Bűnös Mennyország (BTS - JungKook ff) - 5. Bűntudat

Némán ülünk egymás mellett TaeHyunggal a visszaút alatt a beszélgetésünk után, ami végül hosszabbra sikeredett a kialkudott fél óránál. Csak remélni tudom, hogy anyám nem bolondul meg teljesen és nem váltja be a fenyegetéseit. Nem szeretném, ha éppen miattam veszítené el TaeHyung a jelvényét, mert akkor nem lenne, aki biztos fedezéket nyújtson JungKooknak a hadjáratában.

A házhoz érve TaeHyung leparkol a járőrautóval, s míg én kikapcsolom a biztonsági övet, addig ő futva megkerüli a motorháztetőnél és már nyitja is az ajtót, hogy illedelmesen kisegíthessen a méretes terepjáróból. Megköszönöm a figyelmességét, majd egészen a bejárati ajtóig kíséri bátortalan lépteimet.

- Van valami baj, EunHee? – kérdez, mielőtt még lenyomnám a kilincset.

- Nem. Miért kérdezed? – pillantok hátra, de nem fordulok meg teljesen.

 - Valószínűleg már szakmai ártalom az egész, de olyan érzésem van, mintha tartanál valamitől. Vagy valakitől. Így van? – Jobbját vállamra simítja és óvatosan megfordít, hogy szembe kerüljünk. – Félsz valamitől, EunHee?

- Nem félek semmitől. Kicsit kimerültem és szeretnék végre lepihenni.

- Igen, azt elhiszem... – Elmosolyodik, aztán az órájára pillant, és felnézve rám egy kissé csalódott mosoly telepszik ajkaira. – Ideje távoznom. Még van egy halom papírmunka, amit a műszak vége előtt meg kell írnom.

- Köszönöm, hogy elmondtad, TaeHyung. – Mielőtt még lelépne az utolsó lépcsőfokról, visszafordul és felnéz rám. Arca egyforma magasságba kerül az enyémmel.

- Ne keresd őt, EunHee. A te érdekedben – suttogja. – Felejtsd el JungKookot. Amilyen gyorsan csak tudod.

- De~

- Vigyázz magadra, EunHee! – Kezével int egyet hanyagul, majd három nagyobb lépéssel le is tudja a távolságot az autóig.

A nyomozó még egyet biccent a volán mögül, a motor felbőg, és TaeHyung is ugyanazzal a gyorsassággal száguld ki az életemből, ahogyan JungKook tette, mikor hazahozott a támadás után. Kis ideig még ácsingózom az udvaron, de amikor meghallom nyitódni a bejárati ajtót, rögvest görcs áll a gyomromba. Félve fordulok meg, szerencsémre nem az anyám áll a küszöbön.

- Hee?! – SeokJin kap értem, aztán derekamat megragadva ránt be a házba és húz egyenesen a nappaliba. – Édesanyád mindent elmondott. Jól vagy? Nem kell kórházba menned? Voltál a rendőrségen? Adtál személyleírást a támadóidról? – zúdítja rám a kérdéseit, amiket alig bírok felfogni, nemhogy válaszoljak rájuk.

- SeokJin... nyugodj meg... ennyi kérdés sok lesz egyszerre. Ráadásul szeretnék lefeküdni, mert nagyon fáradt vagyok. – Ezzel már indulnék is a szobám felé, mikor SeokJin elkapja a karomat és megállít a lépteim során.

- Hol voltál idáig, EunHee? – Számon kérően vizslatja arcomat, értetlenül állok a barátom kérdése előtt.

- A rendőrségen... – szuszogom heves szívveréssel a bordáim között.

- Az édesanyád felhívta a rendőrséget és azt mondták, hogy nem vagy ott és nem is voltál – reagálja szigorú hangján, soha nem hallottam még ennyire ingerültnek SeokJint. – Szóval? Hol voltál, EunHee?

- Kim nyomozó hallgatott ki a támadásról. Egész idáig vele voltam. – SeokJin erősebben szorít a felkaromra, mire felszisszenek. – Jin, ez fáj. Engedj el, kérlek szépen. Szeretnék letusolni és lefeküdni aludni, hogy elfeledhessem ezt a rémálmot. – JungKookot kivéve, természetesen, de ezt már nem teszem hozzá, csak gondolatban.

- Hol hallgatott ki ez a Kim nyomozó? – szűri fogai között, ujjain picit lazított ugyan, de még mindig erősen markolja a karomat.

- Egy biztos helyen. A lényeg, hogy itt vagyok és nem esett nagyobb bajom. Nem igaz, SeokJin? – Szinte eltűnik előttem az arca, ahogy villámokat szóró tekintettel nézek a barátomra, amiért egy ostoba féltékenységi jelenetet óhajt rendezni egy ilyen este után. – Nem az számít, hogy én jól vagyok?

- De. Igazad van. Ne haragudj, kedvesem. – SeokJin elengedi végre a karomat és azzal a lendülettel átölel. – Csak te számítasz, EunHee. Nem értem, mi ütött belém, ne haragudj, kérlek. Sajnálom.

- Nem érdekes, Jin – felelem belebújva Jin vékony karjaiba.

Korábban nagyon szerettem, mikor magához ölel. Megnyugvásra és biztonságra leltem a hosszú karok alatt, de a mostani ölelése valahogy más. Másként hat. Rám. Ránk. Kettőnkre. A kapcsolatunkra is talán. Nem érzem azt a vágyat, amit akár ma reggel éreztem, mikor elváltunk egymástól, vagy mikor először átölelt.

Folyton arra vártam, hogy magához szorítson, érezzem a szívverését a bordáimban és halljam a pihegését a fülemben. Most is lüktet a szíve, szinte majd’ kiugrik, olyan hevesen dobog, ahogyan nyugodtan sóhajtozik, hogy elmerülhessen a pillanat varázsában, ám belőlem mégis hiányzik az érzés. Más jár a fejemben, más ölel a karjaiban és más szuszogását hallgatom lopva mosolyogva.

JungKook... JungKook... Az a titkokat rejtő, fekete gyémántokat meghazudtoló szempár... Az édes mosoly, ami kissé telt ajkaira csúszik, valahányszor tetszik neki valami... Az a markáns áll, ami tekintélyt parancsol, s mégis gyermeki vonásokkal ruházza fel... A fitos orr, ami finomvonalú arccsonttal párosul... Az éjszín tincsek, melyek érzékien körülölelik hosszúkás arcát, s teszik kimondhatatlanul ellenállhatatlanná.

Eszembe jut TaeHyung kérése: Felejtsd el JungKookot. Amilyen gyorsan csak tudod... Nem akarom. Nem tudom elfelejteni JungKookot, és nem is áll szándékomban ezt megtenni. Nem. Képtelen vagyok rá... Nem tudom megtenni, hiába kérte ezt a nyomozó. Néhány percig még így állunk SeokJinnel a nappali közepén, aztán én vagyok az, aki elsőként szabadulni szeretne. Elveszem a tenyereimet SeokJin derekáról és ellépek tőle.

Ahogy megfordulok, az anyámmal találom magam szemben, aki a nappali boltíve alatt áll és dühödt szemeket mereszt rám. Szinte már izzanak a szembogarai, ha ölni lehetne velük, akkor én hamar meghalnék általa a legkülönfélébb formákban.

Döngő léptekkel indul meg felém, elharapja az alsó ajkát, s a következő pillanatban csattan a tenyere az arcomon. Felszisszenek, de nem hagyom, hogy egyetlen könnycseppet is meglásson rajtam. Már rég elfelejtettem sírni a pofonjai miatt, amiket az évek során szereztem tőle, amikor nem engedelmeskedtem a parancsainak.

- Takarodj a szobádba! – morogja idegesen, én pedig csak bólintok az utasításra.

- JongHee asszony, kérem. Ne bántsa... – SeokJin lép mögém a pofon után, de az anyám még őt is a markában tudja tartani valamivel.

- Hagyd, Jin. – Halkan csendre intem az udvarlómat, aztán már robogok is ki a nappaliból, nyomomban SeokJinnel.

- Holnap itthon maradsz, EunHee! – kiált utánam még, de nem is foglalkozom a visításaival, könnyeimet nyelve futok el a szobámig és csukom is be magam mögött a térelválasztót.

Az ágyamra zuhanok megtörten, magamhoz szorítom az egyik nagyobb párnámat, és abba engedem minden kikívánkozó hangomat. Hol ordítok a fájdalomtól, hol sikítok a haragomtól, hol pedig egyszerűen csak keservesen zokogok a matériába. Minden kínom egyszerre tör utat a felszínre, ahogy az egy vulkántól szokás, mikor megelégeli az emberi telhetetlenséget.

A matrac besüpped mellettem, s megérzem hátamon végigsiklani SeokJin puha tenyerét, ahogy vigasztalni próbál. Egy pillanatra összerezzenek, de nem azért, mert esetleg megijedtem volna az érintéstől. Korántsem. Puha és melegséget árasztó ugyan, de annyira távolinak hat SeokJin jelenléte, mintha csak Hawaii szigetét nézném egy messzelátón keresztül, az ablakomban állva. Újra és újra végigsimít gerincem mentén, picit megnyugszom, ám mégsem járja át testemet a tökéletes higgadtság. Nem úgy, mint mikor JungKook talált rám a támadás után. Amikor gyengéden magához ölelt és felsegített a földről. Vagy mikor törődően levette rólam a sisakot és apró mozdulatokkal elsöpörte az arcomból a kósza tincseket.

Elveszem a fejemet a párnáról és könnyes szemekkel keresni kezdem SeokJin arcát. Homályosan kirajzolódik előttem a hosszúkás arcforma és a mindig melegséget sugárzó pillantás. Mindig gyengéd csókot hintő ajkain aggodalmas mosoly pihen. Látom a szemében, hogy félt, kimondhatatlanul sajnálja, ami velem történt.

- Miért nem hívtál fel, kedvesem? – szólal meg csendesen, ahogy végigsimít az arcomon.

- Hogyan? – kérdezem rekedtesen.

- Felhívhattál volna, hogy menjek érted, és akkor nincs ez az egész. Boldogan pihenhetnénk itthon, élvezhetnénk a nyugalmat.

- Mindig annyi dolgod van, SeokJin, nem akartalak ezzel is terhelni. – Talán ennek így kellett lennie, hogy ma este ne jöjjön értem munka után, ha már nem volt kéznél az autó.

- Emlékszel valamire? – biccenti oldalra a fejét. – Nem esett nagy bajod?

- Jól vagyok, mondtam már – sóhajtok fel, nem akarok tovább beszélni erről az egészről, mert félek, hogy idegességemben elkotyogok valamit. Nem akarom, hogy bárki is tudjon JungKookról. Így nem. – Letusolok.

- Szeretnéd, ha elkísérnélek? – ajánlkozik vágytól fűtött hangon, de ez az egyetlen dolog, amire a legkevésbé vágyom most. Egy forró zuhany alatti hancúrra.

- Most inkább egyedül mennék... nem baj? – Beharapom alsó ajkamat, Jin csalódott szemekkel hagyja, hogy magam vegyem birtokba a fürdőszobámat.

Egy hálás mosolyt intézek hozzá, majd felmarkolom a hálóingemet és a köntösömet, aztán egyenesen a fürdőbe tipegek. Automatikusan zárom be magam mögött az ajtót, amit soha korábban nem tettem meg. Mindig hagytam, hogy végül csatlakozzon hozzám a gőzbe, de most nem szeretném a közelemben tudni. Magányra van szükségem. Egyedüllétre, hogy tisztázni tudjam a gondolataimat. Túl sok volt az eseményből, ami kijutott mára.

Közel háromnegyed órát töltök a zuhany alatt, aztán kimászva onnan a törölközőmbe tekerve is legalább fél órát gubbasztok a kicsiny ülőkémen. Kavarognak bennem az érzések. Kusza minden, ami a lelkemet illeti. Nem értem TaeHyungot, de közben mégis értem. JungKook viselkedése tökéletesen elfogadható, ellenben mégis van kivetnivaló benne.

Miért jó, amit csinál, miközben törvényt szeg és embereket öl? Az igazságot szolgálja, s közben ő maga válik bűnözővé. TaeHyung a törvény embere, aki szintén az igazságra és ártatlanok védelmére esküdött fel, most pedig JungKook oldalán tettestársként közreműködik. Hiszen pártfogója lett JungKooknak. TaeHyung az, aki a legtöbbet veszíthet. A karrierjét, a becsületét és a büszkeségét. JungKook ugyanakkor a szabadságát.

Alig marad erő bennem, hogy megmossam a fogaimat, mint akit fejbe vágtak egy méretes bunkós bottal, úgy vánszorgok vissza a hálómba. SeokJin az ágy végében gubbaszt, kezei között a telefonját szorongatja, s mikor kinyitom a fürdőszoba ajtaját és kilépek a párából, rám emeli csillogó íriszeit. Felpattan a fekhelyről és hozzám siet, karjai automatikusan siklanak derekamra és szorít testéhez.

- Sokáig elmaradtál – súgja a fülemhez hajolva, majd egy parányi csókkal illeti bal vállamat.

- Mocskosnak éreztem magam... – reagálok egy elfogadhatóbb indokkal a megjegyzésére, mert ezt még úgy ahogy lenyeli az ember okként.

- Gyere, megmasszírozlak... – lép el tőlem és lassan húzni kezd a francia ágy felé.

- Ez igazán kedves tőled, Jin, de nem kell... tényleg... – ellenkezem halkan, mert tisztában vagyok vele, mi lenne a következménye.

- Gyere, kedvesem, ellazulsz. Jó lesz. Hidd el – dörmögi, ahogy helyet foglalva ölébe húz, s már azon kapom magam, ahogy felettem fekszik és csókokkal borítja be hátamat, s lassan hámozza le rólam a lenge anyagot forró kezei nyomán.

Leszorítom a szemeimet, és megpróbálom kikapcsolni az agyamat. Jin határtalan kedvessége ezúttal erőszakos szenvedélybe megy át. Nem kívánom az érintését, nem epekedem egyetlen csókjáért sem, s nem vágyom a kéjgőzös mámorra, amit adni szokott olykor. Megértésre és szerelmes érzések azok, melyek most fontossá váltak a számomra.

SeokJin teljesen kihámoz a hálóingemből, s közben ő is megszabadult az ingtől és félig már a nadrágjától is. Megfordít a teste alatt, hogy szembe kerülhessünk egymással, ajkait megnyalva vezeti végig rajtam mélybarna szembogarait, s hajol le hozzám, hogy egy mély csókkal késztessen a folytatásra. Kezei a megszokott módon indulnak el rajtam, igyekezve minél több hévvel felperzselni a vágyaimat, amik most elmaradnak.

Képtelen vagyok átadni magam Jin szerelmének és férfias vágyának... ám, ha nem teszem meg, félő, hogy gyanút fog esetleg. Nem értené meg azt sem, hogy egy majdnem megerőszakolás után miért nem kívánom vele az együttlétet. Soha nem utasítottam még vissza, miért tenném meg ezt éppen most? Pedig szeretném... annyira szeretném őt megállítani... vagy inkább mást szeretnék érezni... csókolni... érinteni... Őt... a Pokoli Angyalt szeretném...

JungKook... kérlek... ne haragudj, amiért ezt teszem...