Bűnös Mennyország (BTS - JungKook ff) - 2. Jóbarát

Miután az idegen sikeresen bezárja az ajtót egy erősebb seprűnyélnek köszönhetően, illetve egy méteres pajszerrel is kitámasztja, teljes testtel felém fordul. Lassan végigmérnek sötét szembogarai, többször is egymás után végigsiklik rajtam tekintete, majd mikor ismét összefonódik pillantásunk, két lépést tesz felém.

- Mindig így öltözik a kisasszony? – kérdez alig hallhatóan, búgó hangja táncol bőrömön.

- Általában... – felelem szégyenlősen. – Nem én akarok így öltözni.

- Ha nem maga, akkor ki?

- Az anyám. Ezt várja el tőlem.

- Azt, hogy ribancként öltözködjön és ezzel okot adjon egy esetleges támadásra?

- Maga is annak tart? Egy rossz ribancnak? – kérdezem csalódottan, ahogy összehúzom mellkasom előtt a megtépett bőrkabátot.

- Ha annak tartanám, akkor otthagyom az utcán vérbe fagyva és megbecstelenítve. – A szoknyámra pillant, majd megint rám emeli mélybarna lélektükreit, és megint lép felém egyet. Ugyan, továbbra is van köztünk némi távolság, de szinte alig észlelhető. Ha csak felemelném a karomat, hogy beletúrjak a hajamba, könnyedén érinthetném mellkasát az alkarommal. – Gondolja, annak tartom?

- Nem tudom... – rántom meg vállam tanácstalanul. – Nem ismerem, ahogy maga sem engem. Így fogalmam sem lehet róla, hogy mi jár a fejében. Még a nevét sem tudom... – Szemei csillagokat meghazudtolóan fénylenek a háta mögötti lámpának köszönhetően, veszélyes körvonalat adva feszes alkatának.

A maradék távolságot is leküzdi kettőnk között, álla érinti homlokomat, szemem automatikusan téved lüktető nyakhajlatára, majd mélyet sóhajtva térképezem fel mellkasát is, melyen a fekete póló szinte szétfeszül duzzadó izmaitól. Lassan emelkedik és süllyed a mellkasa, légzése nyugodt, édes-fűszeres illata pedig egyszerűen magával ragadó.

- JungKook – suttogja lehajtott fejjel, pillantása örvényként húz magába. – Jeon JungKook.

- EunHee. Kim EunHee – emelem fel jobbomat, hogy kezet rázhassak vele, de nem vagyok elég elővigyázatos, így ujjbegyeimmel végigsimítok mellkasán. A vérem rögtön száguldozni kezd az ereimben, a pulzusom zabolátlan, a légzésem már-már megáll tettemtől. – Bocsánat. Én csak...

- Hívok egy taxit a kisasszonynak – hátrál tőlem, s máris a hiánya lesz úrrá rajtam.

- EunHee. Szeretném, ha így hívna.

- Higgye el, nem szeretné, ha a keresztnevén szólítanám.

- Miért gondolja ezt?

- Mert akkor az már bizalmi kapcsolat lenne, és maga nagyon nem szeretné, ha köztünk bármilyen kapcsolat is kialakulna. – Félfordulatot véve néz vissza rám, miközben füléhez emeli a telefont. – Egy taxit szeretnék rendelni. Jeon JungKook. Igen, erre a címre. Köszönöm. – A vonalat megszakítva dobja le a mobilt a kanapéra, majd zsebre dugja a kezeit és megint az enyémbe fúrja sötétszín lélektükreit.

- Miért mondta azt az előbb? – térek vissza az engem leginkább foglalkoztató kérdésre.

- Mégis mit? – sóhajt fel elégedetlenül.

- Azt, hogy nem akarom, hogy bármilyen kapcsolat is lenne köztünk.

- Nézze, kisasszony~

- EunHee... kérem.

- Nézze, kisasszony – kezd bele már kissé szigorúbb hangnemben. – Nem vagyok jófiú, mint ahogy azt képzeli. Az, hogy nem hagytam ott az utcán, csak egy hirtelen ötlet volt. Arra jártam, megláttam azokat az idiótákat, és tettem, amit tettem.

- Megmentett... – pihegem könnyeimmel küszködve, nagyot nyelek, mielőtt még kibuggyanhatna egy csepp is.

- Más is megtette volna helyettem – hanyagul veti le magát a pamlagra, mélyeket fújtatva fúrja hosszú ujjait fekete tincsei közé. Izmai megrándulnak minden mozdulatakor, lehunyva szemeit hajtja hátra a fejét és csúszik lejjebb a heverőn.

Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, egyáltalán tényleg jön-e az a taxi vagy sem, de JungKooknak sem tetszik ez a hosszú várakozás. Felmarkolja mellette pihenő készüléket, nyugtázza a pontos időt, majd visszaejti maga mellé. Szólnék néhány szót, hogy megköszönhessem neki azt a bizonyos tettét, de nem tudom, miként kezdjek hozzá. Már épp szóra nyitnám a számat, mikor megmozdul a pajszer, amivel az ajtót támasztotta ki, s ebben a pillanatban pattan fel JungKook és terem azonnal az ajtóban.

- JungKook, én vagyok... – érkezik a mondat a túloldalról, és ez pont elég, hogy JungKook biztos legyen. Elveszi a fémrudat a térelválasztótól, majd a seprűt is leapplikálja a helyéről és kikukucskál.

- Hello, Hyung – pacsiznak egyet, az újonnan érkező ismeretlen azonnal rám pillant.

- A vendéged? – kérdezi a mögé lépő megmentőmet, majd meg is állnak egymás mellett.

- Nem érdekes – vágja rá gondolkodás nélkül. – Miért jöttél?

- Erre majd még visszatérünk – méri végig picit zilált alakomat, majd hátat fordítva nekem kezdenek sugdolózásba. – Találtunk öt holttestet nem messze attól a helytől, ahol lazulni szoktál. Gyorsan végeztek mindegyikükkel, kettőnek eltörték a nyaki csigolyáit, egynek átszúrták a mellkasát, a maradék kettőnek pedig felpréselték az orrát az agyába. – Ahogy hallgatom a történteket, hirtelen kiráz a hideg. – Csak szerettem volna tudni, hogy nem te állsz az ügy hátterében. Vagy ha mégis, akkor az alibidről kell gondoskodnom.

- Talán rosszkor voltak rossz helyen – feleli JungKook tökéletes higgadtsággal.

- Vagy te voltál éppen a legjobb helyen – látom, amikor rám néz az idegen, és egy féloldalas görbület rajzolódik ki arcára. – Az egyik szemtanú szerint egy fiatal nő is volt velük, akit beráncigáltak oda, ahol megölték őket végül. Ma is ott voltál a kocsmában?

- Beugrottam néhány üvegre. Miért?

- Te voltál az, JungKook?

- Ha azt mondom, hogy igen, akkor sem fogsz letartóztatni. Ezt is, ahogy a többivel szokás, egy poros dobozba teszitek. Nem lesz nyomozás, és nem lesz büntetés sem.

- Mert te már elvégezted a hivatalos szervek helyett a büntetést. Egy személyben voltál vérszomjas ügyész, esküdtszék, bíró és ítéletvégrehajtó. Nem igaz?

- Most mit mondjak erre, Hyung? – JungKook erőltetetten felnevet, ahogy rám sandít. – Hagytam volna ott azoknak a mocskoknak? Megerőszakolták volna, és összeverve ott hagyják megdögölni az utcakövön.

- Te pedig megakadályoztad ezt – jegyzi meg kihúzva magát.

- Megint le akarsz tartóztatni, Hyung? – vigyorogja, s ebben a pillanatban tűnik fel JungKook barátjának egyenruhája. Fekete színkollekció, melynek minden darabja éppen ott feszül gazdájának testére, ahol kell. A fegyver a szabályoknak megfelelően pihen az övtartójában, a bilincs és a gumibot is derekára erősítve lóg a testén. Magabiztos és tántoríthatatlan.

- Nem foglak letartóztatni, csak tudni akartam, hogy van-e közöd hozzá. – Felemelve bal karját veregeti vállon a fiatalabbat, majd ellépve tőlem hozzám sétál. – Kim TaeHyung – dől meg kissé, felegyenesedvén oldalra biccenti a fejét, s közben lopva végigmér. – Jól van a kisasszony?

- Kim EunHee, és igen. Jól vagyok, köszönöm a kérdését, Kim nyomozó – szólalok meg higgadtan, mire csak egy szédítő mosolyt intéz felém.

JungKook tekintete összefonódik az én pillantásommal, látom lélektükreiben, szeretné, ha erről az egészről nem beszélnénk tovább, és én sem árulnék el a kelleténél többet a történtekről. Mintha csak arra várna, parányit biccentek, megnyugtatva, hogy megértettem a ki nem mondott kérését. TaeHyung nyomozó vált még néhány szót a barátjával, aztán elköszönve tőlem is, távozik a lakásból. Szoborként állok a nappali közepén, JungKook megáll a boltív alatt és engem figyel.

Feszes mellkasa előtt összefonja karjait, és megtámaszkodik a falon. Hiába a kimértség és a távolság, még így is van benne valami hanyag és egyben vonzó is. Vonzza a tekintetet, és veszélyes rabságba ejt a pillanat varázsával. Már nem is érdekel, hogyan találkoztunk, miért volt ott, miért mentett meg, egyedül csak az számít, hogyan maradhatnék mellette.

- A francba! – csattan fel haragosan, majd ökölbe szorítva a kezeit sétál hozzám. – Ottmaradt a járgány, vissza kell mennem érte. Addig maradjon itt a lakásban. Ne engedjen be senkit és ne nyúljon semmihez! – Jobb kezének mutató ujját felemelve int rendre és késztet arra, hogy betartsam az általa hozott szabályokat. Nem válaszolok, csak bólintok beleegyezésül. – Tíz perc és itt vagyok. Utána hazaviszem.

- Rendben... – szuszogom, miközben belefeledkezve széles hátába bámulom, ahogy kisétál a lakásból, és magamra hagy.

Kicsit még tétovázom egyhelyben, de kezdenek fájni a térdeim, így inkább leülök a kanapéra, és JungKook határozott kérésének eleget téve próbálok a fenekemen maradni. Már amennyire ez sikerül, meg is teszem. De egy érzés nem akar nyugtot hagyni, folyton motoszkál a fejemben egy gondolat. Olyan titokzatos a kezdetektől fogva, még TaeHyung előtt is tartotta magát, pedig érzem, hogy van valami, amiről a nyomozó is tud, és egyedül neki köszönheti JungKook, amiért még nem csattant a csuklóján a fém karperec.

Ahogy végigpásztázom a kicsiny lakást, alsó ajkamat harapdálva memorizálok mindent magam körül. Egyszerű, ám korántsem szegényes. Legénylakás, ami egytől egyig árad az ígéretes szenvedélyről és mámorról. A szolid és szimpla bútorok teszik kimondottan otthonossá. Felbátorodva állok fel a heverőről, és a parányi konyha irányába indulok először felfedező útra.

A felülfagyasztós hűtőszekrény nem roskadozik az élelemtől, ahogyan a szekrények is szinte üresen tátongnak. Mintha nem számítana a holnap. Nincs semmi tartalék, épp annyi, ami aznapra elég lehet egy ember számára. A konyhabútor is új még, a tűzhelyen egyetlen folt sem látszik, valószínűleg soha nem használta még senki sem. A mikro rozoga ugyan, de arra alkalmas, amire kell. Felmelegíti az ételt.

Óvatosan beljebb araszolok az egyetlen ajtóig, remegve emelem meg kezemet és nyitok be a szomszédos helyiségbe. A szoba közepén egy hatalmas franciaágy áll, az ágynemű gyűrötten hever végig rajta, bevetetlen és rendezetlen. A mélybordó falakon belül is a férfi parfümjének illata terjeng, becsukott szemekkel veszek bele a mágiába. Az ágy melletti szekrényen egy kislámpa ad némi megvilágítást az éjszakában, mellette egy kopottas réztartóban egy fénykép pihen, a szemközti falnál is csak egyetlen kétajtós szekrény foglalja el a helyét.

- Azt mondtam, hogy ne nyúljon semmihez! – Ijedten fordulok meg a tengelyem körül, ahogy a bosszús hangtónus megüti a fülemet.

- Jesszus! A frászt hozta rám! – zihálom rémületben úszva, s azon kapom magam, hogy mindkét kezem JungKook vállán pihen. – Bocsánat – pislogok aprókat magam elé, ahogy tincseimmel kezdek babrálni zavaromban.

- Hagyjuk! Már így is többet tud, mint amit feltétlenül kellene. Jöjjön, azt mondtam, hazaviszem, és ez így is lesz.

- Hálásan köszönöm, JungKook!

- Nem érdekes – megrántja a vállát, aztán hátat fordítva nekem felmarkolja a bőrkabátját és meg sem áll az előtérig.

Futva érkezem meg mögé, felhúzott szemöldökkel nézi, ahogy picit kapkodom a levegőt, majd halványan mosolyogva nyújt nekem egy bukósisakot. Szinte kidülled a pupillám, mindenre számítottam, ezt az egyet kivéve. Komolyan azt gondolta, hogy szoknyában fogok felpattanni egy motorra és azon haza is fuvarozik? JungKook megköszörüli a torkát, sürgetve ezáltal, hogy baromi gyorsan össze kellene szednem magam, mire mély levegőt véve veszem ki kezéből a védőfelszerelést. Az már biztos, hogy anya kitekeri a nyakam, ha meglát a motoron. Két lépésre lemaradva tőle követem egészen a járgányig, míg ő könnyűszerrel felpattan rá és be is indítja, én tétlenül ácsingózom a már bőgő motor mögött.

- Ugye most nem azt akarja mondani, hogy életében nem ült még motoron? – értetlenkedik.

- Ilyen ruhában még nem... – dünnyögöm sértődötten, mire kitámasztja a kétkerekűt, leszáll róla és elém ugrik. – Mit a fenét csinál? – Hirtelen megragadja a szoknyám alját és két határozott mozdulattal feljebb húzza combjaimon az anyagot.

- Így. Most már fel tud szállni. – Perdülve egyet lépked vissza a járgányhoz, hátra simítja fekete tincseit, aztán fejére húzza a sisakot.

- Huhhh... – nyöszörögve magamra varázsolom én is a bukósisakot, és követem JungKook példáját.

Picit még igazítok a szoknyámon, egyik kezemmel JungKook vállára támaszkodom, bal lábammal fellépek a tartóra, és egy kissé bátortalan mozdulattal átlendítem a jobb lábamat a széles ülésen. Tenyereimet lapockáira simítom, beleremegek az érzésbe, még így a ruháján keresztül is forrónak hat a bőre.

- Ha ott fog kapaszkodni, akkor az első kanyarban lepottyan a motorról – jegyzi meg a felhajtott rostély alatt, egyedül a szeme látszik ki a védő alól, s így még inkább képes lenne magába rántani.

- Akkor adhatna tippet, hogy hova kapaszkodjak – motyogom zavarodottan, mire elkapja az ujjaimat, a derekára teszi kezeimet és egészen hasfalára húzza őket.

Mellkasom hátához feszül, a szívem vadul kalapál a bordáim között, mámorító illata éltető folyadékként terjed szét testemben, már most fáj az elválás gondolata, pedig még el sem indultunk a járművel. JungKook még egyszer rám néz, majd bólintva figyelmeztet, hogy elérkezett az idő. Szorosabban fonom át karjaimat a hasfalán, térdeimmel is lábához támaszkodom, fejemet megtámasztom lapockái között, majd felbőgetve a többszáz lóerős kétkerekűt, száguldani kezdünk az utakon. Bűnös szabadság...