Bűnös Mennyország (BTS - JungKook ff) - 7. Különleges

Nehéz szívvel válok el apától egy hosszú ölelést követően, a terepjáró kulcsait a papírokkal együtt a kezembe nyomja, aztán két puszi kíséretében az ajtóig terelget lassú léptekkel. Tudom, hogy arra lenne szüksége, hogy többet legyek mellette, de most nem tudom megtenni. Fojtogat az egész ház, a légkör. A puszta levegővétel szöges drótként szántja fel mindenemet, ezernyi késhegy nyomódik a bőrömbe. Minden csak álnok hazugsággal van tele.

Ahogy elrobogok az anyám mellett, aki kicicomázva nyomkodja a telefonját a hallban, kis híján fellököm a lendületemmel, de még arra sem méltatom, hogy bocsánatot kérjek tőle. Hallom, ahogy mormog valamit az orra alatt a tiszteletlenségem miatt, ám ügyet sem vetve lépek ki a délelőtti napsütésbe. Meg sem állok az autóig, majd a központi zárat feloldva nyitom ki az ajtót és huppanok be a kormány mögé.

- Azonnal gyere vissza, Kim EunHee! – ordít a lépcsőről az anyám, mire elégedetten elvigyorodom, feljebb tolom az orrnyergemen a napszemüvegemet, és már indítom is a motort.

Felbőg alattam a másfél tonnás jármű, s már sebességben is van az autó, lassan gurulni kezdek vele, de az anyám elé érve a fékre lépek. Lehúzom az elektromos ablakot, hanyagul megtámaszkodom a volánon, ahogy azt egy prostitól szokás, és egy önelégült vigyort eresztek anyám felé.

- Szállj ki az autóból, EunHee! – parancsol rám, s ebben a pillanatban nyomom is le a zárakat, mielőtt még beszállna mellém vagy kirángatna a terepjáróból.

- Nem szállok ki. Csinálhatsz bármit, elmegyek itthonról. – Lekicsinylően vágom a szülőanyámhoz a szavaimat, mert már nem tudok úgy tekinteni rá, ahogy korábban tettem. – Ahogy azt mondtam, átmegyek NamJoonhoz, és ebben nem fogsz megakadályozni.

- Jól figyelj ide, Kim EunHee – kezdene újabb fenyegetőzésbe, de szerencsére az átkozott mobiljának a csörgése meggátolja a folytatásban.

Nem is foglalkozom tovább vele, felhúzom az ablakot, majd nagy gázt adva elhajtok az udvarról. Céltalanul pereg a kilométer-számláló, egyre csak gyűlik benne, ahogyan belőlem távozik apránként az anyám iránt érzett harag és csalódottság keveréke. Persze egy egész élet bűneit nem lehet jóvátenni egy egész napos autókázással, de mégis jól esik, hogy kissé kiszellőztethetem a fejemet.

Ebédidő tájékán tűnik csak fel, hogy a munkahelyem környékén körözök, és szinte ösztönösen keresni is kezdem azt a bizonyos kocsmát, amiről TaeHyung beszélgetett JungKookkal tegnap este.

- Itt kell lennie valahol... – dünnyögöm magamban, ahogy lassabban haladva fürkészem a boltok feliratait, hogy legalább valami támpontot tudjak szerezni.

Kisvártatva megtalálom azt a bizonyos kisutcát, ahol megtámadtak, s két sarokkal tovább hajtva le is parkolok a termetes járgánnyal. Magamhoz kapom a kistáskámat, bezárom az autót és kicsit bátortalanul visszasétálok a támadás helyszínére. A rendőrségi szalag még érintetlenül zárja le a tetthelyet, néhány vérfolt tanúskodik a cselekményről, ahogyan a fehér krétarajz is, ami az áldozatok testhelyzetét hivatott rekonstruálni.

Hirtelen kiráz a hideg az emlékképtől, még tisztán érzem a kés hegyét, amit a torkomhoz nyomtak, nem is tudom, mi lenne most velem, ha JungKook hősként nem siet a segítségemre és ragad ki az oroszlánok karmai közül. Hiába a rosszfiús külső és a tenyérbe mászó modor, legbelül egy középkori lovag rejtőzik, akit láncra verve tart a mai korrupt világ.

Egy könnyű fuvallat mámorító illatfelleget hoz magával, nagyon is hasonló JungKook fűszeres parfümjének aromájához, de még valami hiányzik belőle. Talán egy kevéske kéjgőzös mámorcsepp, amivel tökéletesítették ezt a Pokoli Angyalt. Lehunyom a szemeimet, hogy picit belefeledkezhessek a fellegvárba, s máris megjelenik előttem JungKook gyémántként tündöklő szempárja és féloldalas huncut mosolya. Nagyot kell nyelnem a varázslattól, szabályosan lüktetni kezd a mellkasom, pedig alig fél órát töltöttem vele.

Sietve keresni kezdem a parfüm tulajdonosát, de sehol nem találok egy lelket sem, aki legalább picit is hasonlíthatna JungKookra. Ellenben a szemközti oldalon meglátok egy kocsmaszerű helyet, ami kicsit lepukkant már az évek során, de talán éppen emiatt kedvelheti JungKook. Nagy levegőt véve átrohanok a négysávos úton, kifújom magam, és már igazgatni is kezdem a rakoncátlan tincseimet, illetve a szaténruhámról a nem létező ráncokat is lesimogatom. Jesszus, Kim EunHee! Térj már észhez! Ez nem egy randi, nem kell kicsípned magad! Egyébként is! Neked ott van SeokJin, most csakis azért jöttél, hogy megköszönd JungKooknak a tegnapi segítséget! Semmi több. A hálád miatt vagy itt, meghívod a kedvenc sörére, és irány haza, hogy az apáddal legyél! Aztán pedig szépen kivered a fejedből ezt a Szélviharként érkező Pokoli Angyalt!

Magamat erőteljesen győzködve markolok rá az italozó kilincsére, ami hangosan nyikorogva adja tudtára a pultosnak, hogy újabb vendég érkezett. Az orromat azonnal megcsapja az izzadtság alkohollal kevert szaga, mivel nem vagyok hozzászokva efféle zamathoz, felfordul a gyomrom, mire a számhoz emelem a kezemet és visszatartom a hányingeremet. Csak néhány röpke percet kell kibírnom ezen az ocsmány helyen, aztán már menekülhetek is ki.

- Segíthetek valamiben, kislány? – mormogja a pult mögött ácsingózó bártulajdonos, aki épp egy koszosabb poharat igyekszik tisztává varázsolni a viseltes konyharuhájával. Az atlétája látott egykoron szebb napokat is, talán még színe is volt – vélhetőleg fehér -, ahogyan a hajszerkezete is imádkozik némi szappanért és vízért, a zsírcsomók korántsem esztétikusan csüngenek az összenőtt tincseken. – Ez a hely nem egy ilyen törékeny kislánynak való – dünnyögi, ahogy végigméri alakomat, majd kihúzva magamat közelebb sétálok hozzá.

- Keresek valakit – szólalok meg kimérten a vizslató szempillantásokkal körbeövezve, szinte már égetnek a szempárok, ahogy részegen bámulnak és megannyi mocskos dolog fordul meg a fejükben.

- Egy ilyen finom kislány mégis miféle embert kereshet egy ilyen helyen? – húzza fel szemét kétkedőn, teljes mértékig egyet értek a kérdésével, bár az a férfi korántsem hétköznapi és egyáltalán nem ilyen lepusztult. Ő sokkal Angyalibb és Elragadóbb.

- Egy khm... egy férfit.

- Ki hitte volna?! – nevet fel harsányan a mellettem gubbasztó alak, majd egy lendülettel lehúz három pohár büdös párlatot és leejtve az utolsót, a söröspoharát emeli a szájához. – Itt találhat nem egyet, nyuszika! – Szürcsölve törli le a szájáról az alkoholmaradványokat, mitől nekem ismét gyomorforgató élményben lesz részem.

- Mindjárt gondoltam... – forgatom meg a szemeimet lekicsinylően, majd megint a pultosra emelem kérdő tekintetemet. – Mint ahogy az előbb említettem, egy férfit keresek. – A pultos bólint, aztán egy újabb retkes poharat vesz ujjai közé. – Gyakran tengeti itt az idejét, nagyjából huszonöt év körüli férfi.

- Ezzel nem mondott túl sokat, kislány. Minden második vendégem a törzsgárda tagja, és nem egy huszonéves kölyök lébecolja át itt az egész napját – szívja meg orrát, amiből már útnak indult egy kisebb takonyhalmaz, ha nem találom meg gyorsan JungKookot, akkor a tegnap délutáni müzli szeletem ezen a koszos fadeszkán végzi, amit pultnak nevez a vendéglátós manus.

- Uhm... sötét haja és sötét szeme van – krákogom visszanyomva az undort a torkomban.

- Tsch... kinek nem?! – gúnyolódik, aztán jobb szeméhez nyúl és kicsit tágabbra nyitja szemhéjait. – Nekem is sötét, amint látja a kiskegyed.

Hogyan vehetném rá, hogy együttműködőbb legyen velem, és legalább egy picit segítsen is rajtam két gúnyolódás között? Nagyot fújtatok, és valami különleges ismertető jegyet próbálok keresni, amivel biztosra mehetek a balga nyomozásom során. Bár nekem mindene különleges, soha nem találkoztam még hasonló férfival, mint JungKook.

- Általában motorral közlekedik, és túlnyomó részben sötét ruházatot visel. – A pultos szeme a motor hallatán megrándul, érzem, hogy nem sokan vannak, akik kétkerekűvel járnak ide inni. – Ez már konkrétabb?

- Mit akar attól a Kölyöktől? – Leteszi az üveget, aztán vállára dobva a matériát, két tenyerével megtámaszkodik a pulton. – Rendőr talán? Vagy riporter? Minek keresi azt a Kölyköt? – Összeráncolja szemöldökét kérdései közepette, s gyanúsan méregetni is kezd.

- Tudja, hogy hol találhatom meg? Ismeri talán? – Egészen közel lépek a bárpulthoz, már az sem érdekel, hogy összepiszkolom magam, tudom, hogy tudja, kiről kérdezősködöm.

- Miért keresi a Kölyköt? – hajol közelebb, szemét az enyémbe fúrja, ha lehetne, már bárddal vagdosott volna fel a hátsó konyharészen, ahol valamiféle szendvicseket üthetnek össze harapnivaló gyanánt, s én lennék a hely aznapi specialitása.

- Kérem, árulja el, hol találhatom meg őt... – győzködöm őt alig hallhatóan. – Nem vagyok nyomozó és nem vagyok újságíró sem – folytatom tovább, hátha célba érek halk kérésemmel.

- Ha egyik sem, akkor mit akar a Kölyöktől? – ismételgeti.

- Mi van, Főnök, baj van? – Egy újabb fátyolos tekintetű fiatal férfi lép a morcos tulajdonos mellé, aki automatikusan a fickóra néz és biccent felém egyet.

- A kislány a Kölyköt keresi... – jegyzi meg mogorván.

- Mit akar tőle? Talán az egyik prostija, akit végül csak sikerült felcsinálnia? – felhúzza a szemöldökét, miközben megvető pillantásokat zúdít rám. Nagyot kell nyelnem, hogy ne pofozzam fel idegességemben, de azzal csak magamat járatnám le, ha ostoba libaként viselkednék, így inkább kihúzom magam, összefogom lógó hajzuhatagomat és a vállam mögé dobom könnyedén.

- Nos, kedves uram, ami azt illeti, nem vagyok prostituált, ahhoz pedig végképp semmi köze, hogy várandós vagyok-e vagy sem. Keresek valakit, aki általában itt szokta tölteni az idejét, de ha maguk ilyen ellenszenvesek velem, akkor inkább az utcán kutatok tovább. – Ezzel már perdülök is a tengelyem körül és a távozás mezejére lépnék, amikor utánam szól az alacsonyabb, sötétbarna hajú férfi.

- Hé! Várjon már egy percet! – kiugrik a pult mögül és hozzám szalad, nagyokat fújtat a váratlan tornaórától.

- Mit akar? – szusszantok elégedetlenkedőn, ahogy feljebb húzom a vállamon a táskámat, s úgy teszek, mintha már nem is izgatna az, amit mondani szeretne, holott majd’ kiugrom a bőrömből, hogy végre megtudjak valamit.

- Jöjjön... – biccent a hátsó helyiség irányába, mire bizalmatlanul forgatom a fejemet közte és a pultos között. – Nem bántom, a magafélék nekem túl cicomásak és kényesek.

- Pff... – forgatom meg a szemeimet újfent, és egy fintort is küldök plusz jutalmul. – Elmondja végre, hogy miért állított meg?

- Jöjjön... kérem... – kérlel már egész kedves hangnemben a nagyjából JungKookkal egyidős férfi.

- Nocsak? Ismeri ezt a szót? Mégsem egy őstulokkal hozott össze ez a lepusztult kocsmának sem nevezhető lebuj? – Lekapom a vállamról a táskámat, helyette inkább hónom alá csapom a retikült, aztán kissé kételkedőn követem a férfit az említett hátsó terem irányába. – Elárulja, hogy honnan ismeri? – kérdezem, amint kettesben maradunk, de öreg hiba volt belemennem az ismeretlen alak játékába.

Egy biztos lendülettel bevágja az ajtót a hátam mögött, én balga annyira el voltam foglalva a hely vizslatásával, hogy nem vettem észre, mikor a falhoz tapadt és megvárta, míg gyanútlanul betipegek. A kulcsot elfordítja a zárban, azonnal halálfélelmem lesz, ahogy teljes testtel felém fordul az idegen, hosszú vékony ujjait tincseibe fúrja, majd vadászó mozdulatokkal elindul. Én ösztönösen hátrálni kezdek, de sajnos a szoba méretei miatt igencsak hamar kerülök csapdába. Alig három lépés múltán már egy hideg felülethez feszülnek lapockáim, szemben pedig a meglehetősen ittas férfi zárja el a lehetséges menekülési utamat.

Esélyem sincs segítségért kiáltani, tudom, hogy itt én vagyok a nem kívánatos személy, és előbb vágják el az én torkomat, minthogy őt fogják le és állítsák meg tetteiben. Én csak egy porszem vagyok ebben a gépezetben. Mélyet sóhajtok, majd lehunyva szemeimet várom, hogy lesújtson rám Damoklesz kardja, és véget érjen rövidke életem, mely az utolsó Földön töltött perceiben fordult a feje tetejére.

- Talán fél valamitől? – lihegi a fülembe, közelsége miatt még jobban megcsapja orromat az alkoholgőzös szag.

- Nem... nem félek – hazudom, miközben legbelül egész testemben rettegek tőle.

- Akkor miért remeg a hangod? – Rekedtes hangja rémülettel tölt el, magamban fohászkodom a különböző istenekhez, hogy mielőbb mentsenek ki a támadóm karmai közül, de egyelőre nem találnak meghallgatásra.

- Én... én csak... kérem... – nyeldesem levegőmet küszködőn. – Kérem... ne bántson... kérem...

- Mit akarsz a Kölyöktől? – kérdez ellenkezést nem tűrően, s közben két ujját végigvezeti felkaromon, megborzongok az érzéstől.

- Tegnap megmentette az életemet és szeretném megköszönni neki – felelem elcsukló hangon, de a fogva tartómat megzavarja a további faggatózásban a kilincs erőteljes rángatása, aztán a már dörömbölésbe csap át az ingerült kopogás.

- Francba! – Öklével belevág a fejem mellé, fogait csikorgatja mérgében, végül dúvadként robog az ajtóhoz, majd tépi is fel a térelválasztót. – Mi a fasz van?! – ordítja elborult fejjel.

- Ezt inkább én kérdezhetném tőled! – üvölti el magát a kint várakozó fél. – Mi a picsának zártad be a raktárt? – Látom, ahogy kiegyenesedik az állítólagos segítőm, hogy engem takarhasson testével, miközben a másik a fejét mozgatva próbál leskelődni. – Kit rejtegetsz?

- Senkit! – vágja rá haragosan, jobbjával az ajtó szélét markolja, s egyre inkább belemélyeszti körmeit a falapba. – Nincs valami dolgod?

- Normális vagy, JiMin?! – kiáltja el magát, mikor észrevesz a hűtőhöz tapadva, aztán félrelökve a férfit beljebb férkőzne, de nem hagyja őt.. – Teljesen elment az a maradék józan eszed, Park JiMin?! Nem rángattalak már ki elég szarból? Kell még egy hülyeség, ami miatt biztos, hogy rács mögé dugnak?! – Magabiztosabban állítja félre az útból a JiMin nevezető tagot, aztán öles léptekkel hozzám siet.

Az állam a földön koppan, ahogy tudatosul bennem a férfi jelenléte, nagyokat kell pislognom, hogy észhez tudjak térni mielőbb. Óvatosan megragadja bal felkaromat és elhúz a hűtőszekrénytől, majd így haladunk kifelé.

- Mi a fenét keresel itt? – kérdez, ahogy kilépve a kocsmaajtón megállunk a járdán. – Tudod, hogy komolyabb bajod is eshetett volna, ha nem jövök JiMin után? – emeli meg kissé a hangját. - Mióta elhagyta őt a barátnője, totál meg van hibbanva.

- Én csak... én... én... hát... én csak... – hebegem zavarodottan, s némiképp még félelmemben.

- Te, mit, EunHee? – TaeHyung szinte forrong a dühtől, bár úgy tűnik, hogy inkább aggódik miattam, mintsem nehezteljen rám, amiért idejöttem. – Megmondtam, hogy felejtsd el JungKookot, a saját érdekedben!

- Szerettem volna megköszönni neki, amit értem tett – felelem végre összeszedve kusza gondolataimat.

- Nem várja el, hogy megköszönd neki. Inkább tedd, amit kértem. – A nyomozó hangja higgadtabbra vált, de érzem, hogy nem teljesen csillapodott le.

- Tudod, hogy hol van most? – sóhajtok fel reménykedőn, és tekintetemet is könyörgőn fúrom TaeHyung mélybarna íriszeibe.

A nyomozó ajkai között egy nehézkes lélegzetvétel szökik ki. Ugyan, ígéretet nem tettem, de tudom, hogy mit kért tőlem. Egy belső hang azonban nem hagyja, hogy elfelejtsem JungKookot. Muszáj még egyszer látnom. Csak egyetlen mondat erejéig, hogy legalább a hálámat kifejezhessem neki, aztán örökre elválhatnak az útjaink. Nem fogok nyomozni utána, nem fogom keresni, tényleg, de meg kell tennem. Látnom kell. Utoljára.

- Miért akarod tudni, hogy hol van? – TaeHyun kérdése halk és gyanakvó. – Nem lenne jobb neked is, ha elfelejtenéd? Nem illetek össze... – jegyzi meg az orra alatt, s ez a mondat üti meg leginkább a fülemet.

- Hah? Ezt most miért mondod, TaeHyung? – pislogok rá veszettül, mintha azt várnám, hogy a hosszú szempilláknak köszönhetően felreppennek és messzire szállok innen.

- Ne kapd fel a vizet, hé! – neveti el magát, de látom a szemében, hogy korántsem viccnek szánta.

- Tudd meg, hogy van barátom! És nagyon boldogok vagyunk! Komoly terveink vannak, és eszem ágában sincs őt elhagyni! Főleg nem JungKook miatt! – Ám, mikor JungKook nevét kiejtem a számon, a hangom abban a minutumban megremeg, TaeHyung nyomozói vénája pedig éppen az ilyen kisiklásokra szakosodott.

Mélybarna pillantása úgy méri fel minden arcrezdülésemet, mintha egy százszor elolvasott könyv lennék, aminek minden egyes betűjegyét és szóközét kívülről ismerné, nem találhat benne semmi újat. Ellép tőlem, aztán hanyagul összefűzi karjait feszes mellkasa előtt, melyek izmos formája rögvest szembetűnővé válik általa.

Megemeli állát, majd mutató ujját ráhelyezve egy veszélyes és számító mosoly kanyarodik telt ajkaira. Újra és újra mély levegőt veszek, hogy hevesen dübörgő szívverésemet leállítsam és ezzel persze tökéletes nyugalmat sugározhassak kifelé a külvilág számára. Legfőképpen meggyőzve erről a körzet legjobb nyomozóját.

- Mi van? – pislogok nagyokat, kezd nagyon kellemetlenné válni a szótlan szobrozás az utcán, de TaeHyung rezzenéstelen arca még inkább zavaró a némaságnál. – TaeHyung? Megkukultál?

- Gyere, hazaviszlek! – Ezzel biccent a járőrautó felé és már terelgetni is kezd arrafelé, de gyorsan megállítom a mozdulatában.

- Nem szükséges, köszönöm – emelem fel mindkét karomat védekezően, TaeHyung arcára kiül a kételkedés. – Itt parkolok nem messze, nem kell hazavinned.

- Hol?

- Úgy két utcányira onnan...

- Ahol megtámadtak? – kérdezi megértően, mire bólintok válaszul. – Akkor elkísérlek az autóig. A végén tényleg bajod esik...

Finoman lapockáimra simítja puha tenyerét, s közben biztatón rám mosolyog. Együtt lépdelünk el ezúttal a zebráig, majd ahogy meglátják az egyenruháját a járda szélén, azonnal lelassít az összes autó, és megadva az elsőbbséget engednek is át az úttesten. Többet kellene TaeHyunggal lófrálnom, mert akkor legalább azt elkerülhetem, hogy elcsapjon egy száguldó autó.

Valóban megtartja a szavát, egészen a terepjáróig óvja minden lépésemet, s még akkor sem tágít, mikor beszállok a négykerekűbe és beindítom a motort. Lehúzom az ablakot, ő pedig nemes egyszerűséggel felkönyököl rá. Elmosolyodik, ahogy gyorsan feltérképezi a belsejét a járműnek, majd rajtam áll meg figyelő szemeivel.

- Megfogadod, amit kértem, EunHee?

- TaeHyung... – mormolom nevét alsó ajkamat harapdálva. – Tényleg csak szeretném megköszönni neki ezt a dolgot.

- Mondtam, hogy nem kell megköszönnöd. Nem várja el.

- Nem az elvárás miatt szeretném... – dünnyögöm lesütött szemekkel, mire TaeHyung megfogja a kormányt szorongató kezemet.

- El kell őt felejtened... a te érdekedben, EunHee... – ismételgeti a tegnap esti mondatokat, de egyszerűen nem érnek el hozzám a szavai.

Egy olyan Különleges Pokoli Angyalt az ember lánya csak úgy nem felejt. Könnyedén semmiképp sem. De talán még úgy sem, ha egy gumivégű kalapáccsal ütlegeli fejbe magát minden reggel és este. Oly' mértékben a bűvkörébe ejtett, hogy ettől az érzéstől képtelenség elszakadni. Ha el kellene felejtenem, azt nem élném túl. Napokat tölthetnék azzal, hogy magamat győzködöm a felejtésről és minden más intelemről, de tudom, hogy nem lennék képes rá. JungKook nem az a típusú férfi, akit egy nő is könnyen elfelejt vagy elenged...