.
- Az nem tűnt fel, hogy nem éppen motorozáshoz alkalmas a szerelésem? – teszem fel a számomra leglényegesebb kérdést, amitől csak még jobban elmosolyodik.
- Nincs messze az iroda, nincs túl hideg és ültél már fel szoknyában a járgányra, ha jól emlékszem rá.
- Először is. Akkor egy kissé spicces voltam és egy taxi sem volt a környéken. Másodszor pedig. Te akartál mindenáron hazahozni a buliból.
- Mindkét megállapítás nagyon helyes. De ha akkor kibírtad a szoknyában ücsörgést, most sem lesz gond. Ráadásul elég meleg van már hozzá.
- Tudod, hogy nagyon erőszakos tudsz lenni, ha a saját érdekeidet akarod érvényesíteni?
- Tudom, de már megszokhattad volna.

Nagyot fújtatok, ahogy kilépünk a kapun, aztán egyenesen a gépállathoz ballagunk. A motor hátsó táskájából előkerül a tartalék bukósisak, YongHwa pedig leakasztja a kormányról a sajátját. Már csak azt nem tudom, hogy’ marad majd meg a gondosan feltűzött frizurám a sisak alatt. Mégsem kéne egy szénboglyával a fejemen beállítani az irodába.
A reggeli megmentőm egy másodperc alatt varázsolja fel a védőfelszerelést, aztán pattan is nyeregbe. Kezembe nyomja az én sisakomat, fordít egyet a slusszkulcson, és már fel is bőg az ezerkétszáz köbcentis kétkerekű. Abban a momentumban leszek libabőrös, ahogy erősebbet húz a gázkaron, képtelen vagyok tovább ellenállni.
Pontosan tudja, hogy ha meghallom a motor hangját, onnantól kezdve nincs visszaút. Mit sem törődve a hajammal, húzom a fejemre a kobakvédőt, aztán a szoknyámat is feljebb csúsztatom a combjaimon a könnyebb felszállás érdekében. A jobb oldali hátsó lábtartóra fellépek, jobb kezemmel az alkalmi sofőröm jobb vállába kapaszkodom, egy biztos lódítás a másik lábammal és már fent is vagyok YongHwa mögött.

- Kapaszkodj! – mosolyogja a sisak alól, bal tenyere a fedetlenné vált bal combomon landol.
- El a mancsokkal! – csapom meg lapockái közét, hogy rendre utasítsam. – Az neked még mindig tiltott terület!
- Csak vicceltem – elveszi a kezét a lábamról, lehajtja a rostélyt és mindkét kezével a kormányra markol, én pedig tudom, hogy innentől már csak a száguldás vár minket.


* * *

YongHwának köszönhetően sikerül még éppen időben beesnem az iroda ajtaján, az utam természetesen a mosdóba vezet, hogy némileg rendbe szedjem magam ismételten. A tükörbe meredten bámulva igazgatom helyre a kissé lelapult tincseimet, miközben még mindig a reggel eseményein morfondírozok. A fejemben ezernyi kérdés zakatol szüntelenül velük kapcsolatban. Ha nem bűnözőkkel van dolgunk, akkor miért éjszaka költöztek be a lakásba? Miért nem lehetett fényes nappal ezt megtenni? Ha nincs titkolnivalójuk, akkor miért húztak magukra olyan sok álcát? Arról nem beszélve, hogy miért ennyire helyesek és jól neveltek is mindketten?! Aish!
Duzzogva tipegek vissza az asztalomhoz, hogy végre belevessem magam a bonyolultabbnál bonyolultabb aktákba, de még le sem teszem a fenekemet a kényelmes kis fotelomba, amikor megszólal a telefonunk. Akkor fapofa fel, rideg és kimért asszisztens elő. Hajrá!

- Lee és Lee Ügyvédi Iroda! Jó reggelt kívánok! – szólok bele monoton hangon a kagylóba.
- Lee Ügyvéd Úr bent van? – visít fel egy feltűnően ismerős női hang.
- Pontosítana, hogy melyik Ügyvéd Úrra gondol? Illetve lenne szíves megmondani a kedves nevét? Valamint tájékoztatom, hogy az Ügyvéd Urak csak tárgyalásokkor tartózkodnak az irodában, így~.
- Arról tájékoztasson, hogy bent van-e! – ripakodik rám.
- Nézze, kedves...? – elhallgatok, hátha észreveszi magát, hogy elfelejtett bemutatkozni, de csak morgást hallok a túloldalon, így inkább várok még egy kicsit.
- Ott van még?! – ordít bele a készülékbe, ezzel csak még több olajat önt az egyébként is lángoló tűzre, így fogcsikorgatva sikerül csak válaszolnom neki.
- Mint mondtam alig fél perccel ezelőtt önnek, az Ügyvéd Urak csupán a tárgyalásokkor tartózkodnak az irodában.
- Az mikor van? – puffogja.
- Nem áll módomban kiadni önnek a tárgyalási időpontokat. Amennyiben mégis szüksége van jogi tanácsra, keressen minket hétköznaponként reggel kilenctől délután hatig, szívesen válaszolunk a kérdéseire, ha szükséges, akkor személyes tanácsadásra is sort tudunk keríteni egy előre egyeztetett időpontban – monoton sikerül ledarálnom a szokásos szövegemet, aminek a végén csak egy halk sípolásra figyelek fel. – Istenem, add, hogy belecsapjon egy villám a villanypóznába, amikor legközelebb ezt a számot tárcsázza! – a mondat végén egy erősebb mozdulattal csapom le a kagylót, tökéletesen abban a másodpercben, amikor nyílik a bejárati ajtó.
- Ajaj! Ez nagyon nem jó kezdés – lép be eddig mosolygó főnököm, majd rám emeli sötétbarna tekintetét és szinte már olvas is a gondolataimban. – Ki hívott? Mennyire komplikált esettel van dolgunk? Kell társügyvéd vagy elég leszek én magam is?

EunHyuk lassan ballag beljebb a helyiségben a kérdéssorozatával, az aktatáska halkan koppan az enyémmel szemközti íróasztal mellett, majd egy nagyobb sóhajjal egybekötve heveredik le a foteljába. Lazán megtámaszkodik a tenyereivel a tarkójánál, ugyanakkor lábait is felpakolja az asztal tetejére, ügyelve azért, hogy a mellette tornyosuló dossziékupacot le ne sodorja.

- Tudom, hogy szombat van, de azért ennyire nem kéne lazára venni a figurát – mormogom a cipőtalpát mustrálva, amiről egyre több homok hullik az én térfelemre; egyenesen a tollaim és az üres papírjaim közé.
- De ma ennyire lazák leszünk, JiHye – kuncogja, miközben lassan végignéz a felsőtestemen; legalábbis azon a részen, ami látszik az asztal mögül. – Neked sem kellett volna ennyire kirittyentened magad. Csak papírokat fogunk tologatni ma. - Nem reagálok már a kijelentésére, csak egyetlen szemforgatással fejezem ki nemtetszésemet, mely tartalmazza az „Eztkorábbanismondhattadvolna!” mondatomat is.

Természetesen így is teszünk a mai nap. Egyetlen ügyfél vagy telefonhívás - a főnökömnek köszönhetően, aki a második hívás után félretette a kagylót - nem zavar meg minket, az ebédet is kettesben töltjük el, átbeszélve néhány könnyedebb témát is az ügyek mellett. Szerencsére nem kell az egész napot bent töltenem, mert imádott DongHae elrabolja EunHyukot közvetlenül ebéd után egy órával, így nekem is véget érhet itt a munkaidőm.
Sietve rendet teszek az asztalokon, hogy hétfőn reggel új ügyekbe vethessük bele magunkat mindannyian, beleértve HaeHae-t és az ő asszisztensét is. Szeretem azokat a napokat, amikor bent vannak, gyorsabban is telnek a nehézkes munkaórák és mindig kéznél is vannak egy-egy tanács megfogalmazásánál. Szerintem, ha hazaértem, tuti, ágynak esek, hogy bepótoljam az éjjeli kimaradásomat, amit a két új lakónknak köszönhetek. Azért egy kicsit tuskó volt, mert arra sem méltóztatott jófejségében, hogy a nevét megmondja! Most akkor szólítsam „pengetőssrácnak” vagy a következő találkozásunkkor inkább kérdezzek rá a nevére?
A gondolataimba merülve jutok el a buszmegállóig, zombiként szállok fel a menetrend szerint érkező járatra és kuporodok is le az egyetlen szabad kettős ülésre. Meredten bámulok kifelé, nézem az elsuhanó házakat és embereket, fel sem fogom, hogy mikor és hol áll meg a busz, ösztönösen tudom, melyik leszállóhelynél kell majd nekem is lelépnem a buszról.
Egy puha váll ér az enyémhez morfondírozásom közepette, amiből ezzel a mozdulattal ki is zökkent. Kitágult pupillával pislogok a mellettem ülőre, miközben folyton a kicsorduló nyálamat nyeldesem, mert félő, hogy a következővel már elázik a blézerem is. Miért reagálok én így a közelében, holott csak egyszer találkoztunk? Miért van rám hatással ez a mélybarna tekintet?

- Reggel a bemutatkozás elmaradt a részemről - szólal meg pontosan azzal a dallamos hanggal, amikor először beszéltünk.
- Ühüm - pihegem teljes vörösségben úszva, amitől csak egy halvány görbület kúszik ajkaira.
- JongHyun. Kim JongHyun - nyújtja felém puhának látszó tenyerét várakozóan.