Bűnös Mennyország (BTS - JungKook ff) - 6. Nyugtalanság

Az egész éjszakát végigforgolódom, hiába van mellettem SeokJin és ölel magához, valahányszor megérzi, hogy megmozdulok. Többször is kimegyek a fürdőszobába, hogy picit lemossam az arcomat és felfrissítsem magam a feltűnően heves álmaimnak köszönhetően. Túlságosan valósághű minden egyes másodperce. Arról nem beszélve, hogy a legkülönfélébb helyeken és pozíciókban kerülök JungKook karmai közé, ami cseppet sincs ellenemre. Sőt.

Minduntalan gondolkodás nélkül adom meg magam az akaratának, és tesz úgy és akkor a magáévá, ahogy azt nem szégyelli vagy éppen vágya kívánja. Engedelmes rabszolgaként hagyom, hogy uralkodjon felettem, mindenét kielégítem, s ő boldogan szuszog az ágyban, meztelen testét éppen csak eltakarja egy részen a könnyű lepel, de amint megmoccan, lecsúszik róla az anyag és csupaszon hever a párnák között. Festői és egyben isteni látvány, szinte már belefulladok tőle.

Az újabb erotikus álmom után, ami ezúttal egy hegy lábánál a kis sátrunkban történt, mélyeket sóhajtozva indulok ki a fürdőbe. Szinte patakokban folyik rólam az izzadtság, a hálóingem a szennyesben végzi, s az este ott hagyott köntösömbe bugyolálom be magam, mikor lábujjhegyen visszaosonok a hálóba. Jin mozdulatlanul fekszik a korábbi pozíciójában, a házat el lehetne vinni a feje felől, annyira mélyen szundikál. Egy kicsit irigylem érte, noha, neki vélhetőleg nincs titkolnivalója előttem. Ellentétben velem.

Áttipegek a kozmetikai asztalkámhoz, és a hatalmas tükörrel felszerelt bútor előtt megállok. Újra és újra végigmérem magam, s azon morfondírozok, miért szégyellem inkább magam. Amiért SeokJinnel lefeküdtem egy ilyen este után, holott nem szerettem volna, hogy most megtörténjen? Vagy inkább amiatt érzek lelki ismeretfurdalást, mert egyáltalán megtörtént közöttünk úgy, hogy én közben végig JungKookra gondoltam? Melyik a nagyobb vétkem? Talán mindkettő...

Hiszen, ha szigorúan vesszük, akkor mindkét férfit megcsaltam a tudtuk nélkül. Az eszem természetesen SeokJinhez húz, hiszen nem véletlenül tartunk ki egymás mellett közel három éve, a szívem viszont kiszakadni képes a helyéről, akárhányszor eszembe jut JungKook. Nyilván, ha előállnék anyámnál a gondommal, miután alaposan felpofoz, kioktatna, hogy nekem SeokJin mellett van a helyem, a befolyása és a kapcsolatai révén meglehet mindenem, amire szükségem van. Anyagi téren legalábbis mindent meg tud nekem adni, amit csak kiejtek a számon. A jövőm biztosítva van, s tegnap estig totál azt hittem, hogy a boldogságom is Jin oldalán rejlik. Igen, ha olyan szerelmes lennék belé, mint a megismerkedésünkkor, akkor ez így is lenne. Ha úgy szeretném őt, ahogy azt megérdemli, ahogyan ő szeret engem.

Soha nem vetette a szememre az apám viselkedését, ahogy az anyám minden kénye-kedvének behódol, hogy nekem udvarolhasson, s még NamJoont sem szidalmazta, mikor elköltözött tőlünk. Megértő és gondoskodó volt mindig is, ha az érdekében állt. Ami a számára fontos volt, azért mindig oroszlánként küzdött. Egyedül akkor volt némi mosolyszünet közöttünk, mikor elvállaltam azt a grafikusi munkát. Nem akarta, hogy valaha is dolgozzak, legalábbis a közös jövőnket illetően. Jobb szeretné, ha én otthon maradnék a gyerekeinkkel és nevelném őket. Ahogy az egy úri feleségtől elvárható.

De én nem erre vágyom. Nem vágyom már arra, hogy gondoskodjanak rólam és azt sem akarom, hogy megmondják, mikor és mit tegyek. Vannak érzésem, kijártam megannyi elit iskolát, hogy különbséget tudjak tenni jó és rossz között, ahogyan képes vagyok dönteni is egy-egy helyzetben. Lehet, hogy megalkuvó vagyok, vagy éppen meghunyászkodom az anyám akarata felett, de ezt egyedül apa miatt teszem. Ha ő nem lenne, akkor valószínűleg már én sem itt tartanék.

- Korán keltél, kedvesem – Jin kissé reszelős hangja rángat ki mélyen szántó eszmefuttatásaimból, mire csak a tükörképére nézve elmosolyodom.

- Nem tudtam aludni tovább... – felelem egy kényszeredett mosoly kíséretében.

- Igen, azt éreztem... – kuncogja ő is egy halvány mosollyal egybekötve, aztán kikászálódik az ágyból és egyetlen boxeralsóban ballag mögém. – Jobban vagy picit? – Két kezét vállaimra simítja és megszorítja őket egy a tincseimre nyomott puszit követően.

- Igen. Jobban... te azért tudtál pihenni tőlem? – kérdezem, mikor jobbjára szorítok és felnézek rá a tükörből.

- Ne aggódj miattam, EunHee. Jól vagyok...

- Örülök...

- Csodás voltál az éjszaka... – suttogja fülemhez hajolva, majd egy érzéki csókot nyom nyakam alsó pontjára. – De olyan távolinak tűntél, kedvesem. Nyomja valami a lelked talán? – Leguggol elém és picit maga felé fordít a székben ülve. – Mégsem vagy olyan jól?

Hogyan mondhatnám meg neki, hogy végig más férfire gondoltam, miközben az ő ajkai csókoltak? Hogyan is bánthatnám meg őt, aki tényleg a tenyerén hordozna, ha azt akarnám? Csak egy fáradt mosoly az, amivel reagálok az utolsó kérdésére, s ezúttal ez elégnek is bizonyul neki. Felkel mellőlem, összeborzolja kócos fürtjeit, majd felmarkolva a nadrágját vonul át a fürdőbe.

Miután megpróbálom kiverni a fejemből JungKookot egy képzeletbeli buzogány segítségével, én is készülődni kezdek. Tudom, hogy az anyám azt parancsolta, hogy maradjak itthon, de ezúttal nem fogok behódolni neki. Nem megyek dolgozni, rendben, talán be tudom adni a főnökömnek, hogy szeretnék egy kis kimenőt kérni mára és nem fog miatta keresztbe lenyelni.

SeokJinnek ma is megannyi tárgyalása lesz – bár fogalmam sincs, hogy kik az üzletfelei, mert erről soha nem beszéltünk – úgyhogy, ő megint nem fog tudni mellettem lenni. Ami pedig a bátyámat illeti, ideje lenne végre találkoznunk, lassan egy hete nem emelte meg a formás fenekét és nem jött be hozzám a munkahelyre, hogy legalább ott megigyunk egy kávét. Tudom, hiábavaló lenne, hogy áthívjam, mert megfogadta, hogy ide soha többé nem teszi be a lábát. Apát arra rávenni, hogy kimozduljon itthonról egyenesen felér a lehetetlen küldetéssel. NamJoon jó indok lesz anyámnak, hogy elhagyjam a házat, bármennyire is nem tetszik ez neki.

Nagyjából háromnegyed óra alatt el is készülünk mindketten SeokJinnel, szinte teljesen mindegy, milyen színű öltönyt vesz fel, mindig fess és kifinomult benne. No meg persze lehengerlő is egyben. JungKook is hasonlóképp festhetett ilyen viseletben még ügyész korában... Egek! Már megint körülötte forognak a gondolataim! Ráadásul úgy, hogy közben SeokJin kezét szorongatom, ahogy ballagunk le a lépcsőn, hogy kikísérjem őt az autóhoz.

Egy gyors csókot követően elköszön tőlem, majd kibújik a zakójából, gondosan ügyelve a vasalt anyagra az anyósülésre hajtogatja, és egy újabb csókot dobva száll be a sportkocsi volánja mögé. Tökéletesen passzol hozzá ez a külföldi márkájú – talán amerikai, vagy valami ilyesmi, bevallom, ilyen téren igazi analfabéta vagyok, sohasem vonzottak – jármű, a motor hangosan felbőg, amikor elfordítja a kulcsot, felteszi a szemüvegét, hogy óvhassa csillogó íriszeit a reggeli napfénytől, még egyet int a visszapillantó tükörbe, és elhajt a ház elől.

Felrémlik az éjjeli motorozás, ami alatt igazán szabadnak éreztem magam. JungKook lehet, hogy veszélyes alak, de soha korábban nem éreztem még nagyobb biztonságban magam, amikor mögötte ültem. Független és elpusztíthatatlan. A bőrömön érzem az éjszakai száguldozást, szinte kiráz a hideg az emlékfoszlánytól, amikor a reggeli fuvallatot megérzem az arcomon.

Meglátom az apám terepjáróját a garázsban pihenni, máris szárnyra kell a fantáziám, hogy talán mégis megoldható a távozásom. Apa úgysem mond ellent nekem, hiszen már csak én vagyok neki, aki mellette van ebben a helyzetben, és ha elkérném a slusszkulcsot, habozás nélkül nyújtaná át a papírjaival együtt.

- Te mégis hova készülsz, EunHee?! – Anyám áll a bejárati ajtóban, hibátlan frizurával és gondosan felkent sminkkel, kosztümje pedig a mindig kimért és rideg üzletasszony látszatát kelti. – Tegnap este nem voltam elég egyértelmű azzal, hogy megtiltottam, hogy elhagyd a házamat?

- NamJoonhoz megyek – felelem higgadtságot magamra erőltetve, de legbelül forrongok.

- Minek akarsz te átmenni ahhoz a gyerekhez? – fonja össze karjait a mellkasa előtt.

- Azért, mert ő a bátyám. Aki a te fiad – szűröm a fogaim között.

- Az volt, míg ki nem tette a lábát a házból a tiltásom ellenére.

- Attól, mert elköltözött, még a fiad maradt. Nem a házfalak tartják össze a családot, hanem a szeretet.

- Mit tudsz te a szeretetről? Te is gyerek vagy még! A szeretet semmire sem való, csak arra, hogy tönkre tegyen! A szeretet pont arra jó, hogy feladd saját magadat és behódolj másoknak! Egyedül erre jó. Irányítani tudod a másikat, de a céljaidat nem csak a szeretettel éred el, hanem akarattal.

- Ahogyan apa is behódol neked meg a parancsaidnak?

- Az apádat hagyd ki ebből! – ripakodik rám, valamiért mindig kényes téma ők ketten, valahányszor csak előhozom érvként az apám viselkedését.

- Talán ő nem szeret eléggé? Elvisel mindent, amit teszel vele és velem. Szerinted nem szeret eléggé? Átadta a cég vezetését neked, hogy úgy manipuláld az embereket, ahogy a kedved tartja. Engem is sakkban tartasz vele, mert nem akarom magára hagyni egy olyan némberrel, mint amilyen te vagy! – Újra csattan anyám tenyere az arcomon, amin már meg sem lepődöm. Másként soha nem tudta érvényesíteni az akaratát. Amikor rosszabb jegyet hoztam haza az iskolából a négyesnél, akkor is pofont kaptam. Amikor meséltem neki az első szerelmemről, felpofozott és apámat okolta mindenért. Vajon mit tenne akkor, ha megtudná, hogy tegnap JungKook mentette meg az életemet és hozott is haza? Megfojtana a puszta kezeivel... – Ennyit tudsz csak? Pofozkodni? Ennyivel szerinted megoldódik minden? Egy pofonnal?

- Tűnj a szemem elől! – fújtat vörösen izzó fejjel, s ettől a látványtól mosolyognom kell, amit nem félek ki is mutatni felé. Tegnap sokat megtanultam TaeHyungtól és JungKooktól. Rá kellett jönnöm, hogy mindvégig igazuk volt. JungKooknak az anyámat illetően, TaeHyungnak pedig a világról alkotott képről. Az anyám éppen olyan ember, akik ellen ők harcolnak nap mint nap.

- Kérlek – húzom ki magamat, ahogy ellépek az anyám mellől, majd a dolgozó szoba melletti vendégszobába robogok, ahol apám tölti mindennapjait. Egyedül akkor szokott az emeletre jönni, ha NamJoon szobájába megy emlékezni.

Apa most is az ablakon bámul kifelé, szinte soha nem merészkedik ki a rejtekéből, még enni is idebent szokott. Elmosolyodik, amikor meghallja mozdulni az ajtót. Rajtam kívül egyedül a szobalány az, aki minden nap bejön hozzá és gondoskodik róla. Ha az anyámon múlna, akkor apát már csak a temetőben látogathatnám.

- Mi járatban, csillagom? – kérdez, ahogy rám pillant.

- Jöttelek meglátogatni – sétálok hozzá közelebb, az asztalhoz érve látom, hogy reggeli gyanánt megint csak egy Bloody Mary koktélt fogyasztott, mire elhúzom a számat csalódottan.  – Nem lesz ez így jó, apa... – pillantok az üres pohárra, aztán apám fátyolos szembogaraiba, melyek egykoron boldogságtól csillogtak, mára viszont megkopott a ragyogásuk.

- Mire gondolsz, csillagom? – A kérdést hallva a pohárra mutatok, s apából egy mélyről jövő, elkeseredett sóhaj szakad fel. – Sajnálom...

- Miért hagyod, hogy így bánjon veled? Mindent feláldozol miatta, apa? Nem volt elég a fiad? Az örökösöd? Most saját magadat akarod eldobni miatta, ahelyett, hogy szembe szállnánk vele? – A térdeim megremegnek apám könnyes lélektükrei láttán, érzem, hogy titkol valamit, nem hiszem, hogy csupán a szerelem az, ami vezérli a döntéseit. – Miért hagyod ezt, apa? – Lenyelem a kibuggyanni készülő könnyeimet, mielőtt még zokogva borulnék a karjaiba.

- Sok mindent nem érthetsz, EunHee...  – sóhajt fel nehézkesen.

- Akkor magyarázd el, apa, hogy értsem. Itt vagyok. Beszéljük meg végre. Talán együtt erősebbek leszünk. – A nyakamban lógó ékszerre fogok, amit NamJoontól kaptam az utolsó születésnapomra, mikor elárulta, hogy amint módjában áll, elköltözik. Másnap meg is tette. Akkor mondta, hogy ebben a nyakláncban rejlik az erőm, hogy végre követhessem őt. Azóta is vár, hogy megtegyem. Talán ennek most érkezett el az ideje. – Apa? Miért nem akarsz szembe szállni azzal a nőszeméllyel?

- Az a nőszemély az anyád... – forgatja meg szemeit. – Ő szült téged.

- Igen, ennyit tett. De többet nem adott a boldogságomhoz. Még emlékszem rá, amikor te az voltál. Kislány voltam még, a térdeden lovagoltam a teraszon ücsörögve, és néztük, ahogy NamJoon a láthatatlan ellenséggel küzd a lézerfegyverével. – Egy könnyű, felfelé ívelő görbület telepszik szájára, ahogy felidézi magában a képet.

- Elfáradtam, EunHee... – sóhajt fel maga elé nézve.

- Miben fáradtál el? – Megfogom reszkető kezeit, melyek mindig is a kemény munkáról tanúskodtak.

Egyedül a két kezével építette ki a birodalmat, ha kellett, éjszakába nyúlóan dolgozott a gyárban a munkásokkal, hogy meglegyen az arra napra kiírt mennyiség. Ha kellett, akkor extra túlórát fizetett vagy éppen ő maga ment szembe az embereivel, mikor elégedetlenkedtek. Sokszor ébredtem meg az éjszaka folyamán, mikor a szakszervezettel vitatkozott, aztán pedig órákat gubbasztott a papírok felett, hogy megoldást találjanak a problémákra.

- Belefáradtam az örökös harcokba, EunHee... nincs már erőm anyáddal is viaskodni. Azok a piócák kisajtoltak belőlem mindent.

- Piócák? Kikre gondolsz, apa? – értetlenkedek.

- Az ügyvédekre, a szakszervezetisekre, a korrupt és álnok üzletemberekre, akik a nyomorba taszították az apádat. Akik elszerették tőlem az anyádat, és ő hagyta magát minden egyes üzlet esetében.

- T-tes... tessék? – pislogok nagyokat a hallottakra, szinte alig tudom felfogni apám szavait. – Ezt hogy’... hogy’ érted?

- Az anyád eladta magát minden férfinak, hogy a cég a kezemben maradjon. – Ujjait sötét hajába fúrja és megszorítja a megőszült tincseket. A szívem sajdul bele a megtört apám látványába. – Az anyád nem akart nélkülözésben élni egyetlen napig sem. Megkértem, hogy adjuk el a gyárat, amíg még van rá lehetőségünk, kezdjünk új életet egy másik városban, ahol ugyanúgy alapítunk egy vállalkozást, de kisebbet a jelenleginél. De anyád nem akart ebbe belemenni. Azt mondta, hogy nem adja a méltóságát senkinek. Őt nem fogják vesztesnek nevezni a háta mögött.

- Te mit szerettél volna, apa? – simítom kezemet ránccal tűzdelt arcára, mire elveszi kezeit hajából és rám emeli meggyötört pillantását. -  Te szeretted volna eladni a gyárat és új életet kezdeni?

- Szeretem anyádat... – feleli.

- Nem ezt kérdeztem, apa. Te mit szerettél volna? Hajlandó lettél volna újrakezdeni? – Cseppet sem neheztelek apámra, viszont anyámra annál inkább.

- Bármire képes lettem volna, csak ti boldogok legyetek... – Megcirógatja az arcomat, és egy parányi puszit lehel a homlokomra. – Nagyon büszke vagyok rád, csillagom.

- Miért mondod ezt, apa? – pislogok rá könnyeimmel küzdve.

- Mert egy ilyen gyönyörű és okos nővé lettél egy olyan apa mellett, mint én... – Ösztönösen magamhoz ölelem, néha lehet, hogy az alkoholba menekül a gondok elől, de engem soha nem felejtett el szeretni még azokban a pillanatokban sem.

- Mindig is szeretni foglak, apa, történjék bármi.

- Örökké az én tündöklő csillagom maradsz, EunHee... – Újabb puszit nyom a homlokomra, majd két tenyere közé fogja az arcomat. – Bármennyi időt is szánt nekünk együtt a sors. Akár egyetlen percet még, akár egy egész évet. – Apa hangja megremeg, nem értem, miért mond ilyeneket, soha nem volt még ennyire érzelmes hangulatában, még akkor sem, mikor kiütötte magát a pia miatt.

- Miért mondod ezt, apa? – Kérdőn járatom szemeimet a pillantásában, majd egy nagyot sóhajtva az asztalra vezeti tekintetét.

Követem a pillantását, ami egy világosbarna dosszién pihen meg, rajta az apám nevével. Meglehetősen vaskos az anyag, felegyenesedem, és a kezembe veszem a paksamétát. A gyárról szóló dokumentumok százával gyülekeznek benne, s ahogy átolvasom őket, az ágy végére ülök le döbbenetemben. Mindennel az anyám rendelkezik. Ha az apám elhagyja, akkor kisemmizve az utcára kerül, és tudom, hogy ilyen állapotban egy napot nem élne túl.

A papírokból az is kiderül, hogy ha bármelyik törvényes gyermek – azaz a bátyám és én – esetleg elhagyja a szülői házat huszonöt éves kora előtt, akkor automatikusan lemond az örökségéről és minden anyámra száll. NamJoon mikor elköltözött még nem töltötte be a huszonötöt, nekem pedig alig van még két évem addig. Tehát NamJoon részvényei már anyámnál vannak, ami azt jelenti, hogy hetvenöt százalékban már ő rendelkezik a céggel, a maradék huszonöt az, ami az apámé. Arra kevés, hogy eladhassa a gyárat és új életet kezdjen.

Tovább olvasom az iratokat, egyre mélyebb bugyrokba ásom magam az információkkal, jobb lett volna inkább a boldog tudatlanság és vele együtt a gondtalanság. A gyár szinte már a csőd szélén állt a sok munkaügyi pereskedés miatt, amiket rendszerint megnyertek az alkalmazottaink. Apám pedig szó nélkül fizetett mindenkinek, s ezzel a termelésünket sodorta veszélybe, de nem adta fel. Befektetőket keresett, akik áron alul akartak vele alkudni, amibe apa nem szeretett volna belemenni. S ahogy elnézem, itt lépett közbe az anyám.

Érdekes módon egy idő után egyre több befektetőnk lett, akik egy picivel többet ajánlottak a kialkudott árnál, és végül meg is adták az összegeket, így megmenekült a gyár és a munkahely is. Viszont az egyik pénzes muksó neve többször is előkerül, egyre nagyobb összegeket ajánlva a cégnek. Felnézek a papírokról és apámra pillantok.

- Ki az a Choi HanChul? – Apám bal keze ökölbe szorul a név hallatán, érzem, hogy meglehetősen kényes kérdést tettem fel.

- Egy aljas féreg. Egy mocskos és aljas féreg, akit el szokás taposni – morogja.

- Ő az, akire céloztál? Aki elszerette anyámat tőled?

- Egy kilencvenkilós geciputtony, aki a pénzével bármit el tud érni. Megvesz ügyvédeket, rendőröket, politikusokat, más üzletembereket. Bárkit, akit csak akar. – Apám szavaiból árad az undor és a harag egyvelege, méregként száguld végig az ereiben a férfi neve, aki vélhetőleg az egész házasságát tette tönkre a megjelenésével. – Minden ajánlatot megduplázott, hogy megkaparinthassa vele az anyád kegyeit.

- Anya pedig elfogadta, igaz? – fortyogom.

- Amíg megkapta a pénzt, utána pedig ezt a férfit is kisemmizte kis híján. Megfenyegette, hogy feljelenti nemi erőszak és zsarolás miatt.

- Nem azt mondtad, hogy ez a Choi akárkicsoda bármit el tud érni a pénzével? – rebegtetem pilláimat.

- De igen. El tudott, míg nem találkozott az anyáddal. Az anyád a férfi kárán megmentette a céget a csődtől, de közben nem vetette meg a fényűző ajándékokat sem, amiket Choi küldött neki napi szinten.

- Értem...

Fújtatok még egyet, majd megint elmerülök a dokumentumok rengetegében. Choi HanChul tényleg az eladósodás szélére került azzal, hogy az anyámnak imponálhasson, ő viszont kellőképpen ki is használta a férfit. Talán még szerethette is egy kicsit. Arra néhány hónapra, míg elhalmozta őt mindennel, amit csak akart tőle. Belefáradok a sok ügyvédi megfogalmazásba, s már csuknám is össze a paksamétát, mikor egy kisebb papírhalom hullik ki belőle a szőnyegre. Ezen az apám neve áll, de ezek már inkább orvosi leletek és zárójelentések.

Hirtelen kapna utánuk az apám, de én gyorsabb vagyok nála és kissé gyűrötten felmarkolom őket. A legfelső irat a legfrissebb, tele latin kifejezéssel, amihez szinte már szótár kellene, de a nagyját ki tudom venni belőle. Apám az évek során több betegséget is összeszedett, amiből sikerült talpra állnia, viszont utoljára már a korábbiaknál súlyosabb dolgot diagnosztizáltak nála. Könnyes szemekkel kapom fel a fejemet jelentésről.

- Mennyi pontosan? – kérdezem elcsukló hangon.

- Fogalmam sincs, csillagom. Nem tudják megmondani az orvosok.

- De mégis? Egyetlen nap? Egy hónap? Fél év? Esetleg kettő? – záporoztatom a lehetséges válaszokat, miközben közelebb sétálok hozzá.

- Szeretném megmondani, de nem tudom, csillagom. Senki sem tudja... – megremeg a hangja, s most látom csak igazán megtörve az apámat.

Mindene odalett az évek során. A vállalkozása, a felesége, a fia és most a saját egészsége is. El kell mennem. Muszáj kiszabadulnom ebből a fojtogató és igazságtalan pokolból, amit az otthonomnak neveztem idáig. Menekülni szeretnék, de nem tudom, mégis hová futhatnék. Máskor mindig SeokJin volt a támaszom, de most nem tudok hozzá futni. Ő is erre a pokolra emlékeztet, hiába ő az egyetlen jó dolog benne. De ahogy az anyám beszélt a szeretetről, amiket olvastam az aktákban, ahogy bánt azzal a befektetővel is. A férfi jóhiszeműen beleszeretett az anyámba, ő pedig kihasználva az érzéseit forgatta ki mindenéből.

Nem akarom, hogy Jin is ugyanerre a sorsra jusson mellettem, még ha én nem is vagyok olyan, mint az anyám. Tudom, hogy ezt várná el tőlem az anyám. Ugyanolyan legyek, mint ő. A szépségemmel és a külsőmmel vonzzam be a férfiak figyelmét, használjam ki a vágyaikat és könnyű életem lehet. Mindenem meglehet, amit csak akarok. Nem... nem tudnám ezt a kegyetlen életet élni és kihasználni Jint egyetlen pillanatig sem.

Mérhetetlen nyugtalanság járja át az egész testemet, kell valami, ami megoldás lehet a félelmeimre. Valami, ami oltalmat és biztonságot nyújt. Valaki, aki mellett nem félek a holnaptól, aki mellett nem számít, mi történik a következő percben. Valaki, aki a megváltás lehet minden fájdalomra. Valaki, aki más, mint a normális... Valaki, aki a Pokolból érkezik és a Mennyországba repít egyetlen pillantásával.

JungKook... meg kell találnom JungKookot... muszáj... Szükségem van rá... JungKook, vajon merre lehetsz most? Hol találhatnálak meg? Merre induljak? Talán, ha követem a szívem lüktetését, elérnék hozzád, meghallanád a kiáltásomat, mellyel egyedül téged hívlak...