Bűnös Mennyország (BTS - JungKook ff) - 7. Különleges

Nehéz szívvel válok el apától egy hosszú ölelést követően, a terepjáró kulcsait a papírokkal együtt a kezembe nyomja, aztán két puszi kíséretében az ajtóig terelget lassú léptekkel. Tudom, hogy arra lenne szüksége, hogy többet legyek mellette, de most nem tudom megtenni. Fojtogat az egész ház, a légkör. A puszta levegővétel szöges drótként szántja fel mindenemet, ezernyi késhegy nyomódik a bőrömbe. Minden csak álnok hazugsággal van tele.

Ahogy elrobogok az anyám mellett, aki kicicomázva nyomkodja a telefonját a hallban, kis híján fellököm a lendületemmel, de még arra sem méltatom, hogy bocsánatot kérjek tőle. Hallom, ahogy mormog valamit az orra alatt a tiszteletlenségem miatt, ám ügyet sem vetve lépek ki a délelőtti napsütésbe. Meg sem állok az autóig, majd a központi zárat feloldva nyitom ki az ajtót és huppanok be a kormány mögé.

- Azonnal gyere vissza, Kim EunHee! – ordít a lépcsőről az anyám, mire elégedetten elvigyorodom, feljebb tolom az orrnyergemen a napszemüvegemet, és már indítom is a motort.

Felbőg alattam a másfél tonnás jármű, s már sebességben is van az autó, lassan gurulni kezdek vele, de az anyám elé érve a fékre lépek. Lehúzom az elektromos ablakot, hanyagul megtámaszkodom a volánon, ahogy azt egy prostitól szokás, és egy önelégült vigyort eresztek anyám felé.

- Szállj ki az autóból, EunHee! – parancsol rám, s ebben a pillanatban nyomom is le a zárakat, mielőtt még beszállna mellém vagy kirángatna a terepjáróból.

- Nem szállok ki. Csinálhatsz bármit, elmegyek itthonról. – Lekicsinylően vágom a szülőanyámhoz a szavaimat, mert már nem tudok úgy tekinteni rá, ahogy korábban tettem. – Ahogy azt mondtam, átmegyek NamJoonhoz, és ebben nem fogsz megakadályozni.

- Jól figyelj ide, Kim EunHee – kezdene újabb fenyegetőzésbe, de szerencsére az átkozott mobiljának a csörgése meggátolja a folytatásban.

Nem is foglalkozom tovább vele, felhúzom az ablakot, majd nagy gázt adva elhajtok az udvarról. Céltalanul pereg a kilométer-számláló, egyre csak gyűlik benne, ahogyan belőlem távozik apránként az anyám iránt érzett harag és csalódottság keveréke. Persze egy egész élet bűneit nem lehet jóvátenni egy egész napos autókázással, de mégis jól esik, hogy kissé kiszellőztethetem a fejemet.

Ebédidő tájékán tűnik csak fel, hogy a munkahelyem környékén körözök, és szinte ösztönösen keresni is kezdem azt a bizonyos kocsmát, amiről TaeHyung beszélgetett JungKookkal tegnap este.

- Itt kell lennie valahol... – dünnyögöm magamban, ahogy lassabban haladva fürkészem a boltok feliratait, hogy legalább valami támpontot tudjak szerezni.

Kisvártatva megtalálom azt a bizonyos kisutcát, ahol megtámadtak, s két sarokkal tovább hajtva le is parkolok a termetes járgánnyal. Magamhoz kapom a kistáskámat, bezárom az autót és kicsit bátortalanul visszasétálok a támadás helyszínére. A rendőrségi szalag még érintetlenül zárja le a tetthelyet, néhány vérfolt tanúskodik a cselekményről, ahogyan a fehér krétarajz is, ami az áldozatok testhelyzetét hivatott rekonstruálni.

Hirtelen kiráz a hideg az emlékképtől, még tisztán érzem a kés hegyét, amit a torkomhoz nyomtak, nem is tudom, mi lenne most velem, ha JungKook hősként nem siet a segítségemre és ragad ki az oroszlánok karmai közül. Hiába a rosszfiús külső és a tenyérbe mászó modor, legbelül egy középkori lovag rejtőzik, akit láncra verve tart a mai korrupt világ.

Egy könnyű fuvallat mámorító illatfelleget hoz magával, nagyon is hasonló JungKook fűszeres parfümjének aromájához, de még valami hiányzik belőle. Talán egy kevéske kéjgőzös mámorcsepp, amivel tökéletesítették ezt a Pokoli Angyalt. Lehunyom a szemeimet, hogy picit belefeledkezhessek a fellegvárba, s máris megjelenik előttem JungKook gyémántként tündöklő szempárja és féloldalas huncut mosolya. Nagyot kell nyelnem a varázslattól, szabályosan lüktetni kezd a mellkasom, pedig alig fél órát töltöttem vele.

Sietve keresni kezdem a parfüm tulajdonosát, de sehol nem találok egy lelket sem, aki legalább picit is hasonlíthatna JungKookra. Ellenben a szemközti oldalon meglátok egy kocsmaszerű helyet, ami kicsit lepukkant már az évek során, de talán éppen emiatt kedvelheti JungKook. Nagy levegőt véve átrohanok a négysávos úton, kifújom magam, és már igazgatni is kezdem a rakoncátlan tincseimet, illetve a szaténruhámról a nem létező ráncokat is lesimogatom. Jesszus, Kim EunHee! Térj már észhez! Ez nem egy randi, nem kell kicsípned magad! Egyébként is! Neked ott van SeokJin, most csakis azért jöttél, hogy megköszönd JungKooknak a tegnapi segítséget! Semmi több. A hálád miatt vagy itt, meghívod a kedvenc sörére, és irány haza, hogy az apáddal legyél! Aztán pedig szépen kivered a fejedből ezt a Szélviharként érkező Pokoli Angyalt!

Magamat erőteljesen győzködve markolok rá az italozó kilincsére, ami hangosan nyikorogva adja tudtára a pultosnak, hogy újabb vendég érkezett. Az orromat azonnal megcsapja az izzadtság alkohollal kevert szaga, mivel nem vagyok hozzászokva efféle zamathoz, felfordul a gyomrom, mire a számhoz emelem a kezemet és visszatartom a hányingeremet. Csak néhány röpke percet kell kibírnom ezen az ocsmány helyen, aztán már menekülhetek is ki.

- Segíthetek valamiben, kislány? – mormogja a pult mögött ácsingózó bártulajdonos, aki épp egy koszosabb poharat igyekszik tisztává varázsolni a viseltes konyharuhájával. Az atlétája látott egykoron szebb napokat is, talán még színe is volt – vélhetőleg fehér -, ahogyan a hajszerkezete is imádkozik némi szappanért és vízért, a zsírcsomók korántsem esztétikusan csüngenek az összenőtt tincseken. – Ez a hely nem egy ilyen törékeny kislánynak való – dünnyögi, ahogy végigméri alakomat, majd kihúzva magamat közelebb sétálok hozzá.

- Keresek valakit – szólalok meg kimérten a vizslató szempillantásokkal körbeövezve, szinte már égetnek a szempárok, ahogy részegen bámulnak és megannyi mocskos dolog fordul meg a fejükben.

- Egy ilyen finom kislány mégis miféle embert kereshet egy ilyen helyen? – húzza fel szemét kétkedőn, teljes mértékig egyet értek a kérdésével, bár az a férfi korántsem hétköznapi és egyáltalán nem ilyen lepusztult. Ő sokkal Angyalibb és Elragadóbb.

- Egy khm... egy férfit.

- Ki hitte volna?! – nevet fel harsányan a mellettem gubbasztó alak, majd egy lendülettel lehúz három pohár büdös párlatot és leejtve az utolsót, a söröspoharát emeli a szájához. – Itt találhat nem egyet, nyuszika! – Szürcsölve törli le a szájáról az alkoholmaradványokat, mitől nekem ismét gyomorforgató élményben lesz részem.

- Mindjárt gondoltam... – forgatom meg a szemeimet lekicsinylően, majd megint a pultosra emelem kérdő tekintetemet. – Mint ahogy az előbb említettem, egy férfit keresek. – A pultos bólint, aztán egy újabb retkes poharat vesz ujjai közé. – Gyakran tengeti itt az idejét, nagyjából huszonöt év körüli férfi.

- Ezzel nem mondott túl sokat, kislány. Minden második vendégem a törzsgárda tagja, és nem egy huszonéves kölyök lébecolja át itt az egész napját – szívja meg orrát, amiből már útnak indult egy kisebb takonyhalmaz, ha nem találom meg gyorsan JungKookot, akkor a tegnap délutáni müzli szeletem ezen a koszos fadeszkán végzi, amit pultnak nevez a vendéglátós manus.

- Uhm... sötét haja és sötét szeme van – krákogom visszanyomva az undort a torkomban.

- Tsch... kinek nem?! – gúnyolódik, aztán jobb szeméhez nyúl és kicsit tágabbra nyitja szemhéjait. – Nekem is sötét, amint látja a kiskegyed.

Hogyan vehetném rá, hogy együttműködőbb legyen velem, és legalább egy picit segítsen is rajtam két gúnyolódás között? Nagyot fújtatok, és valami különleges ismertető jegyet próbálok keresni, amivel biztosra mehetek a balga nyomozásom során. Bár nekem mindene különleges, soha nem találkoztam még hasonló férfival, mint JungKook.

- Általában motorral közlekedik, és túlnyomó részben sötét ruházatot visel. – A pultos szeme a motor hallatán megrándul, érzem, hogy nem sokan vannak, akik kétkerekűvel járnak ide inni. – Ez már konkrétabb?

- Mit akar attól a Kölyöktől? – Leteszi az üveget, aztán vállára dobva a matériát, két tenyerével megtámaszkodik a pulton. – Rendőr talán? Vagy riporter? Minek keresi azt a Kölyköt? – Összeráncolja szemöldökét kérdései közepette, s gyanúsan méregetni is kezd.

- Tudja, hogy hol találhatom meg? Ismeri talán? – Egészen közel lépek a bárpulthoz, már az sem érdekel, hogy összepiszkolom magam, tudom, hogy tudja, kiről kérdezősködöm.

- Miért keresi a Kölyköt? – hajol közelebb, szemét az enyémbe fúrja, ha lehetne, már bárddal vagdosott volna fel a hátsó konyharészen, ahol valamiféle szendvicseket üthetnek össze harapnivaló gyanánt, s én lennék a hely aznapi specialitása.

- Kérem, árulja el, hol találhatom meg őt... – győzködöm őt alig hallhatóan. – Nem vagyok nyomozó és nem vagyok újságíró sem – folytatom tovább, hátha célba érek halk kérésemmel.

- Ha egyik sem, akkor mit akar a Kölyöktől? – ismételgeti.

- Mi van, Főnök, baj van? – Egy újabb fátyolos tekintetű fiatal férfi lép a morcos tulajdonos mellé, aki automatikusan a fickóra néz és biccent felém egyet.

- A kislány a Kölyköt keresi... – jegyzi meg mogorván.

- Mit akar tőle? Talán az egyik prostija, akit végül csak sikerült felcsinálnia? – felhúzza a szemöldökét, miközben megvető pillantásokat zúdít rám. Nagyot kell nyelnem, hogy ne pofozzam fel idegességemben, de azzal csak magamat járatnám le, ha ostoba libaként viselkednék, így inkább kihúzom magam, összefogom lógó hajzuhatagomat és a vállam mögé dobom könnyedén.

- Nos, kedves uram, ami azt illeti, nem vagyok prostituált, ahhoz pedig végképp semmi köze, hogy várandós vagyok-e vagy sem. Keresek valakit, aki általában itt szokta tölteni az idejét, de ha maguk ilyen ellenszenvesek velem, akkor inkább az utcán kutatok tovább. – Ezzel már perdülök is a tengelyem körül és a távozás mezejére lépnék, amikor utánam szól az alacsonyabb, sötétbarna hajú férfi.

- Hé! Várjon már egy percet! – kiugrik a pult mögül és hozzám szalad, nagyokat fújtat a váratlan tornaórától.

- Mit akar? – szusszantok elégedetlenkedőn, ahogy feljebb húzom a vállamon a táskámat, s úgy teszek, mintha már nem is izgatna az, amit mondani szeretne, holott majd’ kiugrom a bőrömből, hogy végre megtudjak valamit.

- Jöjjön... – biccent a hátsó helyiség irányába, mire bizalmatlanul forgatom a fejemet közte és a pultos között. – Nem bántom, a magafélék nekem túl cicomásak és kényesek.

- Pff... – forgatom meg a szemeimet újfent, és egy fintort is küldök plusz jutalmul. – Elmondja végre, hogy miért állított meg?

- Jöjjön... kérem... – kérlel már egész kedves hangnemben a nagyjából JungKookkal egyidős férfi.

- Nocsak? Ismeri ezt a szót? Mégsem egy őstulokkal hozott össze ez a lepusztult kocsmának sem nevezhető lebuj? – Lekapom a vállamról a táskámat, helyette inkább hónom alá csapom a retikült, aztán kissé kételkedőn követem a férfit az említett hátsó terem irányába. – Elárulja, hogy honnan ismeri? – kérdezem, amint kettesben maradunk, de öreg hiba volt belemennem az ismeretlen alak játékába.

Egy biztos lendülettel bevágja az ajtót a hátam mögött, én balga annyira el voltam foglalva a hely vizslatásával, hogy nem vettem észre, mikor a falhoz tapadt és megvárta, míg gyanútlanul betipegek. A kulcsot elfordítja a zárban, azonnal halálfélelmem lesz, ahogy teljes testtel felém fordul az idegen, hosszú vékony ujjait tincseibe fúrja, majd vadászó mozdulatokkal elindul. Én ösztönösen hátrálni kezdek, de sajnos a szoba méretei miatt igencsak hamar kerülök csapdába. Alig három lépés múltán már egy hideg felülethez feszülnek lapockáim, szemben pedig a meglehetősen ittas férfi zárja el a lehetséges menekülési utamat.

Esélyem sincs segítségért kiáltani, tudom, hogy itt én vagyok a nem kívánatos személy, és előbb vágják el az én torkomat, minthogy őt fogják le és állítsák meg tetteiben. Én csak egy porszem vagyok ebben a gépezetben. Mélyet sóhajtok, majd lehunyva szemeimet várom, hogy lesújtson rám Damoklesz kardja, és véget érjen rövidke életem, mely az utolsó Földön töltött perceiben fordult a feje tetejére.

- Talán fél valamitől? – lihegi a fülembe, közelsége miatt még jobban megcsapja orromat az alkoholgőzös szag.

- Nem... nem félek – hazudom, miközben legbelül egész testemben rettegek tőle.

- Akkor miért remeg a hangod? – Rekedtes hangja rémülettel tölt el, magamban fohászkodom a különböző istenekhez, hogy mielőbb mentsenek ki a támadóm karmai közül, de egyelőre nem találnak meghallgatásra.

- Én... én csak... kérem... – nyeldesem levegőmet küszködőn. – Kérem... ne bántson... kérem...

- Mit akarsz a Kölyöktől? – kérdez ellenkezést nem tűrően, s közben két ujját végigvezeti felkaromon, megborzongok az érzéstől.

- Tegnap megmentette az életemet és szeretném megköszönni neki – felelem elcsukló hangon, de a fogva tartómat megzavarja a további faggatózásban a kilincs erőteljes rángatása, aztán a már dörömbölésbe csap át az ingerült kopogás.

- Francba! – Öklével belevág a fejem mellé, fogait csikorgatja mérgében, végül dúvadként robog az ajtóhoz, majd tépi is fel a térelválasztót. – Mi a fasz van?! – ordítja elborult fejjel.

- Ezt inkább én kérdezhetném tőled! – üvölti el magát a kint várakozó fél. – Mi a picsának zártad be a raktárt? – Látom, ahogy kiegyenesedik az állítólagos segítőm, hogy engem takarhasson testével, miközben a másik a fejét mozgatva próbál leskelődni. – Kit rejtegetsz?

- Senkit! – vágja rá haragosan, jobbjával az ajtó szélét markolja, s egyre inkább belemélyeszti körmeit a falapba. – Nincs valami dolgod?

- Normális vagy, JiMin?! – kiáltja el magát, mikor észrevesz a hűtőhöz tapadva, aztán félrelökve a férfit beljebb férkőzne, de nem hagyja őt.. – Teljesen elment az a maradék józan eszed, Park JiMin?! Nem rángattalak már ki elég szarból? Kell még egy hülyeség, ami miatt biztos, hogy rács mögé dugnak?! – Magabiztosabban állítja félre az útból a JiMin nevezető tagot, aztán öles léptekkel hozzám siet.

Az állam a földön koppan, ahogy tudatosul bennem a férfi jelenléte, nagyokat kell pislognom, hogy észhez tudjak térni mielőbb. Óvatosan megragadja bal felkaromat és elhúz a hűtőszekrénytől, majd így haladunk kifelé.

- Mi a fenét keresel itt? – kérdez, ahogy kilépve a kocsmaajtón megállunk a járdán. – Tudod, hogy komolyabb bajod is eshetett volna, ha nem jövök JiMin után? – emeli meg kissé a hangját. - Mióta elhagyta őt a barátnője, totál meg van hibbanva.

- Én csak... én... én... hát... én csak... – hebegem zavarodottan, s némiképp még félelmemben.

- Te, mit, EunHee? – TaeHyung szinte forrong a dühtől, bár úgy tűnik, hogy inkább aggódik miattam, mintsem nehezteljen rám, amiért idejöttem. – Megmondtam, hogy felejtsd el JungKookot, a saját érdekedben!

- Szerettem volna megköszönni neki, amit értem tett – felelem végre összeszedve kusza gondolataimat.

- Nem várja el, hogy megköszönd neki. Inkább tedd, amit kértem. – A nyomozó hangja higgadtabbra vált, de érzem, hogy nem teljesen csillapodott le.

- Tudod, hogy hol van most? – sóhajtok fel reménykedőn, és tekintetemet is könyörgőn fúrom TaeHyung mélybarna íriszeibe.

A nyomozó ajkai között egy nehézkes lélegzetvétel szökik ki. Ugyan, ígéretet nem tettem, de tudom, hogy mit kért tőlem. Egy belső hang azonban nem hagyja, hogy elfelejtsem JungKookot. Muszáj még egyszer látnom. Csak egyetlen mondat erejéig, hogy legalább a hálámat kifejezhessem neki, aztán örökre elválhatnak az útjaink. Nem fogok nyomozni utána, nem fogom keresni, tényleg, de meg kell tennem. Látnom kell. Utoljára.

- Miért akarod tudni, hogy hol van? – TaeHyun kérdése halk és gyanakvó. – Nem lenne jobb neked is, ha elfelejtenéd? Nem illetek össze... – jegyzi meg az orra alatt, s ez a mondat üti meg leginkább a fülemet.

- Hah? Ezt most miért mondod, TaeHyung? – pislogok rá veszettül, mintha azt várnám, hogy a hosszú szempilláknak köszönhetően felreppennek és messzire szállok innen.

- Ne kapd fel a vizet, hé! – neveti el magát, de látom a szemében, hogy korántsem viccnek szánta.

- Tudd meg, hogy van barátom! És nagyon boldogok vagyunk! Komoly terveink vannak, és eszem ágában sincs őt elhagyni! Főleg nem JungKook miatt! – Ám, mikor JungKook nevét kiejtem a számon, a hangom abban a minutumban megremeg, TaeHyung nyomozói vénája pedig éppen az ilyen kisiklásokra szakosodott.

Mélybarna pillantása úgy méri fel minden arcrezdülésemet, mintha egy százszor elolvasott könyv lennék, aminek minden egyes betűjegyét és szóközét kívülről ismerné, nem találhat benne semmi újat. Ellép tőlem, aztán hanyagul összefűzi karjait feszes mellkasa előtt, melyek izmos formája rögvest szembetűnővé válik általa.

Megemeli állát, majd mutató ujját ráhelyezve egy veszélyes és számító mosoly kanyarodik telt ajkaira. Újra és újra mély levegőt veszek, hogy hevesen dübörgő szívverésemet leállítsam és ezzel persze tökéletes nyugalmat sugározhassak kifelé a külvilág számára. Legfőképpen meggyőzve erről a körzet legjobb nyomozóját.

- Mi van? – pislogok nagyokat, kezd nagyon kellemetlenné válni a szótlan szobrozás az utcán, de TaeHyung rezzenéstelen arca még inkább zavaró a némaságnál. – TaeHyung? Megkukultál?

- Gyere, hazaviszlek! – Ezzel biccent a járőrautó felé és már terelgetni is kezd arrafelé, de gyorsan megállítom a mozdulatában.

- Nem szükséges, köszönöm – emelem fel mindkét karomat védekezően, TaeHyung arcára kiül a kételkedés. – Itt parkolok nem messze, nem kell hazavinned.

- Hol?

- Úgy két utcányira onnan...

- Ahol megtámadtak? – kérdezi megértően, mire bólintok válaszul. – Akkor elkísérlek az autóig. A végén tényleg bajod esik...

Finoman lapockáimra simítja puha tenyerét, s közben biztatón rám mosolyog. Együtt lépdelünk el ezúttal a zebráig, majd ahogy meglátják az egyenruháját a járda szélén, azonnal lelassít az összes autó, és megadva az elsőbbséget engednek is át az úttesten. Többet kellene TaeHyunggal lófrálnom, mert akkor legalább azt elkerülhetem, hogy elcsapjon egy száguldó autó.

Valóban megtartja a szavát, egészen a terepjáróig óvja minden lépésemet, s még akkor sem tágít, mikor beszállok a négykerekűbe és beindítom a motort. Lehúzom az ablakot, ő pedig nemes egyszerűséggel felkönyököl rá. Elmosolyodik, ahogy gyorsan feltérképezi a belsejét a járműnek, majd rajtam áll meg figyelő szemeivel.

- Megfogadod, amit kértem, EunHee?

- TaeHyung... – mormolom nevét alsó ajkamat harapdálva. – Tényleg csak szeretném megköszönni neki ezt a dolgot.

- Mondtam, hogy nem kell megköszönnöd. Nem várja el.

- Nem az elvárás miatt szeretném... – dünnyögöm lesütött szemekkel, mire TaeHyung megfogja a kormányt szorongató kezemet.

- El kell őt felejtened... a te érdekedben, EunHee... – ismételgeti a tegnap esti mondatokat, de egyszerűen nem érnek el hozzám a szavai.

Egy olyan Különleges Pokoli Angyalt az ember lánya csak úgy nem felejt. Könnyedén semmiképp sem. De talán még úgy sem, ha egy gumivégű kalapáccsal ütlegeli fejbe magát minden reggel és este. Oly' mértékben a bűvkörébe ejtett, hogy ettől az érzéstől képtelenség elszakadni. Ha el kellene felejtenem, azt nem élném túl. Napokat tölthetnék azzal, hogy magamat győzködöm a felejtésről és minden más intelemről, de tudom, hogy nem lennék képes rá. JungKook nem az a típusú férfi, akit egy nő is könnyen elfelejt vagy elenged...

Bűnös Mennyország (BTS - JungKook ff) - 6. Nyugtalanság

Az egész éjszakát végigforgolódom, hiába van mellettem SeokJin és ölel magához, valahányszor megérzi, hogy megmozdulok. Többször is kimegyek a fürdőszobába, hogy picit lemossam az arcomat és felfrissítsem magam a feltűnően heves álmaimnak köszönhetően. Túlságosan valósághű minden egyes másodperce. Arról nem beszélve, hogy a legkülönfélébb helyeken és pozíciókban kerülök JungKook karmai közé, ami cseppet sincs ellenemre. Sőt.

Minduntalan gondolkodás nélkül adom meg magam az akaratának, és tesz úgy és akkor a magáévá, ahogy azt nem szégyelli vagy éppen vágya kívánja. Engedelmes rabszolgaként hagyom, hogy uralkodjon felettem, mindenét kielégítem, s ő boldogan szuszog az ágyban, meztelen testét éppen csak eltakarja egy részen a könnyű lepel, de amint megmoccan, lecsúszik róla az anyag és csupaszon hever a párnák között. Festői és egyben isteni látvány, szinte már belefulladok tőle.

Az újabb erotikus álmom után, ami ezúttal egy hegy lábánál a kis sátrunkban történt, mélyeket sóhajtozva indulok ki a fürdőbe. Szinte patakokban folyik rólam az izzadtság, a hálóingem a szennyesben végzi, s az este ott hagyott köntösömbe bugyolálom be magam, mikor lábujjhegyen visszaosonok a hálóba. Jin mozdulatlanul fekszik a korábbi pozíciójában, a házat el lehetne vinni a feje felől, annyira mélyen szundikál. Egy kicsit irigylem érte, noha, neki vélhetőleg nincs titkolnivalója előttem. Ellentétben velem.

Áttipegek a kozmetikai asztalkámhoz, és a hatalmas tükörrel felszerelt bútor előtt megállok. Újra és újra végigmérem magam, s azon morfondírozok, miért szégyellem inkább magam. Amiért SeokJinnel lefeküdtem egy ilyen este után, holott nem szerettem volna, hogy most megtörténjen? Vagy inkább amiatt érzek lelki ismeretfurdalást, mert egyáltalán megtörtént közöttünk úgy, hogy én közben végig JungKookra gondoltam? Melyik a nagyobb vétkem? Talán mindkettő...

Hiszen, ha szigorúan vesszük, akkor mindkét férfit megcsaltam a tudtuk nélkül. Az eszem természetesen SeokJinhez húz, hiszen nem véletlenül tartunk ki egymás mellett közel három éve, a szívem viszont kiszakadni képes a helyéről, akárhányszor eszembe jut JungKook. Nyilván, ha előállnék anyámnál a gondommal, miután alaposan felpofoz, kioktatna, hogy nekem SeokJin mellett van a helyem, a befolyása és a kapcsolatai révén meglehet mindenem, amire szükségem van. Anyagi téren legalábbis mindent meg tud nekem adni, amit csak kiejtek a számon. A jövőm biztosítva van, s tegnap estig totál azt hittem, hogy a boldogságom is Jin oldalán rejlik. Igen, ha olyan szerelmes lennék belé, mint a megismerkedésünkkor, akkor ez így is lenne. Ha úgy szeretném őt, ahogy azt megérdemli, ahogyan ő szeret engem.

Soha nem vetette a szememre az apám viselkedését, ahogy az anyám minden kénye-kedvének behódol, hogy nekem udvarolhasson, s még NamJoont sem szidalmazta, mikor elköltözött tőlünk. Megértő és gondoskodó volt mindig is, ha az érdekében állt. Ami a számára fontos volt, azért mindig oroszlánként küzdött. Egyedül akkor volt némi mosolyszünet közöttünk, mikor elvállaltam azt a grafikusi munkát. Nem akarta, hogy valaha is dolgozzak, legalábbis a közös jövőnket illetően. Jobb szeretné, ha én otthon maradnék a gyerekeinkkel és nevelném őket. Ahogy az egy úri feleségtől elvárható.

De én nem erre vágyom. Nem vágyom már arra, hogy gondoskodjanak rólam és azt sem akarom, hogy megmondják, mikor és mit tegyek. Vannak érzésem, kijártam megannyi elit iskolát, hogy különbséget tudjak tenni jó és rossz között, ahogyan képes vagyok dönteni is egy-egy helyzetben. Lehet, hogy megalkuvó vagyok, vagy éppen meghunyászkodom az anyám akarata felett, de ezt egyedül apa miatt teszem. Ha ő nem lenne, akkor valószínűleg már én sem itt tartanék.

- Korán keltél, kedvesem – Jin kissé reszelős hangja rángat ki mélyen szántó eszmefuttatásaimból, mire csak a tükörképére nézve elmosolyodom.

- Nem tudtam aludni tovább... – felelem egy kényszeredett mosoly kíséretében.

- Igen, azt éreztem... – kuncogja ő is egy halvány mosollyal egybekötve, aztán kikászálódik az ágyból és egyetlen boxeralsóban ballag mögém. – Jobban vagy picit? – Két kezét vállaimra simítja és megszorítja őket egy a tincseimre nyomott puszit követően.

- Igen. Jobban... te azért tudtál pihenni tőlem? – kérdezem, mikor jobbjára szorítok és felnézek rá a tükörből.

- Ne aggódj miattam, EunHee. Jól vagyok...

- Örülök...

- Csodás voltál az éjszaka... – suttogja fülemhez hajolva, majd egy érzéki csókot nyom nyakam alsó pontjára. – De olyan távolinak tűntél, kedvesem. Nyomja valami a lelked talán? – Leguggol elém és picit maga felé fordít a székben ülve. – Mégsem vagy olyan jól?

Hogyan mondhatnám meg neki, hogy végig más férfire gondoltam, miközben az ő ajkai csókoltak? Hogyan is bánthatnám meg őt, aki tényleg a tenyerén hordozna, ha azt akarnám? Csak egy fáradt mosoly az, amivel reagálok az utolsó kérdésére, s ezúttal ez elégnek is bizonyul neki. Felkel mellőlem, összeborzolja kócos fürtjeit, majd felmarkolva a nadrágját vonul át a fürdőbe.

Miután megpróbálom kiverni a fejemből JungKookot egy képzeletbeli buzogány segítségével, én is készülődni kezdek. Tudom, hogy az anyám azt parancsolta, hogy maradjak itthon, de ezúttal nem fogok behódolni neki. Nem megyek dolgozni, rendben, talán be tudom adni a főnökömnek, hogy szeretnék egy kis kimenőt kérni mára és nem fog miatta keresztbe lenyelni.

SeokJinnek ma is megannyi tárgyalása lesz – bár fogalmam sincs, hogy kik az üzletfelei, mert erről soha nem beszéltünk – úgyhogy, ő megint nem fog tudni mellettem lenni. Ami pedig a bátyámat illeti, ideje lenne végre találkoznunk, lassan egy hete nem emelte meg a formás fenekét és nem jött be hozzám a munkahelyre, hogy legalább ott megigyunk egy kávét. Tudom, hiábavaló lenne, hogy áthívjam, mert megfogadta, hogy ide soha többé nem teszi be a lábát. Apát arra rávenni, hogy kimozduljon itthonról egyenesen felér a lehetetlen küldetéssel. NamJoon jó indok lesz anyámnak, hogy elhagyjam a házat, bármennyire is nem tetszik ez neki.

Nagyjából háromnegyed óra alatt el is készülünk mindketten SeokJinnel, szinte teljesen mindegy, milyen színű öltönyt vesz fel, mindig fess és kifinomult benne. No meg persze lehengerlő is egyben. JungKook is hasonlóképp festhetett ilyen viseletben még ügyész korában... Egek! Már megint körülötte forognak a gondolataim! Ráadásul úgy, hogy közben SeokJin kezét szorongatom, ahogy ballagunk le a lépcsőn, hogy kikísérjem őt az autóhoz.

Egy gyors csókot követően elköszön tőlem, majd kibújik a zakójából, gondosan ügyelve a vasalt anyagra az anyósülésre hajtogatja, és egy újabb csókot dobva száll be a sportkocsi volánja mögé. Tökéletesen passzol hozzá ez a külföldi márkájú – talán amerikai, vagy valami ilyesmi, bevallom, ilyen téren igazi analfabéta vagyok, sohasem vonzottak – jármű, a motor hangosan felbőg, amikor elfordítja a kulcsot, felteszi a szemüvegét, hogy óvhassa csillogó íriszeit a reggeli napfénytől, még egyet int a visszapillantó tükörbe, és elhajt a ház elől.

Felrémlik az éjjeli motorozás, ami alatt igazán szabadnak éreztem magam. JungKook lehet, hogy veszélyes alak, de soha korábban nem éreztem még nagyobb biztonságban magam, amikor mögötte ültem. Független és elpusztíthatatlan. A bőrömön érzem az éjszakai száguldozást, szinte kiráz a hideg az emlékfoszlánytól, amikor a reggeli fuvallatot megérzem az arcomon.

Meglátom az apám terepjáróját a garázsban pihenni, máris szárnyra kell a fantáziám, hogy talán mégis megoldható a távozásom. Apa úgysem mond ellent nekem, hiszen már csak én vagyok neki, aki mellette van ebben a helyzetben, és ha elkérném a slusszkulcsot, habozás nélkül nyújtaná át a papírjaival együtt.

- Te mégis hova készülsz, EunHee?! – Anyám áll a bejárati ajtóban, hibátlan frizurával és gondosan felkent sminkkel, kosztümje pedig a mindig kimért és rideg üzletasszony látszatát kelti. – Tegnap este nem voltam elég egyértelmű azzal, hogy megtiltottam, hogy elhagyd a házamat?

- NamJoonhoz megyek – felelem higgadtságot magamra erőltetve, de legbelül forrongok.

- Minek akarsz te átmenni ahhoz a gyerekhez? – fonja össze karjait a mellkasa előtt.

- Azért, mert ő a bátyám. Aki a te fiad – szűröm a fogaim között.

- Az volt, míg ki nem tette a lábát a házból a tiltásom ellenére.

- Attól, mert elköltözött, még a fiad maradt. Nem a házfalak tartják össze a családot, hanem a szeretet.

- Mit tudsz te a szeretetről? Te is gyerek vagy még! A szeretet semmire sem való, csak arra, hogy tönkre tegyen! A szeretet pont arra jó, hogy feladd saját magadat és behódolj másoknak! Egyedül erre jó. Irányítani tudod a másikat, de a céljaidat nem csak a szeretettel éred el, hanem akarattal.

- Ahogyan apa is behódol neked meg a parancsaidnak?

- Az apádat hagyd ki ebből! – ripakodik rám, valamiért mindig kényes téma ők ketten, valahányszor csak előhozom érvként az apám viselkedését.

- Talán ő nem szeret eléggé? Elvisel mindent, amit teszel vele és velem. Szerinted nem szeret eléggé? Átadta a cég vezetését neked, hogy úgy manipuláld az embereket, ahogy a kedved tartja. Engem is sakkban tartasz vele, mert nem akarom magára hagyni egy olyan némberrel, mint amilyen te vagy! – Újra csattan anyám tenyere az arcomon, amin már meg sem lepődöm. Másként soha nem tudta érvényesíteni az akaratát. Amikor rosszabb jegyet hoztam haza az iskolából a négyesnél, akkor is pofont kaptam. Amikor meséltem neki az első szerelmemről, felpofozott és apámat okolta mindenért. Vajon mit tenne akkor, ha megtudná, hogy tegnap JungKook mentette meg az életemet és hozott is haza? Megfojtana a puszta kezeivel... – Ennyit tudsz csak? Pofozkodni? Ennyivel szerinted megoldódik minden? Egy pofonnal?

- Tűnj a szemem elől! – fújtat vörösen izzó fejjel, s ettől a látványtól mosolyognom kell, amit nem félek ki is mutatni felé. Tegnap sokat megtanultam TaeHyungtól és JungKooktól. Rá kellett jönnöm, hogy mindvégig igazuk volt. JungKooknak az anyámat illetően, TaeHyungnak pedig a világról alkotott képről. Az anyám éppen olyan ember, akik ellen ők harcolnak nap mint nap.

- Kérlek – húzom ki magamat, ahogy ellépek az anyám mellől, majd a dolgozó szoba melletti vendégszobába robogok, ahol apám tölti mindennapjait. Egyedül akkor szokott az emeletre jönni, ha NamJoon szobájába megy emlékezni.

Apa most is az ablakon bámul kifelé, szinte soha nem merészkedik ki a rejtekéből, még enni is idebent szokott. Elmosolyodik, amikor meghallja mozdulni az ajtót. Rajtam kívül egyedül a szobalány az, aki minden nap bejön hozzá és gondoskodik róla. Ha az anyámon múlna, akkor apát már csak a temetőben látogathatnám.

- Mi járatban, csillagom? – kérdez, ahogy rám pillant.

- Jöttelek meglátogatni – sétálok hozzá közelebb, az asztalhoz érve látom, hogy reggeli gyanánt megint csak egy Bloody Mary koktélt fogyasztott, mire elhúzom a számat csalódottan.  – Nem lesz ez így jó, apa... – pillantok az üres pohárra, aztán apám fátyolos szembogaraiba, melyek egykoron boldogságtól csillogtak, mára viszont megkopott a ragyogásuk.

- Mire gondolsz, csillagom? – A kérdést hallva a pohárra mutatok, s apából egy mélyről jövő, elkeseredett sóhaj szakad fel. – Sajnálom...

- Miért hagyod, hogy így bánjon veled? Mindent feláldozol miatta, apa? Nem volt elég a fiad? Az örökösöd? Most saját magadat akarod eldobni miatta, ahelyett, hogy szembe szállnánk vele? – A térdeim megremegnek apám könnyes lélektükrei láttán, érzem, hogy titkol valamit, nem hiszem, hogy csupán a szerelem az, ami vezérli a döntéseit. – Miért hagyod ezt, apa? – Lenyelem a kibuggyanni készülő könnyeimet, mielőtt még zokogva borulnék a karjaiba.

- Sok mindent nem érthetsz, EunHee...  – sóhajt fel nehézkesen.

- Akkor magyarázd el, apa, hogy értsem. Itt vagyok. Beszéljük meg végre. Talán együtt erősebbek leszünk. – A nyakamban lógó ékszerre fogok, amit NamJoontól kaptam az utolsó születésnapomra, mikor elárulta, hogy amint módjában áll, elköltözik. Másnap meg is tette. Akkor mondta, hogy ebben a nyakláncban rejlik az erőm, hogy végre követhessem őt. Azóta is vár, hogy megtegyem. Talán ennek most érkezett el az ideje. – Apa? Miért nem akarsz szembe szállni azzal a nőszeméllyel?

- Az a nőszemély az anyád... – forgatja meg szemeit. – Ő szült téged.

- Igen, ennyit tett. De többet nem adott a boldogságomhoz. Még emlékszem rá, amikor te az voltál. Kislány voltam még, a térdeden lovagoltam a teraszon ücsörögve, és néztük, ahogy NamJoon a láthatatlan ellenséggel küzd a lézerfegyverével. – Egy könnyű, felfelé ívelő görbület telepszik szájára, ahogy felidézi magában a képet.

- Elfáradtam, EunHee... – sóhajt fel maga elé nézve.

- Miben fáradtál el? – Megfogom reszkető kezeit, melyek mindig is a kemény munkáról tanúskodtak.

Egyedül a két kezével építette ki a birodalmat, ha kellett, éjszakába nyúlóan dolgozott a gyárban a munkásokkal, hogy meglegyen az arra napra kiírt mennyiség. Ha kellett, akkor extra túlórát fizetett vagy éppen ő maga ment szembe az embereivel, mikor elégedetlenkedtek. Sokszor ébredtem meg az éjszaka folyamán, mikor a szakszervezettel vitatkozott, aztán pedig órákat gubbasztott a papírok felett, hogy megoldást találjanak a problémákra.

- Belefáradtam az örökös harcokba, EunHee... nincs már erőm anyáddal is viaskodni. Azok a piócák kisajtoltak belőlem mindent.

- Piócák? Kikre gondolsz, apa? – értetlenkedek.

- Az ügyvédekre, a szakszervezetisekre, a korrupt és álnok üzletemberekre, akik a nyomorba taszították az apádat. Akik elszerették tőlem az anyádat, és ő hagyta magát minden egyes üzlet esetében.

- T-tes... tessék? – pislogok nagyokat a hallottakra, szinte alig tudom felfogni apám szavait. – Ezt hogy’... hogy’ érted?

- Az anyád eladta magát minden férfinak, hogy a cég a kezemben maradjon. – Ujjait sötét hajába fúrja és megszorítja a megőszült tincseket. A szívem sajdul bele a megtört apám látványába. – Az anyád nem akart nélkülözésben élni egyetlen napig sem. Megkértem, hogy adjuk el a gyárat, amíg még van rá lehetőségünk, kezdjünk új életet egy másik városban, ahol ugyanúgy alapítunk egy vállalkozást, de kisebbet a jelenleginél. De anyád nem akart ebbe belemenni. Azt mondta, hogy nem adja a méltóságát senkinek. Őt nem fogják vesztesnek nevezni a háta mögött.

- Te mit szerettél volna, apa? – simítom kezemet ránccal tűzdelt arcára, mire elveszi kezeit hajából és rám emeli meggyötört pillantását. -  Te szeretted volna eladni a gyárat és új életet kezdeni?

- Szeretem anyádat... – feleli.

- Nem ezt kérdeztem, apa. Te mit szerettél volna? Hajlandó lettél volna újrakezdeni? – Cseppet sem neheztelek apámra, viszont anyámra annál inkább.

- Bármire képes lettem volna, csak ti boldogok legyetek... – Megcirógatja az arcomat, és egy parányi puszit lehel a homlokomra. – Nagyon büszke vagyok rád, csillagom.

- Miért mondod ezt, apa? – pislogok rá könnyeimmel küzdve.

- Mert egy ilyen gyönyörű és okos nővé lettél egy olyan apa mellett, mint én... – Ösztönösen magamhoz ölelem, néha lehet, hogy az alkoholba menekül a gondok elől, de engem soha nem felejtett el szeretni még azokban a pillanatokban sem.

- Mindig is szeretni foglak, apa, történjék bármi.

- Örökké az én tündöklő csillagom maradsz, EunHee... – Újabb puszit nyom a homlokomra, majd két tenyere közé fogja az arcomat. – Bármennyi időt is szánt nekünk együtt a sors. Akár egyetlen percet még, akár egy egész évet. – Apa hangja megremeg, nem értem, miért mond ilyeneket, soha nem volt még ennyire érzelmes hangulatában, még akkor sem, mikor kiütötte magát a pia miatt.

- Miért mondod ezt, apa? – Kérdőn járatom szemeimet a pillantásában, majd egy nagyot sóhajtva az asztalra vezeti tekintetét.

Követem a pillantását, ami egy világosbarna dosszién pihen meg, rajta az apám nevével. Meglehetősen vaskos az anyag, felegyenesedem, és a kezembe veszem a paksamétát. A gyárról szóló dokumentumok százával gyülekeznek benne, s ahogy átolvasom őket, az ágy végére ülök le döbbenetemben. Mindennel az anyám rendelkezik. Ha az apám elhagyja, akkor kisemmizve az utcára kerül, és tudom, hogy ilyen állapotban egy napot nem élne túl.

A papírokból az is kiderül, hogy ha bármelyik törvényes gyermek – azaz a bátyám és én – esetleg elhagyja a szülői házat huszonöt éves kora előtt, akkor automatikusan lemond az örökségéről és minden anyámra száll. NamJoon mikor elköltözött még nem töltötte be a huszonötöt, nekem pedig alig van még két évem addig. Tehát NamJoon részvényei már anyámnál vannak, ami azt jelenti, hogy hetvenöt százalékban már ő rendelkezik a céggel, a maradék huszonöt az, ami az apámé. Arra kevés, hogy eladhassa a gyárat és új életet kezdjen.

Tovább olvasom az iratokat, egyre mélyebb bugyrokba ásom magam az információkkal, jobb lett volna inkább a boldog tudatlanság és vele együtt a gondtalanság. A gyár szinte már a csőd szélén állt a sok munkaügyi pereskedés miatt, amiket rendszerint megnyertek az alkalmazottaink. Apám pedig szó nélkül fizetett mindenkinek, s ezzel a termelésünket sodorta veszélybe, de nem adta fel. Befektetőket keresett, akik áron alul akartak vele alkudni, amibe apa nem szeretett volna belemenni. S ahogy elnézem, itt lépett közbe az anyám.

Érdekes módon egy idő után egyre több befektetőnk lett, akik egy picivel többet ajánlottak a kialkudott árnál, és végül meg is adták az összegeket, így megmenekült a gyár és a munkahely is. Viszont az egyik pénzes muksó neve többször is előkerül, egyre nagyobb összegeket ajánlva a cégnek. Felnézek a papírokról és apámra pillantok.

- Ki az a Choi HanChul? – Apám bal keze ökölbe szorul a név hallatán, érzem, hogy meglehetősen kényes kérdést tettem fel.

- Egy aljas féreg. Egy mocskos és aljas féreg, akit el szokás taposni – morogja.

- Ő az, akire céloztál? Aki elszerette anyámat tőled?

- Egy kilencvenkilós geciputtony, aki a pénzével bármit el tud érni. Megvesz ügyvédeket, rendőröket, politikusokat, más üzletembereket. Bárkit, akit csak akar. – Apám szavaiból árad az undor és a harag egyvelege, méregként száguld végig az ereiben a férfi neve, aki vélhetőleg az egész házasságát tette tönkre a megjelenésével. – Minden ajánlatot megduplázott, hogy megkaparinthassa vele az anyád kegyeit.

- Anya pedig elfogadta, igaz? – fortyogom.

- Amíg megkapta a pénzt, utána pedig ezt a férfit is kisemmizte kis híján. Megfenyegette, hogy feljelenti nemi erőszak és zsarolás miatt.

- Nem azt mondtad, hogy ez a Choi akárkicsoda bármit el tud érni a pénzével? – rebegtetem pilláimat.

- De igen. El tudott, míg nem találkozott az anyáddal. Az anyád a férfi kárán megmentette a céget a csődtől, de közben nem vetette meg a fényűző ajándékokat sem, amiket Choi küldött neki napi szinten.

- Értem...

Fújtatok még egyet, majd megint elmerülök a dokumentumok rengetegében. Choi HanChul tényleg az eladósodás szélére került azzal, hogy az anyámnak imponálhasson, ő viszont kellőképpen ki is használta a férfit. Talán még szerethette is egy kicsit. Arra néhány hónapra, míg elhalmozta őt mindennel, amit csak akart tőle. Belefáradok a sok ügyvédi megfogalmazásba, s már csuknám is össze a paksamétát, mikor egy kisebb papírhalom hullik ki belőle a szőnyegre. Ezen az apám neve áll, de ezek már inkább orvosi leletek és zárójelentések.

Hirtelen kapna utánuk az apám, de én gyorsabb vagyok nála és kissé gyűrötten felmarkolom őket. A legfelső irat a legfrissebb, tele latin kifejezéssel, amihez szinte már szótár kellene, de a nagyját ki tudom venni belőle. Apám az évek során több betegséget is összeszedett, amiből sikerült talpra állnia, viszont utoljára már a korábbiaknál súlyosabb dolgot diagnosztizáltak nála. Könnyes szemekkel kapom fel a fejemet jelentésről.

- Mennyi pontosan? – kérdezem elcsukló hangon.

- Fogalmam sincs, csillagom. Nem tudják megmondani az orvosok.

- De mégis? Egyetlen nap? Egy hónap? Fél év? Esetleg kettő? – záporoztatom a lehetséges válaszokat, miközben közelebb sétálok hozzá.

- Szeretném megmondani, de nem tudom, csillagom. Senki sem tudja... – megremeg a hangja, s most látom csak igazán megtörve az apámat.

Mindene odalett az évek során. A vállalkozása, a felesége, a fia és most a saját egészsége is. El kell mennem. Muszáj kiszabadulnom ebből a fojtogató és igazságtalan pokolból, amit az otthonomnak neveztem idáig. Menekülni szeretnék, de nem tudom, mégis hová futhatnék. Máskor mindig SeokJin volt a támaszom, de most nem tudok hozzá futni. Ő is erre a pokolra emlékeztet, hiába ő az egyetlen jó dolog benne. De ahogy az anyám beszélt a szeretetről, amiket olvastam az aktákban, ahogy bánt azzal a befektetővel is. A férfi jóhiszeműen beleszeretett az anyámba, ő pedig kihasználva az érzéseit forgatta ki mindenéből.

Nem akarom, hogy Jin is ugyanerre a sorsra jusson mellettem, még ha én nem is vagyok olyan, mint az anyám. Tudom, hogy ezt várná el tőlem az anyám. Ugyanolyan legyek, mint ő. A szépségemmel és a külsőmmel vonzzam be a férfiak figyelmét, használjam ki a vágyaikat és könnyű életem lehet. Mindenem meglehet, amit csak akarok. Nem... nem tudnám ezt a kegyetlen életet élni és kihasználni Jint egyetlen pillanatig sem.

Mérhetetlen nyugtalanság járja át az egész testemet, kell valami, ami megoldás lehet a félelmeimre. Valami, ami oltalmat és biztonságot nyújt. Valaki, aki mellett nem félek a holnaptól, aki mellett nem számít, mi történik a következő percben. Valaki, aki a megváltás lehet minden fájdalomra. Valaki, aki más, mint a normális... Valaki, aki a Pokolból érkezik és a Mennyországba repít egyetlen pillantásával.

JungKook... meg kell találnom JungKookot... muszáj... Szükségem van rá... JungKook, vajon merre lehetsz most? Hol találhatnálak meg? Merre induljak? Talán, ha követem a szívem lüktetését, elérnék hozzád, meghallanád a kiáltásomat, mellyel egyedül téged hívlak...

Bűnös Mennyország (BTS - JungKook ff) - 5. Bűntudat

Némán ülünk egymás mellett TaeHyunggal a visszaút alatt a beszélgetésünk után, ami végül hosszabbra sikeredett a kialkudott fél óránál. Csak remélni tudom, hogy anyám nem bolondul meg teljesen és nem váltja be a fenyegetéseit. Nem szeretném, ha éppen miattam veszítené el TaeHyung a jelvényét, mert akkor nem lenne, aki biztos fedezéket nyújtson JungKooknak a hadjáratában.

A házhoz érve TaeHyung leparkol a járőrautóval, s míg én kikapcsolom a biztonsági övet, addig ő futva megkerüli a motorháztetőnél és már nyitja is az ajtót, hogy illedelmesen kisegíthessen a méretes terepjáróból. Megköszönöm a figyelmességét, majd egészen a bejárati ajtóig kíséri bátortalan lépteimet.

- Van valami baj, EunHee? – kérdez, mielőtt még lenyomnám a kilincset.

- Nem. Miért kérdezed? – pillantok hátra, de nem fordulok meg teljesen.

 - Valószínűleg már szakmai ártalom az egész, de olyan érzésem van, mintha tartanál valamitől. Vagy valakitől. Így van? – Jobbját vállamra simítja és óvatosan megfordít, hogy szembe kerüljünk. – Félsz valamitől, EunHee?

- Nem félek semmitől. Kicsit kimerültem és szeretnék végre lepihenni.

- Igen, azt elhiszem... – Elmosolyodik, aztán az órájára pillant, és felnézve rám egy kissé csalódott mosoly telepszik ajkaira. – Ideje távoznom. Még van egy halom papírmunka, amit a műszak vége előtt meg kell írnom.

- Köszönöm, hogy elmondtad, TaeHyung. – Mielőtt még lelépne az utolsó lépcsőfokról, visszafordul és felnéz rám. Arca egyforma magasságba kerül az enyémmel.

- Ne keresd őt, EunHee. A te érdekedben – suttogja. – Felejtsd el JungKookot. Amilyen gyorsan csak tudod.

- De~

- Vigyázz magadra, EunHee! – Kezével int egyet hanyagul, majd három nagyobb lépéssel le is tudja a távolságot az autóig.

A nyomozó még egyet biccent a volán mögül, a motor felbőg, és TaeHyung is ugyanazzal a gyorsassággal száguld ki az életemből, ahogyan JungKook tette, mikor hazahozott a támadás után. Kis ideig még ácsingózom az udvaron, de amikor meghallom nyitódni a bejárati ajtót, rögvest görcs áll a gyomromba. Félve fordulok meg, szerencsémre nem az anyám áll a küszöbön.

- Hee?! – SeokJin kap értem, aztán derekamat megragadva ránt be a házba és húz egyenesen a nappaliba. – Édesanyád mindent elmondott. Jól vagy? Nem kell kórházba menned? Voltál a rendőrségen? Adtál személyleírást a támadóidról? – zúdítja rám a kérdéseit, amiket alig bírok felfogni, nemhogy válaszoljak rájuk.

- SeokJin... nyugodj meg... ennyi kérdés sok lesz egyszerre. Ráadásul szeretnék lefeküdni, mert nagyon fáradt vagyok. – Ezzel már indulnék is a szobám felé, mikor SeokJin elkapja a karomat és megállít a lépteim során.

- Hol voltál idáig, EunHee? – Számon kérően vizslatja arcomat, értetlenül állok a barátom kérdése előtt.

- A rendőrségen... – szuszogom heves szívveréssel a bordáim között.

- Az édesanyád felhívta a rendőrséget és azt mondták, hogy nem vagy ott és nem is voltál – reagálja szigorú hangján, soha nem hallottam még ennyire ingerültnek SeokJint. – Szóval? Hol voltál, EunHee?

- Kim nyomozó hallgatott ki a támadásról. Egész idáig vele voltam. – SeokJin erősebben szorít a felkaromra, mire felszisszenek. – Jin, ez fáj. Engedj el, kérlek szépen. Szeretnék letusolni és lefeküdni aludni, hogy elfeledhessem ezt a rémálmot. – JungKookot kivéve, természetesen, de ezt már nem teszem hozzá, csak gondolatban.

- Hol hallgatott ki ez a Kim nyomozó? – szűri fogai között, ujjain picit lazított ugyan, de még mindig erősen markolja a karomat.

- Egy biztos helyen. A lényeg, hogy itt vagyok és nem esett nagyobb bajom. Nem igaz, SeokJin? – Szinte eltűnik előttem az arca, ahogy villámokat szóró tekintettel nézek a barátomra, amiért egy ostoba féltékenységi jelenetet óhajt rendezni egy ilyen este után. – Nem az számít, hogy én jól vagyok?

- De. Igazad van. Ne haragudj, kedvesem. – SeokJin elengedi végre a karomat és azzal a lendülettel átölel. – Csak te számítasz, EunHee. Nem értem, mi ütött belém, ne haragudj, kérlek. Sajnálom.

- Nem érdekes, Jin – felelem belebújva Jin vékony karjaiba.

Korábban nagyon szerettem, mikor magához ölel. Megnyugvásra és biztonságra leltem a hosszú karok alatt, de a mostani ölelése valahogy más. Másként hat. Rám. Ránk. Kettőnkre. A kapcsolatunkra is talán. Nem érzem azt a vágyat, amit akár ma reggel éreztem, mikor elváltunk egymástól, vagy mikor először átölelt.

Folyton arra vártam, hogy magához szorítson, érezzem a szívverését a bordáimban és halljam a pihegését a fülemben. Most is lüktet a szíve, szinte majd’ kiugrik, olyan hevesen dobog, ahogyan nyugodtan sóhajtozik, hogy elmerülhessen a pillanat varázsában, ám belőlem mégis hiányzik az érzés. Más jár a fejemben, más ölel a karjaiban és más szuszogását hallgatom lopva mosolyogva.

JungKook... JungKook... Az a titkokat rejtő, fekete gyémántokat meghazudtoló szempár... Az édes mosoly, ami kissé telt ajkaira csúszik, valahányszor tetszik neki valami... Az a markáns áll, ami tekintélyt parancsol, s mégis gyermeki vonásokkal ruházza fel... A fitos orr, ami finomvonalú arccsonttal párosul... Az éjszín tincsek, melyek érzékien körülölelik hosszúkás arcát, s teszik kimondhatatlanul ellenállhatatlanná.

Eszembe jut TaeHyung kérése: Felejtsd el JungKookot. Amilyen gyorsan csak tudod... Nem akarom. Nem tudom elfelejteni JungKookot, és nem is áll szándékomban ezt megtenni. Nem. Képtelen vagyok rá... Nem tudom megtenni, hiába kérte ezt a nyomozó. Néhány percig még így állunk SeokJinnel a nappali közepén, aztán én vagyok az, aki elsőként szabadulni szeretne. Elveszem a tenyereimet SeokJin derekáról és ellépek tőle.

Ahogy megfordulok, az anyámmal találom magam szemben, aki a nappali boltíve alatt áll és dühödt szemeket mereszt rám. Szinte már izzanak a szembogarai, ha ölni lehetne velük, akkor én hamar meghalnék általa a legkülönfélébb formákban.

Döngő léptekkel indul meg felém, elharapja az alsó ajkát, s a következő pillanatban csattan a tenyere az arcomon. Felszisszenek, de nem hagyom, hogy egyetlen könnycseppet is meglásson rajtam. Már rég elfelejtettem sírni a pofonjai miatt, amiket az évek során szereztem tőle, amikor nem engedelmeskedtem a parancsainak.

- Takarodj a szobádba! – morogja idegesen, én pedig csak bólintok az utasításra.

- JongHee asszony, kérem. Ne bántsa... – SeokJin lép mögém a pofon után, de az anyám még őt is a markában tudja tartani valamivel.

- Hagyd, Jin. – Halkan csendre intem az udvarlómat, aztán már robogok is ki a nappaliból, nyomomban SeokJinnel.

- Holnap itthon maradsz, EunHee! – kiált utánam még, de nem is foglalkozom a visításaival, könnyeimet nyelve futok el a szobámig és csukom is be magam mögött a térelválasztót.

Az ágyamra zuhanok megtörten, magamhoz szorítom az egyik nagyobb párnámat, és abba engedem minden kikívánkozó hangomat. Hol ordítok a fájdalomtól, hol sikítok a haragomtól, hol pedig egyszerűen csak keservesen zokogok a matériába. Minden kínom egyszerre tör utat a felszínre, ahogy az egy vulkántól szokás, mikor megelégeli az emberi telhetetlenséget.

A matrac besüpped mellettem, s megérzem hátamon végigsiklani SeokJin puha tenyerét, ahogy vigasztalni próbál. Egy pillanatra összerezzenek, de nem azért, mert esetleg megijedtem volna az érintéstől. Korántsem. Puha és melegséget árasztó ugyan, de annyira távolinak hat SeokJin jelenléte, mintha csak Hawaii szigetét nézném egy messzelátón keresztül, az ablakomban állva. Újra és újra végigsimít gerincem mentén, picit megnyugszom, ám mégsem járja át testemet a tökéletes higgadtság. Nem úgy, mint mikor JungKook talált rám a támadás után. Amikor gyengéden magához ölelt és felsegített a földről. Vagy mikor törődően levette rólam a sisakot és apró mozdulatokkal elsöpörte az arcomból a kósza tincseket.

Elveszem a fejemet a párnáról és könnyes szemekkel keresni kezdem SeokJin arcát. Homályosan kirajzolódik előttem a hosszúkás arcforma és a mindig melegséget sugárzó pillantás. Mindig gyengéd csókot hintő ajkain aggodalmas mosoly pihen. Látom a szemében, hogy félt, kimondhatatlanul sajnálja, ami velem történt.

- Miért nem hívtál fel, kedvesem? – szólal meg csendesen, ahogy végigsimít az arcomon.

- Hogyan? – kérdezem rekedtesen.

- Felhívhattál volna, hogy menjek érted, és akkor nincs ez az egész. Boldogan pihenhetnénk itthon, élvezhetnénk a nyugalmat.

- Mindig annyi dolgod van, SeokJin, nem akartalak ezzel is terhelni. – Talán ennek így kellett lennie, hogy ma este ne jöjjön értem munka után, ha már nem volt kéznél az autó.

- Emlékszel valamire? – biccenti oldalra a fejét. – Nem esett nagy bajod?

- Jól vagyok, mondtam már – sóhajtok fel, nem akarok tovább beszélni erről az egészről, mert félek, hogy idegességemben elkotyogok valamit. Nem akarom, hogy bárki is tudjon JungKookról. Így nem. – Letusolok.

- Szeretnéd, ha elkísérnélek? – ajánlkozik vágytól fűtött hangon, de ez az egyetlen dolog, amire a legkevésbé vágyom most. Egy forró zuhany alatti hancúrra.

- Most inkább egyedül mennék... nem baj? – Beharapom alsó ajkamat, Jin csalódott szemekkel hagyja, hogy magam vegyem birtokba a fürdőszobámat.

Egy hálás mosolyt intézek hozzá, majd felmarkolom a hálóingemet és a köntösömet, aztán egyenesen a fürdőbe tipegek. Automatikusan zárom be magam mögött az ajtót, amit soha korábban nem tettem meg. Mindig hagytam, hogy végül csatlakozzon hozzám a gőzbe, de most nem szeretném a közelemben tudni. Magányra van szükségem. Egyedüllétre, hogy tisztázni tudjam a gondolataimat. Túl sok volt az eseményből, ami kijutott mára.

Közel háromnegyed órát töltök a zuhany alatt, aztán kimászva onnan a törölközőmbe tekerve is legalább fél órát gubbasztok a kicsiny ülőkémen. Kavarognak bennem az érzések. Kusza minden, ami a lelkemet illeti. Nem értem TaeHyungot, de közben mégis értem. JungKook viselkedése tökéletesen elfogadható, ellenben mégis van kivetnivaló benne.

Miért jó, amit csinál, miközben törvényt szeg és embereket öl? Az igazságot szolgálja, s közben ő maga válik bűnözővé. TaeHyung a törvény embere, aki szintén az igazságra és ártatlanok védelmére esküdött fel, most pedig JungKook oldalán tettestársként közreműködik. Hiszen pártfogója lett JungKooknak. TaeHyung az, aki a legtöbbet veszíthet. A karrierjét, a becsületét és a büszkeségét. JungKook ugyanakkor a szabadságát.

Alig marad erő bennem, hogy megmossam a fogaimat, mint akit fejbe vágtak egy méretes bunkós bottal, úgy vánszorgok vissza a hálómba. SeokJin az ágy végében gubbaszt, kezei között a telefonját szorongatja, s mikor kinyitom a fürdőszoba ajtaját és kilépek a párából, rám emeli csillogó íriszeit. Felpattan a fekhelyről és hozzám siet, karjai automatikusan siklanak derekamra és szorít testéhez.

- Sokáig elmaradtál – súgja a fülemhez hajolva, majd egy parányi csókkal illeti bal vállamat.

- Mocskosnak éreztem magam... – reagálok egy elfogadhatóbb indokkal a megjegyzésére, mert ezt még úgy ahogy lenyeli az ember okként.

- Gyere, megmasszírozlak... – lép el tőlem és lassan húzni kezd a francia ágy felé.

- Ez igazán kedves tőled, Jin, de nem kell... tényleg... – ellenkezem halkan, mert tisztában vagyok vele, mi lenne a következménye.

- Gyere, kedvesem, ellazulsz. Jó lesz. Hidd el – dörmögi, ahogy helyet foglalva ölébe húz, s már azon kapom magam, ahogy felettem fekszik és csókokkal borítja be hátamat, s lassan hámozza le rólam a lenge anyagot forró kezei nyomán.

Leszorítom a szemeimet, és megpróbálom kikapcsolni az agyamat. Jin határtalan kedvessége ezúttal erőszakos szenvedélybe megy át. Nem kívánom az érintését, nem epekedem egyetlen csókjáért sem, s nem vágyom a kéjgőzös mámorra, amit adni szokott olykor. Megértésre és szerelmes érzések azok, melyek most fontossá váltak a számomra.

SeokJin teljesen kihámoz a hálóingemből, s közben ő is megszabadult az ingtől és félig már a nadrágjától is. Megfordít a teste alatt, hogy szembe kerülhessünk egymással, ajkait megnyalva vezeti végig rajtam mélybarna szembogarait, s hajol le hozzám, hogy egy mély csókkal késztessen a folytatásra. Kezei a megszokott módon indulnak el rajtam, igyekezve minél több hévvel felperzselni a vágyaimat, amik most elmaradnak.

Képtelen vagyok átadni magam Jin szerelmének és férfias vágyának... ám, ha nem teszem meg, félő, hogy gyanút fog esetleg. Nem értené meg azt sem, hogy egy majdnem megerőszakolás után miért nem kívánom vele az együttlétet. Soha nem utasítottam még vissza, miért tenném meg ezt éppen most? Pedig szeretném... annyira szeretném őt megállítani... vagy inkább mást szeretnék érezni... csókolni... érinteni... Őt... a Pokoli Angyalt szeretném...

JungKook... kérlek... ne haragudj, amiért ezt teszem...