Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 5. fejezet

- JiHye. Bocsánat, hogy zavarok! – hajol meg elnézését kifejezve, én meg csak kapaszkodom az ajtókilincsbe. – Tudod, még kicsit nagy a káosz a lakásunkban és azt szeretném megkérdezni, hogy esetleg kölcsönkérhetném-e a hajvasalódat.

- Hah? – bukik ki belőlem az értelmes és tömör válaszom, mire csak egy szélesebb mosoly lesz a reakciója.

- Kölcsönkérhetem a hajvasalódat? – kérdezi magabiztosabban. – Az enyém valószínűleg valamelyik doboz legalján pihen, és nem kiabál valami hangosan, hogy meghalljam, hiába szólongatom közel két órája – felkuncog.

- Öhm – nyelek egyet az indokokat hallva, amik teljes mértékig érthetőek, már csak azt nem tudom, hogy miért magyarázkodik ilyen lelkesen. – A hajvasalóm – mormolom KiBum halvány mosolyát bámulva, mire félszegen biccent egyet.

- Igen, azt. Elkérhetném? Estére visszahozom.

- Aham.

Túlságosan is nagy bajba kevertem saját magamat. Nem elég, hogy a húgaimnak láthatóan tök igaza van JongHyunt illetően, miszerint totálisan megszédültem tőle és visszavonhatatlanul beleszerettem, most úgy tűnik, hogy KiBum is picit összezavarja a fejemet és mellette sem vagyok valami kommunikációképes. Egyik sem jó jel, sőt mi több, egyenesen botrányos!

Percek óta tartó ácsorgás után sikerül végre elengednem a kilincset és átcsoszogok a fürdőbe azért a bizonyos kellékért. A kicsiny fürdőszekrényem legmélyéről ásom elő a hajegyenesítőt, majd sietve igyekszem is vissza KiBumhoz. Lopva nézek a lányokra és TaeMinre; míg az egyetlen hímnemű a lakásban picit értetlenül bambul rám, addig a másik két lány tökéletesen elégedett arcot vág. Ha tudnám, hogy miért ilyen a fejszerkezetük, akkor Nobel-díjat kapnék érte.

- Tessék! – nyomom KiBum kezébe az eszközt, mire mélyen meghajol.

- Hálásan köszönöm, JiHye, estére hozom is vissza!

- Ráér – dünnyögöm az orrom alatt, mert tényleg nem veszem mostanában túl nagy hasznát. – Tehetek még valamit érted? – fogok újra a kilincsre.

- Hát tulajdonképpen – zavarodottan vakarja meg a tarkóját, miközben végignéz rajtam, aztán lopva pillant a húgaimra és TaeMinre is.

- Igen? – biccentem oldalra a fejemet kíváncsiságomban.

- Szóval arra gondoltunk, hogy ha lezajlott végre ez a költözéses mizéria, akkor rendeznénk egy lakásavatót.

- Igen? – mormolom halkan, az hiányzik még, hogy itt partizzanak éjnek évadján és a gondnok kilakoltasson mindannyiunkat, akik szóba álltak velük.

- Lenne kedved jönni? Nem lennénk sokan, de mivel jelenleg te vagy az egyetlen, akit ismerünk a házban, így ez a legkevesebb, amivel viszonozni tudjuk a kedvességedet.

- Öhm. Hát én – most mégis mi a bánatot mondjak erre?

Csak dadogni vagyok képes KiBum kérdése után, egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kellene válaszolnom. Hiszen az imént szembesültem a ténnyel, miszerint fülig belezúgtam a pasijába, ráadásul még ő sem hagy teljesen hidegen a jelen ábra szerint, mert nehézségeim adódnak a kommunikációval még vele is.

- Persze, hogy lenne kedve! – hallom meg RinAh hangját a háttérből, egy kiskanál vízben fogom megfojtani őt ezért a beszólásért.

- MI VAN?! – hirtelen kapom a fejemet felé és nézek is rögtön farkasszemet vele.

- Lenne kedved, nem? Akkor meg? Kéreted itt magad! – elégedett vigyorra húzza a száját, én meg a lehető legkisebbre próbálom összepréselni magam és eltűnni KiBum elől.

- Akkor mindenképpen keresni foglak az időpont miatt – hajol meg boldogan, majd sarkon fordul és távozik is a küszöbömről.

- Ezt most mégis miért kellett?

Dühödten vágom be az ajtót és indulok meg RinAh felé, hogy kellőképpen leteremthessem a közbenjárása miatt. Nagyokat fújtatva állok meg előtte, a korábbi mosolya egy pillanatra sem lankadt, sőt, talán inkább még szélesebb a vigyora, mint eddig volt.

- Igen? – pillázik rám teljes elégedettségében.

- Megmondanád, hogy minek kellett ezt csinálnod, RinAh? – teszem csípőre a kezeimet.

- Mit? – vigyorog.

- Minek kellett igent mondanod KiBum bulijára? – egyre ingerültebbé válok RinAh mosolygásától, én vagyok az egyetlen, aki viszont nem tud örülni a dolognak.

- Soha sehova nem mész magadtól, Unnie! – kiáltja el magát. – Egyszer az életben nélkülünk is mehetnél szórakozni és nem nekünk kellene mindenhova elrángatunk téged!

- Tudod jól, hogy szoktam menni nélkületek is – dacoskodom.

- Aha! Mikor és hova?! – összekulcsolja mellkasa előtt a karjait. – A munkába járás nem éppen szórakozás, ahova nélkülünk mész. Valami más?

- RinAh – sóhajt fel MiNam is a veszekedésünket hallva, majd lassan közelebb araszol hozzám és hátulról átfonja a testemet és magához szorít. – Ne veszekedjetek. Inkább azt találjuk ki, hogy mi legyen Unnie-val meg a problémájával.

- Milyen problémámmal? – pillantok MiNamra, örülök, hogy én lettem a beszédtéma a szomszédaim helyett.

- Még mindig nem értem, hogy miért baj az, hogy JiHye jobban kedveli az egyik srácot – dugja zsebre a kezeit TaeMin, miközben RinAh-hoz lépdel és átöleli.

- Te nem láttad, hogyan viselkednek egymással? – csattan fel a fiatal feleség, kérdőn pislog TaeMinre.

- De, láttam. Viszont én még mindig azt mondom, hogy nincs köztük semmi és ti láttok csak többet dolgokba.

- Na, persze, TaeMin-ah! – nevet fel az idősebb húgom, én pedig végképp elveszítem a fonalat.

Egyszer a srácokról és viszonyukról folyik a diskurzus, egyszer pedig az én viselkedésemről kettejük közelében. Teljesen elveszítettem már a realitás határait és azt sem tudom, hogy mi történik velem. Kicsúszik alólam a talaj és azt sem tudom, hogyan állíthatnám meg a bennem dúló érzelmi vihart.

Sötétedésig folyik társalgás az engem érő bonyodalmakról, míg végül mindannyian ugyanarra lyukadunk ki és egyet is értünk benne. Sajnos vagy nem sajnos, de az igazságot nem lehet elkerülni. Ismét beleestem ugyanabba a hibába. A szomszédom egy Casanova, akibe sikeresen belehabarodtam és ezzel együtt még a másik csapatban is játszik. Mert nem tudom meghazudtolni még önmagamat sem.

Nehézkesen köszönök el a húgaimtól és TaeMintől, akinek ismét a lelkére kötöm, hogy vigyázzon a feleségére és becsülje is meg őt nagyon, mert még egy ilyen remek lányt úgysem talál. De szinte felesleges erre külön felhívnom a figyelmét, hiszen nagy becsben tartja RinAh-t már az első randevújuk óta.

Megvárom, míg kilépnek a lépcsőházból és csak aztán lépek vissza a lakásba, azonban mielőtt még bezárnám az ajtót a szemközti lakás felé nézek. Egy mély sóhaj szakad fel belőlem, amikor végigmérem a falap alakját, mire furcsán szorítani kezd a mellkasom és egyben hevesen lüktetni a szívem.

A következő pillanatban felrémlik az emlékeimben a haza utam, mikor JongHyun karjaiban kötöttem ki a buszsofőrnek köszönhetően. Lehet, hogy az volt a végzetes pillanat. Talán akkor és ott dőlt el minden és lett visszafordíthatatlan. Talán.

Hirtelen mozdul meg a kilincs, de képtelen vagyok reagálni. Nem lépem át a küszöböt, bolond fejjel várom, hogy kinyíljon az ajtó és megjelenjen Ő. Ő, aki lassan uralja az elmémet és szinte már minden gondolatom csak körülötte forog. Az ajtó peremében találok kapaszkodót, ugyanis a reményeim meghallgatásra lelnek. JongHyun bukkan elő alig fél perc múltán, nekem pedig a torkomban akad a következő nyelésem.

Eddig is eszméletlen külsővel sétálgatott, de valahogy ez az egyszerű és egyben hanyag viselet áll neki a legjobban. Egy szimpla ujjatlan fehér póló és egy kékszínű farmernadrág. Teljesen hétköznapi, semmi cicoma, semmi máz. Engem mégis rabul ejt és csak a körmeimet tudom mélyesztgetni a fába. Laza mozdulattal fúrja ujjait tincseibe, hátra parancsolva a rakoncátlan szálakat, majd egy fekete baseball-sapkával utasítja őket rendre.

Túl tökéletes. Túlságosan foglalt. Túlságosan másik csapatban játszik. Én meg túlságosan belehabarodtam. Visszább húzódok a biztonságos falak közé, csak tekintetemmel követem JongHyun útvonalát, míg végül teljesen kisétál a látóteremből. Végre sikerül becsuknom az ajtót és az ágyhoz ballagok. Már csak azon kell dolgoznom, hogy kiverjem a fejemből ezt a srácot. Nem lesz egyszerű.

* * *

Hétfőn reggel a tollamat nyomkodva bámulom az előttem heverő iratkupacot és felfogni belőle a lényeget, miszerint milyen úton lehetne megkérdőjelezni egy házassági szerződést, amit kényszerből írattak alá a feleséggel és abból hogyan jöhet ki jól mindkét fél. A férj ne legyen bűnös, a feleség pedig igényt tarthasson a közösen szerzett vagyon felére.

Alapesetben alig fél nap alatt meg tudnám találni a megoldást egy ilyen esetre, viszont a mai nap ez korántsem működik. Hiába olvasom át újra és újra a szerződést és minden más hivatalos papírt, egyszerűen nem találom meg a kiskaput, hiába van is. A bal halántékomat nyomkodva próbálom megfejteni a titkot, hasztalanul.

- Gond van, JiHye? – szakít ki görcsös merengésemből EunHyuk, mire nagyot sóhajtva nézek fel rá a papírhalomról.

- Csak nehézségeim akadtak az ügyeddel.

- Melyikkel pontosan?

- Jang kontra Jang-Lee akta.

- A házassági szerződéses ügy? Ahol a feleség a vagyon felére tart igényt? – kérdezi a szomszédos asztaltól DongHae.

- Az – biccentek.
- Add csak ide nyugodtan, Markkal megfejtjük hamar – ezzel emelkedik is fel a székből és elindul felém.

- Áh, nem kell. Tényleg. Mindjárt megvagyok, csak picit dübörög a fejem.

- Azért add ide. Átfutom gyorsan, hátha előbb észrevesszük és nektek csak fel kell göngyölíteni a dolgokat – mosolyogva húzza el előlem az aktakupacot, az én szemem a szomszédos asztalra téved és azzal együtt egy üres székre.

- Hisztérika szabadnapos? – húzom fel bal szemöldökömet.

- Nem szólt, hogy nem jön – von vállat értetlenül, majd visszaül a helyére és máris beleveti magát a vaskos anyagba.

- Akkor megint belemerültek a szerelem tengerébe vagy újfent háborús övezet uralkodik náluk.

Szinte még el sem kezdjük vesézni a házsártos szerelmesek életét, amikor nevezett páros hisztisebb fele robban be az irodába, majd köszönés nélkül vágódik le a helyére. A fülében üvölt az éppen aktuális kedvenc banda, ő pedig csak durrog magában folyton. A csapkodásra természetesen DongHae reagál elsőként, mire Mark szigorú szemekkel mered főnökére, majd kihúzza a füléből a zajforrást.

- Igen? – morogja.

- Talán egy Jóreggelt-tel illett volna kezdened, nem? – kéri számon az asszisztensét. – De ha ez nem megy, akkor legalább ne puffogj! Valakik itt dolgoznának.

- Jó! – feleli ingerültebben, erre már EunHyuk is felkapja a fejét az anyagairól és Markra néz.

- Mi bajod van, hah? Minek jöttél be, ha megint összevesztetek? Maradtál volna inkább otthon!

- Nemvesztünkössze! – mormogja az orra alatt.

- Aha! Mert pont úgy nézel ki! – csattan fel DongHae, amiben mindketten egyet értünk EunHyukkal, Marknak látványosan baja van.

Csak nagy nehézségek árán sikerül kiszednünk belőle a nyűgjét, miszerint ismételten összekaptak Jacksonnal. Ám ez a parázsvitának induló történet ezúttal sokkal komolyabb mélységeket feszegetett, ugyanis míg Marknak szándékában áll végre a családja előtt is tisztázni a viszonyt közte és Jackson között, addig a másik fél továbbra is ágál ellene. Nem tudom, hogy miért fél, hiszen nem szegtek súlyos törvényt. Egyszerűen csak megtörtént velük, ahogy más emberekkel szokott.

DongHae és EunHyuk egyszerre nyugtatgatja a kétségbeesett kollégánkat, akinek egyre több baromság fordul meg a fejében, ha elveszíti kedvesét a saját akarata miatt. Csupán jót akar maguknak és némi békét a kapcsolatukban és családjukban. Hosszú órákig vigasztaljuk őt, amit egy félszeg kopogtatás szakít félbe. EunHyuk tessékeli beljebb a váratlan látogatónkat, aki nem más, mint az emlegetett Másik Fél.

Mark kis híján könnyek között törik ki, amikor feleszmél, ki is áll előtte, majd erőt véve magán emelkedik fel a székéből és vonul is ki az irodából a következő pillanatban. Vagyis csak vonulna, ha Jackson nem ragadná meg az alkarját és egy lendülettel nem rántaná magához. Összenézünk, aztán inkább a félrevonulást választjuk mindhárman. Mark helyett mi hárman hagyjuk el az irodát, de hallom még Jackson bocsánatkérő szavait, amik egyben beleegyezőek is Mark tervébe. Mindannyian reméljük, hogy ezúttal végleg megoldódik a szerelmesek gondja. Legalább az övék.

Már csak az én gordiuszi csomómat kéne kibogozni, hogy végre megint normális napokat éljek meg. Mert ha így megy tovább, hamar be fogok dilizni... de jobban félek attól, hogy elveszíthetem azt, ami voltaképp nem is az enyém. De mégis miért? Miért vált ki belőlem ilyen érzéseket egy vadidegen?

Csak egy fogadás... (EXO - Chen) 3/3.

Szoborrá dermedve álltam a háztetőn, miközben Chen karjai egyre szorosabban fonták át a testemet, szinte már megfojtott az ölelése. Menekülni akartam, de képtelen voltam lefejteni magamról végtagjait, amik egyre jobban remegtek, végül halk szipogásra figyeltem fel. Aztán nem sokkal később már nedvességet éreztem a bal vállamnál. Soha nem láttam még zokogni Chent, most mégis hullatta a könnyeit. Előttem. Miattam...?

Az ökölbe szorított kezeim váratlanul adták meg magukat és ellazultak az ujjaim. A testem hirtelen fordult ellenem. A mellkasom lüktetni kezdett, a gyomromban megannyi pillangó reppent szét a másodperc tört része alatt és a térdeim is finom reszketésbe kezdtek. Megállíthatatlanul indultak el a karjaim Chen nyaka köré, majd kulcsoltam is át gyengéden. Felsóhajtott.

- Chen? – suttogtam füléhez hajolva.

- Sajnálom – motyogta elcsuklott hangon. – Sajnálom, RiRin. Nem kellett volna ezt tennem. Az egész az én hibám – dünnyögte még mindig vállgödrömbe temetett arccal. – Nem akartam. Mindent megbántam. Nem kellett volna belemennem. Sajnálom, Rin. Ne haragudj rám, kérlek. Bocsáss meg nekem. Könyörgöm.

Fogalmam sem volt róla, hogy kit ölelek éppen magamhoz, mert ezt a Chent még én sem ismertem. Reagálni szerettem volna a hallottakra, de képtelen voltam megtenni. Egyszerűen nem tudtam, hogy mégis mit kellene most felelnem. Hiszen annyi minden történt a három hónap alatt. Közel engedtem magamhoz és ő is ugyanígy tett. Nem szimpla haverként viselkedett mellettem, hanem barátként. Olyan barátként. Szeretőként... és csupán már csak néhány lépésnyire voltunk, hogy még többet jelentsünk egymásnak.

Már épp eltoltam volna magamtól, hogy végre tisztán lássak, amikor a telefonom ütemes rezgése keresztül húzta a számításaimat. Nem akartam felvenni, most nem akartam, hogy más legyen fontosabb, de a rezgés nem maradt abba. Végül Chen volt az, aki ellépett tőlem és bemászott az ablakon. A szemem sarkából láttam, ahogy az ágyam mellé ül le, mint egy elveszett kiskutya, úgy kuporgott a szőnyegen.

A lüktetés abbamaradt, míg végül utoljára csak kettőt pittyent a telefonom. A beszélgetés helyett az üzenetet választotta a hívó fél. Mert nem bírta ki, míg előhalászom, tényleg. Mélyet sóhajtva húztam elő a kütyümet a melltartómból, majd pillantottam is a kicsiny kijelzőre. A képernyőzár feloldása után töménytelen mennyiségű nem fogadott hívás jelent meg a szemem előtt, köztük volt persze Anya is. De csak egyszer. Azonban az összes többi egyetlen személytől érkezett. Méghozzá Tao neve villogott a kijelzőn. Mégis miért?

Az üzenetnél is egyedül az ő neve szerepelt olvasatlanul, ráadásul megegyezett az utolsó hívás idejével is. Egy röpke pillantást vetettem még Chenre, aki továbbra is az ágyam lábánál gubbasztott lehajtott fejjel. Összetört. Sietve nyitottam meg az egyetlen olvasatlan sms-t, de amit abban láttam, végleg a feje tetejére állította a világomat.

Rin! Ne haragudj Chenre. Az egész Kris ötlete volt. Ő uszította HaRát Chenre, mert nem akarta elveszíteni a fogadást. Chen szeret.

Szeret. Szeret?! SZERET??? Chen?! Engem?

Kidülledt szemmel meredtem a mobilomra, folytonosan az utolsó két szót olvastam. Megpróbáltam felfogni a lényegét, a tartalmát. A betűket egymás utáni sorrendben, melyek két értelmes szót alkotnak, s azzal egy tőmondatot tesznek ki. Letaglózott Tao információja.

A könnyeim akaratlanul indultak útnak az üzenet elolvasása után. Azonban most nem bánatomban folytak végig az arcomon, hanem sokkal inkább a mérhetetlen boldogságom miatt potyogtak. A következő pillanatban kikapcsoltam a mobilt, nem akartam, hogy bárki is megzavarjon most. Korántsem. Chennek szándékoztam adni minden figyelmemet.

Mélyet sóhajtva, a könnyeimet törölgetve másztam be az ablakomon és araszoltam egészen kuporgó barátomig. Lefejtettem karjait a térdeiről, majd a saját derekam köré kulcsoltam végtagjait. Megkapaszkodott a ruhám szélében, értetlenül és homályos szemmel pillázott rám. Ösztönösen mosolyodtam el, ahogy lélektükreibe néztem. Elveszett és magányos volt. Szüksége volt valamire, ami áttöri a gátat benne. Két kezem közé fogtam meleg arcát és elmélyítettem pillantásunkat.

- Én is szeretlek téged – feleltem kérdő szempárjának.

- Hogyan? – mormolta, ahogy nyelt egy nagyot.

- Szeretlek – ismételtem a lehető leghalkabban, újra az anyagra markolt a derekamnál.

- Én~ – kezdett bele hebegésébe, de nem hagytam, hogy bármit is mondjon.

Lassan hajoltam ajkaira, majd bátran szüntettem meg a köztünk lévő minimálisnál is kevesebb távolságot. Reszkető ajkakat éreztem a számra simulni, de nem szakadtam el tőle. Ujjai görcsösen kapaszkodtak a vékony matériába, jobb kezem tincsei közé siklott, ballal végigsimítottam arcélén, majd mellkasán pihentettem meg tenyeremet. Lüktetett. Szinte majd kiugrott a szíve a helyéről, olyan hevesen dübörgött a bordái között. Hasonlított az én szívem ritmusára...már majdnem tökéletes szinkronban vert az övével.

- RiRin? – pihegte ajkaink közé egyetlen másodpercnyi elválásunkkor.

- Hm? – suttogtam, majd újra lágyan ajkaim közé fogtam alsó párnáját és tovább ízlelgettem őt.

- Miért? – sóhajtotta.

- Mit miért?

- Miért mondtad ezt most? Én azt hittem, hogy köztünk~

- Rosszul hitted! – fojtottam belé a szavakat, ahogy hátrébb húzódtam tőle.

- De akkor miért kerültél eddig?

- Mert azt hittem, hogy csak ki akarsz használni. Chen. Mindketten tudjuk, hogyan is viselkedsz a lányokkal és tudtuk azt is, hogy ez az egész csak egy fogadás.

- Nem – vágott közbe sietve, tekintete megváltozott. – Nem csak egy fogadás volt.

- Hah?

- Mindig is nagyon kedveltelek téged, RiRin. Ez az egész „felviszemalányokatmagamhoz” dolog csak egy játék volt. Soha semmi nem történt egyikükkel sem. Képtelen voltam megtenni.

- De hát én azt hittem, hogy~

- Rosszul hitted – mosolyodott bele szavaiba.

- Akkor mégis mit csináltál azokkal a lányokkal, akiket randira hívtál? – teljes döbbenet lett úrrá rajtam.

- Beszélgettünk. Tulajdonképpen megkérdeztem tőlük, hogy mit szeretnek csinálni és mindannyian ugyanazt felelték, ezért nem számított egyik sem.

- Mit? Mit feleltek? – motyogtam összezavarodva.

- Azt, amit én szeretek. Nem volt egy önálló gondolatuk sem. Mindig azt akarták csinálni, amit én szerettem volna. Mert betanulták a szokásainkat. YiFanét is, ahogyan Taoét is meg az összes többi ökörét.

- És HaRa? – kérdeztem alig hallhatóan.

- HaRa. HaRa csak egy volt a sok közül.

- De láttam, hogy megcsókoltad őt. Ott az udvar kellős közepén, mindenki szeme láttára – idéztem fel a fájó emléket, a mellkasom is összeszorult a gondolattól.

- Mit és mennyit láttál pontosan, Rin? – elengedte a derekamat és puha tenyereit az arcomra simította, miközben hüvelykujjával letörölte a kibuggyanó könnyeimet.

- Úgy tapadt rád, ahogy a piócáknak szokás – motyogtam tenyerei alatt.

- Így? – közelebb hajolt és érzékien érintette össze ajkainkat egy pillanatra. – Vagy inkább így? – újra visszahajolt, sokkal gyengédebben simította össze párnáit az enyéimmel, mindenem beleremegett az érzésbe. – Vagy így? – szuszogta halkan és még egy csókot lehelt a számra, amitől az utolsó érzékszervem is bemondta az unalmast.

Először csak ajkaival hívta játékba az én ajkaimat, majd fogaival ízlelgette őket tovább, míg végül megéreztem nyelvét kalandozni rajtuk. Engedtem. Önkívületlenül engedtem, hogy vörös izma átcsússzon a számba és édes csatába hívja az enyémet. Beleszédültem a mámorba. Annyira más volt most a csókja. Sokkal több volt benne, mint amit valaha is reméltem.

Bal kezével tincseimbe bújt és még inkább ajkaira húzott, másik kezével lekövette gerincem ívét és derekamra fogott. Csókolt és ölelt, úgy ahogy még egyetlen lányt sem csókoltak meg így a történelem során. Karjaimmal átfontam feszes nyakát és a létező összes tudásommal igyekeztem viszonozni azt, amit tőle kaptam.

Hosszú percek teltek el így, egymás ajkát kóstolgatva és csendben sóhajtozva. A hátam lassan valami puhának nyomódott, Chen pedig finoman fölém magasodott. Szinte alig nehezedett rám, kezeinek épp annyi helyet hagyva, hogy testemet tudja cirógatni. Felsóhajtottam. Újra és újra. Nem tudtam, hogy mi vár rám és rá, de nem akartam, hogy véget érjen.

Biztosan tudtam viszont, hogy legalább egy lánnyal volt már dolga, így nem én leszek számára az első, velem ellentétben. Kislányos álmokat kergetve tartogattam magam az Igazinak és soha nem léptem tovább senkivel sem, akivel nem éreztem biztosnak a dolgot. Viszont Chen más volt. Nem rohamozott le egyik alkalommal sem és ezúttal sem tűnt úgy, mintha erre menne ki a játék. Mégis úgy éreztem, hogy képes lennék megtenni neki bármit.

- RiRin – pihegte fülembe duruzsoló hangján, gerincem ívén szántott végig a vágy a dallamosságától.

- Igen? – ziháltam idegességemben.

- Nem szeretnék visszaélni a helyzettel, de – nyelt egy nagyot, a lábaim között váratlanul éreztem meg egy pontot dudorodni. – De ha ezt tovább folytatjuk, akkor nagyobb baj is lehet belőle – motyogta vállgödrömbe hajolva, miközben ajkai folytonosan kényeztettek.

- Chen – markoltam lapockáiba, elfojtva a vágy őrületét, de ahogy egyre jobban kalandozott a nyakam és a kulcscsontom környékén, úgy fokozta bennem az érzést a folytatásra.

- Tudok várni – emelkedett fel mellkasomról, alkarjaival megtámaszkodott a fejem mellett, miközben a végletekig mélyítette pillantását.

- Tényleg szeretsz? – elcsuklott a hangom bizonytalanságomban.

- Ahogy tavasszal a virágok a reggeli harmatot a napsütéssel. Ahogy szárazság idején az esőt a porzó föld. Te vagy a napom és reggeli harmatom. Te vagy az esőm a szárazság idején – jobb tenyere arcomra csúszott ujjbegyei finoman simogatták a bőrömet. – Úgy szeretlek, ahogy még soha senkit a világon, mert jobbá teszel engem.

- Chen – pityeredtem el szavai hallatán. – Nekem még soha senki nem mondott ilyet – szipogtam.

- Akkor ideje volt – mosolygott rám, miközben lassan felemelt a szőnyegről és a karjaiban tartva tett le a puha ágyneműmre a következő szívdobbanásomkor.

- Velem aludnál? – kapaszkodtam meg alkarjaiban, amikor végigvezette tenyereit a vállaimon.

- Szeretnéd? – csak parányit biccentve reagáltam a kérdésre. – Akkor maradok. Amíg szeretnéd, itt leszek neked – sóhajtotta, miközben gyengéd csókot lehelt homlokomra.

- Örökre – súgtam lehunyt szemekkel, arcomat mellkasába fúrtam, amikor mellém feküdt, belefeledkeztem halk szívverésébe, s közben karjai ragaszkodóan és védelmezően szorítottak testéhez.

Mély és boldog álomba zuhantam Chen karjaiban, és többé már fel sem akartam ébredni ebből az álomból. Biztonságban éreztem magam. Egész éjjel nem mozdult mellőlem, de még a szorításán sem lazított egyetlen lélegzetvételnyi időre. Másnap reggel pedig ott feküdt az oldalamon, és a plafont kémlelte. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd fejemet mellkasára hajtottam.

Szinte még oda sem hajoltam, amikor már tagjai fonódtak testem köré és vontak ismét oltalom alá. Arra sem voltam hajlandó, hogy a bátyámnak válaszoljak a sokadik kopogtatására, de még a telefont sem akartam visszakapcsolni. Nem vágytam másra, csak Chen közelségére. Ujjbegyeivel cirógatta fedetlen vállamat, másik kezét pedig összekulcsolta az én kezemmel.

- Kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet.

- Ühüm – motyogtam nagyot szippantva édes-férfias illatából.

- Lennél a barátnőm, RiRin? – rám pillantott.

Bennem akadtak a szavak. Kidülledt pupillákkal bámultam Chen arcát és megpróbáltam felfogni az elhangzott kérdést, majd arra értelmes választ adni. De nem tudtam. Csak hebegni lettem volna képes, így inkább csak megcsókoltam. Őszintén, minden érzésemet közvetítve felé. Hogy tudja, valójában azóta vagyok belé szerelmes, mióta megismertem és, hogy rájöjjek, szükség volt arra, hogy egy kis időre elveszítsem őt. Talán, ha nincs az a fogadás, akkor nem kötök ki a karjaiban. Talán...

Csak egy fogadás volt, mégis Életem Szerelmét kaptam meg jutalmul.

~~~ Drága Csiguszom! Ezennel az Álmod végére értünk. Remélem, hogy mindhárom parányi fejezet elnyerte a tetszésedet, és ezzel az egész Álom is! Ha még szeretnél az Álmodó lenni, akkor tudod, mit kell tenned! Hwaiting, Dongsaengem! <3 Saranghae! <3 ~~~

Csak egy fogadás... (EXO - Chen) 2/3.

Másnap reggel JongHyun halk noszogatására keltem fel, ami a szokottnál is nehezebben ment ezúttal. Azt hittem, hogy sikerült átaludnom egy teljes napot és végre szombat reggel van, de csalódnom kellett. Korántsem volt hétvége, illetve csak közelített. De még hátra volt egy hosszú nap a suliban. Bármennyire is nem akaródzott, mégis felébredtem a sokadik könyörgés és arcsimogatás után, a bátyám pedig magamra hagyott a szobában, mondván, csinál addig reggelit, míg összekészülök.

A reggeli szó hallatán normális esetben már az asztalnál ültem és türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az asztallapon, hogy mielőbb megkaphassam a kívánt adagomat, azonban ez most elmaradt. Inkább kezdett liftezni a gyomrom, ami kis idő múltán nem várt eredményhez vezetett. A mosdóban kötöttem ki, a vécékagylót ölelgetve. Az idegességem odáig fajult, hogy azt a kevés ebédet, amit még a suliban tuszkolt belém YiXing előző nap, sikeresen kipakoltam.

Eltorzult arccal másztam le a lépcsőn és mit sem foglalkozva JongHyun nyüzsgésével, felmarkoltam a táskámat és elindultam a suliba. Szerencsére nem botlottam senkibe YiXingen kívül, de ő volt annyira tapintatos, hogy egy árva mukkot sem szólt, míg be nem értünk az iskolába.

Egyenesen a padomhoz ballagtam, ledobtam a batyut a földre, majd levágódtam a székre. Felhúztam a kapucnimat a fejemre és homlokommal megtámasztottam az alkarjaimat. Nem akartam senki terhére lenni, de még társaságra sem vágytam. Jól elvoltam magamnak ott a hátsó padban, ahol még a tanároknak sem szúrok szemet, míg csendben vagyok.

Habár próbáltak szóra bírni a többiek, nem voltam hajlandó válaszolni. Amikor már elegem lett mindenkiből, akkor fogtam magam és kivonultam a teremből, majd bezárkóztam a női vécé egyik fülkéjébe. Az utolsó lett volna, hogy azoknak a csajoknak a társaságára vágyom, akik már összefeküdtek Chennel. Főleg nem vágytam HaRa közelségére és vinnyogására, aki miatt egyáltalán ilyen állapotba kerültem. Még ha csak közvetve is juttatott ide.

Közel tíz perc után csoszogtam megint elő a rejtekemből, de sajnos nem voltam annyira ügyes, hogy ne botoljak bele abba, akit minden létező módon kerülni akartam. Természetesen a mosdóból kifordulva a harmadik lépésemmel Chenbe gyalogoltam. Vagyis landoltam tökéletesen rajta, mert sikerült annyira meglepnem, hogy az elugrás pillanatában összeakadtak a lábai és a hátára esett. Én meg teljes testtel utána zuhantam.

- Megütötted magad, RiRin? – szorított ösztönösen a derekamra, én pedig abban a másodpercben vörösödtem bele a kérdésébe.

- Semmi bajom! – pattantam fel Chenről, akiknek a tenyerei ragaszkodóan kaptak volna utánam, ha nem vagyok elég gyors.

- Biztos, hogy nem ütötted meg magad? – fogott a csuklómra, amit igyekeztem a lehető leggyorsabban kihúzni a hosszú ujjai közül, mielőtt még marasztalhatna.

- Hagyj békén, Chen – morogtam, majd azzal a lendülettel lesütöttem a szemeimet és elviharzottam, nem akartam, hogy lássa, megvisel a fogadás vége.       

A tanítási nap hátralévő részét magányosan töltöttem, nem kerestem senki társaságát. Szerencsére JongHyun nem volt suliban, így nem buktam le előtte, azonban YiXing minduntalan körülöttem lebzselt. A nap vége felé pedig a fejébe vette, hogy mindenképpen szóra bír, ha a föld az éggel egybeér, akkor is kiszedi belőlem a bajomat.

- Megmondtam, hogy nem lesz jó vége, RiRin – tette puha tenyerét a vállamra, menekülőre fogva húztam ki alóla a testemet.

- Nem akarok erről beszélni, Lay – mormogtam kissé érthetetlenül. – Lapozzunk! Vége van már az egésznek.

- Annyira azért mégsem lehet vége, ha már nem keresed a barátaid társaságát – súgta a fülemhez hajolva, mire felemeltem a fejemet a térdeim közül és a padunk felé néztem.

Igaza volt YiXingnek. Még korántsem volt vége a dolognak, ugyanis míg én szenvedtem a történtek miatt, addig ők jól elszórakoztak nélkülem. Bár Chen furcsán szótlan volt még a haverjaink mellett is, ami rá ez főleg nem volt jellemző. Mondhatni YiFan mellett ő az, aki a banda hangulatfelelőse volt mindig is, és szinte csak körülötte foroghatott a világ. Viszont most mégis csendesnek tűnt. Amikor pedig HaRa a közelébe került, szabályosan eltolta magától.

HaRa duzzogva vonult el az udvar másik szegletébe, persze minden nőiességét maga mögött hagyva szitkozódott, amit Chen minden további reakció nélkül eltűrt. Még a baráti társaságunknak is feltűnt a hallgatagsága, amit persze elsőként YiFan használt ki és kezdte is piszkálni rögvest. Nagyot sóhajtottam a látványra, jó lett volna tudni, hogy most mégis mi a bánat történik Chennel, mert nem hagyta soha sem, hogy egy nő nyilvánosan megalázza, akár szóban is.

Felkeltem a fa tövéből és a barátainkhoz slattyogtam. Nyomomban YiXinggel. Nem maradhatott le semmiről sem, de azért jól jött a hátvéd. A bandához érve az összes tekintet rám szegeződött, az én szempárom mégis csak egy valakin állt meg. Chennel néztünk farkasszemet néhány percig, míg ő volt az, aki feladta a párbajt és inkább félrevonult.

- Mi van? Összekaptatok? – szólalt meg elsőként a banda főszólója, YiFan.

- Össze kell kapnunk, hogy ne kommunikáljunk? – döntöttem oldalra a fejemet, ahogy magamra öltöttem a szokásos maszkomat.

- Akkor megnyertem a fogadást – dőlt magabiztosan hátra YiFan és alkarjaival megtámasztotta a tarkóját, mire Tao mellkason vágta, hogy rendre utasítsa őt. – Most meg mi bajod van, Panda?! – mordult fel.

- Paraszt vagy, YiFan. Most tényleg az vagy!

- Miért? Csak egy fogadás volt ez az egész, ami véget is ért láthatóan. RiRin nem bírta ki Chen mellett, mert még a három hónap sem telt le. Chen képtelen megváltozni egy csaj kedvéért, legyen akármilyen is a lány – ezzel YiFan rám nézett, YiXing pedig a vállaimra szorított.

- Nincs igazad, Kris! Chen igenis változott! – emeltem fel mutató ujjamat, hogy Chen védelmére kelhessek, bár magam sem értettem, hogy mégis miért tettem ezt.

- Miben? – nevetett fel gúnyosan. – Hiszen ott voltál neki te, mint fix barátnő és annak ellenére rámoccant HaRára, holott a megállapodásunk lényege éppen az volt, hogy nem kezdhet ki másik csajjal, míg együtt vagytok.

- Szerintem a legjobb lesz, ha most befogod, YiFan – utasította hallgatásra őt Tao, miközben bosszúsan mérte végig barátja terpeszkedő alakját. – Chen nem mász~ - hirtelen harapta el a mondatot, amikor újra rám nézett.

- Tao? – pillantottam a csapat Pandájára, aki szinte azonnal zavarba jött a hangomtól.

- Hagyjuk! – lengette meg előttem a kezét, hogy elterelhesse a kényes témát.

- Nem, Tao! – kaptam utána és a felkarjára szorítottam, megakadályozva a menekülésben. – Mit tudsz? Mit akartál mondani?

- Nem lényeg – mormogta zsebre dugott kezekkel.

- HUANG ZITAO! – emeltem fel a hangomat, mire a körülöttem lévők összerezzentek. – Válaszokat akarok! MOST! – az utolsó szavamat már ordítottam Taonak, végképp pattanásig feszültek az idegeim.

- RiRin, nyugodj meg – YiXing a létező összes tudásával megpróbált megnyugtatni, de hasztalan volt, elborult az agyam és kitéptem magam a mancsai közül.

- Vagy most azonnal beszélni kezdesz, Tao, vagy úgy éljek, életemben először foglak felképelni a nőid szeme láttára! Mit kezdtél el mondani ennek az idiótának?! – sandítottam a szóban forgó bandatagunkra, akinek arcán még mindig elégedett vigyor pihent.

- Ezt inkább Chennel kéne megvitatnod, RiRin – motyogta az orra alatt a Panda, mire összeráncoltam a szemöldökömet.

- Tao?! – morogtam ellenkezést nem tűrően.

- Nincs hozzá jogom, hogy elmondjam, Rin – hátrébb lépett tőlem, a kezem abban pillanatban szorítottam ökölbe.

- Hova ment? – bukott ki belőlem kisvártatva, amikor végleg meguntam a Panda hallgatását.

- Nem tudjuk – motyogta XiuMin, miközben összenéztek Taoval. – Egyszerűn csak elment, de valamit még motyogott az orra alatt.

- Mit motyogott? – faggattam tovább XiuMint Chen eltűnéséről.

- Csak annyit, hogy nem kellett volna belemennie ebbe a fogadásba, mert tudta, hogy elveszíthet, amit egyáltalán nem akart – felelt alig hallhatóan XiuMin.

- Hogyan?! – a pupillám összeszűkült a hallottaktól, csak a levegőt tudtam kapkodni döbbenetemben, mert belém akadt az összes szó és egyetlen hangot sem tudtam átpréselni a torkomon.

Hátat fordítottam a bandának és Chen után mentem. Ami így ebben a formában elég vicces volt, ugyanis fogalmam sem volt, hogy hol is kereshettem volna. Egyedül XiuMin szavai dübörögtek a fejemben megállás nélkül, nem értettem Chen okait.

A suli első napja óta ismertük egymást és mindig is a macsó srácok táborát erősítette, képtelen volt az érzéseit kimutatni és egy ideig úgy is hittem, hogy nincsenek is neki. De amikor ez a hajcihő kezdődött alig három hónappal ezelőtt, valahogy úgy éreztem, hogy nagyon is félreismertem a barátunkat. Mert nem, hogy nem voltak érzései, hanem néha még túl sok is volt. Legalábbis, amikor ketten voltunk.

Amikor együtt készültünk a másnapi dolgozatra, mindig szorosan mellém ült és addig magyarázta a feladatot, amíg egyetlen kérdésem sem volt hozzá. A kávézóban udvariasan kihúzta nekem a széket, megpuszilta a hajamat, ahogy leültem és gyengéden végigsimított a hátamon, majd ő is helyet foglalt. Szinte itta minden szavamat, mikor magunk voltunk. Annyira más volt. Olyan...

Az egész délutánt végigkajtattam, de sehol sem találtam rá. A telefonját eleinte nem vette fel, végül pedig vagy lemerült a sok próbálkozástól, vagy inkább már kikapcsolta. Nem akart magyarázatot adni a tettére, de arra sem volt hajlandó, hogy még egyszer utoljára beszéljünk. Elveszíthet. Ez az egy mondat zakatolt a fejemben, ahogy belemerültem a naplemente látványába.

A háztetőnkön ücsörögve felidéztem az utolsó együtt töltött napokat, amikor újra együtt tanultunk a közeledő vizsgánkra. Szinte csak suttogtunk végig, mert éjszakába nyúlóan bújtuk az anyagot, és a legszívesebben haza sem engedtem már volna, olyan későre járt. De muszáj volt mennie, és mivel nem akarta bátyámat sem felverni az éj közepén, ezért inkább kimászott a tetőre és a „hátsó” kijáratot választotta a távozásra.

Ellenben mielőtt még leugrott volna, utoljára mélyen a szemembe nézett. Mintha várt volna valamire, mintha szeretett volna még mondani valamit, de mégsem tudta megtenni. Csak egy félszeg mosolyt kaptam tőle búcsúzóul, pedig azt hittem, hogy most az egyszer igazán történhet valami köztünk. Hiszen jól megértettük egymást és úgy éreztem, hogy ebben még ő is benne lenne.

Felhúztam a térdeimet, ahogy a Nap egyre lejjebb kúszott a Horizonton. Pontosan olyan lassan tűnt el, ahogy a könnyeim folytak végig az arcomon és landolt minden egyes sós nedvesség a szoknyámon. Nem akartam elfojtani őket, mert tudtam, hogy utoljára hullanak Chen miatt. Többé nem állt szándékomban sírni egyetlen hímnemű után sem, így hagytam, hogy most annyi jöjjön ki, amennyit nem szégyellek. Idefent pedig nem is kellett. Lehunytam a szemhéjaimat és úgy hullattam minden érzelmi jelet.

Teljesen besötétedett, amikor motoszkálásra figyeltem fel. Eleinte azt hittem, hogy csak a ház előtt elhaladó járókelők zaja az, amit magával hoz az esti szellő, így ügyet sem vetettem rá. Tovább pityeregtem a tetőn kuporogva.

Egy meleg kézfej simított végig a hajamon és egy mámorító illat kerített azzal együtt a hatalmába. Ismerős volt ez a kézfej, de mégis az illat volt az, amitől otthon éreztem magam. Hasonlított a bátyám parfümjére, de mégsem ő volt az. A keze elárulta. Puha és meleg mancsa mindig törődéssel telve simogatott meg, de ez a kézfej reszketett.

Lassan felemeltem a fejemet a térdeimről és az aromafelleg tulajdonosára néztem. Keze még mindig tincseimen pihent, arcát az utcai lámpafény féloldalasan világította meg, de még így is tökéletesen láttam, hogy homályos a tekintete. Barna íriszén táncolt a lámpafény a nedvességgel, még halvány pirosság is vegyült pillantásába.

- Mit keresel itt? – motyogtam az arcomat törölgetve.

- Hozzád jöttem, RiRin – súgta a szemembe nézve.

- Minek? Ilyen későn nem szoktál barátokat látogatni csak úgy. Nincs semmim, amit adhatok neked, így akár mehetsz is.

- Nem akarok, RiRin. Nem akarok sehova sem menni – maga mellé engedte a karját, de a szemkontaktust továbbra sem szakította meg.

- Akkor majd megyek én – ezzel felkeltem és a szobám ablakát vettem célba.

Viszont alig léptem kettőt, amikor a váratlan vendégem hirtelen markolta meg jobb csuklómat és állított meg. Visszakézből akartam felpofozni, így a másik kezemet lendítve indítottam el felé, hogy arcán csattanjon a tenyerem, de mintha tudta volna, mire készülök, megragadta a másik csuklómat és magához rántott. Két karját szorosan a derekam köré fonta és magához ölelt. Homloka a vállgödrömön landolt, forró leheletébe belebizsergett a bőröm. Ez most mégis mit akar jelenteni?

Csak egy fogadás... (EXO - Chen) 1/3.

~~~ Csiguszom! Megérkeztem az Általad kért Álom első fejezetével, mely végül egy nagyon parányi  - három részes - Minifiction lett / lesz. Remélem, ezúttal is tetszeni fog. Ohh... és bízom abban is, hogy azért az "extra szereplőért" nem fogsz neheztelni rám... ;) Jó szórakozást hozzá! Hamarosan hozom a folytatást is! ~~~

- Miért, Chen? – szólaltam meg a könnyeimet nyeldesve, de bármennyire is próbáltam fürkészni a barátom bűnbánó arcvonásait, mégsem tudtam megfejteni.

- Nem tudom – sóhajtott fel halkan, lesütve szemeit szégyenétől.

- Valamilyen magyarázat csak van a tettedre, nem? – kulcsoltam össze mellkasom előtt a karjaimat, hogy fájdalmamat tudjam leplezni.

- Nincs – motyogta továbbra is lehajtott fejjel, míg végül ismét felemelte azt és rám nézett. – Nincs mentségem – közölte tényként, a korábbi szomorúság eltűnt a mindig mosolygó tekintetéből, ahogyan a megbánás jelei is semmivé foszlottak a másodperc tört része alatt.

- Akkor hát ennyi volt – nyeltem egy nagyot a beszélgetésünk végén.

Noha elhamarkodott kijelentés lenne beszélgetésnek nevezni a korábbi eseményeket. Beszélgetésnek azt szokás hívni, amikor két fél szavakkal kommunikál egymással, ám esetünkben ez igencsak foghíjas volt. Ugyanis hiába kérdeztem a barátomat, két szónál többet nem volt hajlandó kipréselni magából, amik még eredményre sem vezettek, mert mindig ugyanazzal a mondattal dolgozott.

Alig három hónapja kezdődött köztünk a dolog. Dolog. Hm. Voltaképpen véletlenül gabalyodtunk egymásba, habár azt mondják, nincsenek véletlenek. Minden okkal történik, de az is lehet, hogy mégsem. Nem tudom. Egyszerűen csak megtörtént. Pusztán egy fogadás volt az egész. A barátaink erőltették annyira a dolgot, mi pedig játékból belementünk.

Legalábbis egy ideig azt hittem, hogy csak egy játék az egész. Szerettem volna annak felfogni, hogy ha egyszer mégis véget ér ez a játék, akkor ne fájjon majd annyira az elválás. De elszámítottam magam. Pontosabban szólva az érzéseimet. Nem gondoltam volna, hogy képes leszek beleszeretni egy barátomba, akit szinte betéve ismertem.

Tudtam, hogyan is bánik a nőkkel, hiszen mindig is a szemem előtt zajlottak a történések. Szinte már versenyt futottak a baráti társaságunkban, hogy ki szerez meg több skalpot egy iskolaévben. Nem számított semmi, csak a mennyiség, bár azért szerették a mutatósabbakat megszerezni. Bármiféle érzelem nélkül kezdtek ki a lányokkal, míg végül el nem jutottak velük az ágyig. Minél rövidebb idő alatt, természetesen. Könnyű volt a dolguk, hiszen az elithez tartoztak mindig is. Ahogyan Chen is.

Leengedtem a karjaimat és az ajtóhoz mentem, hogy kitessékeljem végre a szobámból. Bambán nézett rám, mint aki mit sem ért a helyzetből. Pedig kellett volna. Tökéletesen tudnia kellett volna, hogy miért teszem azt, amit, hiszen megegyeztünk az elején a szabályokban. Nem volt annyira sok belőle, mert tényleg csak egy fogadás volt, de azért szerettem volna, ha legalább egyet betart. Hát... a legelsőt és egyben a számomra legfontosabbat sikerült megszegnie.

Rá sem nézve fordítottam el a kulcsot a zárban, majd nyitottam is ki a térelválasztót, hogy ne kelljen tovább elviselnem a jelenlétét. Képtelen voltam megmaradni vele egy szobában és egy légtérben. Felemelte a fejét, kihúzta magát, mint a legdacosabb oroszlán a vadászterületen és egyetlen szó nélkül kisétált. De nem az életemből... és végképp nem a szívemből.

Balga mód beleszerettem a suli egyik skalpvadászába, pusztán az együtt töltött időnek köszönhetően. Akkor és ott mérhetetlenül bántam, hogy beleszerettem. Bolond voltam, hogy azt hittem, értem majd megváltozik, vagyok annyira különleges, hogy hátrahagyja ezt az énjét és megmutassa azt, amit csak én láttam, mikor kettesben voltunk.

Miután becsuktam Chen háta mögött az ajtót, az ágyamhoz battyogtam, majd rongybabaként zuhantam is a párnámra. Két karommal szorítottam magamhoz és abba fojtottam minden könnyemet és vele együtt a hangjaimat is. Piszkosul fájt odabent, égetett és marcangolt. Darabjaimra szakított, pedig nem kellett volna, mert tudtam, hogy mire megy ki a játék. Figyelmeztettek...

* * * FLASHBACK * * *

- Holnap kezdhetitek! – csattant fel YiFan, mire mindannyian összenéztünk.

- Mégis mit kezdhetnek? – pislogott értetlenül YiXing, egyszer rám nézett, egyszer pedig YiFanra, aztán pedig Chen alakján állt meg vizslató és szigorú tekintetével. – Nem hagyom, hogy RiRint belerángasd ebbe a baromságba, Wu YiFan!

- Nyugi, Lay – szorítottam legjobb barátom és egyben örök oltalmazóm vállára, összeakadt a tekintetünk. – Nem gond – húztam megkönnyebbült mosolyra a számat.

- RiRin? – szinte a torkában akadtak a szavak a könnyelműségemtől. – Biztos, hogy ezt akarod? A bátyád nem örülne a dolognak – oldalra sandított a végzősök irányába, ahol bátyám is tanyázott abban a pillanatban.

- Amiről nem tud, az nem fáj! – nevettem fel, ahogy elengedtem YiXing karját, majd leugrottam a padról és Chenhez lépdeltem. – Na? Benne vagy?

- Nehogy a végén megüsd a bokád – túrt bele barna tincseibe és egy lehengerlő mosolyt küldött felém, amivel a nőit szokta első pillanatban megszédíteni, azonban nálam nem jött be. – Holnap reggel! – nyújtotta felém a kezét, hogy biztosítsuk a fogadásunkat.

- Reggel! – csaptam a tenyerébe határozottan.

- Akkor sem hiszem, hogy jó vége lesz ennek az ügynek – fújtatott YiXing, amit ismét csak egy biztos nevetéssel reagáltam.

* * * FLASHBACK VÉGE * * *

Hallgatnom kellett volna YiXingre. Ő már akkor tudta, hogy ebből az egész egyezségből egyikünk sem fog jól kijönni, mert valaki meg fog sérülni a végén. YiXing azt is tudta, hogy kettőnk közül én vagyok a sérülékenyebb fél, nem pedig Chen. Hiszen látszott rajtunk. Mindig is a védelmemre kelt, már csak a bátyám miatt is; JongHyun ugyanis a lelkére kötötte, hogy ha ő nincs a suli berkein belül, YiXing legyen az, aki szemmel tart. Kiváltképp, ha a baráti társaságunkkal múlatjuk az időnket. YiXing soha nem volt az a típus, aki ellenkezett, így persze fejet hajtott a bátyám akarata előtt.

Szinte az egész délutánt a szobában töltöttem és nem voltam hajlandó előmerészkedni, még akkor sem, amikor JongHyun próbált meg kikönyörögni onnan, hogy végre egyek valamit. Hiába főzte meg a kedvenc kajámat – a barátnője segítségével –, képtelen voltam rávenni magam, hogy előbújjak a rejtekemből. A sok tanulnivalóra fogtam a begubózásomat, amit nem kimondottan hitt el, de legalább megelégedett vele.

Azonban a sokadik telefoncsörgésre már muszáj voltam reagálni. Nem akartam, hogy JongHyun gyanút fogjon és persze kikapcsolni sem akartam, mert anya minden este felhívott, hogy a napomról kérdezzen. Bíztam benne, hogy most is Anya neve fog villogni a kijelzőn, így anélkül emeltem a fülemhez, hogy ránéztem volna.

- Halló?! – szipogtam beleszólva, de abban a minutumban el is apadtak a sós nedvességek, ahogy meghallottam a hívó felet.

- RiRin? – szólalt meg egy gondolattal később.

- Mit akarsz? – morogtam.

- Sajnálom.

- Mégis mit?

- Ezt az egészet, ami történt köztünk.

- Nincs mit sajnálnod, mert nem történt semmi köztünk.

- Megbántottalak – dünnyögte.

- Mit foglalkozol az én érzéseimmel? – ültem fel az ágyon, a létező összes haragom elöntötte az agyamat. – Nincs semmi közöm hozzád, ahogy neked sincs hozzám! Mégis miért kérsz bocsánatot tőlem? Hiszen nincs rá okod! – kiáltottam el magam könnyes hangon. – Én csak egy rohadt fogadás voltam, te meg csak belementél az idióta barátod hülyeségébe!

- Nem tudtam, hogy így alakul. Tényleg sajnálom, RiRin!

- Felejtsd el. Most megyek!

- Ri~

Ezzel kinyomtam a telefont, véget vetve a kényelmetlen csevejünknek, majd az ágyra dobtam a mobilomat és visszazuhantam a párnámra. A fejemre húztam a takarómat és a lehető legkisebbre összehúztam magam, hogy mielőbb elaludhassak, és ne kelljen erre a rémálomra emlékeznem.

Végül álomba sírtam magam és csak reménykedni tudtam a másnapban. A másnap gördülékenységében és abban, hogy senki nem fogja felemlegetni az eltelt három hónapot. A fogadást. Chent... és azt, ami voltaképp véget vetett ennek a kapcsolatnak vagy minek nevezzem. Kapcsolat volt ez egyáltalán?

NÉGYEZER O.O *3*

Tulajdonképpen még egy hónap sem telt el az előző „Köszönöm” poszt óta, de most megint egy ilyen bejegyzés a soron következő ezen az oldalon.

Egyszerűen nem találok szavakat... Tényleg. Megint csak azt tudnám szajkózni, amit eddig minden ilyen esetben: Köszönöm! Hálás vagyok minden egyes (és kettes) oldalmegtekintésért, akárhogyan is talált rá az illető! Melegséggel és nem kevés hálával tölt el ez a fajta „visszajelzés”, mert láthatom, hogy vannak, akiknek mosolyt csalok az arcára olykor.

Minden Csendes Olvasómnak köszönöm, aki visszajáró a blogra, ahogyan hálás vagyok Imádott Húgaimnak is, akik szüntelenül támogatnak az Írás folytatásában és lassanként elhitetik velem, hogy van bennem valami, bár néha erős túlzásnak érzem az „Erre születtem” kifejezést. Szóval első sorban Húgaimnak vagyok hálás és másodsorban – mindenki más ebben a kupacban szerepel – azoknak, akik a háttérből figyelik / olvassák az írásaimat!

A háromezres megtekintésnél „játékra” invitáltalak Titeket, amiből végül nem lett semmi. Nem tudom, hogy azért, mert mégsem nyerte el annyira a tetszéseteket a blog vagy csak egyszerűen bátortalanok voltatok... viszont újfent él ez az Ajánlat. Ti lehettek az Álmodók és kérhettek ugyanúgy: Kedvenc Páros, Ultimate Bias, One Shot, Pár fejezetes Minifiction, stb.

Ennek a bejegyzésnek a megjegyzésénél vagy akár az Álomcsacsogóban keressetek bátran, nem harapok egyáltalán! Köszönöm még egyszer a rengeteg megtekintést!

언니