2020. április 11., szombat

Bűnös Mennyország (BTS - JungKook ff) - 1. Egy pillantás


Egy pillantás. Ennyi az egész. Ennyi elég, hogy az addig kis megszokott életed megváltozzon. Nem kell, hogy percekig tartson, mert elég, ha épp csak összefonódik egyetlen sóhajnyi időre. Ám, egy lélegzetvétel is tarthat örökké. Ahogyan az a pillantás is egy örökkévalóságot hordoz magában. Csak eltévedt, kóbor szemrebbenés az egész, de hegyeket döntve össze kőlavinát indít el, vulkánt robbant fel, és forró lávával égeti fel a földet. Egy pillantás.
Fáradtan és a végletekig merülve battyogok hazafelé, meredten bámulom a talpam alatt a macskakövet, fel sem emelve a fejemet szelem az utcákat. A megszokott és sötét utcákat. Egyiket a másik után, akár egy robot teszi minden alkalommal. Nem törődöm azzal sem, mikor összesúgnak a hátam mögött, mindig ez történik, hiába is szeretném az ellenkezőjét. A külsőm miatt sajnos nem tehetem meg.
Az anyám elvárta kisgyerekkorom óta, hogy ügyeljek magamra, sminkelnem és divatosan öltözködnöm kellett már tizenkét éves koromtól fogva. Apám pedig mindig meghunyászkodott anyám akaratával szemben. Soha nem mondott ellent neki, vagy az történt, amit anyám akart, vagy nem történt sehogyan sem. Így kénytelen kelletlen, én is behódoltam neki, egyedül a bátyám az, aki képes volt szembeszállni neki, amint betöltötte a tizennyolcat. Elköltözött otthonról és azóta is egyedül él. Csak én vagyok, akivel a kapcsolatot tartja a családunkból, s minden nap azért küzd, hogy végre maga mellett tudhasson, ám erre látom a legkevesebb esélyt. Hiába is lennék NamJoon mellett mindig biztonságban, anyánk nem enged ki a saját karmai közül.
Most is miniszoknyában és tűsarkú cipőben kell tipegnem hazáig, a falatnyi felsőmre csak egy könnyű bőrkabátot húztam mielőtt fáznék a kissé hűvös nyárköszöntő éjszakában. Hosszú hajam zabolátlanul hullik vállaimra és pihen meg hátam közepén, erőtlenül túrok bele tincseimbe, hogy picit felrázva őket rendre utasíthassam a hajszálakat. Persze ezt is füttykoncert öleli körbe, ahogy elsétálok az utcán lófráló fiatalok mellett, akik jobb híján itt tengetik napjaikat. Mintha nem lenne hol lakniuk és nem lenne érdemesebb inkább a könyveket bújniuk, hogy többre vigyék ennél és kiszabadulhassanak ebből a nyomornegyedből.
Ők is más életre vágynak, ahogy én is másra vágyom. Míg ők a picit könnyebb és gondtalanabb napok után sóvárognak, addig én arra, hogy ne kelljen folyton parancsot teljesítenem és ne kelljen a nap minden percében megfelelnem. Persze, egyikünk sem tesz azért, hogy változtasson a sorsán, így nem marad más, mint a beletörődés. Beletörődünk mindahányan abba, amit jutott és eszünk ágában sincs küzdeni azért, hogy jobb legyen. Bárcsak lenne annyi erőm, amennyi NamJoonnak volt tizennyolc évesen. Bárcsak meg tudnám tenni apával, hogy hátak fordítok neki, de nem tudom. Képtelen vagyok rá. Ha én is elhagyom, akkor abba belerokkan. Nem akarom.

- Figyeled azt a cicuskát?
- Uuuhhh... túl jó bőr az a magunkfajtának.
- Ugyan már! Csak egy kis meggyőzés kell neki, semmi több.
- Nem fog belemenni úgysem.
- De-de... biztos, hogy benne lenne egy kiadós hancurozásban.
- Srácok, mi van, ha mégsem megy bele a dologba?
- Akkor majd kényszerítjük...

Ennél a mondatnál tudom azt, hogy kapkodnom kell a lábaimat, különben komoly bajba keveredhetek, mielőtt hazaérek. Pedig már csak három utca az egész, és átérek a nyugodtabb környékre. A nyavalyás autónak is most kell a szervizben lennie, mert apának most jutott eszébe, hogy felújítsa, és ne tudjon értem jönni! Hiába morgolódom magamban, nem tudom figyelmen kívül hagyni a hátam mögött visszhangzó léptek zaját. Legalább hárman vannak, ahogy megpróbálom kivenni az eltérő ritmusokat. Megszaporázom én is a saját lábaimat, de a tizenöt centis sarok nem igazán partnerem a sietségben.
Befordulok a következő sarkon, de pechemre egy újabb sötét idegenbe gyalogolok, aki azonnal megragadva a karjaimat beljebb ránt, és az első függőleges felületre présel fel. A szívem a torkomba szökik és hevesen dübörögni kezd, de szinte meg is fagy bennem, ahogy egy penge feszül a nyakamnak, hegye még éppen nem sérti fel az érzékeny és vékony bőrömet. Csak gombócokat tudok letuszkolni a nyelőcsövemen, ahogy parancsra elnémít.

- Ha egy szót is szólsz, cicuska, fültől fülig vágom a torkincádat – fenyeget meg a sötét alak teljes higgadtsággal, mire csak megrázom a fejemet beleegyezésül. – Engedelmes cicuska.. – Látom, ahogy elégedett vigyorra húzza a száját, s meg is érkeznek a haverjai is.
- Ugye, nekünk is hagysz belőle?
- Csak lassan a testtel, én is ki akarom élvezni minden porcikáját.
- Kussoljatok! – inti rendre a haverjait a fogva tartóm, mire összeszorítom a szemeimet, és magamban azért fohászkodom, hogy idő előtt ájulhassak el, csak ne kelljen éber állapotban végigcsinálnom az egészet. – Engedelmes ez a cicuska, senkinek nem kell izgulnia amiatt, hogy ne tenne meg bármit is, amit akarunk!

Nyelvét államra tapasztja, majd elindulva halántékom irányába, nyal végig bőrömön, összerezzenek a kellemetlen érzéstől, és újabb gombócot tuszkolok le a torkomon. A hideg penge még mindig a torkomat szorítja, de már a csuklóimat is a falhoz szegezte, lábaival széttolja a combjaimat, erőszakosan feszül hozzám. Egész testemben remegek, sikoltani szeretnék, de tudom, ha csak egy hang is elhagyja a számat, akkor végem lesz. Talán jobb is. Talán jobb is, ha véget vet az életemnek, és megszűnik a rémálmom is.

- Finom vagy, cicuska – lihegi a fülembe, ahogy újra és újra megismétli a korábbi mozdulatot a nyelvével. – Most elveszem a kést, de ha csak egyet is nyekkensz, nem lesz több hang, amit kipréselsz magadból! – Szinte már érzem is a szorító ujjbegyeket nyakam köré fonódni, mikor elveszi a fegyvert és helyette hideg kezét érzem meg ugyanott, ahogy elindul kulcscsontom felé, kiszabadítva testem a bőrkabátból. – Hmm... akárcsak egy porcelánbaba.
- Alig várom, hogy én is érezzem!
- Ketten is elbírunk vele egyszerre.
- Mindjárt szétrobbanok, ha nem lesz az enyém ez az ínycsiklandozó cicuska! Úgy fog nyögni alattam, ahogy az egy jó kurvától illik!

A félelmem lassanként sodor az ájulás szélére, már alig látom az előttem zajló eseményeket, homályos mindegyik férfi, aki rajtam kívánja kiélni minden állatias szenvedélyét. A bőrkabátomat félrerángatja, majd vadul tépni kezdi a felsőmet és a szoknyámmal is hasonlóképp bánik. Körmeimet a falba vájom, hogy remegésem csillapíthassam, nem akarom, hogy lássák, mennyire rettegek a következő eseménysorozattól, de akárcsak egy jó kopótól szokás, kiszagolják a bennem zajló érzéshullámot.

- Nem kell félni, cicuska, jó lesz mindannyiunknak. Te csak engedelmeskedj, és akkor nem esik nagyobb bántódásod.

Mielőtt még vad hévvel és erőszakosan belém hatolna az első támadó, a fejem a falnak koppan és azonnal elveszítem a kapcsolatot a külvilággal. Nem hallom, hogy mi történik körülöttem, de azt érzem, hogy egy meleg tenyér simul az arcomra, majd ugyanaz a melegség ölel teljesen körbe. Halkan szólongat egy mélyen búgó hang, a fejem valami puha anyagra simul és a bársonyos tenyér megállás nélkül cirógatja a bőrömet.
Nagy erőt véve magamon sikerül észhez térnem, és kinyitnom ólomsúlyú szemhéjaimat, mikor elém tárul egy ismeretlen arc. Sötétszín szemein megcsillannak az éjszaka fényei, a félhomályban alig bírom kivenni az arca formáját, de markáns állkapcsa és finom ívet követő arccsontja még így is képes ámulatba ejteni. A Pokol Angyala tart a biztonságot nyújtó karjaiban?
- Hogy hívják? – Mély és duruzsoló, egy egész éjszakát betöltő hangja karácsonyi csengettyűként dalol a fülembe, amikor a nevemre kérdez.
- EunHee... Kim EunHee... – felelem rekedtesen.
- Fel tud állni? – kérdez megértéssel telve.
- Azt hiszem...
- Segítek... – Az idegen jobb karjával lapockáim alá nyúl, egy pillanatra összerezzen a testem az érzéstől, mire megáll a mozdulatban. – Sajnálom. Nem fogom bántani. Csak segítek – nyugtatgat alig hallhatóan, s mintha a tudatom éppen erre várna, szabályosan belesimulok a gyengédségtől duzzadó karba, és hagyom, hogy általa álljak teljesen a talpamra. – Ebben nagyon kényelmetlen lesz... – A cipőimre néz, majd a következő másodpercben letérdelve elém szabadít ki a lábbelijeimből, s lerugdalva a saját bakancsait applikálja a helyükre. – Egy picit nagy lesz, tudom, de csak jobban tud benne gyalogolni.
- Uhm... – Valóban úgy van, ahogy az ismeretlen mondja, tényleg jobb, de ugyanakkor olyan, mintha egy hatalmas csónakban eveznék, és nem lennék ura a saját cselekedeteimnek.
- Jöjjön. Elkísérem. – Ellép mellőlem, majd felajánlva karját néz rám. – Nem áll szándékomban bántani – felel kérdő szembogaraimnak.

Már készülnék reagálni a gondolatára, amikor erőteljes fejfájás nyomja el minden gondolatomat, s azzal a lendülettel rogyok is össze az idegen mellett. Gyors reflexének köszönhetően nem végzem újfent a hűvös kövezeten, elkap még az esés előtt, s már a karjai között tartva emel fel a földről. Leguggolva ügyeskedi ujjai közé a kezemből kieső cipellőmet, majd felegyenesedve biztosabban szorít testéhez. Forróság járja át minden porcikáját. Szívverése lassú és nyugodt. Akárcsak egy andalító dallam a romantikus éjjelen, s ha nem ilyen körülmények között találkozunk, akkor még hihetném is azt, hogy ott vagyunk. Egy romantikus randi végén.
Arcomhoz ér az esti fuvallat, de nem rázkódom meg tőle, a férfi teste melegen tart, és könnyű álomba szenderít lépteink során. Motyognám a címet, ahol lakom, de nem bírok erőt lehelni ajkaimba, hogy akár egyetlen kérdésére is válaszolni tudjak. Fogalmam sincs, hogy a város melyik részén lehetünk, egyáltalán kinyomozta-e, hol lakom, de most bárhol jobb, mint abban a sötét sikátorban. Bárhol, míg Ő mellettem van.
Az utcai lámpafények apránként térítenek észhez, s kinyitva a szemeimet tudatosul bennem, hogy még mindig az idegennel vagyok. A karjaiban tart, de ahogy elnézek mellkasa mellett és válla felett, ismeretlen környéken találom magam. Nem jártam még errefelé, ellenben még sincs bennem cseppnyi félelem sem. Nem. Viszont kíváncsiság annál több.
Ki lehet a titokzatos megmentőm? Miért volt akkor arra? Mit akar egyáltalán tőlem? Egyáltalán... bízhatok benne egyetlen szívdobbanásnyi időre is?
Hallom, ahogy a kulcsaival babrál, miután leejtette a cipőimet a földre, de a karjaiban tartva nehéz lenne a farzsebébe nyúlnia, hogy elővegye onnan őket. A mormogása önkéntelenül is mosolyra fakaszt, és felnézve rá, látom, ahogy megrezzen egy-egy vékony ér halántékánál. Piszkosul vonzó így ebben a szögben, és ebben a fakó megvilágításban. Jót tesz neki a titokzatosság és a sötétség.

- Bassza meg! – horkan fel bosszúsan, ahogy továbbra sem leli a kulcsait. – Nem lehetek ekkora idióta! – szidalmazza magát.
- Most már letehet – motyogom alig hallhatóan, mire megdermed, és összeakad a tekintetünk.

Bűn. Szenvedély. Titok. Vágy. Mámor. Tiltott. Nem lehet, nem lehet, hogy ennyi érzés egyszerre táncoljon ezekben a sötétszín lélektükrökben, melyek a másodperc tört része alatt képesek lennének örök rabságba ejteni.

- Biztos, hogy meg tud állni a lábán? – kérdez némi aggodalommal hangjában, mire bólintok. – Jól van. – Bólint egyet, aztán óvatosan leereszt a földre, és az érkezésemet követően mélyen a szemembe néz. – Bocsásson meg a következőért. – Hirtelen felszökik a szívem a torkomba, éppen úgy, amikor berángattak a sikátorba, s már készülnék is, hogy ő is a falhoz nyom, amikor ellépve tőlem, lehámozza rólam a kölcsönlábbelit, sietve visszabújik belé, és felemelkedve ökölbe szorítja mindkét kézfejét. Fújtat egy nagyot, aztán jobb lábát biztos lendülettel indítja el a térelválasztó irányába, ami hangos reccsenéssel adja is meg magát az akaratának. – Parancsoljon – mutat a lakás egykori ajtaja felé, félre állva kissé. – Ne törődjön az ajtóval, holnap majd megjavítom. A kulcsomat otthagytam, ahol magára találtam, de nincs értelme visszamennem érte. Majd holnap elhozom. – Mintha régi barátok lennénk, úgy magyarázza el a történteket, s én éppen úgy is hiszem el minden szavát. Habozva ugyan, de bólintok a kérésének, s lassanként beljebb lépdelek a lakásba.
- Bocsánat a rumliért, nem vártam vendéget – mentegetőzik, amikor behajtja maga mögött az ajtót, s valamiféle eszköz után kezd kutatni az előtérben, amivel maradásra is késztetheti a sérült térelválasztót.

Mosolyogva figyelem, miként ténykedik, s mikor lámpát nyújt a parányi helyiségben, hogy jobban láthasson, akkor veszem csak észre, nem hétköznapi férfi sietett a segítségemre. Nem is akármilyen... egy igazi rosszfiú. A lehető legrosszabb fajtából. Olyan, akitől mindig is féltettek, akit nem akartak egyetlen lélegzetvételig sem a közelemben tudni. Aki nem fél attól, hogy bűnt kövesen el. Akinek a sötétség a legjobb barátja, és megannyi rémtett fűződik a nevéhez. Igen... pontosan olyan, akit messziről szokás elkerülnie mindenkinek, ám én mégis olthatatlan vágyat érzek, hogy a lehető legközelebb lehessek hozzá. Bűnösen közel.

1 megjegyzés: