Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 9. Lovesick 2/2.

* * * Haru POV * * *

Nem éreztem biztonságban JiHyét, féltettem minden egyedül töltött pillanatában, amiből bőven kijutott neki az utóbbi időben. Naponta többször is felmentem a szobájába, hogy kicsit kihallgathassam őt, de az esetek nagy részében csak zokogott. Keservesen. Amikor pedig nem épp az egereket itatta, bízhattam abban, hogy legalább alszik. Átaludja a fájdalmait. Szinte alig evett valamit, volt olyan alkalom, hogy érintetlenül hoztam le a tálcákat, még JongHyun sem tudta rávenni, hogy egyen egy keveset. Nem tetszett a viselkedése, mégsem tudtam tenni ellene.

- JongHyun-shi – álltam a testőrrel szemben, újabb tálcával a kezemben. – Hallottad ma már a kisasszonyomat?

- Csak apró motoszkálást, de a vacsorája itt van még. – biccentett az asztalkára, amin az előző itt hagyott adag pihent. – Tegnap egyáltalán nem tudtam rávenni, hogy egyen. Kezdjek aggódni miatta? – kérdezte halkan.

- Én már azt teszem jó néhány napja – sütöttem le szemeimet.

- Akkor inkább megnézem őt, rendben? Legalább mindketten megnyugodhatunk, ha csak alszik. Értesítelek mindenképp – húzta biztató mosolyra a száját.

- JongHyun-shi? – állítottam meg, mielőtt JiHye szobájába lépett volna.

- Igen? Tehetek még valamit érted, Haru? – kulcsolta össze ujjait a combjai előtt.

- Te kedveled a kisasszonyomat? – érdeklődtem félszegen.

- Miért ez a kérdés? – pislogott meglepetten.

- Csak érdekel. Nagyon féltem a kisasszonyomat és szeretném, ha biztos kezekben lenne mindig.

- Értem. De emiatt nem kell aggódnod. Ha nem kedvelném, akkor is megóvnám az életét.

- Tudom, de akkor csak muszájból tennéd. Mert ezért fizet az apja. Viszont, ha tényleg kedveled a kisasszonyomat, akkor akár őszintén is meg akarod menteni – célozgattam kétértelműen.

- Haru? Úgy érzem, valamit üzenni szeretnél nekem. Jól sejtem? – mosolyodott el.

- Tudod. Vagyis nem tudhatod, hiszen nem beszél róla a kisasszonyom, s én sem fecsegek róla, de a kisasszonyom érzései. Szóval ő. Meg YongGuk-shi. Az elődöd – hebegtem.

- Igen? Mire gondolsz, Haru? Mi van az elődömmel? – kíváncsiskodott.

- A kisasszonyom beleszeretett a testőrébe – bukott ki belőlem kisvártatva, amivel kellőképpen megdöbbentettem JongHyunt.

- És viszonzatlan volt ez a szerelem? Vagy volt némi remény a kisasszony számára? – kérdezte félénken.

- Ami azt illeti nem. Nem volt viszonzatlan – reagáltam egyértelműen, s ezzel még inkább megleptem a testőrt. – YongGuk-shi rajongott a kisasszonyomért, de a távozása mindkettejüket megviselte. Főleg a kisasszonyomat.

- Haru? – közelebb lépett hozzám, majd elvette remegő kezeimből a tálcát, mielőtt szilánkokra törtem volna a porcelánt.

- JongHyun-shi, a kisasszonyom összetört, mikor a politikus elbocsátotta őt a baleset miatt, és rettegtem, hogy ezt nem vészeli túl. Folyton azt mondogatta, hogy belehal YongGuk-shi hiányába, nem éli túl, hogy elveszíti őt. – Halkan dünnyögött a hallottakra, majd folytattam is tovább eszmefuttatásomat. – De aztán megérkeztél te, JongHyun-shi, és reményt adtál a kisasszonyomnak. Amikor megjelentél mindig a háta mögött, szinte táncolt a szemében a szenvedély, amit rég eltemetettnek hittem. Egy kicsit reméltem, hogy a kisasszonyom olyan lesz, mint amilyen YongGuk távozása előtt volt. De az édesanyja váratlan felbukkanása, a hazugság, amiket át kell élnie. Rettegek, hogy nagyobb veszélyben van, mint azt képzelem.

- Képes lenne ártani magának, Haru? – kérdezte aggódva, tekintetéből pontosan ugyanazt az érzést olvastam ki, mint amit szavaiból hallottam.

- Félek, hogy igen – bólogattam habozva. – Félek, hogy a kisasszonyom árthat magának a bezárt falak között. Túlságosan régóta van bezárva. Ilyenkor az ember hajlamos~ - De a testőr megállított a további gondolataimban.

- Akkor ideje cselekednem – felelt újabb mosollyal száján.

- Kérlek, vigyázz nagyon a kisasszonyomra – sóhajtottam könnyeimmel küszködve. – Nem szeretném, ha még jobban megsérülne.

- Bízz bennem, Haru – csúsztatta bal kezét a vállamra. – Megóvom mindentől a kisasszonyodat.

- Ezek szerint kedveled őt? – motyogtam bizakodón.

- Meglehet – bólintott.

- Ez nem válasz, JongHyun-shi. Komolyan szeretném tudni, hogy valóban kedveled-e a kisasszonyomat. Ez nagyon fontos nekem. – Nem válaszolt, csak megszorította a vállamat, s ezt beleegyezésnek vettem.

JongHyun letette a tálcát, majd el is tűnt JiHye hálószobájának ajtaja mögött. Kis ideig még hallgatóztam a falapra tapasztott füllel, de a csenden kívül semmi nem szökött át az ajtórés alatt. Még csak pityergés hangjai sem. A lelkem egy része megnyugodhatott, bár még mindig aggódtam JiHye állapotáért. Ellenben JongHyun utolsó mozzanata elültette a fülembe a bogarat. Ahogy rám nézett, mikor JiHyéről társalogtunk, furcsamód csillogott a szeme. S mikor YongGukról meséltem, elszontyolodott. Éreztem a hangjában, hogy nem tetszik neki, de közben képes lenne harcolni érte. Ez tetszett, reménykedtem, hogy JiHye hasonlóan érez JongHyun iránt, és ez a testőr végre képes lesz megszabadítani őt a szenvedéseitől.

Az ajtócsengő hangja fűrészelte ketté a gondolataimat, így összekaptam néhány tálcát, aztán a földszintre siettem. A házvezetőnő már időközben ajtót nyitott, így rám várt az a nemes feladat, hogy köszöntsem a vendéget. Lee TaeMin személyében. Hirtelen összeszorult a gyomrom a tudattól. Elsimítottam néhány ráncot a ruhámról, majd a vőlegény elé járultam tökéletes higgadtságot erőltetve magamra.

- Lee TaeMin, köszöntöm a Son Rezidencián – hajoltam meg illedelmesen.

- Haru, örülök, hogy látlak – felelt mosolyogva.

- A kisasszonyomhoz jött látogatóba? Kicsit még gyengélkedik, nem biztos, hogy tudja fogadni önt – mormoltam közönyt erőltetve hangomba.

- Míg megkérdezed, addig megvárom – reagálta egy halvány fejbiccentéssel.

- Kérem, itt várjon türelemmel – kísértem át a társalkodóba, hogy JiHyéért mehessek.

Szinte kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfelé, olyannyira siettem, majd JiHye szobájához érve nagy levegőket vettem. Óvatosan bekopogtam, s bíztam benne, hogy JiHye fogja kinyitni a térelválasztót. Azonban JongHyun állt előttem, résnyire tárta a térelválasztót.

- JongHyun-shi, vendég érkezett a kisasszonyomhoz – suttogtam.

- Ki az? – kérdezte alig hallhatóan.

- A vőlegénye – mormoltam elégedetlenkedőn, JongHyun is megforgatta a szemeit.

- Szólok neki – bólintott.

- Hogy’ van? – kérdeztem meg sietve, mire egy biztató mosolyt kaptam.

- Jobban. Bár nem ragyog úgy, ahogy szokott, de jobban van, mint mikor rátaláltam.

- Köszönöm.

JongHyun megjegyzése újfent megütötte a fülemet, amit nem tudtam már reakció nélkül hagyni. Ha nem csukta volna be az ajtót, akkor tovább faggattam volna, de sajnos kizárt JiHye szobájából. Tetszett, amivel illette a kisasszonyomat. Nem ragyog úgy, ahogy szokott... mintha a legszebb csillagról beszélt volna. Valaminek történnie kellett ebben a kis időben, míg odalent voltam. Talán JongHyunnak sikerül közelebb kerülnie a kisasszonyomhoz, s ezúttal JiHye sem lesz rest viszonozni a közeledést? Talán végre meghallgatásra talál mindkettőnk imája?

Tanakodásaim közepette már újfent odalent voltam, egyenesen a társalkodó felé lépdelve. TaeMin a kandalló előtt ácsingózott, ezúttal nem foglalt helyet önkényesen. Furcsán kedvesnek látszott ezzel a külsővel, mintha kicserélték volna az elmúlt két hétben. Megálltam a boltív alatt, s mélyen meghajolva köszöntöttem ismét.

- Elnézését kérem, hogy megvárakoztattam. A kisasszonyom hamarosan fogadja önt – feleltem felegyenesedvén.

- Addig van kedved csatlakozni hozzám, Haru? – pillantott rám, egy gyengéd mosollyal egybekötve.

- TaeMin-shi? – léptem hátrébb kétkedőn.

- Ne félj, Haru, nem bántalak. És a múltkori viselkedésem miatt is szeretnék bocsánatot kérni.

- TaeMin-shi? – hebegtem döbbenten.

- Azt hittem, hogy téged is megszédíthet a pénzem – reagálta kajánul vigyorogva.

- Akkor merőben tévedett az úrfi. Én nem vagyok az a fajta lány, aki elcsábul némi zöldhasúért cserébe – durrogtam elégedetlenül, megint ugyanaz a TaeMin állt előttem, mint aki két hete kikezdett velem.

- Mivel lehet megnyerni egy magadfajta lányt? – közelített hozzám vadászó léptekkel. – Talán ékszerrel elbűvölhetnélek?

- Nem hinném – ráztam fejemet.

- Akkor inkább valami csillogó ruha? – megforgattam a szemeimet, nem túlzottan járt közel az igazsághoz. – Fényűző vacsorák és estélyek? – faggatózott, de újfent csak a fejemet ráztam.

- Még csak nem is közelít.

- Áruld el nekem, Haru – támaszkodott meg bal kezével a boltív falán, ahogy hátammal a függőleges felülethez simultam. – Hogyan tudnálak meghódítani téged? – Jobb kezével arcomhoz nyúlt, majd ujjai közé fogott egy vastagabb tincset és végigsimított rajta.

- Kezdjük azzal, hogy nem lesz a kisasszonyom vőlegénye. – Ezzel kibújtam a félfogságból, és két perdülés múltán az oszlopos előtérben álltam, várva JiHye felbukkanására.

TaeMin megrázta a fejét és a pamlaghoz ballagott, ahogy tudatosult benne az újabb kikosarazás ténye. Egyetlen röpke percre azt hittem, hogy változott valamit a múltkori óta, de velejéig romlottnak tűnt. S nem én voltam az a lány, aki ezen változtathatna bármikor is. Szerencsére JiHye összeszedte magát és lejött a szobájából. Nyomában JongHyunnal. A testőr szemrebbenés nélkül ballagott JiHye mögött, minden porcikájában árulkodó volt: az életét adná a kisasszonyért.

Megálltam JongHyun mellett, s együtt figyeltük a jegyespárt. Ahogy vagdalkoztak a szavakkal, bosszantó és keserves látvány volt. JongHyunnak olykor ökölbe szorult a keze, kiváltképp mikor az érzésekről beszélgettek, és JiHyét elkényeztetett nőnek titulálta. Ettől még az én gyomrom is felfordult. Mindennek lehetett volna nevezni, csak kitartottnak nem. Ellenben JongHyunra most is számítani lehetett. Kifújta idáig bent tartott levegőjét, és a társalkodóba lépdelt magabiztosan.

Egy mondvacsinált indokkal kimentette, mielőtt újabb sértés éri őt, s már én is kezdtem megkönnyebbülni, amikor TaeMin megjelent a hallban és szeretett volna csatlakozni a kisasszonyhoz. Nagyot kellett nyelnem, mikor tekintetével rám pillantott, s csak még jobban elmosolyodott a teázás hallatán. Megijedtem, hogy esetleg JiHye észrevesz valamit, de tudom, hogy nem bántott volna miatta, hiszen tisztában volt az érzéseimmel. Tudta, hogy tetszik a választott vőlegény, hiszen még az eljegyzés előtt elmeséltem neki a titkomat.

Negyed óra elteltével már a méretes tálcával a kezemben sétáltam az udvarra, hogy ott szolgálhassam fel a levendula-teát, JongHyun készséggel ugrott a segítségemre, és vette le a két csészét, amiket a jegyespár elé csúsztatott. Kicsit még igazítottam a helyzetükön, pontosabban szólva elegánsan megterítettem, majd felszolgáltam a gőzölgő folyadékot.

- Igazán szép napunk van – szólalt meg TaeMin, ahogy a teájába kortyolt óvatosan.

- Valóban. Ízlik a tea? – kérdezte JiHye, ahogy letette a csészét a nőies hörpintés után.

- Kellemes aromát képvisel. Lágy, nem tolakodó, nyugtató, ám mégis felüdítő – emelte rám étcsokoládé szemeit, ahogy utolsó szava elhagyta a száját.

- Elmondja, hogy miért van itt, vagy kerülgetjük még egy ideig a forró kását? – JiHye hangja ellenkezést nem tűrően csengett, majd egy újabb kortyot követően TaeMinre nézett.

- Azt hittem, már korábban tisztáztuk. Meglátogatom a menyasszonyomat, elvégre gyengélkedik – mormolta. – Talán mást tervezett a mai napra?

- Ami azt illeti, nem számítottam a felbukkanására. Úgy gondoltam, hogy az esküvőig már nem fogunk sokat találkozni – dőlt hátra a hatalmas rattanszékben, lábait érzékien egymásra téve. – Szóval? Mi járatban van, Lee TaeMin? – szegezte neki a kérdést.

- Már egy teát sem ihatok meg a menyasszonyommal anélkül, hogy ne feltételezne rólam valami negatívat – jegyezte meg kissé lekicsinylőn. – Ez fáj – incselkedett fölényesen.

- Majd ha lesz néhány szabad percem, megsajnálom, ígérem – vonta fel szemöldökét kétkedőn, miközben egy mély sóhaj szakadt fel belőle. – Úgy hiszi, hogy kíváncsi vagyok a gyerekes viselkedésére, Lee TaeMin? – emelte meg kicsit a hangját, hogy ezzel kicsit TaeMin fölé kerülhessen pozíciójukban.

- Gyerekes lennék? Hm – kuncogta újabb hörpintés múltán. – Ezt még nem hallottam magától. Bár ha jól emlékszem, kaptam néhány jelzőt öntől.

- Csak annyit, amennyit én magától.

- Csakugyan. Jól megleszünk a házasság alatt, úgy hiszem – vigyorgott ficsúrokat meghazudtolóan, s JiHyénél ezzel a viselkedésével csak még jobban készült kihúzni a gyufát.

- Lee TaeMin. Ha egyetlen percig is azt hiszi, hogy játszhat velem és a pozíciómmal, akkor nagyon téved! – JiHye dobbantva egyet cipőjével emelkedett fel a székből, karjait továbbra is mellkasa előtt tartva. – Minek jött ide egyáltalán? – fújtatott türelmetlenül.

- Azzal a szándékkal érkeztem, hogy elcsábítom a szobalányát – állt fel TaeMin is a helyéről, én pedig majdnem elájultam a hallottaktól.

JiHyére kaptam a pillantásomat, akinek pupillája megkétszereződött a hallottaktól, majdnem a teában landoltak a szemgolyói, annyira meglepte TaeMin kijelentése. De JongHyun is kissé tátott szájjal állt az események előtt. Azonnal menteni próbáltam a menthetetlent, de feleslegesnek éreztem minden próbálkozásomat.

- JiHye kisasszony, kérem. Én~ – hebegtem, rettegve a reakciójától.

- Haru, úgy hiszem, hogy a vendégünk távozni méltóztatik. Kérlek, kísérd ki a vőlegényemet – utasított magabiztosan. – Lee TaeMin, köszönöm a látogatását. Úgy vélem, hamarosan összefutunk megint – bólintott.

- Son kisasszony, örvendtem. Örülök, hogy jobban van. – TaeMin is udvariasan meghajolt JiHye előtt, aztán az ajtóhoz kísértem némi haraggal a lelkemben.

- Ezt igazán nem kellett volna mondania, TaeMin-shi! – bukott ki belőlem a bejárati ajtóhoz érve. – Mi lesz, ha a kisasszonyom~

Azonban befejezni már nem tudtam, közelebb hajolt az arcomhoz, érzéki mosolyra húzta dús ajakpárját, aztán bőrömhöz érintette őket. Köpni-nyelni nem tudtam, s már csak arra eszméltem, hogy TaeMin elhagyja a Son Rezidenciát, s nekem felelnem kellett JiHye előtt a tettemért...

Bodyguard (SHINee TaeMin, JongHyun) - 9. Lovesick 2/1.

- Szeretnék meggondolatlanul cselekedni – bukott ki belőlem félénken, miután nem csak nevét tudtam mantrázni megállás nélkül.

- Mára épp elég butaságot csináltál. Nem gondolod?

Kicsit hátrébb húzta a fejét, de túlságosan nem távolodott el, s ezt használtam ki, hogy újabb ostobaságot kövessek el aznap. Ajkaihoz hajoltam, hogy végre számon érezhessem őket, ne csak a csuklóm belső felén. Félig lehunyt szemekkel közeledtem JongHyunhoz, akinek kézfeje remegve pihent tarkómon. Éreztem forró sóhaját a számon cikázni, éppen úgy kapkodta levegőjét, ahogy én próbáltam oxigénhez jutni minden egyes szívdobbanásom pillanatában.

- Mit... csinálsz...? – zihálta félszegen.

- Egy butaságot – szuszogtam aléltan, egyre jobban meg akartam csókolni.

- Pihenned kéne inkább – hátrált apránként, de teljesen nem tudott elhúzódni tőlem tartásának köszönhetően.

- Lehet. De mostanában nem tudom betartani a szabályokat. – Feljebb csúsztattam tenyeremet mellkasán, s meg sem álltam bársonyos tincseiig.

- JiHye – suttogta elhalón. – JiHye... ne csináld... – nézte esdeklő pillantásomat. – Ha ezt most elkezdjük, mindkettőnk nagy bajba kerül – próbálkozott észérvekkel meggyőzni, hogy megállítson.

- Ennél nagyobba, mint amiben vagyok? – ellenkeztem akarata ellen. – Ha már börtönben kell élnem, kényszerítve bizonyos dolgokra, akkor inkább megszegem a szabályokat a börtönőrömmel.

- Son kisasszony... kérem... legyen észnél... – győzködött halkan. – Csak azért szeretné ezt, mert el van keseredve. Higgye el, a kisasszony jobbat érdemel nálam.

Gyengéden megragadta nyakán pihenő karomat, majd elhúzva testéről, két keze közé fogta jobb kezemet és a balt is hozzá emelte. Lejjebb hajolt kézfejeimhez, majd apró csókot hintett a bőrömre. A szívem hatalmasat dobbant a bordáim között eme tettétől, s éreztem, ezzel csak még nagyobb hatással lesz rám a jövőben. Felrémlett bennem utolsó mondata, amivel saját magát véleményezte, elszorult a torkom. Jobb tenyeremet meleg arcára simítottam, így ösztönöztem a szemkontaktusra. Ragyogtak lélektükrei, hiába volt szomorú a hangulata.

- Miért mondtad az előbb, hogy jobbat érdemlek nálad? – idéztem fel korábbi megjegyzését.

- Talán nem így van? Gondolja csak végig a kisasszony. A kisasszony egy politikus lánya, művelt és finom nő, aki száz férfit kaphat minden ujjára. Én csak egy egyszerű testőr vagyok, aki annak szentelte az életét, hogy embereket óv meg a bajtól. Mit adhatnék én a kisasszonynak, amije nincs meg? – kényszeredett mosolyra húzta ajkait, amit én egy visszafogott görbülettel viszonoztam fejemet ingatva.

- Sokkal többet, mint száz férfi. Száz férfi nem adná értem az életét, de te igen. Te adnád, még ha csak kötelességből is. Ők ellenben csak a vagyonomat és az általam kivívott pozíciójukat féltenék. Az életemet vennék, ha azzal feljebb juthatnak a ranglétrán. Te nem. Te képes lennél meghalni, hogy én élhessek – cirógattam meg bőrét gyengéden, mire újabb mély sóhaj szaladt ki ajkai között.

- Kisasszony... – sütötte le szemeit kissé szégyenlősen.

- Mi a baj? – húzódtam közelebb hozzá, majd állán megtámasztva kezemet, emeltem fel fejét, hogy tekintetünk ismét találkozhasson. – Talán nem így van? Nem halnál meg értem? – néztem mélyen tündöklő lélektükreibe, melyek csillagokat megszégyenítően ragyogtak rám.

- Pontosan így van – súgta bőrömre. – Ahogy a kisasszony elmondta. Az életemet adnám a kisasszonyért, bármikor. – Tekintete megbabonázott, örvényként húzott magába szempárja, s csak még jobban úgy éreztem, szükségem van a testőrömre.

- Akkor kérlek, többé ne legyél ilyen véleménnyel magadról. Ne becsméreld magad, kérlek.

- Ahogy a kisasszony óhajtja – bólintott tenyerem alatt.

- Ez a kérés az óhajomtól teljesen független. Amit kérek és amit szeretnék, merőben különbözik egymástól – jegyeztem meg mosolyogva.

- Hogyan? Mire gondol a kisasszony? – pislogott parányikat meglepettségében.

- A kérésemet hallottad az előbb – bólintott válaszul. – Az óhajom pedig – sóhajtottam fel némiképp tanácstalanul. – Amit szeretnék az, hogy ne láss bennem egy elkényeztetett fruskát – néztem könnyes szemekkel JongHyun szemébe.

- Higgye el a kisasszony, már rég nem így látom a kisasszonyt – pironkodott gyermekien.

- Hanem? – kíváncsiskodtam bátortalanul. – Minek látsz, JongHyun?

- Egy~

Azonban felelni már nem tudott, ajtókopogtatás szakította félbe a párbeszédünket. Míg nem fejtette ki a gondolatát, nem akartam ajtót nyitni, de JongHyun számára ez volt a megváltás. Kimentette magát a válaszadás alól. Felkelt mellőlem, udvariasan meghajolt előttem, aztán a térelválasztóhoz ballagott. Résnyire tárta a falapot, nem feledte el, hogy milyen állapotban talált rám. Hallottam, ahogy vált néhány szót Haruval, aztán becsukta az ajtót és visszalépdelt hozzám.

- Vendége van a kisasszonynak – dőlt meg illően.

- Oh, kicsoda? – pislogtam nagyokat.

- A vőlegénye, Lee TaeMin érkezett a kisasszonyhoz – reagálta halkan, mintha ezernyi gombostű szántana végig torkán szavaitól.

- Értem – pihegtem csalódottan. – Akkor illene fogadnom is őt – motyogtam az orrom alatt.

- Gondolom – hajtotta le a fejét. – Vagy kimenthetem a kisasszonyt, ha úgy kívánja, gyengélkedéseire hivatkozva.

- Nem szükséges. Lemegyek. Fogadom az úrfit – vettem nagy levegőt, majd lecsúsztatva vállaimról JongHyun zakóját, a testőrömhöz araszoltam és átnyújtottam a ruhaneműt. – Köszönöm a figyelmességed.

- Kérem, rendelkezzen velem a kisasszony – fogta ujjai közé a zakót, mikor kézfejünk összeért, gyengédséggel telve simogatta meg ujjhegyével kézfejemet, s a pillantásunk összefonódott.

- Hálásan köszönöm – döntöttem meg fejemet JongHyun előtt, majd felegyenesedvén a fürdőszobám felé indultam; hátamon éreztem JongHyun áhítatos szembogarait, ahogy újra és újra végigméri alakomat.

Az ajtóhoz érve még egyszer hátra fordultam. Mozdulatlanul állt a szobám közepén, ujjai között szorongatva a matériát. Megállás nélkül nézett végig rajtam, s ezt felhasználva fordultam teljes testtel felé. Elvörösödött, amit én csak egy halk kuncogással viszonoztam. Sikerült zavarba hoznom, bármennyire is mutatta magát mindig kimértnek és távolságtartónak. Most nem volt más, mint egy kamasz. Egy félénk gyerkőc.

Megtámaszkodtam az ajtófélfán, majd lazán összefontam karjaimat a mellkasom előtt, ezzel még kihívóbbá téve melleimet. Beharaptam alsó ajkamat, miközben végigsiklott tekintetem JongHyun alkatán. Mindig feszes tartásában volt valami hanyag, mélybarna szempárja melegséget és megértést árasztott, karjai oltalmazón lógtak teste mellett. Még így is tökéletesnek láttam, annak ellenére, hogy nem ugyanaz volt a származásunk. Úgy éreztem, képes lennék leélni mellette egy életet. Biztonságban.

- Engedelmével – hajolt meg, megszakítva a szemkontaktust. – Az ajtó előtt leszek, míg elkészül a kisasszony.

- Igen – pihegtem elhalón.

Széles hátán elrévedezve néztem, ahogy kisétál a szobámból, s becsukja maga mögött az ajtót. Össze kellett szednem magam mielőbb, hogy TaeMin elé járhassak, elvégre látogatóba érkezett hozzám. Gondoltam, hogy csak a szokásos kötelező köröket futja le, amiket feltétlenül meg kell tennie, aztán az esküvőig már túl sokat úgysem találkozunk. Utána pedig nemes egyszerűséggel kerüljük egymást.

JongHyun távozása után kerestem egy alkalmas ruhát, amivel takarni tudtam a sebeket a csuklómon, majd leengedve tincseimet, némi smink felkenése után elhagytam a szobámat. Napok óta először. JongHyun az ajtóm előtt állt, szobrokat megszégyenítő tökéletességgel, majd meglátva engem, parányit biccentett. Ösztönösen elmosolyodtam. Bólintottam én is egy egészen aprót, aztán egy mély sóhajt követően a lépcső felé vettem az irányt. JongHyunnal a hátam mögött. Megnyugtatott a közelsége. Erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

A társalkodóban már ott ücsörgött a kellemetlenkedő vőlegényem, mintha már az egész Son Rezidencia az övé lenne, úgy pöffeszkedett a kanapén. Piszkálgatta a porcelánokat az üvegasztalon, aztán megbirizgálta a terítő anyagát is, végül elégedetlenkedőn felsóhajtott és a pamlag mögötti kandallóhoz baktatott. A képeket kezdte nézegetni, s ekkor éreztem alkalmasnak, hogy köszöntsem.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattam, Lee TaeMin – léptem át a boltív alatt, JongHyun megállt a hall oldalán. – Mit tehetek önért? – álltam meg néhány lépésre tőle.

- A hogyléte felől szeretnék érdeklődni – fogdosta a kandallón lévő mütyüröket. – Hogy’ érzi magát, Son JiHye? – sandított rám kicsinyesen.

- Köszönöm kérdését, jól vagyok. Kicsit gyengélkedtem mostanában – feleltem kimérten.

- Hallottam, hogy nincs jól az utóbbi napokban.

- Csakugyan? – döntöttem oldalra a fejemet.

- Igen – fújtatott, miközben zsebre dugta a kezeit. – Az apám érdeklődött az ön apjánál, tőle tudom a híreket.

- Értem. Tehát nem maga volt az, akit érdekelt az állapotom.

- Ön sem zavartatta magát, hogy értesítsen – fordult felém féloldalasan. – Elvégre a menyasszonyom volna – szűrte fogai között. – Illő lenne legalább egy telefont megejtenie betegeskedéséről, vagy üzennie egyik szolgálójával.

- Ahogyan illő lett volna az is, hogy ön keres meg telefonon, ugyanezen okból kifolyólag.

- Várja már az esküvőt? – váltott témát kissé idegesen.

- Ugyan miért érdekli ennyire? Hisz’ magának ez csak egy kötelezettség, ahogyan nekem is az. Apáink rendezték, mi csak teljesítjük a parancsokat. Nemde?

- Elképzelhető. De azért nem ártana, ha éreznénk is egymás iránt valamit, vagy kegyed nem így gondolja? – húzta ki jobb kezét a zsebéből, hogy egy látszólagos porszemet vegyen mérce alá ujjaival.

- Érzek – vetettem oda könnyelműen.

- Megosztaná ezt velem? – emelte rám szempárját kicsinyesen. – Szeretném tudni, miként érez irántam.

- Megvetem. Egy arrogáns és kegyetlen férfinek gondolom, aki csak kihasználja a nőket. Nincsenek érzései, azt sem tudja, mi fán teremnek az érzelmek. Soha nem volt még szerelmes, soha nem szenvedett, és nem tudja, milyen áldozatot hozni.

- Gondolom, csak ezt látja – szakította félbe hosszas monológomat. – Noha, nem jár messze az igazságtól. De kegyed sem akkora főnyeremény, mint ahogyan azt az apja képzeli. Elvégre egy gazdag politikus egyetlen lánya, nem szenved hiányt semmiben, nem nélkülözött, nem tudja értékelni a pénzt sem, annyi van. Csak egy elkényeztetett nő, akinek szórakozás az élet.

- Akkor tökéletesen kiegészítjük egymást – durrogtam mérgemben, megtartva némi nőiességet is.

- Nos, ha már tisztáztuk az érzéseket, nincs más hátra, mint az esküvő – közölte tényként, a puszta gondolattól is borzongani kezdett minden porcikám.

- Szerencsére nagyobb lesz a híre, mint a keletje, s csak jól kell szerepelnünk a riporterek előtt – kekeckedtem. – Remélem, a szebbik modorát hozza magával, elvégre legalább egy csóknak el kellene csattannia közöttünk – kulcsoltam össze karjaimat a mellkasom előtt.

- Csak nehogy az legyen a vége, hogy egy következőért esdekel majd – gúnyolódott öntelt vigyorral az arcán, hirtelen kedvem támadt felképelni egy váratlan pillanatban, de JongHyun felbukkanása megakadályozott benne.

- Elnézését kérem a zavarásért, Son kisasszony – hajolt meg mellettem, majd felegyenesedvén a vőlegényemre nézett. – Bocsásson meg Lee Úrfi, hogy megzavarom önöket, de a kisasszonyt keresik telefonon. Fontosnak tűnik a hívás. – Nem is foglalkoztam vele, hogy Haru szokta az ilyen üzeneteket átadni, meghajoltam TaeMin előtt, majd a hallban lévő telefonos asztalkához tipegtem.

- Hogyan? – pislogtam nagyokat, ahogy az érintetlen készüléket mustráltam. – JongHyun? – szólítottam meg, ahogy mögém ért.

- Gondoltam, inkább kimentem a kisasszonyt, mielőtt újabb sértés áldozatává válik – felelte megértőn. – Remélem, nem bánja a dolgot a kisasszony – sütötte le szemeit.

- Köszönöm, hogy kimentettél – reagáltam mosolyogva. – Ha tovább kellett volna hallgatnom azt a ficsúrt, megbolondultam volna.

- Szeretne kimozdulni a kisasszony? – tette fel halkan.

- Kimozdulni? – pilláztam rá meglepetten s egyben csodálkozva. – Mire gondolsz, JongHyun?

- Gondoltam, szívesen levegőzne a kisasszony. A kertben – mutatott a hátsó kijárat felé.

- Igen, egy kis friss levegő biztosan jót tenne – intéztem hozzá egy félszeg mosolyt.

- Akkor erre tessék, Son kisasszony – engedett előre.

- Csatlakozhatnék? – érkezett a kérdés a társalkodóból, ahol TaeMin ácsorgott várakozón.

- Talán újra sértegetni szeretne? – néztem rá bosszúsan, mire csak egy mosolyt kaptam válaszul.

- Ön sem volt éppen a legkedvesebb formájában, ha meg nem sértem. De inkább beszélgessünk kicsit.

- Legyen – fújtattam, noha egyetlen porcikám sem vágyott TaeMin társaságára, ám JongHyunét annál inkább szerettem volna élvezni.

- Esetleg megihatnánk egy csésze teát – javasolta, amit kétkedve ugyan, de elfogadtam, nekem is jól esett volna egy meleg innivaló.
- Haru? – szóltam az oszlopot támasztó szobalányomhoz, s már sietett is elém, hogy újabb kérésemet teljesítse.

- Parancsoljon, JiHye kisasszony – hajolt meg.

- Teázni szeretnénk TaeMin-shivel, kérlek, hozz nekünk levendula-teát és némi kekszet hozzá.

- Igenis, JiHye kisasszony – pukedlizett, aztán el is tűnt a lengőajtó mögött.

- Menjünk – indultam meg egyenesen a kert felé, nyomomban a testőrömmel és a vőlegényemmel.

Chances (BTS - RapMonster, JungKook) - 1. Múlt

Elmélázva bámulom, ahogy az első reggeli kávémmal megtelik a kedvenc bögrém, aztán fordulva kettőt az ebédlő leghátsó asztalához indulok. Kezemben a noteszommal szedem a lépteimet a székek között, majd odaérve, mélyet sóhajtva ülök le és támaszkodom meg könyökeimmel az asztallapon. Még épp csak számhoz emelem a kávésbögrémet, amikor felnézve a narancssárga terítőről egy mélybarna szempárba botlik a tekintetem. S ehhez a melegséget árasztó lélektükörhöz egy varázslatos mosoly társul. A reggeljeim fénypontja NamJoon felbukkanása.

Éppen azzal az édes mosollyal indul meg felém, amivel akkor szokott jutalmazni, mikor csak magunk vagyunk. Picit megvakarja jobb kezével a halántékát, ezzel jelezve nekem, hogy csatlakozna hozzám és mérhetetlenül kíváncsi az előző napok történéseire. Ösztönösen viszonzom a felfelé ívelő görbületet, két kezem közé szorítom a bögrémet, majd bal kezem kisujjával mutatok a velem szemben álló székre, hogy örülnék a társaságának. Alig észrevehetően biccent, aztán három lépéssel le is tudja a távolságot.

- Szép jó reggelt, NamJoon – köszöntöm, ahogy feneke érinti az ülőhelyet, ő szemrebbenés nélkül viszonozza a köszöntésemet.

- Neked is, HyeJung-ah – emeli meg poharát, amiben kedvenc teája gőzölög. – Jól aludtál? – érdeklődik halkan.

- Volt már jobb éjszakám is – dünnyögöm a porcelánt harapdálva, valamiért zavarba jövök, ahogy közelebb kerül hozzám, s már meg is feledkezem minden mondanivalómról. – Neked hogy’ telt az estéd? Most nem voltak rémálmaid? – nézek mélyen a szemébe.

- Nem. Már jó ideje nem volt bennem részük. Hála neked – bólint egy parányit hálásan.

- Nekem? Ugyan nekem miért vagy hálás? – pislogok rá meglepetten.

- Mert mióta veled találkoztam, elhagytak azok a rusnya rémképek és csak szépeket képzelgek. Még ébrenlétemben is – fűzi hozzá kissé kajánul mosolyogva, érzem, hogy a végletekig pirulok közvetlenségétől.

- NamJoon... – sóhajtok fel nevével elégedetlenül, s tudatosítva benne, hogy a távolságot illendő megtartani kettőnk között is.

- Te kérdeztél – kuncogja maga elé.

- Te pedig válaszoltál. – Az órámra nézek, és elszomorodom, hogy ideje összeszednem magam, különben elkések a reggeli megbeszélésről, aztán pedig a terápiáim csúsznak meg sorban. – Mennem kell.

- Ma is találkozunk? – egyenesedik fel ő is velem együtt, majd észrevétlenül simít végig két ujjbegyével jobb kézfejemen.

- Nem tudom, mennyi időm lesz. Tegnap délután behoztak egy fiatal fiút, akit lopáson kaptak. Nem tudni, hogy kihez kerül, de biztos, hogy sok energiát kiveszi majd az illetőből. De megéri – nézek mélyen NamJoon szemeibe, minek ragyogásához foghatóval még nem találkoztam.

- Remélem, hogy lesz néhány röpke szabad perced – suttogja némiképp csalódottan. – Hiányoznak azok a hosszú és kimerítő beszélgetések – süti le szemeit.

- Azért nem vagyok már a terapeutád, mert már nincs olyan mértékben szükséged a segítségre, mikor hozzánk kerültél. Egyedül rajtad áll, hogy mikor szeretnéd elhagyni eme falakat – tapogatom meg vállát biztatóan, bőrének forrósága szinte égeti a tenyeremet, még így a pólójának vékony anyagán keresztül is megperzsel.

- Tudom. – A vállán pihenő kezemre néz, aztán megint rám vezeti csillogó szembogarait. – De tényleg hiányoznak a beszélgetéseink.

- Nekem is – reagálom halvány mosollyal ajkaimon, majd hosszan végigsimítva felkarján, combom mellé engedem tagomat.

Nehéz szívvel válok el NamJoontól, aztán felmarkolva a noteszt és a kávémat, távozom az étkezőből és a harmadik emelet felé veszem az utamat. Kapkodva szedem a lépcsőfokokat felfelé, fejemben cikáznak egykori pártfogoltam korábbi szavai. Mindegyik fiataltól nehezen szakadok el, mert sajátomnak érzem mind a problémájukat, mind pedig a sorsukat. Az életemet teszem fel mindegyikükért, és ha kudarcot vallok, akkor napokba telik, mire újra tudom kezdeni az egészet. Sajnos volt már rá példa, hogy miután megmentettünk egy életet, három nappal később hívtak a kórházból, hogy bűncselekmény áldozata lett vagy éppen túladagolta magát. S mikor azt mondták, hogy bűncselekmény áldozata, mindannyian tudtuk, hogy visszaesett és a rendőrök csak úgy tudták megállítani őket, ha rájuk lőnek. Éppen emiatt rettegtem attól, mi lesz, mikor NamJoon fogja elhagyni az intézményt. Mikor már nem lesz a mindennapjaim része, és megint az utcákat fogja róni, mert belekeveredik valamibe. Ugyanígy aggódtam JiWonért is, nehogy visszakerüljön oda, ahonnan már egyszer kirángatták. Nem akartam, hogy összevágott arccal és véresre vert testtel fektessék fel a boncasztalra egy borús reggelen.

Mire hosszas eszmefuttatásomat zárom, fel is érek a harmadikra, majd megállok a vaskos, tölgyfaajtó előtt, ahol az értekezleteinket szoktuk tartani. Picit igazítok a ruhámon, a kávémból hörpintek még egyet, majd magabiztosan lenyomom a kilincset és belépek a légkondicionált és szakkönyvekkel felszerelt irodahelyiségbe. Az iroda közepét végigszelő, cseresznyefából készült asztal köré gyűlt néhány kollégám, de nem teljes a létszám. Kiválasztom a szokásos székemet, amiről tökéletes rálátás nyílik az intézmény udvarára, s ahonnan figyelni szoktam a fa alatt üldögélő fiatalokat. Köztük NamJoont is.

Vigyázva leteszem a porcelánt a díszes pohártartóra, aztán helyet foglalok a kényelmes fotelban. Kíváncsian vezetem végig pillantásomat a többieken, és gondolataimba merülve várom, hogy megjelenjen az igazgató is a megbeszélésen.

- Nem láttad HanBint a folyosón? – szólít meg halkan MinAh, mire kérdőn nézek rá.

- HanBin? Nincs itt? – pislogok nagyokat, majd csak ekkor tűnik fel, hogy az igazgató melletti jobboldali szék még mindig üresen áll, pedig HanBin az, aki elsőként szokott megjelenni az értekezleten.

- Tegnap délután óta nem tudunk róla. Vagyis annyit mondott, hogy kiviszi a reptérre a pártfogoltját és aztán jön is vissza – feleli aggódóan.

- Kit vitt ki? – érdeklődöm.

- Azt a Min YoonGi nevű srácot.

- Akit a szüleitől hoztak el a rendőrök, mert az apja folyton verte az anyjával együtt? – pontosítok a fiú kilétéről, mire MinAh bólint egyet. – Hamar felgyógyult... – húzom mosolyra a számat.

- Jó reggelt mindenkinek – érkezik a mély köszöntés, ahogy az igazgató megjelenik az iroda hátsó ajtajánál, majd komótos léptekkel közelíti meg helyét. – Kezdjük is el, hölgyek és urak – ül le kissé mereven a székbe, aztán kezei közé szorítja az aktáit és két koppanás után összerendezi a lapokat. – Lee HanBin munkatársnőnk úgy döntött, hogy egy kis időre elhagyja az otthonunkat. – Azonnal mozgolódni kezd mindenki a hallottakra, de a vezető erős torokköszörülése hamar véget vet a pillanatnyi hangzavarnak. – Természetesen, tárt karokkal várjuk vissza a kolléganőt, mikor úgy dönt, hogy újra csapatunkat kívánja erősíteni. A következő napirendi téma. Mint azzal mindannyian tisztában vannak, számtalan fiatal szorul segítségre, többen, mint amennyit az itteni intézményünk vállalni tud. Sokan vagyunk, de még mindig nem vagyunk elegen. Így arra jutottam, hogy Daegu másik negyedében is kialakítunk egy ehhez hasonló otthont nehézsorsú fiatalok számára, aminek az élére köreinkből kerül majd kiválasztásra egy általam alkalmasnak ítélt személy. Férfi vagy nő, nemre és korra való tekintet nélkül hozom meg a döntésemet. – Lassan végigpásztáz a beosztottjain, szinte mindenki újfent ficánkolni kezd, egyedül én vagyok az, aki nyugton tud maradni. – Haladjunk is tovább.

Sorra vesszük a megbeszélendő témákat, mindenki tart egy rövid beszámolót az előző hét eseményeiről és terápiáiról, aztán egy összegzés végeztével az igazgató engedélyét adja a távozásra. Én is pakolni kezdem a jegyzeteimet, s mikor már felkelek a székről és köszönni készülök vezetőnktől, megállít ténykedéseimben és az ablak mellé hívat.

- Kang igazgató? Tudok valamiben segíteni? – kérdezem félve.

- Mióta is vagy nálunk, HyeJung? – emeli meg kissé fejét, hogy jobb rálátása nyílhasson az udvarra.

- Mintegy tizenöt éve, Kang igazgató – hajtom le fejemet, ahogy felidézem az idekerülésem napját. – Tizenöt éve, nyolc hónapja és huszonegy napja.

- Nagyon pontosan emlékszel rá – reagál szelíden mosolyogva.

- Az újjászületésem napjára szívesen emlékszem vissza.

- Örülök – bólogat parányikat. – Tudod, hogy miért hoztam létre ezt az intézményt közel húsz évvel ezelőtt?

- Nem, Kang igazgató. Nem tudom.

- Fiatal voltam és vakmerő. Mindent megkaptam, vagy ha kellett, akkor erővel és pénzzel elvettem. Milliomossá váltam, mire betöltöttem a huszonhármat.

- Kang igazgató? – súgom halkan, fogalmam sincs, hogy mire szeretne kilyukadni.

- Egy nap találkoztam egy gyönyörű nővel, szerelem lett első látásra, azonnal összeházasodtunk, s már jött is a gyermekünk a családba. Mindent elkövettem, hogy mindene meglegyen a fiamnak és a feleségemnek, folytattam azt az életet, amit korábban, csak olykor nagyobb üzleteket is bonyolítottam. A fiam alig múlt tizennyolc éves, mikor egy este felhívott a rendőrség. – Hirtelen szorul el a torkom, és Kang igazgató hangja is megremeg. – A fiam bandavezérré nőtte ki magát röpke két év alatt, és egy félrement golyó okozta a halálát. A kórházban, az anyja kezét szorongatva hunyta le örökre a szemeit.

- Sajnálom, Kang igazgató – szorítok bal felkarjára, hogy részvétemet nyilváníthassam neki.

- Az ő képe volt az első, ami felkerült a falra. Azért, hogy soha ne felejtsem el, mit veszítettem azzal, hogy nem figyeltem a gyermekem segítségért kiáltó hangjára. Miatta hoztam létre ezt az intézményt.

- Miért mondja el ezt nekem, Kang igazgató? – A falra pillantok, ahol megannyi kép sorakozik, mindazok, akikért nem tudtunk utánakapni, hogy visszaránthassuk őket a szakadék széléről.

- Még élénken él bennem a nap, mikor téged hoztak be hozzánk. Remegtél, akárcsak a nyárfalevél. – Felém fordul gondolata végén, majd gyengédséggel telve cirógatja meg arcomat. – Valahányszor bekerül hozzánk egy fiatal, a te arcod jelenik meg előttem. Épp olyan könyörgőn néztél rám, mint mikor a fiam feküdt a kórházi ágyban, és ahogy a feleségem nézett rám, ahogy elernyedt a fiúnk teste és száraz ágként hullott ki a csuklója az ujjai közül. – Egy könnycseppet morzsol el szemének sarkából, aztán folytatja is. – Tegnap bekerült hozzánk egy Jeon JungKook nevű ifjú. Maffiavezérnek képzeli magát, de nincs bandája. Szívesen fosztogatja az időseket és a védteleneket. A rendőrfőnök börtönbe akarta csukni, de szerencsére sikerült meggyőznöm egy kimerítő telefonbeszélgetés után, hogy nálunk jó kezekben lesz. Szeretném, ha te vennéd a szárnyaid alá a fiút.

- És mi lesz JiWonnal? Vele még nem vagyok teljesen kész. Nála épp a terápia közepén tartunk. És YongHwa vagy WonShik? Nem inkább férfi terapeuta kellene ennek a fiúnak? – kínálok fel több lehetőséget másik kolléga választására.

- WonShiknek még dolga van SangHyukkal. A jelentése szerint legalábbis, és elkezdte a terápiát azzal a TaeMin fiúval is. YongHwa pedig a két hete bekerült leánykánkkal küzd harciasan. Szó szerint. Szinte a székhez kell kötözni, hogy ne kaparja ki a szemét. – Halkan felkuncog gondolata végén. – Jobb szeretném, ha te mutatnád meg neki az új esélyt.

- Ahogy kívánja, Kang igazgató – hajtom meg fejemet előtte, majd újfent ránézve egy biztató mosollyal találom magam szemben.

- Említetted, hogy JiWonnal a terápia közepén tartotok. – Bólintok válaszul. – És NamJoon? Régóta lakója már az otthonunknak. Nála nincs semmi változás?

A szívem a torkomba ugrik, ahogy NamJoonról kérdez. Tudom, hogy ha elmondom neki az igazat, miszerint készen áll kilépni a kapunkon, hogy egy új életet kezdjen, akkor az igazgató jóváhagyása után, el is kell hagynia ezt az otthont. S ezzel együtt engem is. Elhagy... A mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, és csak arra az édes mosolyra tudok koncentrálni.

Végül sikerül feleszmélnem, majd meghajolva Kang igazgató előtt, visszasétálok az asztalhoz és felmarkolva a jegyzeteimet, távozom a helyiségből. Ahogy becsukom az ajtót a hátam mögött, azonnal olvasni kezdem a paksamétákat, s rálelve JungKook aktájára, megrökönyödök. A rendőrfőnök cseppet sincs jó véleménnyel a fiúról, és egyetlen hiba után a börtön vár rá. Csupán egyetlen esély és a fiúnak lehet, hogy végleg vége. Túl nagy teher kerül a nyakamba, s ha nem birkózom meg vele, akkor JungKook sorsába kerül.

Fel sem emelem a fejemet, amikor lelépek az első lépcsőfokon, teljesen belemerülök az akta soraiba. Ösztönösen pakolom a lábaimat egymás után, míg végül a második és első emelet közötti fordulóban egy feszes mellkasba gyalogolok. Hirtelen kapom fel a fejemet a váratlan találkozástól, NamJoon mandulaszemei köszöntenek viszont. Azzal a bizonyos görbülettel telt ajkain.

- NamJoon? – pihegem nevét. – Mi járatban errefelé? – forgatom körbe a fejemet, a terápiás beszélgetéseken kívül nem igazán jönnek ebbe a szárnyba a pártfogoltjaink.

- Téged kereslek – feleli alig hallhatóan.

- Engem? – rebegtetem pilláimat meglepetten. – De miért?

- Szeretnék beszélni veled. – Közelebb lép hozzám, álla súrolja homlokomat, forró lélegzetvételeibe beleremeg mindenem, ahogy megérzem őket nyakszirtemen táncolni.

- Miről? – nyelek egy nagyot lányos zavaromban, hiába én vagyok az idősebb, mégis képes belőlem kislányos reakciókat kiváltani egyetlen pillantásával.

- Az álmaimról... – kezd bele félénken. – Amit a reggeli kávénál említettem neked.

- Igen? Figyelek? – húzódom szorosan hozzá, megrészegít férfias parfümjének mámorító aromája.

- Szeretném, ha~...

NamJoon azonban nem tudja folytatni, mert egy őrületes kiáltásra figyelünk fel mindketten, ami a földszint irányából érkezik. Automatikusan iramodunk meg lefelé, aztán a legalsó szintre érve, NamJoon veszi kézbe a dolgokat. A biztonsági szolgálat egyik tagjai orrnyergét szorítva térdel a földön, a másik pedig próbál beavatkozni. NamJoon szinte fellök, hogy megvédjen egy arcomba irányuló ütéstől, ami a legújabb jövevényünkhöz tartozik. Döbbenten lépek hátrébb, ahogy NamJoon még egyet taszajt rajtam és nekiesik a fiatalabb srácnak, hogy segíthessen az idősebb biztonsági őrnek. Megragadja a támadónk csuklóit, könnyűszerrel kitekeri mindkét kezét, aztán két fordulat múltán háta mögé szegezi végtagjait. A fiú felnyüszít a fájdalom pillanatában, mire összeakad a tekintetünk. Az a bosszús szempár...

Chances (BTS - RapMonster, JungKook) - Prológus

A fiatalokkal sohasem volt könnyű dolgom, mindegyikük külön kihívás, külön megpróbáltatás. Persze, ha olyan egyszerű lett volna velük az élet, akkor soha nem választom ezt a pályát és nem küzdök azért nap, mint nap, hogy kiszabadítsam őket a nyomorból vagy éppen egy új lehetőséget mutassak nekik. Mindegyikük különleges és álmokkal teli személyiségek, de még saját maguknak sem merik bevallani az érzéseiket.

Volt olyan pártfogoltam, akivel azért küzdöttem, hogy elfogadja másságát és azt tudja vállalni a világ előtt. De küzdöttem olyan fiatalért, akiről lemondtak a szülei, mert egyetlen egyszer kábítószerhez nyúlt és ez kiderült. Csupán egyetlen hiba miatt száműzetésre ítélték, ahelyett, hogy szeretettel fordultak volna felé. Semmi másra nincs szükségük csak egy magabiztos kézre és két megértő fülre, akinek elmondhatják, mikor nekik is fáj.

Nem két perc bárki félresiklott életét rendbe tenni, de ha elegendő energiát fektetünk bele, akkor akár csodát is tehetünk sokkal rövidebb idő alatt, mint azt képzeltük. Szerettem olvasgatni az aktájukat, amik újabb és újabb feljegyzéssel telnek meg, ahogy haladunk előre az időben, és ahogy egyre többet mosolyognak rám, vagy egyre szebben beszélnek az életről. Ahogy kialakul egy új világkép bennük, s elkezdik végre szövögetni azokat a bizonyos álmokat. De olykor én is keservesen zokogok a falaim között, amikor tudatosul bennem, néhányuknak mennyi szenvedést kell, vagy kellett átélnie.

Például az a lány, akit kilencéves kora óta molesztált a nevelőapja és annak bátyja, majd mikor teherbe esett alig tizenkét évesen, elvitték egy henteshez, hogy soha többé esélye se lehessen anyává válni. Megtörten és reményvesztetten került az intézménybe a sintérrel való találkozás után, és ahol maga az igazgató vette szárnyai alá. Ma már ő is annak szentelte életét, hogy a hozzá hasonló, hánytatott sorsú fiatalokon segítsen. Néha még felrémlik bennem annak a lánynak az arcképe. Különösen, mikor egy fárasztó nap után a tükörbe nézek este és ő visszanéz rám... igen. Az a lány én voltam... De kaptam egy második lehetőséget az élettől, s hogy mit kezdek vele, az egyedül tőlem függ...

~ ~ ~

Szereplők

1. Múlt

2. Újonc

3. Vágy [16+]

4. Közelebb

5. Vallomások

6. Szerelem...

7. Félelem

8. Egyezség
9. Bizalom

10. Együtt [18+]

11. Féltés [16+]

12. Emlékek
13. Titkok
14. Döntések
15. Végítélet [16+]
16. Végzetes másodpercek
17. Napfény
Epilógus

Chances (BTS - RapMonster, JungKook) - Szereplők

Song HyeJung ('28):

Fiatal, nehézsorsú emberek pártfogója, akikkel az intézménybe kerülésükkor kezd foglalkozni. Szeret hosszan elbeszélgetni az élet dolgairól a fiatalokkal, állandó társaként vele van egy notesz és egy kicsiny figura. Minden egyes találkozást külön kalandként él meg, s igyekszik érzelmileg az összes pácienstől távol maradni. Ám egyikük különös hatással van a rokonszenves nőre, maga sem érti, miként éri el a fiú, hogy akár a kelleténél is többet foglalkozzon vele.

Kim NamJoon ('24):

Egy bandaháború kellős közepéből menekítették ki a rendőrök öt évvel ezelőtt, azóta is rémálmok gyötrik, és azóta nem hagyta el az intézményt. Eleinte zárkózott és támadó volt HyeJunggal szemben, de ahogy lassacskán megnyílt a nőnek, úgy érezte egyre inkább fontosnak a saját életét is. Szívesen tölti az idejét HyeJung társaságában, olykor még egy-egy nyitottabb beszélgetésre is elkíséri a nőt, hogy a segítségére lehessen.

Jeon JungKook ('21):

Újoncként az intézménybe kerülő fiú, akinek nem fűlik foga a bentlakásos élethez. HyeJungot csak egy kotnyeles nevelőnőnek látja, akinek a nyomában pincsiként lohol NamJoon. Nem akar közelebbi barátságot kialakítani senkivel sem. A régi életére vágyik, amikor még kénye-kedve szerint fosztogathatott és garázdálkodhatott Daegu városában, és a környéken élők rettegtek pusztán nevének hallatától is.

Han JiWon ('20):

Prostituáltként élte mindennapjait Daegu és Incheon utcáin, éppen hová tudott menekülni. Élete nem szól másról tizennégy éves kora óta, mint a fájdalomról és a szenvedésről. Egy kuncsaftja talált rá összeverve, és hozta be az intézménybe, hogy gondját viselhessék. Magának való lány, szinte az egész napját egyedül tölti, néha HyeJungnak sikerül kiszednie belőle néhány hümmögésen kívül pár szót, de nem nagyon szeret beszélni magáról. JungKook felbukkanása azonban valamit megmozdít a lányban, és egyre többet kezd kérdezni róla HyeJungnál.