Bűnös Mennyország (BTS - JungKook ff) - 3. Hiány

Az éjszakai város látképébe merülve nézem a suhanó házakat, JungKook illata egy mámorító csendharangot borít ránk, szinte már el is felejtettem, miként találkoztunk, amikor egy pillanatra belém hasít a nyilalló érzés a nyakam egy pontján. Felszisszenek, amit JungKook hamar megneszel, s lassítva a sebességen, félre áll egy üres bevásárló központ parkolójában.

- Baj van? – emeli fel a műanyagrostélyt és hátra pillantva rám néz.

- Nincs – rázom meg fejemet. – Nincs semmi baj.

- Akkor miért remegett az előbb?

- Nem... nem remegtem... – győzködöm, vélhetőleg mindkettőnket.

- Nekem mindegy. Mehetünk tovább? – dönti oldalra a fejét, s ebben a másodpercben üt szöget a fejemben a gondolat.

- Honnan tudja, hogy hol lakom? – pislogok rá döbbenten. – Honnan tudja, merre kell menni?

- Nem csak maga tud nyomozni a másik után... – kacsintással egybekötve válaszol, majd lecsapva a plasztikot, rángatja meg többször egymás után a gázkart. – Kapaszkodjon!

Időm sincs reagálni JungKook szavára, már felbőg alattunk a járgány, és port kavarva száguldunk el a parkolóból. Kis híján megemelkedik az első kerék a hirtelen sebességtől, én pedig ösztönösen fonom át szorosabban JungKook testét. Érzem, ahogy elégedetten kuncog magában eme tettét követően, csupán azt kell kitalálnom, hogy a káröröm teszi-e ezt, vagy egyszerűen csak élvezi ezt a helyzetet.

Az utcánkba érve megáll, két lábával megtámasztja a tonnás járművet, aztán megint rám néz a plasztik alól. Kérdőn vizslatom szembogarait, mire felhorkan, majd megszabadul a sisakjától. Lelapult tincseit összerázza, szédítően bűnbeejtő külsőt varázsolva ezzel magának. Nagyot kell nyelnem a látványtól.

- Megérkezett, kisasszony Most már leszállhat – fújtat.

- Öhm. Azt hittem, hogy~ - elharapom a mondatot, mire ismét csak egy mosolygós mormogás a reakciója.

- Mit hitt? Hogy egészen a bejárati ajtóig viszem, az anyja meg rám hívja a rendőrséget, amiért elraboltam? – gúnyolódik gyermekien.

- Én csak... én... csak... szóval...

- Nekem erre nincs időm, így vagy leszáll magától, vagy gondoskodom róla, hogy keményebben földet érjen. Szóval? Melyik verziót szeretné?

- Egyiket sem. Köszönöm, hogy elhozott! – Ezzel már lendületet is veszek magamon, mire megállít tettemben.

- Várjon! – A combjaimra markolva ültet vissza a motorra, zavarnia kellene, hogy feljebb vannak tenyerei, mint azt illő lenne fogadnom, de jól esik a férfi közelsége. – Ha megígéri, hogy nem fog ezután keresni és a rendőröket sem riasztja, akkor elviszem a kapuig.

- Csak ennyi? – pislogok rá tágra nyílt szemekkel.

- Megígéri? – mélyíti tovább a szemkontaktust, szinte már magába ránt a sötétsége és a titokzatossága.

- Megígérem... – sóhajtom alig hallhatóan.

- Rendben.

JungKook a szavát tartva gurul el a hatalmas vaskapuig, majd megállva előtte kitámasztja a kétkerekűt és egy biztos mozdulattal fordul le róla. Követni sem tudom a gyorsaságát, már egyik karja a combjaim alatt pihen, míg a másikkal vállaimat kulcsolja át és vesz le a motorról. Kikapcsolom a bukósisak védőpántját, két kezemmel megfogom az oldalánál, mikor megérzem JungKook tenyereit a kézfejeimre simulni. Reszketve húzom ki alóluk ujjaimat, és hagyom, hogy ő vegye le rólam a védőeszközt. Lehajtott fejjel állok a férfi előtt, érzem vizslató szembogarait, ahogy feltérképezi arcomat, s én önkéntelenül emelem meg kobakomat. A tekintetünk egymásba fonódik, a végletekig mélyül és örvényként húz magába. Lassan felemeli jobb kezét és a homlokomra lapult tincseimet elsöpri onnan, majd fülem mögé tűr néhányat közülük.

Az írisze szabályosan eltűnik, ahogy kitágulnak a pupillái, miközben törődéssel telve megigazítja a frizurámat, a szívem heves dübörgésbe kezd a bordáim között. A pulzusom pedig az eget verdesi. Sikerül elszakadnom az örvénylő lélektükröktől, pillantásom ajkaira siklik, mikor maga mellé engedi tagját. Vajon milyen lenne megcsókolni őt? Ugyanolyan gyengéd lenne, mint mikor rám talált, és ahogy most piszkálta a hajamat, vagy vadul és szenvedéllyel telve tapasztaná össze száját az enyémmel? Vajon akarná ő is? Viszonozná?

- Vigyázzon magára a kisasszony. Kerülje a veszélyes helyeket – szakít ki intelmeivel a mámorító pillanatból.

- Tes... tessék? Hogyan? – pislogok aprókat JungKookra. – Mit mondott?

- Kerülje el a veszélyes helyeket.

- Rendben... – sóhajtok fel. – Viszlát, JungKook – köszönök el, s legbelül abban reménykedem, hogy hamarosan újra láthatom őt.

- Ég önnel, kisasszony! – bólint egyet magabiztosan, majd hátat fordítva nekem visszasétál a járgányhoz, fejére applikálja a sisakját és a széllel versenyezve száguld el a ház elől.

Szinte még alig tűnik el a látóteremből, még érzem, ahogy gyengéden cirógatja a bőrömet, a mellkasom összeszűkül a hiányától. Hiányzik. Mint nyíló virágnak a tavaszi napfény és a reggeli harmatcsepp. Hosszú percekig szobrozok még az udvaron arra várva, hátha visszafordulva sebesen érkezik meg hozzám, felpattanunk a pokoli szekerére és együtt motorozunk el az éjszakában.

- EUNHEE?! – hallom anyám kiáltását az ajtóból, de nem tudok rá nézni. – EunHee?! Azonnal gyere befelé! – parancsol rám, s én mélyet sóhajtva baktatot fel a négy lépcsőfokon. Lecövekelek előtte, ujjaimat összefonom a combjaim előtt, csendben várom az aktuális letolást. – Kim EunHee! Halálra aggódtam magam miattad! Miért nem telefonáltál, hogy merre vagy?

- Sajnálom... – motyogom érthetetlenül, majd anyám utasításainak eleget téve lépek be a házba és sétálok egyenesen a beszélgetőbe.

- Már a rendőrséggel is kerestettelek. – Megáll a hátam mögött, én csak most emelem meg a fejemet az idáig mustrált bársonyszőnyegről és nézek fel a kandalló mellett ácsingózó rendőrre. Hirtelen akad a torkomban a következő gondolatom. – EunHee, ő itt Kim TaeHyung nyomozó – mutat az egyenruhás férfi irányába, én pedig ismét egy méretes gombócot tuszkolok le a nyelőcsövemen.

- EunHee kisasszony – fordul felém teljes testtel, közben visszateszi az egyik fényképet a kandalló márványlapjára és hozzám lépdel. – Jól van a kisasszony?

- Igen, köszönöm, Kim nyomozó! – hajolok meg illedelmesen.

- Kim asszony?! – siklik át tekintete a vállam felett az anyámra. – Be kell kísérnem a lányát az őrsre, hogy feltegyek neki néhány kérdést.

- Muszáj odamennie? Nem lehetne, hogy itthon kérdezi ki őt? – akadékoskodik az anyám szokásához híven.

- Sajnos nem lehet, Kim asszony. Mivel telefonon történt a bejelentés az eltűnését illetően, így az adatai bekerültek a rendszerükbe. Nem tudjuk csak bediktálás alapján lezárni a lánya aktáját.

- Nem probléma – szólok közbe, mielőtt még Kim nyomozó folytathatná az érvelést, anyám persze megdöbben a határozottságomon. – Bemegyek a nyomozóval.

- Majd én eldöntöm, hogy mi a probléma és mi nem! – emeli meg hangját, ahogy megfordít tengelyem körül. – Csak akkor, ha SeokJin is elkísér téged az őrsre.

- Erre igazán nincs szükség, Kim asszony. Én magam fogom visszahozni a lányát, alig fél órát vesz igénybe az egyeztetés. – Közelebb lép hozzám, bal kézfejét vállamra simítja és megszorítja.

- Ha nagyon muszáj... – forgatja meg szemeit elégedetlenül sóhajtozva. – De fél óra múlva tényleg hozza haza, mert nem állok jót magamért, nyomozó! Akkor aztán sutba dobhatja a jelvényét meg a kitüntetéseit!

Az anyám és az ő fenyegetései. Mindig is ezzel akarta elérni a céljait. Apámmal és velem szemben ezt könnyedén meg is tette, de NamJoonnal már nem bírt. A bátyám erősebb mindannyiunknál, valószínűleg mert anyánk természetét örökölte. Irigylem érte. Anyám vált még néhány szót a nyomozóval, míg én átöltözöm valami melegebb holmiba. A közlekedőn összefutok apával is, aki ujjai között egy whisky-s poharat szorongat, vélhetőleg nem az elsőt aznap éjszaka. Látom a szemében a tengernyi aggodalmát, kezei remegnek az idegességtől. Nem szólok semmit, csak magamhoz ölelem.

- Minden rendben, csillagom? – súgja fülembe, ahogy szabad keze derekamra siklik és viszonozza az ölelésemet.

- Igen, jól vagyok. Te jól vagy? – bújok ki vállgödréből, tovább nem tarthat a meghittnek cseppet sem nevezhető röpke pillanat, mert anyám hangját hallom, ahogy nevemen szólongat a hallból. – Mennem kell... – sütöm le szemeimet, mire apa csak megcirógatja az arcomat.

Gyorsan ledobálom magamról a megtépázott gönceimet és inkább kényelmes farmer-póló kombinációba öltözöm. Az éjszakai hideg ellen a vállaimra terítek egy kiskabátot és már robogok is vissza a hallba, ahol anyám türelmetlenül toporog a higgadt Kim nyomozó mellett. Folyton JungKook jár az eszembe, tudom, ha visszajöttem az őrsről, anyának az lesz az első dolga, hogy kifaggasson ő is a történtekről. Titokban kell tartanom JungKookot, mert képes megkerestetni őt és börtönbe csukatni szegényt, amiért engem megvédett.

- Indulhatunk, Kim kisasszony? – lép elém TaeHyung.

- Igen, nyomozó. Köszönöm az eddigi türelmét.

- Nincs mit. Hamarosan visszahozom a lányát, Kim asszony. – TaeHyung illedelmesen megdől anyám előtt, majd ugyanazzal a figyelmességgel nyitja ki előttem az ajtót és kísér egészen a járőrautóig. – Parancsoljon, kisasszony.

- Köszönöm, Kim nyomozó – bólintok, aztán már be is huppanok az anyós ülés oldali helyre, és megvárom, míg TaeHyung is beszáll.

TaeHyung szótlanul bedugja a slusszkulcsba, aztán már fordít is egyet rajta, hogy gyújtást adjon a motornak. Még néhány másodperc és a motor felbőg, ő pedig nagy gázt adva elhajt a házunk elől. Teljes némaságban haladunk a rendőrségre, én ismételten csak az elsuhanó házak látképébe merülve álmodozom JungKookról. Igen, már csak álom az egész. Csak egy bársonyos, hívogató álom maradt belőle. Egy mámoros illatfelleg, amin olyan könnyű a repülés, mint a lélegzetvétel.

A rendőrség mellett elhaladva várom, hogy TaeHyung leállítsa az autót a szomszédos parkolóban, de nem fordul be, hanem továbbszáguld az úton. Egy röpke másodpercre átfut a fejemben megannyi kóbor és veszélyes gondolat, amikor TaeHyung megköszörülve a torkát rám pillant.

- Nem megyünk be a rendőrségre.

- Hogyan? – pillázok rá nagyokat.

- Láttam, hogyan nézett JungKookra és szeretnék beszélni magával.

- Velem? Miről? Egyébként sem néztem sehogyan JungKookra. Én csak...

- Nyugodjon meg, kisasszony, én nem fogom bántani. – Lassít kicsit a sebességen, de egyelőre még nem állunk meg.

- Nem félek öntől – győzöm meg, hogy nem kell tovább magyarázkodnia.

- Szeretném, ha tisztán látna.

- Miért? – kérdezem alig hallhatóan.

- JungKook soha nem csinált még olyat, mint amit ma tett.

- Hogyan? – Megdermedek a válaszától, alig akarom elhinni a nyomozó szavait. – Hogy’ érti ezt, Kim nyomozó? Mit tett? – pislogok egyre nagyobbakat.

TaeHyung aprót fékezve parkol le, aztán már állítja is le az autót. Behúzza a kéziféket és egy könnyed lendülettel kicsapja az ajtót. Sietve követem tettében, mielőtt még elnyelné őt a sötét éjszaka, de alig pár lépést tesz előrébb, zsebre dugja a kezeit és csendben megvárja, míg mellé sétálok. Összébb húzom a mellkasom előtt a kabátomat, kíváncsi szemekkel nézek fel TaeHyungra, aki az éjjeli égboltra fordítja a tekintetét és belefeledkezik a csillagok varázsába.

Én is felnézek az égre, azonnal megjelenik előttem JungKook arca. A szívem újfent hatalmasat dobban a bordáim között, érzem, hogy bajban leszek, ha engedek a hívásának. Veszélyes lehet egy rosszfiúba belezúgni, de félek, hogy ezzel már régen elkéstem. Talán nem kellett volna beljebb kíváncsiskodnom a lakásában. De az is lehet, hogy jobb lett volna nem elfogadni a segítségét. Azok a szemek... azokba a csillagokba nem lett volna szabad belenéznem... soha...

Ott követtem el talán életem eddigi legnagyobb hibáját. Sötét... Titokzatos... Szenvedélyt ígérő... Vad... Veszélyes... Hívogató... Vággyal teli... Kísértő...